Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-21 / 269. szám, kedd

1995. november 21. KULTURA Ú

J szó lA RECENZIÓ Ars sacra - szent művészet Napjaink értékválságában, önkeresésünk folyamatában egyén és közösség, öntudatra ébredő nemzet egyaránt az önkifejezés lehetőségeit, útjait, módjait keresi. De mit tud ma egy generáció a zsidó-keresztény szellemű világképről? Azt hiszi, a hit - ahogyan azt a megboldogult leninizmus hirdette -, az emberiség ópiuma, s a legközösebb közösségi ügy. S igazuk is lehetett a marxistáknak. Csak elfelejtették hozzátenni, hogy az ember magára maradva magában transzcendens lény. Lénye a hit, lénye a lelki élet igénye. Ahol hiányzik a szellemi élet igénye, hiányzik az erkölcs, az igaz, a szép és a jó hellenisztikus hármas alappilérére épített, emberi életünket szabályozó hét, lelki életünket irányító három szakrális parancsolat. Új kihívásokra kell felkészüni, pótolni a pótolni valót, újra meg kell tanulnunk új távlatokban gondolkodni. Ehhez nyújt támaszt a Xénia Kiadó közelmúltban kiadott Szent művészet című hézagpótló műve, amelyet teológusoknak, hitoktatóknak, magyar- és történelemtanároknak, de elsősorban diákoknak szán a kiadó. Maga a válogatás Cs. Varga Istvánt, az ELTE TKF tanárát dicséri. Bánhegyi Miksa bencés szerzetestanár, művészettörténész az ars sacra, a szent művészet fogalmát fejti ki a könyv bevezetőjében, feltéve a kérdéseket: vajon nem áll-e a vallásos művészet az igazi művészetek világán kívül; lehetséges-e napjainkban olyan alkotást létrehozni, amely bebocsáttatik a művészetek szent ligetébe, ugyanakkor helyet kap a templomban is? A tanulmányíró nem ad választ a feltett kétkedő kérdésekre, de megpróbálja kibontani a fogalmat, túllépve az örök antik filozófiai kategóriákon, közelítve a konkrét emberi kapcsolatokhoz. A szerző különbséget tesz a vallásos művészet, az egyházművészet és a szent művészet fogalmak között, majd bőven értekezik az ars sacra helyéről, Isten házáról, a templomról. E fejezet szerves folytatása Kuklay Antal plébános, irodalom- és művészettörténész tanulmánya a templomtervezésről, -építésről, annak esztétikai dimenzióiról, a mindenség modelljéről. Az „eleven hit mértana" szerint épült templom, mint motívum visszatérő témaként át- és átszövi a tanulmánykötetet. A könyv szerkesztője bemutatja a ravennai San Vitaié székesegyházat a szentmise kegyelemosztó, lélektisztító és lélekemelő, megtisztító, katartikus élményével. Dante Firenzéjében a San Miníato ad Montéróljut a szerzőnek eszébe irodalom, történelem, szépség, az ember parányi volta s Isten halhatatlansága. Itt értette meg leginkább a mélyen érző esztéta: „van a tárgyaknak könnyük, és a mulandó dolgok az értelemhez érnék". A Szó és a kép fejezetnek az írott szó, az Ige, a Biblia és az Ikonosztáz, a szent művészet képi megjelenítése a központi témája. Kozrenszky Richárd bencés szerzetes tanár, irodalomtörténész a negyedik fejezetben a vallás és a kultúra kapcsolatáról, a magyar kultúra keresztény gyökereiről értekezik. További tanulmánya a Biblia a magyar költészetben címet viseli. Szerinte - és ezt idézetek garmadával bizonyítja - a felszínén vagy a mélyebb rétegekben a Biblia hatása kitapintható a legmaibb mában is. E fejezet távolról sem „szépirodalmi bibliai példatár", nem is felületes tallózás, de eligazítás kíván lenni, utalás az emberiség transzcendens gondolkodásának történésére. S aki a Bibliát forgatja, az felisermi Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának szakaszait a 137. zsoltárban: „Epévé változzon a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget/üssenek át, / mikor téged emleget! / Hunyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint/ népem, te szent, te kárhozott, te drága!" Akár fordítói versenyként is felfoghatja az olvasó Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának Sík Sándor, Képes Géza, Dsida Jenő, Szabó Dénes, Kárpáti Sándor fordítását. A Naphimnusz elemzésére Barsi Balázs ferences szerzetes tanár vállalkozott. Sík Sándor szerint a költemény: „Ha nem hangoznék enyhe káromlásnak, azt lehetne mondani, ez ének Assisi Ferenc evangéliuma." A Naphimnusz kéziratát Assisi város könyvtárában őrzik, s a XIII. század közepéről való. Az ének az olasz nyelv egyik legősibb nyelvemléke, és a legelső modem nyelven írt vers. E kozmikus méretű hálaadó ének szerkezete, szavai, mondanivalója az első olvasásra nyilvánvalóak. Ám a megállapítás csalóka. A ferences irodalomban az utolsó 30 év folyamán az érdeklődés egyre inkább a Naphimnusz felé fordult. E tudományos kutatás színe-javát gyűjtötte össze a magyar olvasó örömére Barsi Balázs. Boldogasszony Anyánk, kegyes nagy pátrónánk... - zúg a templom. Szent István megkoronázásával kezdődött a második évezred, a „gesta Dei Hungarorum" ezeréves története, a magyar kereszténység, amelynek legkedveltebb szentje: a mennybe fölvett Boldogasszony, a magyarok Nagyasszonya. E fejezetben Cs. Varga István gyűjtötte csokorba a Mária-kultusz magyar irodalombeli történetét, vonatkozásait. Tette ezt alapos bencés műveltségének köszönhetően, kitekintve a világirodalomra, az egyetemes történelemre, a képi és a verbális művészetekre. Az ars sacra témakörében két méltatlanul perifériára került költőt mutat be a késő utódoknak a kötet, akiknek művével nem, nevével is elvétve találkozott csak a mai középnemzedék is. Sík Sándor életének mottója is lehetne e négy sor: „Van aki toronynak születik, és van aki remetének, / Van aki őrlő szájnak, és van aki csemegének: / Engem magnak vetett a Magvető, / És kenyérnek, annak is feketének." Ki is volt Sík Sándor? A 20. századi katolikus líra egyik legnagyobbja, a magyar cserkészmozgalom megteremtője, lelkes irányítója, nemzedékek nagy hatású nevelője. Igazi példakép. Harsányi Lajos a modern magyar vallásos líra úttörője volt. Mécs László ötlete nyomán a tanulmányíró, Bánhegyi Jób szerzetes tanár, irodalomtörténész így jellemezte a nagy triász tagjait: „Hármuk közül Harsányi a legköltőibb, Sík a tegangyalibb, Mécs a legemberibb költő." Keresztény szellemiségünk, lelkiségünk alapjainak újrakereséséhez nyújt a kötet irányt. S nemcsak erre, de műveltségbeli, hitbeli hiányosságaink pótlására is kiválóan alkalmas..„Minden fej Isten kápolnája..." írta Németh László -, e kötet tanulmányai benne a leírt zsoltárok, megfestett képek, megformált szobrok. Lelkünk húrjain játszva legyenek ezek élménnyé emberi fajunk nemesedésére. ÁDÁM ZITA Elfogultan... figyelve Már hosszabb ideje foglalkozom azzal, hogy tanulmányozom az egykori losonci magyar és szlovák sajtót, az elérhető dokumentumokat, hogy magyarázatot találjak a város nemzetiségi szempontból egyáltalán nem kedvező változásaira. Minél több írást olvasok át, annál inkább tapasztalom, hogy nemzetiségünk általános kérdéseinek gondjai az évszámok változásával azonosak maradtak. A Losonci Hírlap egyik 1935-ös számának cikkírója azon kesereg, hogy ha tíz magyar szervezetünk van, akkor húszat akarunk csinálni, félreérthetetlenül utalva ezzel arra, hogy a munkára sokkal inkább jellemző a széthúzás, mint az egymásra figyelés. Aki ismer és figyeli nem éppen hangos, de évek óta végzett munkámat, az tudja, hogy sosem támogattam azt a Csemadokban ma is meglévő munkastílust, amely az apparátusra épített, úgy, hogy közben elfeledkezett a tényleges munkát végzőkről. Ez volt a fő oka annak is, hogy egyik kezdeményezője voltam a losonci Kármán Színkör kiválásának és önállósulásának. A jelen helyzetet elemezve most is sokkal jobban örülnék annak, ha a pénzgyűjtés helyett olyan embereket gyűjtenénk, akik hittel dolgoznak azért, hogy önmaguknak, környezetüknek okozzanak örömet úgy, hogy közben másokat is élményben részesítenek. Dusza István „Magunkra hagyatva..." c. írásomat elfogultnak is nevezi. Igaza van! Valóban elfogult voltam, vagyok és leszek mindenkivel szemben, aki eredményeket tud és akar felmutatni. Azokkal szemben, akik képesek áldozatot hozni, s úgy, hogy ezen „adományukat" nem elsősorban az anyagiaktól teszik függővé. S ezért vagyok elfogult a Színkör tagjaival szemben is, mert tudom, tagjai milyen hittel és szeretettel dolgoznak. De elfogult vagyok Dusza Istvánnal szemben is, akit mélyen tisztelek és becsülök. Azért, mert van véleménye, azért mert azt el meri mondani. Még úgy is - s remélem, ezt ő is tudja és érzi ha némely megjegyzésével lehet és kell is vitatkozni. írásom sem ellene szőlt, nem is Nánai István ellen, de még csak Soóky László ellen sem, akivel egykor bizony elég parázs vitáink voltak, de már hosszabb ideje úgy érzem, nézeteinkben sikerült összhangot találni. Nincs kétségem afelől sem, hogy az idén ők is készültek zsűribeli feladataikra, hiszen ennek ott számos bizonyítékát adták. Mint matematikusnak, ill. a számítástechnika megrögzött hívének eredeti írásom utólagos, algoritmikus elemzésekor magamnak is rá kellett jönnöm arra, hogy bár neveket nem mondtam (egyébként, ha jól emlékszem, egy kivétellel, a Csemadok helyzetét elemző írásaiban Dusza I. sem tette ezt meg), így is értelmezhető volt. Elnézést kérek tehát minden érintettől, akik úgy érezhetik, hogy velük szemben elfogult lehetek. A fentebbi, általam is nevezettek közéjük tartoznak. Az elvégzett munka eredményességére való törekvés törvényszerűen kell hogy magával hozza az igényességet is. Ez elsősorban önmagunkkal szemben kell hogy meghatározó feltétel legyen, de azoktól is igényelni kell, akikkel a munka során kapcsolatba lépünk, akikkel együtt dolgozunk. Az igényesség egyik alapfeltétele, hogy figyeljük a mások munkáját, s tiszteljük, becsüljük az eltérő nézeteket és véleményeket. Ha nincs meg bennem, bennünk az igény arra, hogy figyeljenek rám, ránk, akkor az az igény sincs, nem lehet meg, hogy jól dolgozzunk. Az igényességet az elvégzett munka teremti meg, és a figyelmetlenség zúzza szét. A Csemadok nem azért jutott oda, ahol van, mert az állami támogatás jött, vagy nem jött, hanem mert éveken keresztül csak bélyegeket gyűjtött és gyűjtetett (úgy, hogy a bélyeg eljuttatásának költsége többszöröse volt a bélyeg beszedett árának), ahelyett, hogy aktív tagokat keresett és értékelt, hogy jelentéseket íratott, aktakupacokat épített, állami pénzeket várt, ahelyett, hogy az önfenntartás gyakorlati lehetőségeit kereste volna. Röviden: értékeket hagyott elveszni. Már évekkel ezelőtt nyilvánvaló tény volt, hogy államhatalomnak még akkor sem lesz érdeke a Csemadok fenntartása, ha a kisebbséggel szemben vannak némi történelmi kötelezettségei. Mindezek hátterében ismét csak ez az egy szó áll: figyelés. Nem több, nem kevesebb! Színköri kesergéseim oka nem a riportok, a tudósítók hada, a sajtókonferenciák utáni vágy. Sokkal kevesebb és sokkal több ennél. Az, hogy igény legyen arra, hogy kulturális és társadalmi rezdüléseket is lássunk, észrevegyünk és láttassunk. S ne csak mi, egy-egy szűkebb régióban dolgozók és élők. Az, hogy ne szalasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy máshonnan tudást, információkat szerezzünk, és felhasználjuk azokat. Főleg akkor, ha ez a lehetőség az országhatárokon belül van. A szlovákiai szlovák színjátszásnak is vannak olyan irányvonalai, melyek odafigyelésre, s vannak olyan tagjai, akik együttműködésre méltóak, s hajlandóak is erre. Figyelünk-e rájuk, megsúgjuk-e a megmaradás nehézségeivel bajlódó csoportjainknak, hogy van ilyen? Nem mondanám meggyőződéssel, hogy igen. Vagy csak megelégszünk azzal, hogy a Jókai Napok keretében egyiküket-másikukat egy-egy előadás erejéig felléptessük. Nevezhető ez igényességnek? Ennyi elég az előbbre lépéshez? Több olyan községi színjátszó s egyéb csoportról tudok, amelyek községük lakosainak örömére dolgoznak és játszanak. S nem azért nem jutnak „felsőbb" szintre, mert nem kapnak lehetőséget, hanem mert alig van külső igény, odafigyelés arra, hogy ezt megtegyék. Az erre irányuló belső igényt az évtizedes adminisztrációs, bélyeggyűjtő szemlélet teljesen szétrombolta. Nem egyszer tapasztaltam, hogy ezek az emberek, akikkel szemben szintén nagyon elfogult vagyok, „kint" már szégyellik azt, amit „bent" hittel és lelkesedéssel végeznek. Dusza István többszörösen kiemelten utal a számítástechnikára. Hiszem, hogy ezzel a programozáshoz szükséges igényességre, az állandó tanulásra, az újabb eredmények iránti odafigyelésre gondol. Arra, hogy ha a programozó egy százszor már megoldott, probléma százegyedik megírása mellett dönt, akkor abba a száz kiolvasható értékeit beépíti, s azt saját ismereteivel egyénivé teszi. Arra, hogy ha a programozó valamit nem tud, de akar, akkor nem szégyelli a tapasztaltabb, sokszor általa alig, vagy nem ismert programozó kollégáját megkérdezni, ill. az ő programját elfogadni és felhasználni, reklámozni. Arra, hogy a programozói munka az együttműködés, a nézetek és vélemények közelítése nélkül nem ment, nem megy, s nem is fog menni. A hangsúly itt is az odafigyelésen van. Az érték csak akkor érték, ha tudunk róla. Bevezetőmben utaltam a losonci lapokra. Az egyik 1935-ből származó tudósítássorozat a Prohászkakörök negyedik losonci találkozójáról számol be. A hangsúly itt is az egymásra figyelés fontosságán volt. Akkori elnöküket, Czvank Lászlót később Göndöcs Laci bácsiként ismertem meg én és sokan mások az országban. Losonci volt, s amikor csak tehette, hazajött a városába. Figyelt, tanácsokat adott, segített, kezdeményezett. Igényelte az igényességet. Nagyon nehéz volt hozzá szólnom, ha egyegy kérését, gondolatát nem tudtam teljesíteni, ha elfelejtettem valakinek a munkájáról beszámolni. Halálos ágyán, a betegségtől, gyengeségtől letörve utolsó gondolatait is az itteni magyarságnak szentelte, s jó barátomnak mondta el. Arról, hogy szerinte mit kell, s lehetne tenni, arról, hogy figyelnünk kell egymásra, hogy itt megmaradhassunk. Ha „elfogult" kesergéseim nyomán egyesek tollat ragadnak, hogy ellene, esetleg mellette szóljanak, boldog leszek, mert tudni fogom, hogy vannak, akik figyelnek, akiknek nem mindegy, hogy kik, hol és hogyan dolgoznak és mit akarnak. Akkor majd lehet konkrét tényekről is vitatkozni. Mert lesz kivel. Mert gondolatokat értelmezni sokféleképpen lehet, de a tényleges eredmény minőségét csak a végzett munka, és a tenniakarás minősége adja meg. PUNTIGÁN JÓZSEF HETVENEVES EGERHAZI IMRE A határtalan képzőművészet „Minden magyar felelős minden magyarért" - e Szabó Rezsői gondolat jegyében rendezte meg a budapesti Vármegye Galéria a Hajdúságból származó, jelenleg Debrecenben élő Égerházi Imre festőművész kiállítását hetvenedik születésnapja alkalmából. A november 25-ig látható huszonkilenc olajfestmény javarésze erdélyi vonatkozású tájkép, ami az alkotó erdélyi elődjei (köztük Égerházi, másként Képíró János, Bethlen Gábor fejedelem udvari festőművésze) és a megtartó gyökerekhez, szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodó székely emberek iránti tiszteletére is utal. E válogatás ízelítőt nyújt a művész munkássága utolsó két évtizedének terméséből. A főként a barna számtalan árnyalatában pompázó tájképek mellett láthatók Égerházi súlyos betegsége idején készített, harmóniát, nyugalmat sugárzó kékes „Álom"- és „Látomás"-sorozatai is. A kiállítás megnyitóján dr. Czine Mihály irodalomtörténész méltatta a jubiláns eddigi alkotó és szervező munkáját. Égerházi a Képzőművészeti Szabadiskolában tanult, Menyhárt József mesternél. Magyarországi, bulgáriai, lengyelországi, jugoszláviai, romániai és franciaországi művésztelepeken dolgozott, külföldi tanulmányutakon vett részt, egyéni és csoportos kiállítások (többek között Finnországban, Japánban, az Egyesült Államokban, Németországban stb.) jelzik pályáját. 1992-ben szülővárosa, Hajdúhadház díszpolgárává, ugyanebben az évben a franciaországi Sajt Lovagrend tagjává választották. A tucatnyi díj és kitüntetés után idén Holló Lászlódíjban részesült. Művei (a grafikáktól és a linómetszetektől az olajfestményekig) megtalálhatók a magyarországi és külföldi múzeumokban, közintézményekben és magángyűjtőknél. 1964-ben az egyik kezdeményezője és alapító tagja volt a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek Hajdúböszörményen, ahová elsőként hívtak meg kisebbségi sorban élő és alkotó magyar képzőművészeket is. Mivel akkoriban a hivatalos meghívók gyakorta eltűntek a süllyesztőben, személyesen ajánlották fel ezt az egyedi lehetőséget a művészeknek, hogy végre kitekinthessenek elzártságukból és műveiket az egyetemes magyar képzőművészet részének érezhessék. E telepen, akárcsak az 1975-ben alapított, majd hivatalosan beszüntetett, és 1982-ben újjáalakult Hortobágyi Alkotótáborban (melynek azóta vezetője és kiállítója Égerházi Imre) a kelet- és nyugat-európai alkotók közti gyümölcsöző baráti-szakmai kapcsolatok kialakítására és továbbfejlesztésére, valamint „a művészet egy és oszthatatlan"-alapon más művészeti ágak művelőinek meghívására is törekedtek. Évente kétkét hétre, átlagosan tizennyolc országból érkeznek Debrecenbe az érdeklődők, akiknek közel fele határon túli magyar művész. Ez utóbbiak - az anyagi források beszűkülése ellenére is - kedvezményes ellátásban részesülnek. A táborban való részvétel feltétele a megfelelő művészi színvonal, majd a táborlakók nyugalmát nem sértő viselkedés... Az érdeklődők az alábbi címen jelentkezhetnek: Hortobágyi Alkotótábor, Bajcsy-Zsilinszky utca 13., Debrecen, vagy Égerházi Imre festőművész telefonszámán: Debrecen - 432-480. M-KÓ Luzsicza Arpád rajza