Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-06 / 256. szám, hétfő

1995. november 9. PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

Ó 5 i KOMMENTÁRUNK Salom, Izrael Békét neked, Izrael. Csak ezt lehet kívánni ennek az országnak, amely elvesztette azt a miniszterelnökét, aki reális céllá tette, ami még néhány éve is elérhetetlen álomnak tűnt. Jichak Rabinért süvétül az ország - bár ez a jiddis kifejezés a hétnapos gyászra, emlékezésre talán nem a legmegfelelőbb az ő esetében. Rabin ugyanis elődeivel ellentétben nem Európából vándorolt az ígéret földjére, hanem szabre volt, izraeli zsidó, első generációs „bennszülött". S ez a tény meghatározta egész életét, magatartását, nézeteit - és nézetei változását. Rabin katona volt, s politikus lett. Őt nem fűtötték a Nagy Izraelről szőtt ábrándok, számára az ígéret földje nem vágyálom volt, hanem a szülőföld. Az a szülőföld, amely megkövetelte, hogy kemény, kitartó és edzett legyen, tudjon földet törni és harcolni. És Rabin ilyen volt: gyakorlatias, célratörő. Már 26 évesen egy tiltott csapat parancsnoka volt, s helytállásával kiérdemelte, hogy a közösség az Egyesült Államokba küldje tanulni. De Rabin mindenekelőtt katona volt. Tanulmányaiba beleszólt a háború, hazatért, 1941ben a britekkel együtt harcolt Szíria területén a francia Vichy-csapatok ellen. Majd részt vett a függetlenségi háborúban - a britek ellen. Nevéhez fűződik az 1967-es hatnapos háború dicsősége: Rabín tábornok, a főparancsnok a meglepetésszerű támadással térdre kényszeritette Izrael katonailag sokkal erősebb arab szomszédait. Ezután már irigyei is lettek. Parancsnoktársa, Ezer Weizman, a mai államfő azt terjesztette róla, hogy idegösszeroppanást kapott a váratlan siker láttán. - Egyszerű nikotinmérgezés volt állította Rabin a tagadhatatlan rosszullétről. Sosem kovácsolt politikai tőkét katonai sikereiből, nem tetszelgett a hős szerepében. Szinte titkolta, hogy 1941-ben Szíriában elvesztette fél szemét, ugyanúgy, mint Mose Dajan, aki viszont tüntetőleg viselte a fekete kötést. Rabin más volt. Miftisžterelnôkként ő rendelte el a bravúrosan végrehajtott entebbei túszmentést, hadügyminiszterként ő kezdte meg a harcot az intifada ellen, de már szőtte béketerveit. Mintha valamiféle személyiségváltozás következett volna be nála. S ez a változás azokra az évekre tehető, amikor a washingtoni nagykövet posztján szolgálta hazáját. Politizálásában már nem volt szabre: kívül fanyar, belül édes, mint a nevét adó kaktuszfajta gyümölcse. Kompromisszumokra kész, a partner felé nyitott, hajlékony, célratörő és praktikus politikus vált belőle. 1992 júniusában a Munkapárt Rabin vezetésével éppen békeprogramjával nyerte meg a parlamenti választásokat. Mégpedig Izraelben szokatlanul magas arányban, s így nem kényszerült engedményekre a kormánykoalíció kialakításakor. Nem kellett engednie a területet békéért-elvből, amely ekkor már széles körű támogatást nyert külföldön, sőt még arab körökben is. Innen már egyenes út vezetett a Nobel-Békedíjjal (is) jutalmazott palesztin autonómiáig. Rabint azonban megölték. S nem teljesen alaptalanok a félelmek, hogy ebbe akár a békefolyamat is belepusztulhat. A szélsőséges palesztin csoportok ünnepelnek - ünneplik a zsidó szélsőségesek „sikerét". Félelmetes helyzet. Ám a palesztinai béke másik két kovácsa - Simon Peresz és Jasszer Arafat - egyértelműen kinyilvánította: nem adják fel. S Rabín erőszakos halála feltehetően a békehívők táborába viszi az eddig kételkedőket, ingadozókat is. így remélhető, hogy a jövő nyáron, vagy akár most egy rendkívüli parlamenti választás esetén a Munkapárt újabb mandátumot kap béketeremtő politikája folytatására. Izrael ugyanis nem az az állam, amely - mondjuk politikai okokból - csak úgy napirendre térne egy politikai gyilkosság felett. Mert Izrael demokratikus állam - a világon egyedülállóan nem azzá lett, hanem olyannak jött létre. Ez ad reményt arra, hogy a béketábor megerősödik, szembeszáll a mililáns szélsőségekkel. S valóra válik, amiért Rabin küzdött: a zsidók és a palesztinok, a zsidók és az arabok közti béke. Mennyit ér egy betarthatatlan szerződés? J ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT J Kellemetlen és felesleges közjáték zavarta meg a magyar parlamenti képviselet igen fontos útját: a pártok közötti vita a küldöttség kívánatos összetételéről. Az Új Szó is bőséges teret szentelt ennek a vitának, az alapvető tények az olvasók számára tehát ismertek. Az MKDM és az MPP, illetve az Együttélés felelős politikusai nyilatkozatainak fényében az egész ügy kicsinyes torzsalkodásnak tűnhetne. Egyetlen okból nem minősíthető annak. Az ok így szól: Szerződés a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt sokoldalú együttműködéséről és koalíciójáról. Ezt a nagy hírverés közepette, ünnepélyesen 1994. július 21-én aláírt dokumentumot szemmel láthatólag nemigen szokták tanulmányozni az illetékes pártközpontokban. Közvetlenül a választások után az MKDM tekintett el nagyvonalúan attól a rendelkezéstől, amely kimondja, hogy ha a szerződő pártok nem tudnak létrehozni három önálló parlamenti frakciót, akkor egy, közös frakciót alakítanak. A kereszténydemokraták annak idején ésszerűségi szempontokkal indokolták döntésüket: két klub két képviselőt jelent a politikai grémiumban, két klub kérheti a házelnöktől szünet elrendelését... Csupa megalapozott érv, egyetlen szépséghibával. Hogy mit sem változtatnak a szerződésszegés tényén. Az Együttélés alelnöke Strasbourgból hazatérve szintén meggyőzően érvelt amellett, hogy egy kivételével valamennyi képviselőjük kiutazott az Európa Tanács székhelyére. Daniel Tarschys egyebek mellett ebből értette meg, milyen súlyos is a helyzet Szlovákiában. Lehetséges, hogy így van, lehetséges, hogy a Koalíciós Tanács rossz döntést hozott, amikor úgy határozott, kis létszámú küldöttség utazzon. De döntött, és ezt a döntést Duray Miklós is aláírásával hitelesítette. Miközben ennek az ügynek a hullámai még el sem ültek, máris kirajzolódófélben van a következő konfliktus, a szlovák-magyar alapszerződés ratifikálásáról való szavazás. Lapozzuk fel ismét a koalíciós szerződést: „Az alapvető politikai célokkal összefüggő kérdésekben a parlamenti frakciók mindig egységesen szavaznak". Az alapszerződés elfogadása, esetleg elutasítása kétségkívül összefügg a Magyar Koalíció alapvető politikai céljaival, ezért a frakció egységes fellépése nem csupán elvárható, de egyenesen kötelező. A november 2-ai Národná obrodában ezzel szemben a következő Duray-nyilatkozatot olvashattuk a nyelvtörvény és a BtK módosításának kapcsán: „Amennyiben az említett törvényjavaslatok elfogadásra kerülnek, méghozzá olyan formában, amely ellentmond majd az alapszerződés szellemének, az Együttélés képviselői nem vesznek részt a ratifikáció folyamatában." Ez a „folyamat" nyilván magában foglalja a ratifikációs szavazást is, amelyről a Koalíciós Tanácsban ismereteink szerint még semmiféle közös döntés nem született. A pártok közötti bizalmatlanság betarthatatlanul szorosra szabta a koalíciós szerződést. A betarthatatlanság miatt valamelyik partner mindig megsérti azt, tovább mélyítve a bizalmatlanságot. Ebből a helyzetből csak egyetlen kiút lehet: élve a zárórendelkezések adta lehetőséggel, közös megegyezéssel új szerződést kell kötni. SÁNDOR ELEONÓRA Nyomozás helyett - semmittevés Néhány napja agyonhallgatják Ifj. Michal Kováč esetét. Nem nyilatkozik a 3. számú vizsgálótiszt. Fogadni mernék, hogy a nyomozásban nem tud elindulni a felettesei által (le)gombotyítandó „több szálon", men csak egy van, de az arrafelé vezet, ahol két elődje már jól megégette magát, s elismerés, azaz soron kívüli előléptetés helyett búcsút mondhatott az ügynek. Itt álljunk meg egy pillanatra - a nagy semmittevés alapján nyilvánvaló: a Közép-Szlovákiábói áthelyezett utód sem csinál magának karriert, pedig egy emberrablás sikeres felderítése minimum két lépcsőfokot jelent a rendőrségi ranglétrán. Úgy látszik, ehelyett vállalta a bábu szerepét abban a gépezetben, amelynek nyomására megszervezték a vizsgálat vakvágányra terelését. Hát ezért nem termett babér a két korábbi vizsgálótisztnek sem, azért, mert ők eredményeket értek el. Ők nevükön nevezték a dolgokat. Például nem álltak elő olyan badarsággal, hogy az államfő csemetéje önmagát rabolta el. Pedig jó előre jelezték nekik, hogy ez lehet az egyik lehetséges verdikt. Nem fogadtak szót, s ezért meg is kapták a magukét. Bár más formában, de azóta egy újságíró is megkapta, amit a jelenlegi hatalom szerint megérdemelt. Egyszerűen leütötték az utcán. Csak azért, mert magándetektívként gyűjtötte az adatokat, s lapjában nyilvánosságra is hozta őket. Sok esetben tartani tudta a lépést a vizsgálótisztekkel is: amit azok megtudtak, arról már neki is voltak információi. És hiába erőlködött, nem és nem tudott bizonyítékokat találni az „önelrablás" igazolására. Ellenkezőleg. A fiatal tollforgató szintén csak veszélyes vizekre tudott evezni. Ő készített interjút azzal a titkosszolgálati ügynökkel, aki beismerte, hogy részt vett a bűncselekmény elkövetésében. Mint ismeretes, a 2. számú vizsgálótiszt lakat atá is helyezte, de az ügyész elengedte, mert ez nem illett bele a játszmába. Azóta a tiszt joggal félhet, hogy baja esik. Jogosan, hiszen az őt kérdező újságírónak már ellátták a baját. A logika íratlan szabályai szerint ezek után csak ő következhet. Máskülönben csend és nyugalom övezi az ügyet. Egyelőre. A két „magándetektív" mindezek ellenére tovább nyomoz... MADI GÉZA Tóth Mihály rovata MICHAL KOVÁC TAKTIKÁT VÁLTOZTATOTT. A köztársasági elnök és a miniszterelnök, illetve az egész koalíció eddigi vitájára az voltjellemző, hogy miközben a három kormánypárt zabolátlanul és a politikai kultúra legelemibb szabályainak teljes mellőzésével intézett támadásokat az államfő ellen, a Szlovák Köztársaság első polgára fölöttébb mérsékelt megfogalmazásokat alkalmazva védekezett. Mármár olyan széplélekre emlékeztetett, aki eltökélte, hogy a civilizált magatartás összes szabályának megtartásával téríti jobb belátásra a kocsmatöltelékekct és a bordélyházi lotyókat. Lehet, hogy az ötödosztályú kocsmahivatalok törzsvendégei körében hébe-hóba még használ a szép szó, Szlovákia jelenlegi kormánykoalíciójának vezetőit azonban nem olyan fából faragták, hogy bármelyikük is hajlandó lenne - akár külföldi, akár hazai-ellenzéki figyelmeztetésre - beismerni, hogy vétett a demokrácia játékszabályai ellen. Azóta, hogy az elnök visszatért az Egyesült Államokból, illetve a legutóbbi két nyugati figyelmeztetés megérkezett a kormány címére, úgy tűnik, taktikát változtatott az államfői hivatal. Nevén nevezi a jelenségeket, és ez legmarkánsabban Michal Kováč múlt heti csütörtöki rádióbeszédében jutott kifejezésre, és ezzel új szakasz kezdődött a „vár" és a kormánypalota konfliktusában. Ehhez a nyugati állásfoglalásokon kívül kétségkívül az is hozzájárult, hogy a Szlovák Nemzeti Párt vezető politikusainak javaslatára egyfajta hazaárulási pert próbálnak a parlamentben előkészíteni, amelyben az államfő lenne a vádlott. A köztársasági elnök végre rádöbbent, hogy totalitarizmusra törekvő politikai erőkkel nem lehet egyezkedni, kibékülni. Don Quijote viselt dolgaira emlékeztető vállalkozás lenne a békejobb kínálgatása. Slotáék kezdeményezésének egyébként sem a tényeket illetően, sem az alkotmány szempontjából nincs alapja. Ráadásul a parlamenti erőviszonyok sem olyanok, hogy döntésre kerülhetne sor. Egyetlen eredménye lehet a további parlamenti vizsgáló bizottság létrehozásának: még áttekinthetetlenebbé válik a politikai válság, és a kormánynak még kevesebb energiája jut a gazdasági és szociális kérdések megoldására. PETER WEISS CSAK A KONGRESSZUSIG PÁRTELNÖK. A baloldali demokraták első embere a hét végén bejelentette, hogy a párt legközelebbi kongresszusán nem jelölteti magát a pártelnöki tisztségre. A döntés többféle képpen is magyarázható. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a pártvezető most, több mint egy évnyi fáziseltolódással teszi meg azt a lépést, amit a papírforma szerint 1994. október I -jén, nyomban a választási eredmények kihirdetése után kellett volna megtennie. Egy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról, hogy amit a Demokratikus Baloldal Pártja 1989 óta a szociáldemokratizálódás felé vezető úton megtett, azt legnagyobb részt Peter Weissnek köszönhetően tette meg. Az már más kérdés, hogy a szocdemesedő egykori kommunisták pártja tavaly ősszel csak olyan eredményt ért el, amilyet elért. Hogy hajszál híján a parlament kapuin kívül maradtak a Jaroslav Vol!" szociáldemokratáival választási koalícióra lépett DBP-sek, az nem annyira Weiss pártelnöki törekvéseiről, átalakulási szándékáról árul el sokat, hanem inkább arról, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjának tagsága és vezetőinek többsége milyen következtetéseket volt képes levonni a kommunizmus összeomlása láttán. A párt tagsága és rokonszenvezőinek tábora - tisztelet a kivételnek - ha a demokrácia és az egyenlőség között kell választani, az utóbbit választ ja, és nem is gondol arra, hogy a szabadság elvesztésével az anyagi felemelkedés lehetőségét is elveszíti. A demokratikus baloldaliak tömegeiben „A kommunizmus alatt jobb volt" jelszó dominál. A közhangulatban ez úgy jut kifejezésre, hogy a választók nagy része ma szemére veti Weissnek, amiért 1994 márciusában úgymond cserbenhagyta a „népnek jót akaró Mečiart", és Carnogurskýval lépett koalícióra. Már a DBP-kongresszust követő első hetekben (vagy még korábban) meglátjuk, hogy a szocdemségtől fölöttébb húzódozó Fogaš, illetve Kanis politikai vargabetűjében mennyire lesz éles a kanyar. A pozsonyi villamoson Hetek óta viszolygok fölszállni a pozsonyi villamosra. A trolibuszra meg a városi autóbuszra is. Magánügy, mondhatja bárki, csakhogy számomra immár négy évtizede egyfajta közéleti barométert jelentenek a fővárosi tömegközlekedési eszközök. Ezt a furcsa szokást valószínűleg apámnak köszönhetem, aki gyermekkorom óta ismételgette hajdanvolt fiatalságának egyik élményét: - Bezzeg a húszas, harmincas évek Pozsony jában! Akkor nem papoltak annyit internacionalizmusról, átjárható határokról, mégis felszállhattunk a Carlton előtt olyan villamosra, amely elbumlizott velünk Bécsbe, s ha úri kedvünk úgy kívánta, hát elmentünk a Grinzingbe is, negyed liter vagy ennél több bom. Akkor senki sem rökönyödött meg azon, ha a villamoson magyarul beszéltünk, sőt olykor visszafele magyar nótákat dudorásztunk, miként minket sem zavart a német vagy a szlovák beszéd. Ekkor nyiladozhatott bennem a késztetés, hogy utazás közben azt fürkésszem, miként reagálnak a mostani utasok a nem szlovák szóra. Emlékszem, az ötvenes évek legelején apám szinte csak suttogva mert velem a villamoson magyarul beszélni, aztán fokozatosan oldódott a légkör: gimnazistaként nem ért semmilyen kellemetlenség amiatt, hogy barátaimmal magyarul társalogtunk. Mindössze a téglamezei stadionban lekurvamagyaro/tak egyszer, amikor osztálytársaimmal magyarul drukkoltunk a Vasasnak. Aztán hatvannyolcban kimondott büszkeséggel és célzatosan jól íölhangosítva hallgattam a villamoson a Gabonarádiót, így próbálván a magam szerény eszközeivel érzékeltetni, hogy a látszat, vagyis a magyar hadsereg bevonulása ellenére az egyetemes és ezen bellii a szlovákiai magyarság óriási többsége Dubček-párti. A hetvenes és a nyolcvanas évekből nincs semmilyen rossz élményem. Hébe-hóba fölmordult ugyan valaki a villamoson a magyar szó hallatára, de erre csak legyintettem: ostoba fajankók minden városban és minden országban akadnak. Tulajdonképpen így volt ez égészen az elmúlt napokig, amikor azonban egy hét alatt három szomorú eset tanúja voltam. Éppen egy hete neves magyarországi kollégámmal villamosoztunk. Ő hangosan ecsetelte a jelenlegi magyarországi belpolitikai helyzetet, természetesen magyarul. Neki senki sem szólt, de a mögöttünk álló Fiatalok nagy hangon ismételgették, hogy rövidesen jön a nyelvtörvény, aztán befogjuk a magyarok pofáját. Másnap zürichi barátommal szálltunk villamosra, aki gömöri származású, pontosan értette hát, hogy milyen megjegyzéseket tesznek rá azért, mert magyarul beszél. Barátom odafordult a nyugdíjas korú férfihoz angolul, majd németül szólt hozzá, aki szemmel láthatóan semmit sem érteit mindebből, ezért a zürichi úriember szlovákul is megismételte: - Maga szellemi kiskorú, valamiben is megbántom magát azzal, hogy más nyelven beszélek, mint ön? Az illető behúzta a nyakát és ezután szótlanul lapított. A legfurább múlt heti történetem a harmadik. Gyermekkori szlovák barátommal futottam össze pénteken, ugyancsak a villamoson. Ivánnál már talán a homokozó óta furcsa szokást tartunk fenn, ő rendszerint magyarul szól hozzám, én pedig szlovákul válaszolok neki. Most is így beszélgettünk egymással, amikor valaki rámordult: ne dumáljon ezen az utálatos, barbár nyelven. Ö azonnal tökéletes szlovákságra váltott, s így közölte a feltűnő nyelvjárásban hangoskodó férfival, hogy a barátjával olyan nyelven beszél, amilyenen óhajt, s különben is - tette hozzá - vagyok én legalább olyan jó szlovák mint maga. Bizony, villant át rajtam, hiszen lvan az élelmiszerek minőségét vizsgáló intézet nemzetközi szaktekintélye, aki milliós üzleteket szerzett Szlovákiának. A hőzöngő utast azonban nem győzte meg, aki nemzetárulónak, föderalista féregnek kiáltotta ki barátomat. Ivan sápadtan szólt hozzám magyarul: - Menjünk inkább gyalog, az ilyen alakokkal értelmetlen a vita. Talán nem is véletlen, hogy a múlt heti történetek három szenvedő alanya közül egyik sem szlovákiai magyar. Külföldi és szlovák barátaim még nem érzékelik annyira a magyar nyelvvel, s olykor a csehvel szembeni, egyre türelmetlenebb légkört, ők még gyanútlanul beszélnek hangosan magyarul, ugyanúgy mint Nyugal-Európa bármelyik településén. Mi viszont már érezzük a veszélyt. Manapság a pozsonyi villamoson másféle dolgok is megtörténnek, amelyek közéletünk eldurvulását jelzik, ám a fokozódó magyarellenes hangulat szinte kitapintható. Mindez jórészt a rádió és a kormánypárti lap céltudatos agymosásának a következménye és a készülő nyelvtörvény előszele. Már a mostani légkör igazolja: mekkora hazugság az, hogy a nyelvtörvény nem érinti a kisebbségeket és a kisebbségek nyelvét. Sajnos, ennek éppen az ellenkezője az igaz. Jórészt ugyanis csak őket érinti, éspedig súlyosan. Hajóváhagyják a mostani nyelvtörvényt, a zsolnai vagy más észak-szlovákiai polgár szinte semmit sem érez meg ebből, fikarcnyival sem lesz jobb vagy más a helyzete. A szlovákiai magyar állampolgár viszont saját bőrén érzi majd a nyelvi felsőbbrendűség ostorcsapásait. Anyanyelvét kiszorítják a közéletből és a helyi hivatalokból, leparancsolhatják a kétnyelvű táblákról. Még nincs új nyelvtörvény, de már porondra léptek a mindenkori túllihegők: az egyik dél-szlovákiai körzeti hivatal vezetője szóban elrendelte, hogy ott csak szlovákul szabad beszélni. Ezt a rendelkezést szerinte még akkor is meg kell tartani, ha történetesen két magyar alkalmazott tartózkodik a helyiségben. Az egyik polgármester pedig a város kétnyelvű pecsétjét akarja azonnal egynyelvűsíteni. Még nincs új nyelvtörvény, de Szlovákia fővárosában egyre többen ingerültek, ha magyar szót hallanak. Ezért viszolygok manapság fölszállni a pozsonyi villamosra.