Új Szó, 1995. szeptember (48. évfolyam, 203-226. szám)

1995-09-14 / 213. szám, csütörtök

8 1 ÚJSZÓ KÖZÉPISKOLÁSOK OLDALA 1995. szeptember 13. Tisztelt szerkesztőség! Nemrégiben Magyarországon, Egerben jártam, ahol részt vettem egy nemzetközi rendezvényen. Ott alkalmam volt megismerkedni egy tiszaújvárosi hölggyel, aki az ottani jól működő nyugdíjas amatőr művészeti egyesület vezetője. Szó szót követett, s miután megtudta, hogy Szlovákiából érkeztem, megkért, hogy segítsek neki a kelet-szlovákiai nyugdíjasklubokkal való kapcsolatfelvételben. A tiszaújvárosiakról annyit érdemes tudni, hogy önálló kultúrcsoportjuk van, a tánccsoporttal és énekkarral fellépéseket tartanak a környező falvakban és városokban. Ráadásul jövő nyáron megrendezik az európai nyugdíjasok világtalálkozóját, és ha addig sikerülne felvenni a kapcsolatot valamelyik kelet-szlovákiai klubbal, akkor vendégül látnák őket. A címük: Tomovszky Istvánné klubvezető, 3580 Tiszaújváros, Tisza út 24. 2/9, Magyarország. HOSTINA IRÉN Komárom A Csemadok Komáromi Területi Választmánya az állami támogatás teljes megvonása után is létezik, méghozzá úgy, hogy a járásban kiemelkedően jó csoportokat működtet. Az önkormányzatok és a magánvállalkozók önzetlen támogatásának köszönhetően valamennyi járási rendezvényt megtartották. A szövetkezetek ahol csak tehetik, autóbuszt vagy vacsorát biztosítanak a színjátszóknak, a hagyományápolóknak. Erre a célra egyetlen fillért sem kap a Csemadok. Gútán például nagy sikert aratott a pünkösdi szokások felelevenítése, melynek költségeit az önkormányzat és a magánszemélyek fedezték, méghozzá úgy, hogy a pénzből a szereplők új csizmáira Is futotta. Csak ilyen összefogással lehetséges fenntartani kultúránkat, tovább vinni a fáklyát. KRASCSENICS GÉZA Nyárasd Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. A polgármester felelőssége Nagyon szomorúan olvastam Gaál László 1995. augusztus 7én kelt cikkét, és Farkas Ottó következő napi, elég vitatható megjegyzéseit. A cikk írójának vennie kellene a fáradságot, s megismernie az oda vonatkozó törvényeket, mielőtt megvádolna valakit. Ezek a tények arra kényszerítenek, hogy én is tollat ragadjak az önkormányzatok érdekében. Sajnálom, hogy a legolvasottabb magyar napilap az ilyen cikkekkel gyengíti az eddig kiharcolt jogainkat, és nagyban hozzájárul a felsőbb hatalom érdekeinek érvényesítéséhez. A választásokon elért eredmények alapján polgáraink többsége iparkodott olyan személyiségeket választani, akikben bíztak, hogy méltón képviselik majd településük érdekeit még akkor is, ha netán nem rendelkeznek olyan diplomával, ami ehhez a felelős tisztséghez szükséges lenne. Ezek a gondok főleg a kisebb településeken jelentkeznek, ahol nincsenek meg a feltételek arra, hogy megfelelő szakemberek irányítsák a nagyobb munkálatokat, ezért a felelősség egyedül a polgármesteré. Az olyan településen, ahol a képviselő-testület megértéssel és közös munkával segíti a polgármestert, és bízik abban, hogy döntései a falu érdekeit és fejlődését szolgálják, jobban megmutatkozik a közös munka eredménye. Sajnos, vannak kellemetlen viták is a képviselők és a polgármester között, amit talán a sajtóból és a jelenlegi parlamenti közvetítésekből eltanulunk, ami nagyon rossz hatással van önkormányzataink működésére. Ezek a jelenségek nagyon rontják és befolyásolják az olyan tisztségviselők munkáját, akik felelősséget éreznek választópolgáraikért, és talán megérdemelnék a kellő tiszteletet. A polgármesternek nehéz dolga van akkor, ha a körülötte levők a megértés helyett nemcsak hogy más véleményt nyilvánítanak, de még sokan ellenséggé is válnak, ami árt minden állampolgárnak. Vannak jelenségek, amikor a törvény és a kötelesség megkívánja, hogy nem lehet mindenkinek igazat adni, s az ilyen helyzetekben is előnyösebb, ha az ebből következő indulatokat megpróbálják helyes irányba terelni. Szépen kérek minden önkormányzati tisztségviselőt, hogy helyi szinten maximálisan képviseljük lakosainkat! A szeretet és az összetartás erősítse munkánkat, nem szabad engednünk, hogy az önkormányzatok gyengék legyenek, tovább kell harcolnunk jogainkért, mert mi képviseljük az államot, mivel a miniszterek is valamelyik településen hozzánk tartoznak. Tudatosítanunk kell, hogy bizonyos köröknek az az érdeke, minél több munkát és felelősséget ránk ruházzanak, de a döntés jogát fenntartsák. Személyesen nincs szándékomban rossz véleményt alkotni az állami szervekről, mivel kapcsolataim nagyon jók, csak azt tapasztalom, hogy az érdekeink eltérőek, amin változtatni kellene. Sokan az ezelőtti választásokat élettapasztalattal, de elég tudatlanul kezdtük, de a közös akarat és tenniakarás sok nehézségen átsegített, és mondhatom, sok településen ez meg is látszik. Az önkormányzatok nagyobb odaadással és felelősséggel a közös célok érdekében sok helyen nagyobb fejlődést tudtak kimutatni, mint az elmúlt években. Sajnálatos módon ez az együttműködés az új választási időszakban (lehet, csak nálunk) nem mondható kielégítőnek, ami a fejlesztést inkább fékezi, mint támogatja. Az egyszerű megoldások helyett sokszor papírháborút kell folytatni, sok helyi rendeletet kidolgozni, amivel önként megkönnyítjük az állam felelősségét Sok olyan eset van, hogy a polgármesternek nem adják meg a kellő tiszteletet, de a felelősség mindenért és mindenkiért a településen az övé, és talán ezért nem kellene a döntési jogában akadályozni. Kijelenthetem, hogy nagy árat fizettem falunk fejlődéséért, és nagyon fájó számomra a rágalmakat hallgatni és olvasni a kicsit sértő cikkekben. Mindenkinek megvolt a lehetősége elnyerni a polgármesteri tisztséget, és aki ezt saját bőrén nem tapasztalja, nem tudja, hogy nem is olyan irigylésre méltó tisztség. Mivel 61 éves vagyok, nem is a fizetésem tart meg a falunak az élén, hanem az a tudat, hogy választópolgáraink 90 százaléka bízik bennem, és ez a morális támogatás ad erőt további munkámhoz. Minden önkormányzatnak önállónak kellene lennie, ezért ezzel a pár sorral nem akartam senkit befolyásolni, hogy mit lát jónak, és milyen hibák vannak a településeken, de a sajtóban közölt cikkekben sok az olyan kitétel, ami nem jogos, s ezzel sokat ártunk közösségünknek és kisebbségünknek. Legyen egy kis vidámság is zárószónak, ehhez mellékelem a fényképet Kamocsáról, ahol a Magyar Koalíció képviselői azt kívánták, hogy a mi településünk legyen mintaképe az összetartásnak. Tiszta szívemből kívánom, hogy így legyen. LUKÁCS VINCE Kamocsa polgármestere A szimbiózis példája lehetne Ligetfalui lakásunk ablakából gyönyörű kilátás nyílik. Reggelente kedvelt szórakozásom a kelő Nap által megvilágított táj csodálása. Rálátok az osztrák Berg és Hainburg zöldellő dombjaira, a Dlhé diely-i lakótelepre, az ódon, sok időt megért, sok megpróbáltatást és uralkodót túlélő pozsonyi várra és a mellette nemrég épült, abszolút modern építési stílusú szlovák parlament épületére. E két, utóbb említett épület csodás szimbiózisa a múltnak és jelennek, ami sok gondolatot és érzést vált ki belőlem. A magyar és a szlovák nép közös múltja, akármennyire is ágálnak ellene egyesek, ma is érezhető itt, ezen a területen. Ebben a történelmi események objektív elemzésének eredménye nyújtja a legtöbb példát. Közép-Európa e két, nagynak nem nevezhető országának (együttes lélekszámuk kb. 15 millió) egymásrautaltságát az bizonyítja a legjobban, hogy a magyarok és a szlovákok is tagjai szeretnének lenni az Európai Uniónak. Az unióbéli tagság majd biztosan sok mindent megold, amit ma még talán megoldhatatlannak hiszünk. Az egyes országhatárok elmosódásával és az országok közötti politikai feszültségek megszűnésével remélhetőleg megoldódnak majd a nemzeti kisebbségek fennmaradásának problémái is. Ennek a majdani együttélésnek már ma meg lehetne építeni a szilárd alapjait. A múltbani sérelmeket egyszer s mindenkorra le kellene zárni. A vélt és valós történelmi sérelmek szüntelen felhánytorgatása megmérgezi a többség által áhított együttélés légkörét. Ezt a tényt főleg a „nemzetieknek" kellene tudatosítaniuk. Nem tudom elképzelni, hogy az Európai Unió tagjai sorába engedne lépni olyan országot, melynek hivatalos kormánykoalíciós sajtója telítve van kisebbségellenes kirohanásokkal, és enyhén szólva, csúsztatásokkal. Ebben egyaránt részesek egyszerű, alkalmi „irkászok", hivatásos újságírók, s ami a legsajnálatraméltóbb, parlamenti képviselők és kormánytagok is. Remélni merem azonban, hogy az ország józan és okos többsége fogja majd meghatározni azt az utat, mely hazánkat a boldogabb, elégedettebb jövő felé vezeti. TOMANOVICS ZOLTÁN Pozsony Helytállásunkról oktatásügyben Eva Garajová asszony múlt heti nyilatkozata szerint az államnak meg kellene vonni az összes magyar iskola támogatását, és mindegyiket be kellene záratni. Ezzel ő egyszer és mindenkorra megoldaná a magyar iskolák problémáját, hisz Szlovákiában élünk, és szerinte mindenkinek kutya kötelessége ismerni a készülő nyelvtörvény értelmében az államnyelv szintjére emelt szlovák nyelvet A magyaroknak pedig ha van rá pénzük, nyissanak maguknak magyar iskolákat, ha magyarul akarnak tanulni. így legalább kibújt a szög a zsákból, mert elfelejti, hogy a szlovákiai hatszázezres magyarság éppen olyan adófizetője ennek az országnak, mint az ország lakosságának többi polgára. Tehát az államkasszába a magyarok adói is befolynak. Itt van a dolog lényege. Lélekszámunk arányában az általunk befizetett adókból jár nekünk egy bizonyos rész, mely könnyen kiszámítható, hogy mennyi összeg jut el lakosra. Ebből az összegből a szlovákiai magyarság képes lesz működtetni iskoláit, kultúráját és más intézményeit az állam gyámkodása nélkül is. Már sokszor megmutattuk, hogy képesek vagyunk erre. Ez lenne az az oktatásügyi és kulturális autonómia, melyről annyit beszéltünk. Néhány gondolatot szeretnék fűzni az 1995/96-os iskolaév kezdetéhez. Iskoláink szülői munkaközösségei magukévá tették az SZMPSZ országos választmányának felhívását, hogy nyújtsanak erkölcsi támogatást és vállaljanak szolidaritást a galántai szülők munkaközösségének és pedagógusainak igazságos, de egyelőre szélmalomharcához a hatalommal. A magyar szülők és pedagógusok ezekben a napokban jelesre vizsgáztak. A szlovák nacionalisták csattanós választ kaptak, és bizonyosan meglepődtek, hogy ilyen egységesen (vagy majdnem egységesen), szervezetten álltunk ki iskoláink védelmében. Sajnos, az eseményeket figyelve, akadt a szülők, de főleg az igazgatók és a pedagógusok között rengeteg ingadozó, aki vagy nem érezte át azt a veszélyt, mely iskoláinkat jelenleg fenyegeti, vagy félt véleményt nyilvánítani. Mások azt mondják, ez nem a mi ügyünk, harcoljanak csak mások, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Vagyis, magyarul mondva, sütögetik pecsenyéjüket, féltik meleg helyüket. Akárhogyan helyezkednek, lehet, hogy holnap őket váltja le a hatalom, s akkor ki fog mellettük kiállni? A mi szűkebb régiónkban, a mi falunkban is akadt néhány ilyen igazgató és pedagógus, és nem tartották szükségesnek, hogy iskoláik csatlakozzanak akár szóban, vagy este néma tüntetésen az országos megmozduláshoz. Bízom azonban abban, hogy az a példa, amelyet iskoláink nagyobbik része helytállásból statuált a félők és az ingadozók számára, erősíti bennünk a hitet, és oldani fogja görcseinket a jövőt illetően. A jelenlegi helyzetben félni vagy hallgatni annyit jelent, hogy szolgának lenni. Amint az egyik nagy magyar mondta: Nyelvében él a nemzet. Jelenleg erről van szó, mert ha elveszik nyelvünket (iskoláinkat), akkor gyökereinket veszik el, és lassan, de biztosan beolvadunk a szlovák nemzet közösségébe. (TA), Alistál Mártírok és hősök Szeretnék hozzászólni a Kettős emlékműavatás című íráshoz: Úgy érzem, ez a riport, kik végigéltük a holocaustot, a be nem gyógyult sebeinket felszaggatta, mikor a riportban az olvasható: „De itt az elesett német katonák szintén áldozatok, ugyanúgy, mint az elhurcolt zsidók." Ez szerintem a történelem hamisítása, mert összekeverik farkast a báránnyal. Míg a német katonák mint megszállók fegyverrel a kezükben harcoltak, és hősi halált haltak, addig a faluban lakó zsidókat megszállás után gettóba kényszerítették, és onnan idegen országba szállítva, gázkamrába küldték. Nem kegyelmeztek senkinek, csecsemőt, beteg aszonyt, munkást, parasztot, iparost, orvost, tudósokat, az akkori Magyarországról 600 000 embert gyilkoltak meg, köztük a Kéty község zsidó lakosságát, tehát ezek nem hősök, hanem mártírok voltak. A jövendő generációnak az igazságot kell megtudni, félre kellene tenni a politikai ferdítéseket és féligazságokat. Szívből kellene minden áldozatról emlékezni, legyen az bármilyen nemzetiségű vagy vallású. Mi nem vagyunk bosszúállók, és senkire nem haragszunk, de családunk és hitközségeink kiirtását és az akkori borzalmakat nem tudjuk felejteni, és mártírjainkra míg élünk, emlékezünk. KOLLÁR LÁSZLÓ Komárom Procházka, a csehek királya Jó, ha egy újság megadja a nyilvános közgondolkodás lehetőségét. Még jobb, ha egy-egy megnyilatkozás továbbgondolkodásra, netán vitára késztet Örültem hát Motesíky Árpád hullámhossz-keresésének. (Új Szó, Miért szeretjük Prágát?, VIII. 24) Annak ellenére, hogy én nem azt kutattam, miért szeretjük Prágát, hanem azt szürrealizáltam „a magam módján", hogy SZUVERÉNÉK Prágát (is) elvették tőlünk. (Prágában a VILÁG, Vasárnap 1995. 8. 13.). Köszönöm, hogy M. Á. gyengéden figyelmeztetett Szkle Rózám újabb jelenlétére; miután elfelejtettem, hogy nemcsak a Károly hídon fotóztam. Közli, hogy a felvétel a Május 1. hídon készült. Igaza is lenne a 70-es, 80-as években... Mert most „direkt" kerestem kedvenc hidamon a táblát, és sehol sem találtam! Talán már a legfiatalabbak is tudják, hogy rezsimváltozásokkor a földrajzi neveket (is) illik újrakeresztelni. Amiért ez a névtelen (?) soknevű prágai híd a kedvencem, annak története van. Egyrészt mert a Filmművészeti Akadémia tantermeiből csaknem öt évig bámulhattam, másrészt mert erről a hídról egy forgatókönyvet is készítettem. Hónapokig bújtam a prágai könyvtárakat, és a múlt század fordulójának prágai sajtótermékei között böngésztem. Rendkívül gazdag írott- és képanyagot találtam. (Azonkívül azt az azóta is többször tapasztalt felismerést, hogy a hatalom képviselői alfeléFotoreprodukció: Gálán Géza nek sokak általi fényesre nyalása változatlan. Csak az alfelek és a nyelvek cserélődnek.) Az akkori legfényesebb alfelet viselő főszereplő Őfelsége I. Ferenc József császár, cseh király volt. „Olyan ünnepség volt ez, amit 400 éve nem látott Prága" - írja a helyi Kurýr. Az 1901-es hídavatás volt az esemény. Az csak természetes, hogy az új híd teherbíró képességét elsőnek maga Őfelsége saját lábúlag ellenőrizte, amikor is átsétált a róla elnevezett hídon. Másnap a Svétozor c. képes újság tudósításában többek között megjelent a legfontosabb fényképfelvétel erről a rendkívüli pillanatról a következő címmel: „Procházka na novém pražském mosté". Ez az egyszeri képaláírás elég volt a már akkor is jóhumorú cseheknek, hogy új nevet adjanak Őfelségének. Őfelségét, I. Ferenc József császárt, cseh királyt a csehek ezután csak egyszerűen Procházkának hívták. Tagadhatatlan, mert a képaláírás bizonyította: Procházka az új prágai hídon... Ráadás: Amikor kész voltam az anyaggal, lesétáltam a hídra, és megszólítottam néhány prágait, akik éppen „procházkán" voltak. Tudják-e, mi a híd neve, ahol sétálnak? Egyikük sem tudta! Többen mondták a régebbi neveket, no nem az eredetit, hanem a későbbieket: Légiósok hídja, Šverma híd... Ellenben azt a legtöbben tudták, hogyan hívták Ferencjóskát a csehek: Természetesen Procházkának! GÁLÁN GÉZA MI

KOR ÉGETHETŐ FEL? ÚJ SZÓ, 1995. VIII. 11. A tarlóégetés káros Gyermekkoromtól fogva úgy tudtam, hogy a tarlóégetés főbenjáró bűn, annál már csak a gólyák üldözése és a fecskefészkek leverése, énekesmadarak fíókáinak kiszedése lehet nagyobb vétség. Falusi gyerekek lévén tavasztól őszig pásztorkodtunk, legeltettük, őriztük a jószágot, így hát gyakran kerültünk „tűzközelbe", sütöttük a kukoricát és az izzó hamuban a korai krumplit. Ám mindig ügyeltünk, hogy az általunk rakott tűz ne okozzon károkat, különösen a tarló meggyújtásától óvakodtunk, mert azt az évezredes hagyományok keményen tiltották. Később aztán elménk felfogóképességének gyarapodásával megértettük, hogy a tarló, illetve a felszíni talaj az életforrása, felszíni rétegében megszámlálhatatlan mezei virág, gomba nő, és rovarok, baktériumok, giliszták hada szorgoskodik, amelyek humusszá alakítják a halott szerves anyagokat, a tarlót is. A legszembetűnőbbek a hangyák, szerepük a káros rovarok túlszaporodásának megakadályozása, a talaj háztartásának karbantartása. A tarló, illetve a talaj korántsem élettelen, halott. Ám az aratás idején és a tarlóhántás vagy a szalmabetakarítás alatt még tart a nyulak szaporodása, a fácán- és a fogolycsibék röpte, menekülési készsége még gyönge, így hát mélységesen megdöbbentem, amikor a kicsépelt szalma és tarló égetéséről olvastam, amit törvények vagy előírások engedélyeznek és szentesítenek. Az előírások alkotói nyilván nem gondoltak arra munkájuk közben, hogy a tarlótüzek mily károkat okoznak, és micsoda elrettentő beavatkozás az a természet rendjébe. Inkább azon kellene elgondolkodnunk, hogy a tarlóégetőket miként lehetne megregulázni, ha már egyszer kiveszett belőlük a természet iránti szeretet és kötelesség. MOTESÍKY ÁRPÁD Verebély