Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-22 / 270. szám, szerda

1995. november 24. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZÓ 5 1 Vonatjáratokat szüntetnek meg „A szlovákiai vasút vezetőségének elöntése értelmében december elsejétől 8,5 százalékkal csökken a vasúti közlekedés keretében a személyszállítás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 397 járatot szüntetnek meg, ebből 24 gyorsvonatot és gyorsított járatot, és 373 személyvonatot. A járatok csökkentésével mintegy 175 millió koronáttakarítmega vasút, miközben a vasúti alkalmazottak száma körülbelül 200-zal csökken" - tartalmazza az az állásfoglalás, amelyet Miloš Čikovský, a vasúti vezérigazgatóság szóvivője juttatott el a szerkesztőségbe. A megszüntetett járatok jegyzékét a vasút rövidesen a sajtó útján, illetve a vasútállomásokon kifüggesztett közlemény formájában közli az utazóközönséggel. Ezt követően tudja meg csak tulajdonképpen a vasút szolgáltatásait naponta igénybe vevő ingázó, hogy a vasút intézkedése mennyire is komplikálja majd az életét. A meghökkentő azonban az, hogy az állomásfőnökök hétfőn még semmit sem tudtak erről az intézkedésről. A napokban értesültek csak az intézkedésről a járási hivatalok is, amelyek gondjai ezáltal ugyancsak jócskán megnövekszenek, hiszen a döntés következményeit térségükben támogatásukkal vagy megerősített buszjáratokkal lesznek kénytelenek megoldani. A lap értesülései szerint a munkaerőállomány-csökkentés következtében az alkalmazottak egy része korkedvezménnyel (58 éves korában) megy nyugdíjba, másokat pedig úgy osztanak be a különböző szolgálatokra, hogy csökkenjen a túlórák száma. Ezenkívül éppen most készítik elő azt a vasút és az állam közötti szerződést, amelynek értelmében a vasút kötelezi magát, hogy a megegyezett terjedelemben és minőségben bonyolítja le az utasforgalmat akkor is, ha az kereskedelmi szempontból számára előnytelen (az alap- és kedvezményes viteldíjról van szó). A számítások szerint a vasút utasforgalomra fordított költségei 5 milliárd koronára rúgnak majd. Ez az összeg 1995-höz képest - az ésszerűsítő intézkedéseknek köszönhetően - 5,4 százalékkal kisebb. A vasút 1,63 milliárd koronás utasforgalmi bevétellel számol. Ez azt jelenti, hogy 3,42 milliárdos veszteséggel számol a vasút, ebből 527 millió korona a viteldíjkedvezmények következménye. A költségvetési tervezet értelmében az állam 2,00 milliárd koronát szán az utasforgalmi veszteségek pótlására. A fentiekből következik, hogy közel 1,4 milliárd korona fedezetlen. Ez az oka, hogy a személyszállítás korlátozásáról döntött a vasút. Miloš Čikovský szerint a vasút továbbra is figyelemmel kíséri majd az utasforgalmat, és az elemzések alapján úgy módosítja a menetrendet, hogy a pénzeszközöket gazdaságosan használják ki. ANDREA KADNÁROVÁ, Práca Kwasniewski Lengyelországban a jobboldal a parlament után azt a befolyást is elveszítette, amelyet a „középerős" köztársasági elnök hivatala révén gyakorolt a politikára. Komoly vesztesnek tekinthető a katolikus klérus is. Részben, mert az imént említett befolyás számára is odavan, részben, mert Walesa nyílt támogatójaként kockára tette egész presztízsét. Ha halkabb, ha óvatosabb, ha legfőbb papja nem sugall olyasmiket, hogy aki Walesára szavaz, az a keresztény értékrend, aki Kwasniewskire, az az „újpogányság" mellett áll ki, akkor nem kellene megélnie azt, hogy Európa egyik „legkatolikusabb" országában a többség (bármilyen kicsi többség is) nem éppen a keresztény értékrendet választotta. A lengyel egyház (sokak szerint csak egyszeri) „fejesugrása" a pártpolitikába teljes kudarccal végződött, és hosszú időn át kínzó önvizsgálat tárgya lesz. És vesztesek lettek a liberálisok is, akiknek - lévén a bukott jelölt egykori harcostársai -, most az a reflexük működött, hogy a nem szeretem Walesa még mindig jobb, mint az egykori ellenség (nem ellenfél, ellenség) jelöltje. Mindezzel együtt is a lehető legkomolyabban el kell gondolkodni azon, hogy jó-e Lengyelországnak, jó-e egy politikai rendszernek az, ha a társadalomnak a jobboldalra szavazó 30-45 százaléka a lényeget - a közvetlen és közvetett befolyást - tekintve az országos politikában választott képviselet és képviselő nélkül marad? A válaszom az, hogy nem jó. A jobboldal mostantól fogva az „utcán" lesz kénytelen szervezkedni (politizálni), és meglehet, a csapatok élére az a Walesa áll, aki képes volt maga mögött a választópolgároknak majd a felét felsorakoztatni. Ennek következményei súlyosak lehetnek a lengyei társadalomra nézve. Éppen ezért Kwasniewskinek, aki megválasztása napjáig a szociáldemokrácia első számú személyiségének számított Lengyelországban, most azt a történelmi feladatot kell megoldania, hogy megbékítsen és nyugodt, civilizált, kulturált párbeszédre integráljon. Amihez viszont elengedhetetlen, hogy azt a nem jelentéktelen befolyást, amelyet a köztársasági elnök a lengyel politikára (törvények megvétózásának lehetőségével, a kulcstárcák minisztereinek kijelölésében, a nemzeti bank elnökének kinevezésében és a televízió vezetőségének befolyásolásában) gyakorol, ne pusztán látszatra, hanem a valóságban is pártok feletti államfőként fejtse ki. Komoly gesztusokat tehet, amelyek megnyugtatják majd a társadalmat. Ezenfelül, lévén az egykori állampárt utódának úgynevezett liberális szárnyához tartozó politikus, sokat tehet azért is, hogy elnökké választásából a vele egyformán gondolkodók (a korszerű szociáldemokraták), ne pedig a lassítva visszarendezni akarók profitáljanak. Azaz, nyersebben fogalmazva: igen sok múlik azon, hogy kikből épít csapatot maga körűi. És egy dolgot a végére. Aleksander Kwasniewski akkor is nyert volna, ha történetesen veszít Walesával szemben. Ami pedig úgy értendő, hogy az a politikus, aki az elnökválasztás első fordulójában (13 fős mezőnyben) hatmillió szavazatot kapott, majd a másodikban „elvitte" a jobboldaliként kategorizált korábbi riválisok szavazóinak egy részét is, fölmutatta a világnak azt a tanulságot, hogy a lengyel baloldal a rendszerváltás óta eltelt öt évben máris mély gyökereket eresztett az országban; szellemisége, stílusa egy eleinte mélyen ellenséges környezetben nemcsak emancipálódott, hanem tömeges rokonszenvet is kelt. Akinek ez nem tetszik, nyugodtan szólja le a választópolgárokat. Ez az utolsó, magát mindig fölkínáló mentsvár. ACZÉL ENDRE KOMMENTÁRUNK Az én nyelvtörvényem Még mielőtt adrenalinszintjük egészségre veszélyes szintre emelkedne, sietek leszögezni, hogy az általam óhajtott nyelvtörvény nem szabná meg, ki mikor milyen nyelven beszél vagy intézi hivatalos ügyeit - az ország egész területén. Még akkor sem állítana ilyen korlátokat, ha olyan nyelvről lenne szó, amelyet a lakosság egy-két százaléka beszél csupán. Az én nyelvtörvényem meg sem jelenhetne „jólnevelt" társadalmakban, ott ez felesleges papírpocsékolás lenne. Paragrafusaiban nem korlátozná a nyelvi sokszínűséget, de tiltaná az útszéli hangot a hivatalokban, a központi intézményekben és a parlamentben egyaránt Büntetné (még nem tudom miként), ha „a nép választott képviselői" nyilvános helyen, mikrofonok és kamerák előtt emberi mivoltukat sértő, kocsmaijelzőkkel illetnék politikai ellenfelüket vagy más nemzeteket, nemzetiségeket. Hogy Hitlerhez hasonlítsák (Ivan Ľupták, az előző parlamentben), basztardnak, azaz korcsnak vagy fattyúnak nevezzék (Marián Andel egy két héttel ezelőtti sajtótájékoztatón) seggberúgással fenyegessék (Vladimír Mečiar még a Szövetségi Gyűlésben), esetleg olyan kis udvarba küldjék, ahol nagy ostort alkalmaznak (Ján Slota)... Az én nyelvtörvényem kötelezővé tenné a másik ember, az ellenfél üdvözlését. Ismét tudnék olyan példát felhozni - a tisztelt házból is -, amely alátámasztaná elrendelésének fontosságát. Az ellenzéki padsorokban ülők panaszolták, hogy kormánypáni kollégáik (tisztelet a kivételnek) az utóbbi időben bizony köszönésre sem méltatják őket, találkozáskor esetleg fejüket is elfordítják. Pedig egykor tegeződtek, közös tervezeteken dolgoztak, esetleg egy szakmai vagy parlamenti bizottságban ültek... Tanok tőle, hogy az én nyelv(használati)törvényem - bár csak az alapvető udvariassági szabályokat rögzítené - nem kapna kellő támogatást a 150 fős parlamentben. Az én nyelvtörvényem... GÁGYOR ALÍZ Most már mennyország... Őszintén remélem, hogy az a megközelítőleg 170, ember, aki egy héttel ezelőtt a várdombot borító nyirkos ködben dideregve és fázva tüntetett a nyelvtörvény elfogadásáért, nem hallotta, hogy Mečiar kormányfő mit is mondott az egy hete elfogadott nyelvtörvényről. A zászlórudakkal újságírókat, fotóriportereket megtámadó tömeg ugyanis abban reménykedett, hogy Szlovákiában ez a törvény végre meghozza az áhított szlovák mennyországot, amelyben beszélni csak szlovákul szabad. Sőt, az egyes nemzetieskedő szlovák lapokban még a nyelvtörvény elfogadása után is megjelenhettek olyan levelek, amelyek abból indultak ki, hogy az új nyelvtörvény révén végre az összes szlovákiai magyart rákényszeríthetik arra, hogy megtanuljanak szlovákul. Nem igazán akarom beleélni magam abba a sokkba, amely ezeket a százhetveneket, vagy a szlovák nacionalistákat érhette akkor, amikor Mečiar tegnapelőtt kijelentette, hogy az elfogadott állami nyelvtörvény nem szabályozza, nem módosítja a kisebbségek nyelvhasználati jogait. A szlovákiai ellenzéki képviselők, egyes valóban ellenzéki lapok, de főként a törvénytervezet ismeretében demarsokat küldő Európa véleménye ezzel ellentétes. Most már csak az a kérdés, hogy Mečiar, és udvarnokai kit akarnak megtéveszteni, kit vezettek félre ennek a törvénynek az elfogadásával. A saját választóikat, vagy az ellenzéki képviselőket, az ellenzéki lapokat, illetve az egész Európát? Vagy talán mindenkit - saját magukat is beleértve? FEKETE MARIAN Merénylet az egészségbiztosítók ellen Tizenöt hónappal az egészségbiztosítókról szóló törvény elfogadása után újabb (negyedik) módosító javaslat lárgyalására készül a parlament. A kormány jövő évi költségvetéstervezetében ugyanis szigorúbb, kegyetlenebb működési szabályokkal számol. Azzal az alig titkolható céllal, hogy több pénzhez juttassa az eladósodott állami biztosítót. A dolog egyszerű: megszabja, hogy ezentúl a biztosítók a közös alapba bevételeik nem 60, hanem 85 százalékátjuttassák! Kötelezően persze, a szolidaritás elve szerint. Minden előzetes értékelés, elemzés nélkül csak azért, mert egyesek úgy gondolják, hogy az állami intézmény anyagi nehézségei leggyorsabban a többiek kárára rendezhetők, holott az állami egészségbiztosító szakemberei nemrég még elegendőnek tartották a közös alapba juttatott eszközöket. A kormányjavaslat abból az (ismét) téves nézetből indul ki. hogy az emelésre azért van szükség, mert miközben a hazai egészségügy összeomlás előli áll, a nem állami egészségbiztosítók folyószámláján több mini egymilliárd korona van. A javaslat előterjesztői nem akarják tudatosítani: minden biztosító alapvető kötelessége és érdeke, hogy vastartalékkal rendelkezzen. Arról persze nem beszélnek, hogy tavaly az állami egészségbiztosító számláján is naponta 500 millió, illetve 1 milliárd koronás mozgás volt. De ez a normális gyakorlat, hiszen szükség esetén csak így lehel állni az esetleges járvány, természeti katasztrófa költségeit. Nyilvánvaló tehát, hogy a kormány a nem állami egészségbiztosítókból kikényszerített pénzt az állami intézmény adósságainak fedezésére szánja. Nem tudatosítja (vagy nem akarja tudatosítani?), hogy az állami biztosító rossz gazdálkodását nem lehet pénzzel orvosolni. Augusztusban például a tervezett biztosítási összeg 74 százalékát szedte csak be, míg a többi biztosító bevételi fegyelme több mint 92 százalékos volt. Ha az állami egészségbiztosító is betartaná ezt a fegyelmet, adósságai akár a leiére csökkenhetnének! Az Általános Egészségbiztosító anyagi nehézségeinek alapja a biztosítottak nyilvántartásának hiánya. Míg a többi biztosító nehéz milliókat „ölt" az információs hálózat, tehát a nyilvántartás kiépítésébe, az állami intézmény név szerint ma sem tudja, ki biztosította magát nála, ki hányszor volt orvosnál, milyen (drága) kezelést, gyógyszert kapott. így aztán nem csoda, hogy képtelen ellenőrizni a gyógyszerkiadásokat, hogy régen kimerítette az évi gyógyszerkeretet, hogy orvossághiány lépett fel, hogy vészharangokat kongatnak a patikusok és a gyógyszerforgalmazók egyaránt. A módosítás - ha ne adj isten elfogadják - tartósan és végérvényesen tehát nem oldaná meg az egészségügy pénztelenségét, elősegítené viszont a „biztosítási piac" összeomlását: nemcsak az állami, a többi egészségbiztosító is működésképtelenné vál(hat)na. A honatyák kötelessége a választók érdekeinek képviselete. Ezért észérvek alapján elvethetik a rossz kormányjavaslatot, s jóváhagyhatják a hónapok óta javasolt gyógyterápiát: azt, hogy az állam az általa biztosítottakért ne a minimálbér 54 százalékából fizesse az egészségbiztosítás összegét (fejenként 182 koronát), de nem is a 70 százalékából (235 koronát), hanem a teljes összegből, azaz havonta és fejenként 336 koronát fizessen. Ilyen egyszerű! AHOGY ÉN LÁTOM A kommunisták ellenállásának törvénye Tóth Mihály rovata Éppen hat éve ezekben a napokban hagyta el Ján Čarnogurský a kommunisták börtönét, és éppen most hat esztendeje, hogy elhatározta: törvényt kell alkotni, amely elítéli a Csehszlovákiában legalább 1948, a földkerekség hírhedt egyhatodán pedig 1917 óta uralkodott rendszert. Nem sokkal később megalakult az ország első „fordulat utáni" kormánya, amelynek az a Marián Čalfa lelt az elnöke, aki nem sokkal korábban még miniszterelnökségi párttitkár, majd miniszter volt a kommunisták utolsó kormányában. Ezzel el is dőlt (gondolom én) a kommunizmus bűntetteiről szóló törvény sorsa. Csak csodálkozni lehel azon, hogy Ján Čarnogurský ezt nem ismerte fel, és pártja képviselőcsoportjának nevében ismét a parlament elé terjesztette a jogszabály-tervezetet, amely elfogadása esetén Az antikommunista ellenállásról szóló törvényként vonult volna be Szlovákia jogrendszerébe. A kereszténydemokraták törvényjavaslata „nem ment át". A parlamenti tudósítók jelenlése szerint 48 képviselő „igen"-nel, 35 „nem"-mel szavazott, 51 pedig lartózkodott a véleménynyilvánítástól. A szavazások eredményét rögzítő számítógép-nyomtatvány a megmondhatója, hogy melyik honatya és melyik párt miként voksoll. Valószínűleg egyik politikai erőben sem érvényesült maradéktalanul a pártfegyelem, hanem a képviselők (ahogy az alkotmány rendelkezik) lelkiismeretükre (ebben a speciális esetben értsd ezen: saját jól felfogott érdekükre) hallgatva szavazlak. Erről pedig csak ennyit: a szlovák képviselőházban ülők löbbsége kisebb részben 1968 előtt, nagyobbrészt pedig 1968 és 1989 között is tagja volt a kommunista pártnak. Peter Weiss, a kommunisták utódpártjának elnöke üdítő őszintességgel és nem kis adag kajánsággal tette fel a kérdést mintegy két nappal a kereszténydemokraták törvénytervezetének megvitatása előtt: a kormánypártok volt kommunista miniszterei és parlamenti képviselői majd vajon milyen érzéssel szavazzák meg saját megbélyegzésüket? Ezt figyelembe véve már sejthetjük, hogy melyik képviselő miként voksolt a „lelkiismeretére" hallgatva. Politikusaink végre már beláthatnák, hogy az 1989-es fordulat után talán két-három hétig tartott az az időszak, amíg lehetőség lett volna egy olyan törvény elfogadására, amely helyére letle volna a dolgokat, amely viszonylag tárgyilagosan tükrözte volna, hogy társadalmunk reprezentánsai miként vélekednek a bolsevizmus viselt dolgairól. Attól a perctől fogva, hogy az 1968 utáni kommunista párlban felívelt karrierű Marián Čalfa lelt az ország miniszterelnöke, ez a lehetőség teljesen semmivé vált. Személy szerint nem 4 tehet róla, hogy így alakult a helyzet, hiszen a rendszerváltók ezüst tálcán kínálták fel neki a lehetőséget. Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma is kidolgozott egy törvénytervezetet. Ennek A kommunista rendszer erkölcstelenségéről és jogliprásáról lenne a címe. Már magában az is groteszk gondolat, hogy ez a politikai erő erkölcsről és jogról tesz említést egy törvénytervezet címében. A szlovák kereszténydemokraták egyetlen olvasás után megállapították erről a törvényjavaslatról, hogy elfogadása esetén kizárólag a politikai ellenfél diszkreditálását szolgálná, nem pedig a bolsevizmus mint rendszer megbélyegzését. Mečiarék politikai stílusát ismerve teljesen érthető, hogy Čarnogurskýék nem előlegeznek bizalmat a jogszabálytervezetnek. Teljesen megalapozottan feltételezhető, hogy a szlovák parlament már soha sem lesz képes egy olyan törvény elfogadására, amely kielégítené a kommunizmus állal meghurcoltak, ellehetetlenítettek igazságérzetét és amely megakadályozná a hisztéria fellángolását, ugyanakkor lelkiismeretvizsgálatra ösztönözne. Ehhez ma Szlovákiában egyszerűen nincs meg a politikai akarat. Egy valamire van még lehetőség: törvényhozók és jogászok helyett szociológusok egyszer majd megfogalmazzák a kommunisták szívós ellenállásának törvényét. Vagy ha úgy tetszik: a verőlegények, besúgók és titkosrendőrök megmaradásának törvényét.