Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-08 / 183. szám, kedd

1995. augusztus 8. KULTURA ÚJ SZ

ÓM ZSAMBEKI SZOMBATOK NYÁRI SZÍNHÁZ Európai stigmák Tizenkettedik - alkalommal rendezték meg idén a híres, késő román stílusban épített romtemplomnál a Zsámbéki Szombatok Nyári Színház rendezvényeit. A határon túli és anyaországi magyar amatőr színjátszó csoportok előadásaival párhuzamosan június végén és július elején egy intenzív rendezői tanfolyamot is szervezett a Mátyás Irén vezette intézmény. Az idei zsámbéki nyár két kiemelkedő produkciója Beatrice Bleont román rendező személyéhez kapcsolódik. A rendezvénysorozat elején Beatrice Bleont rendezésében mutatta be Zsámbékon a Bukaresti Nemzeti Színház Shakespeare Rómeó és Júiia című tragédiáját. Ezt az előadást a román kritikusok az idei évad legjobbjának tartják. Röviddel a vendégszereplés után kezdődött meg az a próbafolyamat, aminek utolsó óráit és a megszületett első előadást volt alkalmam látni. Bulgakov Mester és Margarita című regényének Beatrice Bleont vizionálta szính'ázi változata a totális színház szellemiségében fogant. Nem a kiindulási pontnak számító irodalmi művet követte, hanem az annak nyomán megfogalmazódott gondolatokat fejezte ki egy nagyon karakteres, összetett színházi formanyelvvel. Maga az a tény, hogy a magyar és a román színészeknek, akik kölcsönösen nem beszélik egymás nyelvét, úgy osztott szerepet, hogy a magyarul megvalósult előadásban a román vendégművészek az idegeneknek számító sátáni udvartartás alakjait személyesítették meg az eredetileg nagyvárosi közegben játszódó jelenetekben, sokat sejtető volt. Ugyanezt a szereplebontást alkalmazta a bibliai jeleneteknél is, ahol a rómaiak Idegenségét emelte ki a zsidók körében az akcentussal beszélt nyelvükkel. Egy olyan formai megoldásról is kell szólnom, ami nemcsak a romtemplom épületegyüttesének térbeli tagoltságának függvényében, hanem a játék gondolati struktúráját szolgálva a dramaturgiai szerkezetet is meghatározta. A központi térben játszódtak a regényben a nagyvárosi helyszínhez kötött jelenetek és a sátán orgiája Margaritával. Baloldalt a tébolydát és a börtönt egyformán jelképező rácsok keretében jelentek meg önmaguk igazságának áldozataivá lett hősök. Jobboldalt az emelt térben játszódott le valamennyi bibliai ihletettségű jelenet, Jézussal és Mátéval a középpontban. A játék mintegy negyedik rétegeként a tisztaság magasából érkező Margarita, illetve a város fölött figyelő Woland, a sátán jelenik meg a középső magasabb romfal párkányán. Mindez a látszólagos összetettség egy nagyon határozott fényfüggönnyel és pontos játékstilizációval különül el egymástól. Beatrice Bleont a végsőkig tudatában volt annak a gondolatnak, amit ez az előadás közvetített. Ennek születési helye ugyan Közép-Európa, az egymással viszálykodó kis nemzetek terheltségével, de a megfogalmazott értelmiségi viszony a sátánhoz és Jézushoz a keresztény Európa stigmáit mutatja. Az ehhez a létállapothoz kapcsolódó erkölcsi kérdések - az igazság és a hazugság, a szeretet és a gyűlölet, a jóság és a gonoszság, a szabadság és a hatalom, a szerelem lelkisége és testisége, az áldozathozatal és annak visszautasítása képezték e rendhagyó rendezői vízió intellektuális meghatározottságát. Beatrice Bleont rendezésében az előadás kulcsfiguráiként a George Calin játszotta Woland, a sátán és a csodálatos nőiségét árnyalt érzelmekkel telítő Létay Dóra megformálta Margarita jelent meg előttem. Maga az a tény, hogy a Mester szabadságáért Margarita odaadja testét Wolandnak, s a felkínált szabadságot a Mester nem fogadja el, több mint a cél és az eszköz erkölcsi viszonyításainak a taglalása. Felvetődik bennem a kérdés: joga van-e valakinek visszautasítania ezt a - nevezzük így - földi áldozatot, valami szinte már nevetségesen fennkölt és emelkedett intellektualitás nevében? Egyáltalán ezek után van-e értelme Jézus önfeláldozásának, pokolra szállásának és mennybemenetelének, ha nincs elfogadására bennünk alázatosság, mert a racionalitás foglyaiként tagadjuk a transzcendens megváltást? Derzsi János Mestere igazi intellektusként jelenik meg a színen, s a vele együttjátszó magyar színészek a próbák során sikeresen birkóztak meg a stilizált mozgással, a színészi játékkal szemben támasztott rendezői igényességgel. A rendezőnő nemcsak a román színészek játékának tánc- és mozgásszínházi ihletettségét ötvözte a magyar színészektől szokványosán látott pszichologizáló realista játékstílussal, de a helyszín adottságain sem vett erőszakot az oda nem beilleszthető díszletekkel. Az így keletkezettjáték gondolati és érzelmi telítettsége elsősorban a szöveg, a dramaturgiai szerkezet, a helyszín, a történet, a látvány, a jelmezek és a színészi játék magas fokon egységesített stilizációjában született meg. •Ritka szellemi és érzelmi feszültségeket előidéző színházat láthatott a három napon Zsámbék közönsége. Filozófia és költészet elegyéből kibontott színházi teljességben mutatta meg nekünk Beatrice Bleont, milyen sokat képes az ember befogadni egy műalkotást követve. Az már nem az ott látottakhoz tartozik, de a geopolitikai közegtől elválaszthatatlan, hogy ez a színházi csoda is bizonyította: van remény a megértésre, ha a józan értelmiség összefog. DUSZA ISTVÁN MADÁCH-POSONIUM BIBLIOTÉKA Gyuri bácsi, Lajos bácsi Ugyan melyik nebuló ne ismerné Gyuri bácsit és Lajos bácsit; azaz Dénes Györgyöt és Zs. Nagy Lajost? Játékos elme mindkét költő, a generációnyi eltérés mellett ez közös vonásuk. Mint ahogy az is (legalábbis a gyermekverseiket illetően), hogy mindketten szeretik a kötött formákat, a klasszikus versépítés szabályait. így aztán, írjanak bármilyen témáról s bármilyen hőfokon, egy biztos: a versszerető gyerekek „biztosra mehetnek", a két költő formavilága nem okoz csalódást, legyen szó sétáló kalapokról, zsélyi macskáról, a na^ bundás télről vagy a méhpásztorról. Mindkét költő gyermekverskötete a közelmúltban jelent meg a Madách-Posonium könyvkiadónál. Dénes György Sétálni ment három kalap című kötetének egyikmásik darabja valószínűleg nem DÉNES GYÖRGY \éttzln/i ment faívom hangzik ismeretlenül, hiszen a címadó verset vagy a Kunokat, a Tücsökhegedüt, a Bolha Bélát már évekkel ezelőtt hallhatták a gyerekek arról a kazettáról, amely szlovákiai magyar költők megzenésített költeményeit tartalmazták. A sikeres dalokat és sok más költeményt ezúttal képi kísérettel, Kopócs Tibor akvarelljeinek társaságában vehetik kézbe a gyerekek. Zs. Nagy Lajos Hamu Laci és az Eretnek című kötete már szokatlan címével is felkelti az érdeklődést. De maga az egész válogatás különös hangú, a szlovákiai mágyár gyermekirodalomban is egyedülálló verseket tartalmaz, amelyekből hol a szülőföld szeretete és ismerete, hol a parttalan játékosság árad. Zs. Nagy nem tartozik a fiatal költők közé, de nyelvi leleményeivel, frissességével, különös képzettársításaival a fiatalabb korosztályokat megszégyenítően fiatalos és eredeti hangokat képes előcsalni. Még azt is meg merészeli tenni, hogy új Altatót ír, imigyen: „Aludni kéne már most, / men lebontják a várost. // Manócskák szedik széjjel, / hogy ne zavarjon éjjel. // A ricsajt zsákba rakják, / az utcát összehajtják, // s míg csillagfényt szitálnak, / csöndeskén citeráznak, // hogy álmotokban szépen / táncoljatok a réten." A könyv verseit Nagy Zoltán groteszk figurái kísérik el kalandos útjaikon. (k-y) A természet elhivatott ábrázolója Bácskái Béla vízfestő módszere egyéni úton jár, amikor a táj szépségét, hangulati tartalmát, őszinte szemléletét sugározza. 1978 májusában nyitottam meg első önálló kiállítását a komáromi Duna Menti Múzeumban. Mint a tárlat rendezője méltató bevezetőmben megállapíthattam, hogy „Bácskái Béla az utóbbi tíz esztendő alatt olyan képi nyelvvé formálhatta eddigi életének és művészetének tanulságait, hogy az megkülönböztetett helyet vívott ki számára a kortárs képzőművészetben. Tájképeinek elsősorban a gömöri vidékre szűkített világa akvarellfestészetünk értékes hozamát jelenti. Térformálásának szabadsága, zöld és sárgásbarna színeinek sajátossága a modern vízfestészet időszerű törekvéseivel vág egybe, itt látott képeinek színharmóniájából, az egyes színek erősségéből, Bácskái Béla ecsetkezeléséből gazdag struktúra bontakozik ki. S mivel elhagy minden lényegtelent a kompozícióból, tömörített egyszerűsége így eléri a képi dinamizmus immár igényelt felsőbb fokát. Szilárd és megbízható talaj ez, amelyről nyugodt lelkiismerettel fejlesztheti tovább jó irányba haladó alkotó tevékenységét." Festményeivel, rajzaival gyakran szerepelt hazai és külföldi kiállításo. kon. Komáromban háromszor volt önálló tárlata, és szívesen vett részt csoportos bemutatkozásokon is. Váratlan, korai halálával képzőművészeti életük kimagasló alkotóját veszítettük el. Ő volt az a művészlélek, aki érezte és hitte, hogy a bennünket körülvevő természetben mélyebb értelem lakozik, hogy minden forma, folt, szín és vonal kifejez valamit, amit a művészet tartalomnak nevez. Bácskái Béla a körülötte elterülő tájat kívánta megfesteni, hogy vele és általa gondolatait, szülőföldje iránti vonzalmát úgy fejezze ki, mint azt más anyaggal és eszközökkel munkálkodók a maguk lelki-eszmei mondanivalójukkal cselekedték és cselekszik. Utolsó komáromi kiállításának megnyitóján az alábbiakat közöltem művészetet pártoló látogatóinkkal. „Bácskái Béla festményeinek, rajzainak zöme őszinte vallomások a természetről, főleg ott, ahol az ősz és a kora tavasz hangulati egysége jut domináló hangsúlyba. Ködszitálás, zápor, szél, fák, erdőségek, szántóföldek és ugarok, kenyéradó termőföldek, amelyeket a napsugár pásztáz végig, mielőtt leszállna az éj sötétje. De itt van a sok zimankós képe, szürkéskék, hideg színeivel, latyakjaival, jéggé fagyott tócsáival... Minden évszaknak izzó színeit látjuk, s a lelkünk örül a természet ezerszínű világának, gyógyító szépségének, amelyből nem hiányzik a lényeg, hiszen az igazat tárja elénk. A természet természetes marad a maga megteremtett rendjében, mindent átfogó tisztaságában, ahol a szép és az igazi találkozik az emberrel, bensőséges magányában, hogy a »rend harmóniájában'' megpihenhessen." Egyre erősödő művészi eredményeiről számos tárlaton tett bizonyságot. S mivel festészetének témaköre főleg a hazai táj, ő is a »nagy gyaloglók'' sorába tartozott. Gyakran sétált szemlélődve azokon a helyeken, ahol csendben belemélyedhetett a saját alkotó világába. Képein keresztül tekintett ki a maga fórmálta világából. így akart szüntelen ismertetője, krónikása lenni annak a festői körképnek, ahová kirándulni szeretett. Előidézni, tűnődni, átélni a látványt amelynek motívumai a maguk nagyságában és egyszerűségükben lekötötték és ihlették. Az volt a törekvése, hogy költője legyen a formának és éltetője a tartalomnak. Olyan alkotója, aki a maga szubjektivitását és saját élményeit, a maga átlényegített képzeletének világát szólaltatja meg. Mert nem akart „pusztán magyarázó szemléltetője lenni a természet naturalista átmentésének". Szigorú volt önmagához, alázatos a művészethez, amelyet szeretett, és hivatásának érzett. Alkotásainak hosszú sorában egy önálló művésziélek különös érzelmi és értelmi felfogásmódja nyilatkozik meg, amely éppen olyan egyéni és univerzális, mint a poézis vagy a zene. Élete küzdelmes volt. Művészete, példamutató szorgalma és mélységes hite egyre jobban megszilárdul emlékezetünkben. SZUCHY M. EMIL HÍRVIRÁGOK Viszockij nemcsak Oroszországnak hiányzik. Halála után tizenöt évvel teljesült az orosz bárd és színész óhaja, amelyet egyik dalában meg is énekelt. Moszkva központjának egyik tenyérnyi terén immár szobor is őrzi emlékét. A bronzba öntött dalnok költő 2,4 méteres szoboralakja bronzgitárjával a hátán a szerelmesek találkozóhelyén, állítólag Puskin emlékművével vetekszik. Az ünnepi leleplezés nagyszabású emlékidézés volt, az orosz értelmiségi elit jelenlétében és az egyszerű moszkvaiak részvételével. Csak a művész özvegye, Marina Vlady nem jött el Párizsból, mert saját szavai szerint egészségi állapota ezt nem tette lehetővé. Levelében többek között ezt írta: „Vologya hiányzik Oroszországnak, de az egész világnak is. Mennyire szükség lenne rá ma, amikor Csecsenföldön és Boszniában elszabadult a gyilkolás!" Oroszország méltóságteljes tiszteletadással emlékezett meg Viszockij halálának 15. évfordulójáról. A lapok napokon át közöltek róla szóló írásokat. Ezek között azonban szenzációhajhászó cikk is akadt. Viszockij súlyos alkoholizmusa nem volt titok. Most viszont a Moszkovszkij Komszomolec beszélgetést közölt a költő festő barátjával, aki számos részletet kiteregetett Viszockij és Marina több mint bonyolult kapcsolatáról, a napirenden volt családi jelenetekről, bőröndkidobálásokról, az ivászat miatti veszekedésekről. Az első női rabbi Németországban, A náci éra óta a napokban iktattak első ízben hivatalába női rabbit az alsószászországi Oldenburgban. A negyvennégy éves Bea Wyler került a száztagú egyházközség élére, a tradicionalisták heves tiltakozása ellenére, akik sehogy sem tudnak megbékülni azzal, hogy a talmudból nő olvasson fel nekik. Az ortodox zsidók egyébként ragaszkodnak ahhoz, hogy a nők és a férfiak külön-külön gyakorolják a vallási szertartásokat. Helytelenítő véleményének adott hangot az új rabbi személyével kapcsolatban a németországi központi zsidó tanács elnöke, Ignatz Bubitz is, aki kijelentette, hogy a rabbitanács Bea Willert hivatalában minden bizonnyal nem erősíti meg. Ujabb Romanov-rejtély? Az utolsó orosz cár földi maradványainak valódisága körül újabb kételyek merültek fel. Jobban mondva magának a néhai II. Miklós cár koponyájának eredetiségét illetően támadtak kétségek. Az utolsó Romanovok halálának körülményeit vizsgáló, magánlétesítményként alakult bizottság vezetője, Vagyim Vimmer ugyanis a napokban felhívta az Interfax hírügynökség figyelmét: jóllehet a birtokában levő levéltári anyagok egyértelműen tanúsítják, hogy Miklós még trónörökös korában egy ellene 1891-ben Japánban elkövetett merénylet során koponyasérüléseket szenvedett, a cárnak tulajdonított koponyán ilyen sérülés nyomai nem találhatók. Az orosz főállamügyészség által a csontok eredetiségének tisztázásával megbízott Vlagyimir Szolovjov viszont rámutatott: Miklósnak ugyan levált egy szilánk a koponya. csontjáról, de ennek nyoma ma már nem állapítható meg, mivel a bolsevikok a cári család tagjainak holttestét sósavval öntötték le. Az oroszországi ortodox egyház feje, II. Alekszij pátriárka elutasította a Romanov család szentté avatásának kérelmét, azzal, hogy a kanonizálás elmosná a különbséget a politikai gyilkosság és a mártírhalál között. Kínában begyűjtik a Hitler-érméket, A Kínai ÁIlamtanács döntése nyomán elkobozzák azt a hat érméből álló, a második világháború befejeződésének 50. évfordulójára veretett sorozatot, amelynek egyik darabján Hitler arcképe díszeleg. Az évfordulós érmesorozat egyes darabjain - a fasiszta diktátor képmásán kívül - Churchill, Roosevelt, Sztálin, Mao-Ce-tung és Csang Kai-sek portréit metszették ki egy pénzverdében. A kibocsájtott emlékérmek iránt nagy érdeklődés mutatkozott. Mindamellett sokan tiltakoztak a népszerű érmék terjesztése ellen, mert úgy ítélték meg, hogy Hitler képmását nem helyénvaló ily módon, ily alkalomból és ily társak - a győztesek - sorában megörökíteni. A „Führer" képmásával díszített - fekete és régi pénzek mintájára készült - érme másik oldalán egyébként a szövetségesek egykori nürnbergi törvényszékének épülete látható. Zorba életről, halálról. Az idén nyolcvanesztendős hollywoodi sztár, Anthony Quinn, aki Zorbaként és Quasimodóként vált világhírűvé, kíméletlen őszinteséggel vall életéről önéletrajzában: 1915-ben a mexikói Chihuahua szegénynegyedében született. Apját szinte nem ismerte. Első házassága csak egyetlen napig tartott, 29 évig tartó második házassága azzal ért véget, hogy beleszeretett a 46 évvel fiatalabb titkárnőjébe, és 78 évesen kislánya született. Tizenkét gyermeke van öt különböző asszonytól. A halálról így ír: „Még itt vagyok, de ha lejár az időm, stílusosan fogom itthagyni ezt a világot. Nem koporsóban vagy urnában, hanem tizenkét gyermekem felvisz majd egy domb tetejére Chihuahuában. A napon fogok meghalni. A madarak pedig szétcsipkednek, és a testem maradványait szétszórják az egész országban. Örökre Mexikó részévé fogok válni." (külföldi hírügynökségek és lapok alapján)