Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)
1995-11-20 / 268. szám, hétfő
1995. november 24. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ Ú J SZ Ó 2615 1 í KOMMENTÁRUNK Repeta Harckocsi a létfenntartáshoz Tuba Lajos A hazai adórendszer három évvel ezelőtt vette át a hozzáadottérték-adót, amely a szakértők szerint nemcsak az államkassza bevételeit biztosítja, hanem rugalmasan reagál a termékek értékének fokozatos növekedésére is. Napjainkra már majdnem minden harmadik adókorona ezen az úton kerül az államhoz. Ennek ellenére még mindig akad javítanivaló, hiszen tavaly ezen a címen majdnem négymilliárd koronával - tíz százalékkal - kevesebb futott be, mint amire a hazai fogyasztás alakulásából számítani lehetett. A hozáadottérték-adó fontos része a gazdaságpolitikának is. Nálunk például a szövetségi állam szétesése, az azt követő kormányváltások az eiTŐl szóló törvény többszöri módosítását eredményezték. A pénzügyminisztérium ezért úgy döntött, hogy az éppen aktuális változtatás helyett egy teljes szöveget terjeszt a parlament elé, így a vállalkozók és a könyvelők mentesülnek a gyakori visszalapozástól. A múlt héten a parlamentben szinte egyhangúlag elfogadott új törvény legfontosabb újdonsága, hogy az alapdíjszabást 23 százalékra csökkentette. A kormány szerint a makroökönómiai mutatók további javulásának köszönhetően nem biztos, hogy ez csökkenti a költségvetési bevételeket. Sőt, ha emiatt nő a fogyasztás, akkor talán még többletbevétel is képződik. Az Európai Unió napjainkban igyekszik összhangba hozni és egyben csökkenteni a tagországokban alkalmazott HÉA-kulcsokat. Az elemzések szerint nálunk egy ötszázalékos csökkentés 8 milliárdos közvetlen adóbevétel-kieséssel járna, de a megnövekvő fogyasztásnak köszönhetően két-három év múlva ez megtérülne. Ez a lépés várhatóan be is következik, legalábbis a parlamentben még az ortodox, harmadikutas kormánypárti közgazdászok is ebben az értelemben nyilatkoztak. Ehhez persze az első két évben pótolni kell a kiesést. Ez történhet külső források felhasználásával, a szociális kiadások visszafogásával, vagy az adóelszivárgás további visszaszorításával. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megemlíteni a kormánypárti Michal Baránik megjegyzését, aki szerint a legnagyobb visszaélésekre lehetőségeket nyújtó kft.-ket ki kellene tiltani a gazdaság bizonyos területeiről. A törvényről korábban adott hivatalos tájékoztatások ezenkívül általában a idegenforgalmi szolgáltatásoknak a kedvezményes, hatszázalékos sávba történő átsorolását hangsúlyozta. Ez kétségkívül komoly változás, hiszen így a szálláshelyek árai és más ilyen jellegű szolgáltatások díja majd egyötödével csökkenhet. így pedig nemcsak a külföldieknek válhatunk vonzóbbá, hanem sok hazainak is lehetősége nyílik arra, hogy végre elmenjen valahová üdülni. A törvény parlamenti megtárgyalása közel sem váltott ki akkora vitát, mint egy nappal korábban a nyelvtörvény, de azért néhány érdekes pillanata ennek is volt. A kereszténydemokrata Gabriel Palacka hívta fel arra a figyelmet, hogy a pénzügyminisztérium javaslata a magasabb sávba sorolná át az antibiotikumokat és a szaharint. Ez annyira nyilvánvaló hiba volt, hogy még a KDM felvetéseit gyakorlatilag elvből visszautasító kormánypárti szavazógép sem mert nemet mondani a hatszázalékos sávot illető módosító indítványra. Palacka azt is észrevette, hogy az antibiotikumokkal ellentétben a harckocsikat és egyéb páncélozott járműveket a kedvezményes sávba sorolták. Itt azonban már sikertelen volt, így ezeket ezentúl hatszázalékos adóval terhelik, amelyet pedig még a kormányanyag szerint is a létfontosságú áruk számára tartanak fennt. Nem lehetnek elégedettek az alkoholmentes üdítőitalok kedvelői sem. Eredetileg ezek után is hatszázalékos adót fizettünk volna. Mečiar földműves partnere, Pavel Delinga azonban egyszer csak felállt, és javasolta, hogy a költségvetési bevételek növelése érdekében az ásványvizek kivételével a többi üdítőt sorolják át a magasabb kategóriába. A szavazógép pedig hibátlanul működött, éppen úgy, mint a környezetkímélő újrahasznosított papír és kompaktégő kedvezményezését illető ellenzéki javaslatok visszautasítása során. Pedig igazán lehettek volna elnézőbbek is, hiszen az utóbbiak a költségvetés szempontjából nem jelentenek komoly tételt, beterjesztőik pedig a nyelvtörvény megszavazása során örömet szereztek a maticásoknak. Valami megint készül. Csak ez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy mién módosította váratlanul szombat esti műsorát a Szlovák Televízió, s röviddel 8 óra után sugározni kezdte azt a mintegy 20 perces monológot, amelyet az ominózus Technopol-ügyben Bajorországban elítélt Peter Krylov adott elő. Az elhangzottakról csak annyit, hogy Krylov tompítani igyekezett az 1991ben az akkor még csehszlovákiai külkereskedelmi vállalat kárára elkövetett 2,3 millió dolláros csalásban vállalt szerepén, és mindent úgy állított be, mintha nem is akart volna belevágni az álüzlet kivitelezésébe. Szavai hallatán a tévénézőben olyan benyomás keletkezhetett, hogy a fiktív tranzakció lebonyolításában ő alakította az örökké akadékoskodó üzletembert, aki előre jól megfontolja lépéseit. Mint elmondta, csak akkor határozta el magát, miután holland partnere biztosította, hogy „társai, ifj. Michal K. és Martin S.-M. tapasztalt, megbízható üzletemberek, és K. úr édesapja hatalmas befolyással rendelkezik pénzügyi körökben". Krylov arról is beszámolt, hogyan osztották el - egyenlő arányban - az átverésből származó több mint kétmillió dollárt. Semmi új a nap alatt. A közszolgálati intézményben szenzációként beharangozott riportfilm nem mondott többet, mint amennyit a szlovákiai napilapok főleg a botrányt hónapokig napirenden tartó Slovenská Republika - munkatársai már eddig is megírtak. A pozsonyi állami televízió ezzel az interjúval csupán az egy hétre eső ismétlések átlagát Javította". Főműsoridőben! Meg kell hagyni: nem volt rossz húzás - politikai nyomásgyakorlásra. Mármint a köztársasági elnökre, akiről az ország apraja-nagyja tudja, hogy ifj. Michal K. édesapja. Csak az a kérdés, hogy milyen célból történt a „műsorváltozás". Lehet találgatni, mert valami készül... MADIGÉZA Félmilliárd A köztársasági adókból a községeknek juttatott eszközökből 1993-ban 1207 korona jutott egy lakosra. Ez az összeg 1994-ben 1122 korona volt, 1995-ben pedig 960 és 1000 korona között alakult . Amennyiben az önkormányzatok jövőre megkapnák a városok és falvak társulása által igényelt 6,5 milliárd koronát, akkor egy lakosra kb. 1220 korona jutna, tehát visszakapaszkodnánk az 1993. évi színvonalra. Persze ha nem számítjuk az inflációt. A kormány azonban csak 6 milliárdot hajlandó megadni, ami 1124 koronát jelentene lakosonként. A hiányzó félmilliárd helyett a kabinet más megoldást ajánl: az úgynevezett forgóalapot, valamint az ingatlanadó megemelését. Ez azonban az önkormányzatok számára nem megfelelő, mivel nem nyújt minden községnek egyenlő támogatást. Az említett forgóalap úgy működne, hogy az állami költségvetésből az önkormányzatok segítése céljából létrehoznának egy alapot, amelyben egy bizonyos összeg, például néhány százmillió korona állna a községek rendelkezésére olyan formában, hogy abból kedvező kamatra vehetnének fel hitelt. Miután azt visszafizetnék, megint más községek vehetnék fel a hitelt, és így tovább. Ez kitűnő megoldás, de nem helyettesítheti a hiányzó félmilliárdot, mert csak azoknak a községekneksegít igazán, amelyeknek valamilyen beruházáshoz van szükségük. Csakhogy sok községnek éppen csak a fennmaradásához van szüksége az állami költségvetésből kért pénzre, ezen pedig a hitel nem segít. A másik megoldással, a ingatlanadó növelésével ugyanez a helyzet, mert amelyik községben kevés az ingatlan, azt a megemelt ingatlanadó sem húzza ki a kátyúból. (gaál) A tornyok állnak Ostravában néhány hete egy magyar bűvész megpróbálta eltüntetni a városháza 42 méter magas tornyát. Kisereglett a város, állt a tömeg a főtéren. Működésbe léptek a fényeffektusok, felkúszott a magasba egy lepel, amely mögött továbbra is ott állt az ostravai városháza masszív tornya. A tömeg várt, s ahogy múltak a negyed- meg a félórák, mind hangosabban zúgolódott, de az illúzió, amelyre befizetett, nem akart megszületni. Eltűnt ellenben maga az illuzionista, és vele a kétmillió korona, azaz tízmillió forintnyi szponzori pénz. Az ötlet remek, bár korántsem páratlan. Szinte naponta kockáztatjuk, hogy sikertelen produkcióra fizetünk be. Színház, mozi, televízió - megannyi kockázat. Hányszor érezzük úgy, hogy az időért is kár volt! Mégis fizetünk. Újra és újra. És várjuk a művészeket, az írókat, a rendezőket, a színészeket, csináljanak vagy legalább mondjanak valamit. Sikertelen projektek nyomán tűnnek el alapítványi pénzek, egész utazási irodák foszlanak a semmibe a befizetésekkel együtt. De ez mind semmi ahhoz képest, ami itt az utóbbi fél évtizedben a politikában történt. Hány politikus, hány párt ígért megváltást, és tűnt el azután szinte nyomtalanul! S amelyek megmaradtak, azok ígéretei is jórészt elporladtak. Mint nekünk az illúzióink. A piacgazdaságba, a parlamenti demokráciába, a választott vezetőkbe, az értelmiségbe, a politikai elitbe vetett néha irreális hitünk. Holott szakvélemény szerint a torony legalább néhány órára eltüntethető lett volna. Alkalmas fénytrükkökkel láthatatlanná varázsolódhatott volna. Azt mondják, bűvészünk legalább az illúziót szállíthatta volna a szponzorok pénzéért. Ő azonban ezt is megspórolta. Nagyjából itt tartunk ma. Megannyi költséges csatározás után nemcsak a pénzünk tűnik el, hanem az illúzióink is. A tornyok meg csak egyre állnak. ZAPPE LÁSZLÓ ITTHON TÖRTÉNT 7 NAP ALATT ^ KÉT ELLENZÉKI PÁRT LELKIISMERET-FURDALÁSA. A nyelvtörvény megszavazása után nem az keltett meglepetést, hogy a koalíció három pártjának képviselői lelkesen rávoksoltak a minden demokrata számára ésszerűtlen és etikátlan jogszabálytervezetre, hanem az, hogy a Demokratikus Unió és a Demokratikus Baloldal Pártja honatyái is - egy-egy kivétellel simán „igen"-t mondtak. Belföldön ezt mind Weisséknek, mind Moravčíkéknak viszonylag könnyű lesz elfogadtatni. Nem úgy külföldön. Várható, hogy mind a Szocialista Internacionáléban, mind a liberális pártok nemzetközi szervezeteiben, mind pedig Strasbourgban felteszik a kérdést: vajon komolyan veszi-e a két párt a nemzetközi struktúrákba való bejutás feltételeinek a teljesítését? A DU is, a DBP is presztízskérdésnek tekinti a teljes jogú taggá válási a „maga" internacionáléjában. Most nem kisebb feladatra kell vállalkozniuk, mint arra, hogy elhitessék: noha engedlek a bolsevizmust és a nemzeti szocializmust idéző törvény előterjesztői csábításának, pálljuk továbbra is ragaszkodik a demokráciához. Nem volt nehéz előre jelezni, hogy miként akarják majd helyrehozni a ballépésüket. A szavazást követő napokban mindkét párt több vezetője is úgy nyilatkozott, hogy záros határidőn belül el kell fogadni egy olyan törvényt, amelynek segítségével a kisebbségek számára szavatolják az anyanyelvhasználatot. Ez a megoldás azonban azoknak a politikusoknak a gyakorlatára emlékeztet, akik otromba diktatúra bevezetésével kívánnak eljutni a demokráciához. Már voltak a huszadik században ilyen kísérletek, és tudjuk, mivel végződtek. Tisztában vagyunk vele, hogy a koalíció pártjai mennyire fogékonyak, mennyire hajlamosak egy kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadására. A demokratikus baloldaliak és a DU vezetői bíznak abban, hogy Mečiar - nemzetközi nyomásra rákényszerül a kompromisszumra. Csakhogy aki ebben bízik, nem számol azzal, hogy ha kisebbségi kérdésről van szó, ma már Mečiar sem tekinthető olyan vezetőnek a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomban, akinek mindenki paríroz. Sok olyan képviselő van a DSZM-ben, aki lélekben, magyarellenes indulatait illetően inkább a Slota-pártba illik bele. így minden okunk megvan arra, hogy attól tartsunk, a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvény még hosszú ideig nem kerül a parlament elé. Ez alatt a hosszú idő alatt helyrehozhatatlanul megtépázhatják a jogainkat. A KIJÓZANODÁS ELSŐ JELEI. Kétségtelen, hogy a hármas kormánykoalíció elsősorban annak köszönheti a „gőzhengerlésben" elért sikereit, hogy sokkal jobban szervezett, mint az ellenzék négy pártja. Összehangoltsága főképp abból következik, hogy a diktatúrával kacérkodó pártokban nagy súlyt helyeznek a fegyelemre. Az 1989. november 17-e hatodik évfordulója körüli napokban az ország számos nagyobb városában voltak nagygyűlések, amelyek hangulatából arra lehet következtetni, hogy a mélynemzetiektől eltérően gondolkodók száma sem jelentéktelen. Mintha megkezdődött volna a kijózanodás. A pozsonyi míting hangulata alapján egyértelműen erre lehet következtetni. Ismét megtelt a főtér, és kisebb csodának is tekinthetjük, hogy a szónoki emelvényre lépő magyar politikusokat is éppen úgy megtapsolták, mint a szlovákokat. Az még nagyobb csoda, hogy Mečiar „sasfészkében", Besztercebányán háromszor annyian mentek el az ellenzéki pártok nagygyűlésére, mint egy évvel ezelőtt. A Magyar Polgári Párt, illetve a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szónoka ebben a nagyon nemzetire hangolt városban is hatalmas tetszést aratott. Túlságosan messzemenő következtetéseket persze ennek alapján nem lehet levonni, mert kétségtelen, hogy az ellenzék rendezvényeire főképp a máshogy gondolkodók mennek el, tehát a mítinghangulat alapján pontosan nem mérhetőek le az erőviszonyok. Valami azonban már kétségkívül elkezdődött. Szabotálni? Beletörődni? Megváltoztatni? Egy nappal az alkotmányellenes államnyelvtörvény parlamenti megszavazása után mind a három hazai magyar pártelnök nyilvánosan szerepelt. Bugár Béla és A. Nagy László szlovák ellenzéki pártok és civil szerveződések pozsonyi nagygyűlésén beszélt. A Magyar Polgári Párt elnöke magyarul is elmondta - és nagy ovációval fogadták -, hogy a nyelvtörvény sem kényszerítheti külön, egymással ellenségeskedő táborba a szlovák és a magyar demokratákat. Bugár Béla fogadtatásáról annyit, hogy ő kapta azt a pezsgődíjat, amelyet az egyik szponzor annak a szónoknak ajánlott fel, aki a nagygyűlésen a legnagyobb tapsot aratja. Duray Miklós nem kapott meghívót erre a nagygyűlésre, ezért ő a pécsi egyetemisták invitálását fogadta el, s a baranyai fiatalok előtt kijelentette, hogy ezt a fasiszta törvényt szabotálni kell. Semmi új elem, mondhatnánk, hiszen a három pártelnök politizálásának módjában, politikai értékrendjében meglévő lényeges különbségek újra megnyilvánultak. A múlt csütörtöki legfrissebb szemléletes példa azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert pártjainknak, parlamenti képviselőinknek mielőbb és minél átgondoltabban kell dönteniük arról, hogy milyen lépéseket tesznek a civilizált Európában egyértelmű megütközést keltő nyelvtörvény lényeges módosítása érdekében. Az egyik lehetőség nyilvánvalóan a beletörődés lenne, amelyet Szlovákia állampolgáraként és magyarként hazai nemzeti kisebbségünk szinte egy emberként utasít el. Gyermekeim és unokám asszimilációjának lennék a cinkosa, ha beletörődnék e törvény alkalmazásába. Két út kínálkozik az ellenálláshoz. Az egyik a Duray Miklós által említett szabotálás, vagyis a polgári engedetlenség bizonyos formái. Sőt: ha belegondolunk, ennél is több, hiszen a javasolt ellenállási forma túllépheti a jogállami eszközök kereteit. Annyi elképzelhető, hogy az ifjú jegyesek például csak egyházi esküvőt tartanak, mert ott jövőre is anyanyelvükön mondhatják ki a boldogító igent. A többi szabotálási forma a szó szoros értelmében életveszélyes: vállalkozókat juttathat csődbe, magyar közhivatalnokok ezreit taszíthatja munkanélküliségbe, sokakat akár börtönbe. Sajnos, nem elképzelhetetlen, hogy hetek, hónapok múlva erre a radikális megoldásra kényszerülünk, ám ezt semmiképpen sem tehetjük egyetlen személy felelőtlen csatakiáltása után. Félmilliónál több magyart ma már nyilván nem lehet elnémítani, börtönbe zárni, erkölcsi értelemben megtörni. Ám bármiféle radikális ellenállásról minden egyes embernek szuverén állampolgárként, önállóan kell döntenie, vállalva a gyorsuló asszimiláció vagy az ellenállásból adódó áldozatvállalás és megtorlás kockázatát. Meggyőződésem, hogy minderről ma még nemcsak korai, hanem kimondottan politikai felelőtlenség beszélni. Ma ugyanis van még - igaz, «gyre kevesebb - lehetőségünk arra, hogy békés eszközökkel küzdjünk a nyelvtörvény módosításáért. Az ellenzékiek egy részének szerda esti becstelen szavazása még nehezebb helyzetbe hozta a köztársasági elnököt, akinek joga nem aláírni és visszaküldeni a parlamentnek újratárgyalásra a törvényt. Bízom viszont a szlovák kereszténydemokraták, esetleg más ellenzéki képviselők közéleti bátorságában, így talán összejön annyi támogató aláírás, amennyi szükséges ahhoz, hogy képviselőink majd az Alkotmánybírósághoz fordulhassanak. A mai szlovák hatalom arroganciáját ismerve, nem vagyok túlzottan derűlátó az európai testületek határozott magatartásának és Magyarország erőteljesebb nemzetközi diplomáciai lépéseinek várható eredményeivel kapcsolatban, ám azért ezeket a tényezőket sem szabad lebecsülni. Ebből adódóan is a felelőtlen hangoskodás, a radikális jelszavak harsogása nekünk árt a legtöbbet. Nekünk ma politikai szövetségeseket kell találnunk jogos küzdelmünk eredménye érdekében. S ebben sajnos, a Duray-féle politizálás miatt az Együttélés a leggyengébb láncszem. Nem véletlen, hogy az említett pozsonyi, majd a másnapi besztercebányai nagygyűlésre csak két magyar pártelnököt hívtak meg. Nem véletlen, hogy a Szlovákiai Értelmiségi Fórum - amely a kisebbségi gondjainkban megértő, törekvéseinket támogató szlovák és nem szlovák elitet tömöríti - külön is megnevezi az Együttélést, kérve politikai eszközeinek megváltoztatására. Az Együttélés elnöke néhány éve Dunaszerdahelyen politikai mozgalmát a legnagyobb szlovákiai liberális pártnak hirdette ki, ám a Liberális Internacionálé teljes jogú tagja mégis a Magyar Polgári Párt lett. Nem lehet ezekről a tényekről hallgatni, mert az Együttélésnek ma is jelentős a támogatottsága, kiváló a szakembergárdája. Ők - és általuk a szlovákiai magyarság - sokkal nagyobb szerepet tölthetnének be Európában és a szlovákiai ellenzék között, ha elnökük körül nem fagyott volna meg elsősorban a szlovák ellenzékiek és más demokraták körében a légkör. Mindennek megvan a maga ideje - írta Adenauer. Mai súlyos helyzetünkben a jogállami eszközök érvényesítése az időszerű, ami nem elvtelen megalkuvást, hanem konszenzuskeresést jelent. Politikai kalandorság. ha bárki tönkreteszi vagy tovább csökkenti a politizálás esélyeit.
