Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-16 / 265. szám, csütörtök

1995. november 16. KULTURA ÚJ SZ

Ó 7 I ÉLETEINK - TANCBALLADA AZ EMBERRŐL Ha másfél százan összefognak FILMJEGYZET J Mindennek megvan a maga ideje, a születésnek és a halálnak is. Ez a bibliai ihletésű gondolat Jutott eszembe az Életeink - Ballada az emberről című táncszínház premierjének utolsó képel után. A tájainkon egyedülálló előadás bemutatójára érdemes bővebben is visszatérni, annál Is Inkább, mert az alkotás Iránt azóta is nagy az érdeklődés, és elismerést vívott kl a szakmai körökben - amit az Is bizonyít, hogy az Ifjú Szivek, az Istlglinc, a Hajós, a Klstlgllnc táncegyüttesek, a Ghýmes zenekar és a Concordia Énekkar közös produkciója a jövő évre meghívót kapott Szegedre is, hogy a hazai, komáromi telt házas előadásokat ne Is említsük. I. tétel: Születés Puritán díszlet tárul a nézők elé. A homályból felhangzik a Ghýmes zenéje, majd megjelenik a család, majd a gyerekek játéka ragad magával. A színház maga is játék, sugallják a birkózásba, kergetőzésbe belefeledkezett gyerekek. A darab indítása ugyanakkor még hatásosabb lehetett volna, ha a rendező él a kínálkozó lehetőséggel, és nyitó zenének a Ghýmes „Bennünk van a kutyavér" című kazettájának első számát használja, amely már szövegével (Zöld mezőn keresztül, kék ég alatt jöttünk) is hangsúlyozza azt, amit az első tétel, a Születés akar kifejezni. A darab gyermekjátékkal való indítása és befejezése így egy lezárt egészet alkothatott volna. A szeretet itt és most is megszülethet - sugallja Ady K/s karácsonyi. éneke a Ghýmes előadásában, amelynek kesernyés, groteszk és egyben játékos hangulatát kitűnően értelmezte Buják Andor dzsesszes szaxofonszólója. A Kisjézus játékbabával való megszemélyesítése viszont erőltetett, sőt groteszk hatást vált ki. Ami az első tételben a legszebb, az az érzelmek ütköztetése, annak a megmutatása, hány formája lehet a szeretet élményének. Háromféle hangulat ütközik itt: a Kis karácsonyi ének hangulatát még inkább kidomborította az azt követő víg csárdás, ezt pedig a lírai Mária altatója (Falu végén van egy házikócska) eílenpontozta. Mivel mindhárom hangulat hitelesen jelenik meg a színpadon, egymást erősíti. Amiként a parasztkontrának is három húrja van, amelyeken harmóniát és diszharmóniát egyaránt lehet játszani. A Mária altatója, az ima után következő betlehemezést játékos, vidám jelenetként komponálta meg a rendező. Ez esetben a kontraszt már túlságosan nagynak bizonyult, az Ady-vers hangulatával ellentétben inkább abszurd hatást keltett, amit tovább fokozott, hogy a táncosok az asztalnál ülő családnak hátat fordítva, a közönségnek táncoltak. Ez talán a régi előadások tablóinak hatása. II. tétel: Tavasz - szerelem Ebben a részben az egyik legnagyobb élmény a kiszehajtást bemutató lányok csodálatosan tiszta éneke. Mint az első tételnél kiemeltem, hogy a gyerekek igazi érzelmekkel játszottak, énekeltek a színpadon. Izzásuk a második tételben sem hunyt ki. Különösen az Istiglinc és a Kistiglinc tagjai ragadtak magukkal. Mintha Pilinszkyt akarták volna igazolni: amit tudunk, ezek után úgyis előjön, és amit érzünk, azt érdemes megosztani másokkal is. A kiszehajtással vége a télnek, a hideg sötétséget jelképező szalmabábut a lányok a jelképes folyóba dobják. Az Ölveczky Árpád vezényelte tűzugrás már a tavasz, az újjáéledés szertartása. A szentivánéji mulatságot Buják Andor tökéletesen tiszta töröksípja kíséri. A fiatalok számára ez a párkeresés alkalma, de több is annál. Mivel a színpadon valódi tűz lobog, szinte misztikus hangulatot teremtve, a nézőkben önkéntelenül is - nyilván a rendező szándékával összhangban - a tűz teljes szimbolikája idéződik fel. A legjobban megkomponált koreográfia a szerelmesek tánca. Visszafogottságában szép zenéjét Szarka Tamás indította kobzon, kísérte énekkel, majd hozzá kapcsolódott a klarinét és a bőgő. Nagy Tímea és Vasas Sándor hatásvadász elemektől mentes, bájos táncának köszönhetően a nézők szinte részesei szerelmük beteljesülésének. III. tétel: Lakodalom A terjedelmét tekintve a többi résszel azonos súlyú tétel tulajdonképpen csak a néprajzi leírásokból ismert hagyományos lakodalom mozzanatainak megelevenítése: a leánybúcsúztatót követi a „darab a darabban", a halottas játék, amelynek vidámsága, enyhén obszcén jellege ismét ellenpontozza a lánypajtásaitól elköszönő menyasszony szomorúságát. A bölcső megjelenítésében egy zoboralji ének segít (Télizöld, télizöld). A halottas játékot követő csárdás attól izgalmas, hogy a zenekar tulajdonképpen egy lírai siratót játszik csárdásritmusban. A gyertyás körtánc aláfestésekor a szintetizátoron megszólal a zenekari játékba jó érzékkel beépített csembaló, amelyet Szarka Gyula lantjátéka és éneke egészít ki egy újabb szép lírai dal felhangzásakor (Duna padján nevelkedik tulipán). Nem hiányzik a hagyományos lakodalmak elengedhetetlen „kelléke", a menyasszony ellopása és a menyasszonytánc sem, amelyet még két eszközös tánc, a seprős és a botoló egészít ki. IV. tétel: Katonakísérő és sirató A harmadik és a negyedik tétel hivatott érzékeltetni a konfliktust az élet, a szeretet és a szerelem, illetve a háború, a halál között, valódi drámaiságot biztosítva a darabnak. Az utolsó tételben is kiemelkedő szerepe van az éneknek és szövegének, a cselekmény menetét a nézőknek elsősorban az énekszöveg tolmácsolja: „Hosszú asztal körül tizenketten ülnek", akik határoznak sorsuk felől is, „e/ kell menni, ha esik is, még ha nehezen esik is", „elmegyek, elmegyek, el is van vágyásom, ebben a faluban nincs megmaradásom". A táncosok ezeknél a szavaknál tablót alkotnak, katonai alakulattá változnak, a táncból menetelés, a zenéből vezényszavak lesznek. A szlovák katonai vezényszavak amelyek eredetileg a Ghýmes jubileumi koncertjének eltérő atmoszférájába épültek, s ebbe a kompozícióba változtatás nélkül kerültek - a mai erőszakra emlékeztetik a nézőt. Az erőszak szimbolikus megjelenése a színpadon előrevetíti a tragikus fordulatot: a férfiak kalaplevétele már a halált hordozza. A jelképes gesztust erősíti meg a sötétségbe belenyilalló zoboralji sirató (Megszabadultam már én a testi haláltól). Fekete vállkendős asszonyok jönnek be. Kitárulkozásuk néma és tehetetlen: nem a várakozást, hanem a sírra borulást jeleníti meg. De a darabot nem tragédiának szánták. Újra megjelennek a színpadon a gyerekek. Süss fel nap, fényes nap... * * * Nehéz feladatot tűzött maga elé a forgatókönyv írója, Keszeg István, aki az Életeinket balladaként határozta meg, nagyon helyesen. Hiszen a ballada még az értelmező szótár szerint is „drámai menetű, rendszerint tragikus tárgyú, szaggatott, homályos előadású, rövid elbeszélő költemény" - tehát színpadra állítható műfaj. Arról se feledkezzünk meg, hogy a ballada kifejezés a ballare, táncolni igéből származik, a drámai cselekményhez tehát ebben a műfajban természetes módon kapcsolódhat a tánc. Egyszerűbb dolga lett volna Keszegnek, ha egy vagy több konkrét balladát választ ki feldolgozásra. Válogatni lett volna miből, hiszen Ág Tibor (aki zenei tanácsadóként járult hozzá a darab megszületéséhez) Vétessék ki szóló szívem című kötete is számos középkori, betyár- és újabb ponyvaballadát közöl. Tény, hogy az Életeink esetében inkább a balladák nyújtotta ihlet volt a meghatározó, s erre már volt példa más műfajban is. Szarka Gyula, a Ghýmes vezetője is énekelte a Kőmíves Kelement fesztiválon, de játszotta már a Kalevalát és a Gilgamest a Gágyor-féle Szép Szó, később pedig a Gágyor-Szigeti rendezőpáros a Thália Szín padon alkalmazta a népzenét. Az eddigi táncszínházi próbálkozások legérzékenyebb pontja a rendező hiánya szokott lenni, akit a koreográfusok próbáltak meg pótolni, több-kevesebb sikerrel. Novák Ferenc a forgatókönyv adta lehetőségeken belül próbált rendszert alkotni a színpadon. Egyensúlyt teremtett a zene és a koreográfia, az énekek érzelmi töltete között - többet nem tehetett. Külön kell szólnunk a Ghýmes zenekarról, amelynek dalaira és dalszövegeire az egész forgatókönyv épült. Valószínű, hogy ha a zenekar nem ilyen szerencsés kézzel válogat saját munkáiból, az előadás rengeteget veszít drámaiságából. A Ghýmes azon ritkaságszámba menő zenekarok közétartozik, amelyek megtanulták a színpad törvényszerűségeit, s tudják, hogy a közlendő érzés a fontos, a zene csak eszköz ehhez. Az előadás elképzelhetetlen lett volna Krausz Ágnes és Szabó Szilárd munkája nélkül, akiknek a koreográfiája tiszta, átlátható, egyben könnyed, játékos és magával ragadó. A táncosokról már szóltunk, csak megismételni lehet: rég láttunk már ilyen őszinte érzelmeket, odaadást a színpadon. Végül említsük meg azokat is, akik ugyan a háttérben maradtak, de oroszlánrészük van a darab létrejöttében: Varga Anna gyártásvezetőt és Takács András pártfogó menedzsert. Miguel Montanaro mondta az előadás után: sokszor nem tudta eldönteni, sírjon vagy nevessen. A lehető legszebb dicséret ez, amit az előadás kaphatott: az egyik legavatottabb néző a dráma legtragikusabb perceiben is örült annak, hogy részese lehetett az élménynek. RUSZNÁK GÁBOR Farinelli Igazi sztárnak számított a maga korában. A lányok és asszonyok a szó szoros értelmében ájuldoztak, amikor énekelni hallották. De a férfiakat is megérintette hangjának különös varázsa. Carlo Broschi, művésznevén Farinelli, a 18. század hírneves kasztrált énekesének sorsából merített ihletet Gerard Corbiau rendező. Francia-olasz-belga koprodukcióban készült, barokk pompával csillogó képeit Oscardíjra jelölték, s neki ítélték a legjobb külföldi filmnek járó Arany Glóbuszt. A hazai mozik amerikai filmözönében ezt az európai alkotást méltán sorolhatjuk az idei év figyelmet érdemlő munkái közé. Gerard Corbiau sokszínű szálból, mesterien összefont történetet kínál, amely nem hajszolja egy teljes értékű élet reményét. Kapcsolatok sora rajzolja elénk Farinelli ellentmondásos egyéniségét. (Megformálásával a fiatal olasz színész, Stefano Dionisi kapott remek lehetőséget, amelyet lelkiismeretesen ki is használt.) Meghatározó a viszonya bátyjához, akihez a vér szava köti, akit mindenek felett szeret, s akivel egész életét megosztja. Sikereit, pénzét csakúgy, mint szerelmeit. Ugyanakkor örökké sajgó sebnek érzi,-hogy megcsonkítását éppen e szeretett testvérnek köszönheti. Riccardo még azzal is megkérdőjelezi tettének elkerülhetetlenségét, hogy csupán középszerű művekre pazarolja öccse nagy áron megőrzött, kivételes szépségű hangját. MiatCarlo (Stefano Dionisi) és Riccardo Broschi (Enrico Lo Verso) afféle kétórás, feledhető szórakozást nyújt. Farinellinek - szerencséjére vagy szerencsétlenségére - a hangja lett a végzete. Bátyja, Riccardo, akit nagy zeneszerzői ambíciókkal és közepes tehetséggel vert meg a sors, Carlóban saját művészi kiteljesedésének eszközét látta. Ezért kasztrá Itatta öccsét tízéves korában, így próbálván elérni, hogy operái e nem mindennapi énekhanggal alátámasztva arassanak sikert. Megfosztva férfiasságától, Farinelli számára nem maradt más, csupán a zene, az ének. Érzelmeit, fájdalmait, élete egész tragédiáját sűrítette bele. A kor nagy zeneszerzője, Hándel vágja a fejéhez: nem több egy éneklő szerkezetnél, s életét is egyedül ez igazolja. Az érzékeny művész soha nem tudja igazán elfogadni sorsát, s kétségbeesetten, fáradhatatlanul ta kerül konfliktusba Hándellel is, aki pedig azt a hamisítatlan, őszinte érzelmekből és valódi tehetségből táplálkozó művészetet képviseli, amely Farinelli számára létfontosságú. Hándel megveti az énekest, bár érzi: a maguk területén mindketten olyan magasságba emelkedtek, amely csak a kiválasztottaknak adatik meg. Ám nem csupán egyszerű életrajz a film. Arra is választ kerés, mit ér a művészet. Mennyi áldozatot érdemes hozni érte, s vajon valóban kárpótlást nyújt-e az a többlet, amelyért teljes értékű életet kell cserébe adni? Riccardo mindenesetre az utolsó képsorokban, széttépve élete főművét, ezekkel a szavakkal búcsúzik öccsétől: „Tévedtem, Carlo. Most látom csak, hogy amiről azt hittem, mindennél fontosabb, hirtelen értelmét vesztette." MISLAY EDIT A sors meglehetősen kegyetlen volt hozzá: még harminchét évet sem adott neki. Évszázadokon át alig emlegették, műveinek egy része reménytelenül elkallódott, s még legjobb alkotásai között is akad néhány, amely csak töredékesen maradt fenn. Halála után majd kétszáz évvel merték először hangosan kimondani, hogy a legnagyobb angol zeneszerző volt, európai formátumú művész, de újabb évtizedek múltak el, amíg életművének legteljesebb kiadása napvilágot láthatott. Úgy tűnik azonban, mintha még ma is átok lebegne fölötte. Műveit csak elvétve hallani a hangversenytermekben, mélységesen szomorú Dido és Aeneas című operáját - amely a műfaj egyik remeke - az operatársulatok alig-alig iktatják repertoárjukba. Életéről kevés megbízható adatot tudunk. Még születésének pontos dátuma sem ismeretes, valószínűleg 1659 nyarán látta meg a napvilágot. Mozgalmas korszaka volt ez Angliának. Éppen meghalt 300 EVE HALT MEG HENRY PURCELL Az angol zene géniusza Cromwell, a lord protector, az egy évtizedig fennállt angol köztársaság feje. Néhány hónap múlva Anglia ismét királyság lett, miután a lefejezett I. Károly legidősebb fiát, a Párizsba menekült II. Károlyt visszahívták a trónra. Henry Purcellnek sok köze volt ezekhez az uralkodókhoz. Kilencéves korában felvették a Királyi Kórus gyermekénekesei közé. Ekkor már túl volt első szerzeményén, az Édes zsarnoknő című háromszólamú dalán, amelyet a büszke atya nyomtatásban is közreadott. A kis Henry jeles mesterek keze alatt nevelkedett, s öt év múlva, amikor hangja mutálni kezdett és gyermekként már többé nem énekelhetett a kórusban, olyan zenei ismeretekkel rendelkezett, hogy továbbra is az udvar szolgálatában maradhatott: őfelsége kis orgonáinak, nagy orgonáinak, virgináljainak, mindenfajta fúvós hangszereinek felügyelője lett, ám feladatai közé tartozott a hangszerek készítése, javítása, hangolása is. Néhány év múlva kinevezték a Westminster Apátság orgonistájává, ami azért volt nagy dolog, mert elődje - John Blow - sem volt akárki, ráadásul jó egészségnek örvendett, tehát csakis szakmai okok indokolhatták a döntést. (Purcell halála után Blow-t ismét visszahelyezték hajdani tisztségébe...) Az alig húszéves fiatalember karrierje szépen ívelt fölfelé. Azzal is megbízták, hogy a király hegedűseinek zenét komponáljon. Ettől kezdve szinte futószalagon ontotta a különböző szerzeményeket, s nemcsak hangszeres darabokat, hanem dalokat, ódákat, kórusműveket, kantátákat, anthemeket (anglikán egyházzenei vokális művek), később pedig a különböző színpadi műveket, amelyek között csak egyetlen valódi opera van, a többi masque, táncbetét vagy színpadi kísérőzene. Purcell művészetét behatárolták a tradíciók és a lehetőségek. A királyi udvarban főleg a virtuóz olaszos és franciás muzsikát kedvelték, ezért amikor egy-egy alkalomra zenét kellett komponálnia, szinte rutinosan írta a kívánt hangvételű darabokat, amelyeket jó ha egyszer előadtak, aztán a feledés jótékony homálya borult rájuk. Időnként persze megszólaltathatta valódi énjét is, kivált az egyházzenei művekben, a triószonátákban és a színpadi zenében. Furcsa mód ezek is alkalmi zenének számítottak, hiszen jobbára szűk körben, s legföljebb néhányszor adták elő őket. Egyetlen operáját, a Dido és Aeneast például egy leányiskola táncmesterének felkérésére komponálta, s ezért szinte valamennyi szereplője nő (csak Aeneas és egy matróz a kivétel), hogy az iskola növendékei minél nagyobb számban közreműködhessenek az előadásban. Nem tudunk róla, hogy Purcell életében még egyszer előadták volna ezt a darabot. Henry Purcell életének utolsó öt esztendejében - mintha csak megsejtette volna a közelgő véget - egyre nagyobb lendülettel vetette magát a komponálásba. Közel húsz színműhöz írt zenét, jobbára a kortárs Dryden drámáihoz. Megzenésítette Arthur király, II. Richárd, Diocletianus császár történetét, de feldolgozta Shakespeare Szentivánéji álom című darabját is, Tündérkirálynő címmel. A Diocletianust ki is nyomtatta, s egy ars poeticának is beillő tanulmányt írt hozzá, amely nemcsak az angliai zene akkori helyzetét tükrözi, hanem egy kicsit jövendölés is. Purcell szerint a zene Angliában még gyermekkorát éli. „Most olaszul tanul - írja -, ami egy gyermek számára a legjobb mester, s azonkívül egy kis francia modort, hogy több vidámságot és illendőséget mutasson fel. De mi messze estünk a naptól, lassabban növekszünk szomszédainknál, és ezért meg kell elégednünk azzal, hogy a barbárságtól csak fokozatosan szabadulunk meg, ha sikerül." Purcell vezetésével bizonyára sikerült is volna. De a teremtő túlságosan rövidre szabta az életét, s Angliának közel két és fél évszázadig kellett várnia egy újabb európai formátumú zenei géniusz - Benjamin Britten - megszületésére. LACZA TIHAMÉR