Új Szó, 1995. október (48. évfolyam, 227-252. szám)

1995-10-03 / 228. szám, kedd

1995. október 3. KULTURA ÚJSZ

ÓJJ REFORMÁTUS TEOLOGIAI SZEMINÁRIUM 70 éve alakult egyetlen magyar főiskolánk A magyarországi teológiákon, közöttük a losonci gimnáziumban már a Türelmi Rendelet kihirdetése előtt is képeztek cseh fiatalokat prédikátornak és tanítónak. Tandíjat sem kellett fizetniük. Az 1918-as államfordulat után közel negyedmillió magyar református maradt Csehszlovákia területén, úgy, hogy hoszszú időn keresztül rendezetlenül maradtak a gyülekezetek jogi, szervezeti kérdései. Nem kaphattak csehszlovák állampolgárságot azok a magyar református lelkészek, tanítók egyházi alkalmazottak, akik nem az új köztársaság területén születtek. A bizonytalanság miatt sokan - főleg tanítók és lelkészek elhagyták az országot, aminek következtében parókiák és egyházi iskolák maradtak tanítók és vezetés nélkül. A református egyház egyetlen megmaradt protestáns gimnáziumát sem tudta megtartani Rimaszombatban, így csak néhány elemi iskola maradt egyházi tulajdonban. Az egyház vezetősége, felmérve a kialakult helyzetet, tudatosította, hogy sürgősséggel lelkészeket és tanítókat kell képezni. Sürgető feladattá vált egy teológia- és tanítóképző megnyitása. A Konvent a kérdéssel először 1922-ben Pozsonyban megtartott ülésén foglalkozott, s a református teológia színhelyéül Rimaszombatot jelölte ki. Az egyház hivatalos megbízottjai kérelmüket Prágában személyesen az állam elnökének adták át. Az ekkor kapott ígéret birtokában 1923-ban újra foglalkoztak a kérdéssel, s egy újabb beadványban kérték, hogy az iskolát még az év szeptemberében megnyithassák, s mindaddig, amíg az intézet nem jön létre, tegye lehetővé az állam, hogy a szlovákiai hittanhallgatók külföldi, benne magyarországi akadémiákat látogathassanak. Néhány tárgyalás után az illetékes miniszter a kérdést a református zsinat tárgysorozatába utalta át. Ezen aztán dr. Szlávik Mihály kormánybiztos jelezte, hogy a kormánynak nem érdeke egy magyar nyelvű teológiai intézet felállítása, így arra a kormánytól semmilyen anyagi támogatást nem várhatnak. Az egyház vezetői megértették, hogy céljukat csak saját forrásokból érhetik el, illetve elfogadva a külföldi testvéregyházak felajánlott segítségét. Az amerikai református és presbiteriánus egyház képviselői 86 OOO csehszlovák koronát juttatnak el az egyházhoz a teológia felállításának céljaira. Sajnos, nem sokkal később, nem pontosított indokokkal, megváltoztatták határozatukat és az összeg felhasználási céljául a szegények ill. lelkészek és özvegyek segélyezését jelölték meg. Mindezek tudomásul vétele után a konvent 1924-ben újabb határozatot hoz a magyar református lelkészképző felállítására. A „szervezeti szabályzat" elkészítésével a losonci Sörös Bélát bízza meg. Alkalmasabb embert nem is találhatott volna, hiszen ő volt az, akinek hatására még 1920-ban a nemzetközi Keresztény Ifjúsági Egyesület (YMCA) évi közgyűlésén (Pörtschachtban) határozat született arról, hogy Csehszlovákiában három ifjúsági palotát építenek. A szlovákok számára Pozsonyban és Besztercebányán, Sörös közbenjárása nyomán a magyarok részére Losoncon épült fel a palota, akinek egyik elgondolása az volt, hogy az majdan a létesítendő teológia célját is szolgálni fogja. Az előkészítés legnagyobb terheit is Sörös Béla vállalta magára, aki Skóciában és a budapesti skót misszióban szerzett tapasztalatait is felhasználta. A lehetőségek mérlegelése után olyan megoldást javasolt, mely minimális anyagi megterheléssel járt. Elgondolása alapján a lelkészjelölteket egy szemináriumi jellegű intézetben kell összpontosítani, ahová előadóként egy-egy teológiai szaktudományban jártas lelkészt kívánt meghívni. Ők egymást váltogatva néhány hónapos időszakban adnák elő szaktantárgyaikat. Az ötlet gyakorlati megvalósíthatósága eredményezte, hogy a teológiát a tervezettnél két évvel hamarabb, már 1925. október 1-én meg lehetett nyitni. Az intézmény a „Református Teológiai Szeminárium" megnevezést kapta. Megbízott igazgatója, a tanulmányi ügyek irányítója Sörös Béla lett, aki igényességével, széles látókörével biztosította az oktatás magas színvonalát. Az előadások az első iskolai évben az egyház bérházában, majd az YMCA épületében folytak, egészen 1931-ig, ezt követően pedig az egyház Nagy Bég (ma Kármán) utcai házában. Az első évfolyamba 22 érettségivel rendelkező fiatal jelentkezett. A második iskolai év megnyitását a kormány illetékes szerve betiltotta, azzal az indokkal, hogy a szervező bizottság nem szerezte be a szeminárium megnyitásához szükséges engedélyeket (ez a valóságban nem volt így, a hivatalos jelentést a Konvent elküldte, s a megnyitást is bejelentette). Több tárgyalás után a bizonytalan helyzetet az 1926. szeptember 21-én kiadott kormánynyilatkozat rendezi (úgyahogy). Ebben a kormány többek között tudomásul veszi a szeminárium létét, valamint azt, hogy az „a presbiteri világszövetség erkölcsi és anyagi támogatását élvezi és különleges helyzeténél fogva addig áll fenn, amíg az egyház és állam közötti jogviszony véglegesen rendeztetik" (részlet Sörös B. beszámolójából). Az első lelkészképző vizsgára 22-en jelentkeztek, s azt valamennyien sikeresen le is tették. Az 1938-as újabb országváltás után Losonc ismét Magyarországhoz került, így a szeminárium fenntartása szükségtelenné vált. Növendékei 1939. február 1-étől, tanulmányi idejük teljes beszámításával, szabadon dönthettek arról, hogy tanulmányaikat melyik teológián kívánják folytatni. A szeminárium neves tanárai mellett rendszeresen megfordultak itt a kor legjelesebb irodalmárai, mint Balogh Edgár, Komlós Aladár, Győry Dezső, Szalatnay Rezső. Az I. vagy II. lelkészképesítő vagy nosztrifikációs vizsgát több mint 100 növendék tette le. Az 1937-es évben Kovács Márta személyében női hallgatója is volt a teológiának. A szeminárium vezetősége 1926tól évente országos ifjúsági konferenciákat rendezett. Az első szervezője Böjthe Sándor, a szeminárium senior-instruktora. Fő témája: „A magyar kálvinizmus jelene és jövője", másik témája „A kommunizmus református szempontból". Az igazgató kezdeményezésére alakult Losoncon 1928-ban a „Soli Deo Gloria Diákszövetség", melynek egyik feladata a városok és falvak fiatalsága közötti kapcsolatfelvétel elősegítése volt. A végzett lelkészek gyakran vállaltak iskolai oktatást a vidéki egyházi iskolákban, népművelő előadásokat tartottak, énekkarokat vezettek. A szeminárium társadalmi munkáját a „Református összefogás" nevű mozgalom keretében kívánta összpontosítani, de ezt a célját az államhatárok újbóli megváltozása miatt már nem tudta megvalósítani. PUNTIGÁN JÓZSEF Mire költik a pénzünket? Parlamenti interpellációk, kérdéseket felvető újságcikkek dacára is homály fedi, mire fordítja a szlovák kulturális minisztérium a törvény által megszabott, a kisebbségi kultúrák támogatására szánt szlovák koronák millióit 1995-ben. Mendemondák és találgatások szintjén folyik a tapogatózás, gyanúsan sercegő, megszakadó vonalú telefonos játékok zajlanak, utcasarki pusmogások holdudvarába utalódott a téma, amely a közre tartozna. A törvényes elszámolás és elszámoltatás, úgy látszik, a minisztériumokra kies hazánkban nem vonatkozik, s a miniszter, az állami hivatalnok eldöntheti, mire szeretne játszani: Fekete Péterre, vagy Itt a piros, hol a piros-ra. Hiába, Szlovákia a titkok hazája, ahol a nyilvánosan kérdező polgár legfeljebb árulókat megbélyegző billogot kap a tomporára, mert „árt fiatal országunk hírnevének". S hogy a szlovákiai magyar sajtóstruktúra sikeres összeomlasztásával egyidejűleg tűnnek fel a kulturális minisztériüm által nagylelkűen, ingyen osztogatott brosúrák tucatjai? Ugyan kit érdekel? S hogy ezek a senki által nem olvasott propagandaanyagok mennyibe kerültek? Kinek mi köze hozzá? Úgy látszik, a kísérlet alanyainak, nekünk, a legkevesebb. Az ember aztán, látva a hatalom rendíthetetlen ólomkatonáit, lassan megúnja a kérdezést, hisz úgy sincs foganatja. Időnként felhördül azért, s vesz mély lélegzetet, különösen akkor, ha ilyeneket olvas: „Az esetek, amelyeket a Bizottság ez ideig megtárgyalt, főleg az etnikai kisebbségeket vagy csoportokat érintették. A létező szabályok alapján tudjuk besorolni az úgynevezett indigenous (bennszülött nemzetek, melyek különleges védelemre jogosultak), név szerint a kanadai indiánokat, a lappokat Finnországban és Svédországban, úgyszintén nyelvi kisebbségeket a franciaországi Bretóniában. Megemlítünk két esetet: Lovelace verzusz Kanada esetében a Bizottságnak kellett megállapítani, hogy a kanadai legiszlatíva, amely megtagadja egy hölgynek kisebbségi jogait, aki etnikai származását tekintve a Maliseet indián törzshöz tartozik, ezzel megszegi a 27. cikkelyt. Lovelace asszony férjhez ment, majd később elvált nem indián származású férjétől. Ezzel a kanadai törvények szerint elvesztette jogát, hogy a rezervátum területén telepedjen le és azt a jogot is, hogy az indián csoportok federális programjához hozzáférjen. A kanadai kormány azokra a tényekre támaszkodik, hogy az említett restrikció elengedhetetlen a Maliseet indiánok integritása védelmében és annak érdekében, hogy a rezervációkban nem indián származású egyének szerezzenek jogot. A Bizottság ennek ellenére megállapította, hogy a kulturális kapcsolatok elvesztése a legiszlatív csoportosulással, a 27. cikkely megszegését jelenti. Ez az eset is mutatja, hogy a Bizottság készen áll, eltekintve a hazai legiszlatíva figyelembe vételétől, még abban az esetben is, ha a kisebbség védelmére van irányozva és elfogadhatja a cikkely független és kreatív közvetítését." Ne tessék nyugtalankodni, én sem értettem, pedig már sok zagyvaságot olvastam életemben. Többszöri elolvasás után is csak kapisgáltam, miről van szó a fenti idézetben és a többi szövegben, ami a POROZUMENIE címet viselő brosúra-sorozatban jelent meg, s A kisebbségek bírósági védelme a nemzetközi jogban címet viseli. S amelyet a kulturális minisztérium ad ki, természetesen a Kubko-Goral Kft. égisze alatt, Dr. Ján Kubáň redaktor úr áldásos tevékenységének gyümölcseként és, természetesen, ingyen osztogat. Szó ami szó, nagyon szeretheti a kulturális minisztérium ezt a Kubáň urat, ha a Pro Slovakia alap javait ilyen botrányos minőségű, emészthetetlen szövegű kiadványok pénzelésére fordítja, miközben ugyanez az alap legnevesebb íróinkról azt igyekszik kideríteni, vajon szlovákiai honpolgároke. Mert megnézi ám a Pro Slovakia, hogy mire adja a pénzét! Holmi Duba, Koncsol, Grendel, Zs. Nagy és hasonló, gyanús esztétikai színvonalat képviselő tollnokok fércmunkáira, vagy a Kubáň úr által szerkesztett, ércnél maradandóbb, az esztétika és a művészeti minőség kapuit döngető, fejtágító füzetekre, melyeknek, mondanunk sem kell, vajmi kevés közük kisebbséghez, kultúrához. Hogy mindazonáltal a fenti förmedvény mi jogon viseli a MEGÉRTÉS sorozatcímet, annak csak a jóisten a megmondhatója, esetleg a miniszter vagy Kubáň úr, talán a fércmunka szerzője, merthogy jogvédelem helyett csupa negatív példát sorol fel a kisebbségi jogok védelméről (beleértve az ENSZ és az Európa Tanács határozatait), arról meggyőződhet bárki, ha elég őrült ahhoz, hogy végigeméssze ezt a nyelvrontó, hibáktól, tárgyi tévedésektől, elemi helyesírási hibáktól hemzsegő valamit. Amelyben nyomát sem találjuk a címoldalon feltüntetett, bombasztikus MEGÉRTÉS fogalomkörnek. Megtudjuk belőle, persze, hogy gond van a „vándormunkások" jogaival, hogy a svéd jogalkotás a rénszarvas tenyésztő lappokat két csoportra osztja, s hogy az ENSZ „gyámrendszere" hogyan segítette Új-Guinea, Namíbia, NyugatSzamoa és Nauru fokozatos fejlődését az önigazgatás gyönyörei felé. Szóval csupacsupa nálunk is aplikálható eset felsorolását kapjuk. Vagy további, a szerző (JUDr. Juraj Jankuv) által sugalmazott épületes és megszívlelendő példákat: hogy például miért nem használhatta anyanyelvét „polgárjogi végzésben" egy ausztriai szlovén, vagy miért nem kapott tolmácsot a francia bíróságon egy „bretóni" polgár. És így tovább. Dehát nem is az a fontos, mi van benne, hanem, mi van mögötte. Lassacskán mégis kiderül, mire költi a minisztérium a kisebbségi kultúrára szánt pénzt: a Slovenský juh mellett ilyen és hasonló propagandisztikus brosúrákra, amelyeket már a pártállamban is utálattal dobott el az ember. Dehát, pénz beszél, elvtársak, azaz: a pénzmosás, állami szinten. KÖVESDI KÁROLY TŰNŐDÉS BULGAKOV MESTER ES MARGARITAJAROL Ha az ördög velünk... Már-már úgy tűnt, visszhang nélkül maradt vállalkozásnak kell tekinteni, hogy a magyar televízió a közeimúltban bemutatta a Mihail Bulgakov világhírűvé vált regényéből, a Mester és Margaritából készült négyrészes lengyel filmfeldolgozást. Mintha a rádió- és televízióújság beharangozója lett volna az egyedüli jelzés, a napilapok hasábjain később alig találkozhattunk a figyelem valamiféle érdemleges visszaigazolásával. Most a Kossuth Rádió Gondolatjel című vasárnapi kulturális magazinjának adásából kiderült, hogy azért mégiscsak szolgált felfedezésszámba menő izgalmakkal a bemutató felkeltette érdeklődés. Igaz, jobbára irodalom-, illetve politikatörténeti ínyencségnek tekinthető háttérinformációt közölt Szilágyi Ákos, az ismert russzisztikai szakértő, aki arról számolt be, hogy ki is volt az ihletet adó kulcsszemélyiség Bulgakov számára a regénybeli Sátán figurájának, Woland alakjának a megformálásában. Mára az ilyesfajta „alakrokonságok, illetve megfelelések" iránti kíváncsiság kielégítése is sokkal inkább a Bulgakov-regény befogadástörténetét felelevenítő mozzanat, mint esztétikai élmény és jelentéskiegészítő. A regény kései megjelenése utáni időszakban a filológusok több százra becsülték a szereplőkkel kapcsolatos azonosítási lehetőségeket, sőt szinte már a kulcsregény gyanúja is felmerült. Hisz a szovjet történelmet beborító fehér foltok egyenesen a tabufeloldás, a beavatottság érzését kínálták az olyan képzettársítások kapcsán, mint például a regénybeli Jaltából küldött levelek rímelése a száműzött Trockij almaatai leveleire. S természetesen a hatalmi erőszak és az emberiszellemi kiszolgáltatottság párharcában, ahogy az megelevenedik a harmincas évek felismerhető Moszkvájában játszódó fantasztikus történetben és azzal párhuzamosan, a bibliai időkbe ágyazott betétjelenetekben, eleve a sztálini magatartás élő személyiségvonásait fedezte fel az olvasó. S eközben azok hordozójára, mint ihletforrásra is eleve gyanakodhatott a modellkereső késztetés. A moszkvai Patriarsije Prudi sétányon felbukkanó titokzatos idegennek a bűvös tetteiben, amelyekről kiderül, hogy azok a Woland mágus mester képében megjelent Sátánnak és kíséretének a cselekedetei, nem igazságszolgáltatást látott az olvasó. A művészvilág hatalmasait megleckéztető „varázslathadjáratban" a sztálini módszerek könyörtelensége mögötti emberfeletti mindenhatóság köszönt számára vissza. S így a hasonmást kereső igyekezet számára is elsikkadhatott a Woland furcsa külsejének írói megjelenítése: „Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, és termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas /.../ Jobb szeme fekete, a bal - hogy, hogy nem - zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz : külföldi." Nos, mára kiderült, az írói képfantomnak úgy volt üzenete, hogy valóságos élményekre is utalt. A Sztálin sátáni voltából adódó természetes szerepazonosítási gyanút inkább csak erősíthette az enyhén testi fogyatékos Sztálin felismerésének tettetett írói elhárítása. S ugyancsak kézzelfogható a külföldi eredet „szovjetidegenségének" érzékeltetése is. S minden valószínűség szerint éppen itt játszott közre a tényleges emberi különcség ingerlő hatása. A minta ugyanis Szilágyi Ákos szerint William Christian Bullit, az Amerikai Egyesült Államok első moszkvai nagykövete volt, aki 1935ben azzal kezdte moszkvai ténykedését, hogy egy olyan diplomáciai fogadást adott, melyen jelen volt a szovjet művészvilágból és a politikai elitből szinte mindenki (Sztálinon kívül), aki valamit is számított. Nyilván a segédrendezői posztra száműzött író is. S személyes élményként, erős hatást gyakorolhattak rá a vendéglátó ugyancsak eredeti hangulatkeltő leleményei: a bálteremben hajnalban, a letakart ketrecekben megszólaló kakasok kukorékolásától kezdve, idomított állatokon át a hegyi kecskékig sok minden szolgálta, cigányzenekar és cseh „dzsessz-band" közreműködésével a meghívottak szórakoztatását. De ami igazából szárnyakat adhatott utólagosan az írói képzeletnek: az ott bálozok több mint nyolcvan százaléka később egyszerűen eltűnt az eszelős sztálini tisztogatások vérfürdőjében. Az egykori tündöklők - kísértetekké váltak, íme a Bulgakov-regény oly borzongató sátáni báljának forrásvidéke, melyből az író ugyancsak meríthetett a lét és nemlét közötti határ viszonylagosságának művészi látomásához, amint a felnyíló koporsóból megjelenő alakok sokasága ahogy feltámad, éppúgy porrá válik. Történelmi-kulturális kutakodás úgymond múzeumi felfedezései iránt fogékony befogadásra szűkülne le a Mester és Margarita egykori életszerűségének magyar vonzóköre? Hisz tíz évvel ezelőtt a könyv igazi bestsellernek számított. Profi színpadon kívül egyetemista klubban és kis falusi templomban is átköltésekben kelt életre. Koncz Zsuzsa is arról a Margaritáról énekelt, akinek boszorkánnyá kellett válnia, hogy bosszút állva segíteni próbáljon tragikus szerelmének, a Mesternek, akinek a Jézus Krisztusról írt regényét a hatalmasok ártalmasnak nyilvánítják, s őt magát az őrültekházába száműzik. A mű akkori közösségi kisugárzása olyan méreteket öltött, hogy népi összekacsintásnak számító szólásmondás lett a regényből vett idézetből, miszerint a moszkvai büfé a romlottgyanús halfélét „másodlagos frissességű lazacként" kínálta a dolgozónak. Ma talán nem lehetne a rendszerváltás utáni társadalmi állapotokra is utaló kicsengése ennek az írói telitalálatnak? Egyáltalán, nem lenne szükség arra a bulgakovi módszerre, melynek fényében az ördög által megleckéztetésre ítéltettek ésszerű magatartása mulatságosabb, mint amikor „varázslat" áldozataiként meztelenül rohangászva látják egymást? Nem lehet-e olyan érzése az ember fiának, hogy aki tisztességesen akar élni, a segítőkész ördöggel kell szövetkeznie? Vajon nem hangozhate ma is ön megnyugtató fohászként, amit Kazimir Károly a Bulgakov-regény színpadraállításakor, a rendszer szorításában jegyzett próbanaplójába: „Ha az ördög velünk, iehet-e valaki ellenünk". KISS JÓZSEF