Új Szó, 1995. szeptember (48. évfolyam, 203-226. szám)

1995-09-19 / 216. szám, kedd

8 I ÚJ SZÓ RIPORT - DOKUMENTUM 1995. szeptember 19. NÖVEKSZIK A VESEELÉGTELENSÉGBEN SZENVEDŐK SZÁMA Életmentő műszerek Amikor ez év januárjában Dunaszerdahelyen megnyílt a műveseállomás, akadtak, akik nem értették, hogy a város önkormányzata miért éppen erre a célra adományozott a kórháznak hatmillió koronát. - A hét hónap alatt 1781 dialízist végeztünk, hiszen a járásban 23 veseelégtelenségben szenvedő szorul a rendszeres, heti két-háromszori kezelésre. Három műszakban üzemelünk, gyakori, hogy az első öt beteget a mentőautó reggel fél hét helyett hat óra körül hozza. A nővérek felkészültek erre az eshetőségre is, gond nélkül fogadják az érkezőket Az este 19 órai kezelésre jövőket a mentőautó éjfél körül szállítja haza, ám az ápolónők hazaszállítása, gondolom, pénzszűke miatt, továbbra is megoldatlan. Nekik ugyanis az utolsó beteg után rendbe kell tenniük a dializálö készülékeket, az ágyakat, hogy a reggeli műszak tisztán kezdhessen. Mire mindezt elvégzik, hajnal lesz. De mert a közbiztonság olyan, amilyen, még a szerdahelyiek sem mernek nekivágni a hazafelé vezető útnak. A vidékiek hajnali közlekedése pedig kivitelezhetetlen. Ezért aztán a kórházban pihennek le - magyarázta az ápolónők helyzetét dr. Rácz Gábor, a műveseállomás vezető orvosa, még mielőtt bevezetett volna a hatágyas kórterembe. A műveseállomás a kórház elkülönített szárnyában kapott otthont. Ezen a részlegen a folyosó kihalt, a nővérek nem csapkodják az ajtókat, nem rohannak egyik kórteremből a másikba, hanem bent ülnek, s hol a művesék menetét, hol a szendergő betegek lélegzetét figyelik. - Ahhoz, hogy ilyen nyugodt, kedélyes légkör uralkodjon az osztályon, arra volt szükség, hogy minden beteg számára a legkedvezőbb dializálási időt állapítsuk meg. Bár a krónikus bajban szenvedőket azelőtt a galántai kórházban dializálták, amikor átkerültek ide, újra ellenőriztük állapotukat, s előfordult, hogy más gyógyterápiát ajánlottunk. A betegeknek persze, elmagyarázzuk a módosítás okát, hiszen úgy tartjuk, a jó orvos-beteg viszony kialakításának alapja a nyíltság és az őszinte tájékoztatás. A több éven át kezeltek ismerik az állapotukat, a művese menetét, de a kezelés alatt végzett vizsgálatok eredményeiben is kiismerik magukat. Amikor a nyitást követően az osztályon dolgozó ápolónők bizonytalanok voltak még, megmondtam nekik, ha valamit nem tudnak, kérjenek tanácsot a betegektől. Sokan még a szakterminológiát is ismerik. Ez így van rendjén, a betegnek tisztában kell lennie azzal, mi vár rá. Rácz doktor szerint a veseelégtelenségben szenvedők sorsa igazán nem irigylésre méltó. Amikor észlelik a bajt, s felkeresik a szakorvost, lélekben szinte azonnal fel kell készülniük arra, hogy egyszer úgyis a művesén kötnek ki. Ezért nagyon fontos a beteg felkészítő időszaka. Alapos kivizsgálásnak vetik alá, szervezetében megszüntetik az esetleges fertőző gócokat, beoltják sárgaság ellen, majd előkészítik a vénát, (arteriovenózis fisztula), hogy bírja a fokozott igénybevételt. A betegek zöme, akik az elégtelen veseműködés következtében egyre rosszabbul vannak, alig várják, hogy gépre kössék őket. Amikor néhány dializálást követően jobbulást észlelnek, a géptől remélik megmentésüket. Sajnos, elég hamar rájönnek arra, hogy a javulás csak átmeneti volt, hiszen a veséjük működése nem javulhat. S beletörődnek abba, hogy hetente kétszer-háromszor, három, esetenként öt órán keresztül vérük a gépen áthaladva szervezeten kívüli vérkeringés által - egy membrán segítségével megtisztuljon a mérgező anyagoktól és a felhalmozódott folyadékmennyiségtől. - A tortúra nem jár fájdalommal, viszont igénybe veszi a beteg türelmét. Tőlük tudom, noha olykor nehéz, ki lehet bírni a mozdulatlanságot is. Ezért sokan „cselhez" folyamodnak, amint lehet, nyomban álomba szenderülnek - magyarázta az orvos. Amikor az iránt érdeklődtem, meddig, hány évig dializáiható a beteg, az orvos tekintete elsötétült. - A művese helyettesíti a vesét, tehát olyan állapotban tartja a rászorulót, hogy az bármikor transzplantálható legyen. Szlovákiára, sajnos, nem az a jellemző, hogy a betegséget veseátültetéssel szüntetik meg. Míg Ausztriában 1 millió lakosra 5560 transzplantáció esik, itt csupán 10-12. A statisztikák kimutatták, hogy tavaly nálunk 50, Csehországban viszont 250 veseátültetést végeztek. Az orvos egy átfogó transzplantációs program szükségességéről is, szólt. Ismerve a hazai egészségügy pénzügyi helyzetét, akár tékozlásnak is vehető a betegek hosszas dializálása anélkül, hogy ne transzplantációval vessenek véget a veseelégtelenségnek. Szavait számokkal támasztotta alá. - Szlovákiában jelenleg 30 műveseállomáson kb. ezer beteget kezelnek. A művese drága, 400-600 ezer korona, egy páciens évi műszeres kezelésének költségei meghaladják a félmillió koronát, s ehhez jön a gyógyszerek ára, ami szintén nem kis teher. Nemcsak az államnak, a betegnek szintén, hiszen vannak olyan szerek, melyeket nem térít az egészségbiztosító. A művesén kezeltek rendszerint középkorúak, sőt egyre több közöttük a 35 év alatti, s így alacsony rokkantsági nyugdíjból élnek. Nem állítom, hogy a transzplantáció nem kerül sokba, de azt igen, hogy a veseátültetett beteg kezelése olcsóbb, nem beszélve életének minőségéről. S ez itt a lényeg. Persze az ország kórházai nincsenek felkészülve az átültethető testrészek eltávolítására, de a szervek azonnali felhasználására sem, sőt a lakosság sem úgy viszonyul a szervadományozás kérdéséhez, mint a fejlett országokban szokás. A nálunk kezelt 23 betegből 13 akár azonnal transzplantálható volna. Minél később kerülnek sorra, annál rosszabb. Rácz doktor, a betegekkel együtt, nem tartja „igazságosnak", hogy míg pl. a cukorbetegek étkezéséhez az állam is hozzájárul, a művesére szorultak anyagi támogatás nélkül maradnak. Pedig nekik is jó minőségű, fehérjedús étrendet ír fel az orvos, ám az alacsony nyugdíj miatt csak kevesen kosztolhatnak előírásszerűen. Az 51 esztendős Seszták Katalint hat éve dializálják, járadéka 2270 korona, gyógyszerekre havonta kb. 250 koronát költ. Kész szerencse, hogy vannak gyermekei, akik segítenek neki. Őt arról faggattam, milyen egészségügyi gondok nehezítik az életét. - A szomjúság érzése a legrosszabb, bár azt is meg lehet szokni - hangsúlyozta, miközben a szomszédos ágyban fekvő buzgón helyeselt. - Nekünk sokat jelent az, hogy a dunaszerdahelyi műveseállomás megnyitásával megszűnt az utazás, a Galántára szállítás terhe. Az orvos, az ápolónők nagyon figyelmesek, ha az ember nem volna beteg, ezt a részleget nagyon kellemes helynek tartaná. Sajnos, én a mamámtól „örököltem" a betegséget, ám akkoriban nem volt még dialízis. Igyekszem együtt élni a betegséggel, betartom az orvos utasításait, s talán ezért eddig elkerültek a nagy rosszullétek. Majd meglátjuk. Viszkocs Erzsébetet januárig szintén a galántai műveseállomáson kezelték, annak előtte pedig Pozsonyban. - Eleinte tartottam az ápolónők tapasztalatlanságától, de hamar meggyőződtem arról, hogy jó kezekben vagyok. Hetente két alkalommal dializáinak, öt órán keresztül tisztítják a véremet. A kezelést követően kissé fáradtnak érzem magam, de estére erőre kapok. Sajnos, az uram meghalt, állapotomat szerető féltéssel öt gyermekem figyeli. Pedig nem szoktam rosszul lenni, főzök, s ha kell, kerékpáron megyek vásárolni. Persze nagyon meg kell nézni, mire adom ki a pénzt, az özvegyi és rokkantsági nyugdíjamból, a 2170 koronából nem sokra futja. Szerencsére a havi gyógyszerkiadásom nem magas, általában 100-150 korona. Ez van, csak rosszabbul ne legyen - sóhajtotta. - A kép nem volna teljes, ha csak a krónikus betegekről szólnánk - vette át a szót Rácz doktor. - A művese más, heveny állapotok kezelésénél is óriási segítséget jelent. Nemrég egy 30 éves mérgezett fiatalembert hozott be a gyorsmentő. Kezelésbe vettük, először használtuk ki a műszert hemoperfúzióra. A fiú szerencsére túljutott az életveszélyen. Mint említettem, jelenleg már 23 állandó beteget fogadunk, pedig hét hónappal ezelőtt csupán tizenkilencen voltak. A számok érzékeltetik, hogy egyre több a beteg. A hatágyas műveseállomást 30 rászorulóra méretezték. Képesek vagyunk ellátni a járás betegeit legalább olyan szinten, mint másutt. Bár lehet, hogy már jobban is. PÉTERFI SZONYA Mitől félnek leginkább a volt szocialista országok polgárai? A GfK nemzetközi ügynökség az év első felében Közép- és Kelet-Európa hat országában a szabadidő kihasználását, az életstílust, az értékrendet, valamint az életmód alapelveit érintő kérdésekre kereste a választ. A közvélemény-kutatásban 6500 embert kérdeztek meg. Oroszországból 2 000, Bulgáriából, Csehországból, Magyarországról és Lengyelországból 1000-1000, Szlovákiában pedig 500 személy válaszait dolgozták fel. 60 50 40 30 20 10 51 52 45 33 36 44 23 [ H Oroszország Bulgária • Szlovákia 31 24 11 I 27 26 Csehország Lengyelország Magyarország 25 12 14 A bűnözés növekedésétől A világháborúktól A gazdasági válságtól Az AIDS-től 25 20 15 10 13 A szabadság hiányától Oroszország !M Bulgária • Szlovákia A kommunizmus visszatérésétől 55

3 Csehország [ZŽ

I Lengyelország Magyarország 24 2 2 la A kapitalizmus terjedésétől A nemzeti identitás elvesztésétől 11 A helyi konfliktusoktól 23 16 Az ökológiai katasztrófától