Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)
1995-08-01 / 177. szám, kedd
1995. augusztus 1. HIRDETES - KILATO ÚJ SZ Ó 1737 i GONDOLATOK GEOPOLITIKAI PERSPEKTÍVÁINKRÓL 1. RESZ Három út áll előttünk Az erőszakosan és természetellenesen összetákolt szovjet blokk 1989-1990-es szétesése után térségünkben hatalmi vákuum keletkezett. Párhuzamosan a szovjet összeomlással a volt csatlós országok is megszabadultak a szovjet minta szerint értelmezett kommunista befolyástól. Ezek az országok és velük együtt az euroatlanti országok sem voltak felkészülve ennek a hatalmi értelemben vett légüres térnek a kitöltésére. Kísérőjelenségként felütötte fejét a nacionalizmus, amit jórészt az addig elfojtott nemzetiségi ellentéteknek lehet tulajdonítani. Ezeket az ellentéteket, amelyek egy része mesterségesen volt fenntartva, a rossz trianoni döntések csak fokozták. Talán itt gyökerezik a napjainkban dúló balkáni háború és Romániában, valamint Szlovákiában valósan létező magyarellenesség. Csehszlovákia megszűnése és Szlovákia létrejötte is törvényszerűen erre vezethető vissza. Megfigyelhetjük, hogy az újonnan létrejött államokban divat lett a nemzetállam eszméje, és bizony a kormányok egynémely intézkedése alátámasztja az eszme megvalósítását. Politikai szemszögből nézve a nemzetállamok létrejötte szinte törvényszerű olyan közegben, ahol a nemzetek nem élhették meg nemzetté válásukat. Azonban biztosak lehetünk abban, hogy Európa fejlődésében nem ez az utolsó állomás. Figyelembe véve Közép- és Kelet-Európa földrajzi adottságait, megállapíthatjuk, hogy előbb-utóbb a természetes gazdasági kapcsolatokon kívül a történelmi, nyelvi, valiási és kulturális azonosságok és hasonlóságok határokat átjáró hatásai miatt létre fognak jönni a nagyobb egységek, amelyek valószínűleg időtállóbbak lesznek az 1918 utáni tákolmányoknál. Ez a folyamat már elkezdődött NyugatEurópa egyesítésének kísérletével. Elméletileg három megoldás lehetséges, amit ma kivitelezhetőnek lehet tartani: a/ csatlakozás az egységes nyugati integrációhoz; b/ megkezdődik a közép- és kelet-európai országok integrációja egy vagy több gazdaságilag és politikailag életképes egységbe; c/ a kialakult vákuumot hordozó térség felosztása hatalmi érdekszférákká a közép- és nagyhatalmak között. A Nyugatnak alapvető érdeke, hogy a változások lehetőleg konfliktusmentesen történjenek, ne úgy, mint a Balkánon. Ugyanis a Nyugat legfőképp a saját jólétét félti és, ennek érdekében teszi azt, amit tesz. Természetesen más elképzelés is megvalósulhat, de ennek jelei ma még nem láthatóak, s minden bizonnyal nehéz és tragikus változások kísérnék megvalósulását. a/ Az egységes nyugati integrációhoz való csatlakozás kérdését nem lehet önállóan kezelni, mert a folyamatot erősen befolyásolja a NATO-hoz való csatlakozás igénye. Az Európai Közösség bizonyos szempontból már most egyedülálló nagyhatalom, hiszen a Közösségben 350 millióan élnek, és az 1990-es egyesített nemzeti jövedelme (6 billió dollár) kétszerese volt Japánénak, és félbillióval múlta felül az Egyesült Államokét. Az európai Közösség létrehozása nagy reményekkel indult 1989-90-ben, ám ezek azóta alaposan lelohadtak. A fő renitensek Dánia és Franciaország, valamint Nagy-Britannia voltak. Franciaország a német egyesülés után féltve érzi nosztalgikus nagyhatalmi érdekeit, és csorbulást szenvedhetne Franciaország hagyományos nacionalizmusa is, amit a Közösség létrejötte eleve kizár. Anglia hasonló cipőben jár, hiszen így megkérdőjeleződik a történelmi önállóság és a kontinenstől való féltve őrzött függetlenség. Emlékeztetőül: Dánia először elvetette a Közösség gondolatát, majd 1993-ban nagy nehézségek árán fenntartásokkal elfogadta. Az igazi ellentét az angol-francia elképzelés között van. Az angolok egy laza, konföderatív kapcsolat hívei, a franciák - hogy ellensúlyozzák a német előretörést és befolyást - a szoros gazdasági és kül, valamint védelmi politikát összehangolni kívánó elv támogatói. Az ellentét pillanatnyilag olyan nagy, hogy nincs meg a politikai akarat az Európai Közösség eredeti tervek szerinti létrehozására. A békebíró szerepét valószínű, hogy Németország fogja eljátszani, de ehhez gazdaságilag még meg kell erősödnie. Ennek feltétele a keleti országrész gazdaságának a rendbehozatala, ami még eltarthat egy-két évig. Az érintett országok tudják, hogy az Európai Közösség igazi nagyhatalom lehetne, a végcél nem más, mint az Európai Egyesült Államok. Itt kell feltenni a kérdést, hogy mi lesz Szlovákiával. Németország többször hangsúlyozta, hogy a Visegrádi Négyeknek a Közösségben van a helyük. Igy a németek biztosak lehetnének abban, hogy a V4-ek a nyugati integráción belül ellenőrizhetőek, és nem jön létre egy középhatalom a térségben. Párizsnak hagyományosan más a véleménye. Mitterrand francia elnök 1991 júniusában kijelentette, hogy a belépni kívánó országoknak még „évtizedekig és évtizedekig" kell várniuk a teljes jogú tagságra. A francia elnökválasztási események után sem valószínű a francia magatartás megváltozása. Ha Szlovákiáról van szó, olyan érvelést is hallani, hogy a mai szlovákiai politikai helyzet nem érett az ország befogadására, várni kell, hogyan alakul a helyzet, nem mellőzve az oroszországi eseményeket. Ez az álláspont megerősíti lan Brode elképzelését (a Prágában angol nyelven megjelenő Business Weekly című hetilapban jelent meg cikke 1993ban), aki úgy látta, hogy Szlovákia az orosz befolyási övezetbe kerül, és nem lesz tagja a Közösségnek. Ha ez megtörténik, és Lengyelország, valamint Magyarország tagja lesz a NATO-nak, akkor geopolitikailag abszurd helyzet áll elő, és teljesen megváltozik a geopolitikai helyzet Közép-Kelet-Európában. A megoldás kulcsa megint csak Németország kezében van, hiszen érdeke, hogy keleti határait egészen Ukrajnáig biztosítva tudja. Most csak az lesz a kérdés, milyen erős a szava a német diplomáciának Brüsszelben, és milyen irányba fejlődik a szlovákiai demokrácia. b/ A térség népeinek együttműködése gazdag múltra tekint vissza. Ma több történész hangoztatja, hogy a Monarchia gazdaságilag és politikailag is meghaladta korát, és ide vezethető vissza bukása is. A közép- és kelet-európai térség minden nemzete hivatkozhat olyan politikusra vagy államférfira, aki a kívülről leselkedő veszélyekkel szemben és a kölcsönös előnyök reményében kész volt békejobbot nyújtani szomszédainak. Történelmi tény, hogy ezek a kísérletek rendre mindig megbuktak. A kudarcokat azzal is lehet magyarázni, hogy mindig érvényesült az „oszd meg és uralkodj" elv, amellyel kordában akarták tartani a térség népeit. Az 1989 után kialakult politikai és hatalmi vákuumban sem voltak a térség országai képesek őszintén kezet nyújtani egymásnak. Voltak ugyan kísérletek, például a Visegrádi Négyek összeboronálása, de igazi együttműködést csak Skandinávia produkál, valamint Törökország és a Fekete-tenger körüli államok. A többi ország önös érdekei miatt képtelen volt a szorosabb együttműködésre. Gondoljunk csak Csehországra, amely gazdaságilag szinte beleesett Németországba, és egy olyan kisebb nagyhatalom létrejötte, mint amilyen a visegrádi tömörülés lehetett volna, Németországnak nem lehet az érdeke. Nem szabad figyelmen kívül hagyni Oroszország érdekeit sem, amely kiköveteli magának a hagyományos befolyási övezeteket is. Oroszország a gazdasági és politikai nehézségei ellenére még mindig nagyhatalom, és nem valószínű, hogy csak úgy belemenne érdekeinek csorbításába. A közép- és kelet-európai térség országai így két tűz közé kerülhetnek, egyfelől az integrálódó Nyugat, másfelől a nagyhatalmi érdekeit féltő Oroszország határozza, meg a mozgásterüket. Ezt a pillanatot kéne a térség országainak felismerniük, és tanulni a Monarchia előnyeiből és hibáiból. Ebben az alternatívában a lehetséges megoldás szerintem csakis egy vagy több közép- és kelet-európai konföderáció létrehozása, amely részben ellensúlyozni tudná a kétoldali politikai nyomást, valamint elejét vehetné egy rossz politikai fejlődésnek a keleti határainál. E tömörülés modern változata megadhatná a népek önrendelkezését a megegyezett keretek között, és így minimalizálni lehetne a nemzetiségi ellentéteket. Ez azonban mély beidegződések és történelmi görcsök miatt napjainkban csak nehezen elképzelhető, mert nem fejeződött be egyes népek nemzetté válása. Ebben az esetben sok időre van szükség, hogy a népek felismerjék a békés geopolitikai megoldás nagy lehetőségeit és hosszú távú előnyeit. AGÁRDYGÁBOR (Holnap folytatjuk) SZÁLKA ÉS GERENDA Önbecsapás és gyávaság Egy szelíd (ezt a jelzőt hangsúlyoznám, hiszen manapság ez már egyre ritkább) asztaltársaságban arról került szó, amit kimondva és kimondatlanul is szerettünk volna megkerülni. Csendes, olykor lassan mélázó beszélgetésünk során egészen addig nem esett szó a politikáról. Akkor azonban a társaság két részre szakadt. Voltak közöttünk olyanok, akik a Magyar Koalíció parlamenten belüli és kívüli politizálását úgy, ahogy van, eredménytelennek tartják. A társaság másik fele pedig megpróbált érveket keresni a koalíció politizálási módszereinek a védelméhez. Ebben a politikai osztódásban aztán szép lassan feloldódott a beszélgetést addig uraló szelídség, s egyre határozottabban erősödni kezdett a konfrontálás légköre. Kicsiben, minden tudatos beavatkozás nélkül, maga a téma kezdett már-már indulatokat kavarni. Mígnem az addig egyetlen hallgató úriember egyszer csak megszólalt: „Nekünk egyetlen nagy bajunk van. Mindennapjainkkal, életünkkel nem tudunk úgy megmutatkozni, hogy a politikusaink döntéseikben biztos talajon állhassanak. Mert nem biztos, hogy kizárólagosan az ő hibájuk, ha nem képesek bennünket minden alkalommal a közös érdekeink alapján képviselni. Azzal, hogy szinte órákon át kínosan ügyelve kerültük a politikát, végül bebizonyítottuk: fogalmunk sincs az egészről." Mondanom sem kell, nagy csend lett, amit jómagam beismerésként hallgattam. Sokan vannak olyanok, akik fennen hirdetik, hogy ők aztán nem politizálnak. Hogyan csinálják? Válaszukat kezdik azzal, hogy nem vesznek kezükbe napilapot, nem néznek tévéhíradót, nem hallgatják a rádió híreit. Az igazat megvallva, én ez utóbbit sem hiszem el nekik, mivel még a zenei adókon is mondanak kerek órakor hazai vagy külföldi híreket. Az meg egyenesen hihetetlen, ha valakit nem érdekel, mennyi a törvényben megszabott minimálbér, a nyugdíj vagy a létminimum összege. Olyanok ültek az asztaltársaságban, akiket naponta foglalkoztat a búza, a zöldség és a gyümölcs felvásárlási ára, s nem mondhatják el magukról, hogy a kormány ezeket célzó stratégiai intézkedései ne érintenék, csak közvetetten is, mindennapjaikat. Nem is szólva arról, hogy mostanában gyerekeik iskoláit akarják bezárni, saját maguk nyelvét és kultúráját akarják kalodába csukni. Bármennyire is szeretnénk mindennapjainkban elmenekülni a politika naponként ránk zúduló áradata elől, aligha sikerül. Éppen így történik meg, hogy a visszahúzódás, a színlelt érdektelenség, a községek önkormányzatai vagy a parlamenti választásoktól való távolmaradás erősíti azok politikáját, akiket aztán minimum négy esztendeig szidhatunk. Ezt látva vélekedem: az újságírásnak egyre inkább annyi haszna sincs, mint egy muskátli nevelésének az ablakban. Több esetben tapasztalhattam, hogy a dolgok mennek a maguk útján, pedig a legtöbbször eltökélten figyelek azok véleményére, akikhez hasonlókkal ültem abban az asztaltársaságban. Téved az a politikus vagy újságíró, aki elhiszi magáról, csak ő képes helyes irányba terelni az embereket gondolkodásuk formálásával. Tudnom kell: már az is eredmény, ha az olvasó, a választó orra alatt dörmögve vitatkozik a lépéseikkel, illetve az állításainkkal. Ugyanakkor téved az a választó, illetve olvasó, aki azt hiszi, azzal vonja ki magát a felelősség terhe alól, ha elzárkózik a véleménymondás elől. Attól még a következményeket viselnie kell. Önmagában az a tény, hogy pár ezren összegyűltek magyarok Debrecenben a nyelvháború ellen tiltakozni, a nyelvháborún semmit sem változtat. Akik ott voltak, megtették a nevünkben is, amit meg kellett tennünk. Ami ennél több lenne, az már kévésünk nézeteivel lenne összeegyeztethető. Nincs az a fennkölt eszme, erkölcsi érték, nemzeti öntudat, amelyért egyetlen csepp vért is kiontanék. Semmi sem jogosít fel senkit, hogy a másikra nyelvéért, bőre színéért, vallásáért kezet emeljen. Ugyanúgy arra sincs senkinek erkölcsi joga, hogy törvényt hozzon a másik ember elhallgattatására, börtönbe zárására, csupán mert másként gondolkodik, beszél és cselekszik, mint ahogyan ő szeretné. Alávalóság lenne, ha az, akinek politikusként vagy újságíróként cselekednie kell, az ijesztgetések hatására tényleg megijedne. Ültünk hát az asztal körül, vitatkoztunk még arról, amiben egyetértettünk: a politika disznóságaiból van elegünk, ezért legszívesebben nem politizálnánk. Az állam se nagyon érdekelne minket, ha nem akarnák egyes hivatalnokai börtönbe zárni azokat, kik szidják a hatalmat, a kormányt. Ez a demokrácia? Ez! Ki kell bírni, vitatkozva is. Ha már nem hagynak vitatkozni, az más helyzet lesz. Nem tudni előre, hogy milyen. Egy biztos: nem demokratikus. DUSZA ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM Három „fehér folt" a sajtónkban Egyetlen napilapja van a szlovákiai magyarságnak, így nem könnyű feladat a sokoldalú hírszolgáltatás, illetve az események lehető legtöbb szempontú kommentálása. Csak romlott a helyzet azóta, hogy Prága egy másik ország fővárosa lett, illetve hogy 1989 óta (főképp anyagi okok miatt) úgyszólván lehetetlenné vált a magyarországi lapok, folyóiratok beszerzése. Nehéz így kivédeni az újságcsinálás provinciálissá válásának a veszélyét. A szlovákiai magyar sajtóban levő „fehér foltok", tehát a figyelmen kívül hagyott témák felsorolását mégsem annak fel-, hánytorgatásával kezdem, hogy lapjaink mi mindenről nem írnak, ami Magyarországon, illetve Csehországban történik. Hanem azzal, hogy fölöttébb hézagosan tudósítunk azokról a szlovákiai belpolitikai eseményekről, amelyek alapján arra lehetne következtetni, hogy nekünk ebben az országban nem csak ádáz ellenfeleink, iskolarombolásra törekvő ellendrukkereink, költségvetési pénzünket saját hasznukra elkótyavetyélő minisztériumaink vannak, hanem potenciális szövetségeseink is, akiknek törekvéseiről, megnyilvánulásairól legalább akkora terjedelemben lenne érdemes tudósítanunk, kommentárokat írnunk, mint a kormánypártok ordasságairól. Kétségtelen, hogy könnyebb egy újságírónak arra reagálni, hogy teszem azt mit mondott Slavkovská asszony Bukarestben, illetve hogy miként tett hitet Víťazoslav Móric a pánszlávizmus jegyében az Oroszországfelé való orientálódás mellett, mint arról értekezni, hogy a polgárosodást áhító szlovák ellenzéki pártok milyen meggondolásból és miként érvelve próbálnak küzdeni a szélsőségesen nemzeti és populista szlovák harmadikutasság ellen. Mi még mindig ott tartunk, hogy csak azt tekintjük szenzációnak, ha a Szlovák Nemzeti Párt valamelyik prominense mar belénk, vagy a győztes mozgalom valamelyik újságírója köszörüli rajtunk a tollát. Ugyanis nincs könnyebb újságírói feladat, mint annak megállapítása, hogy nem Slotának van igaza, hanem mondjuk Bugár Bélának, vagy: nem a Magyar Koalíció élenjárói hazudnak, hanem a Demokratikus Szlovákiáért Mozgaloméi ferdítik el a valóságot. Szinte megható volt, ahogy a múlt héten a Sme, illetve a Národná obroda legjobb publicistái védelmükbe vették az USA-ból hazatért és nem éppen diplomatikusan nyilatkozó magyar pártelnököket. Mentették a menthetőt, és azzal érveltek mellettük, hogy a kormánykoalíció politikusai is követtek el a magyarokéhoz hasonló baklövéseket. Például Roman Hofbauer azzal, hogy felesége sajnálatos halálát összefüggésbe hozta bizonyos Szlovákia-ellenes amerikai támadásokkal, a kormány pedig úgy, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériumának határozott figyelmeztetését (demars) baráti gesztusnak minősítette. E jelenségről egy szó sem jelent meg a hazai magyar sajtóban, mint ahogy azokról a publicisztikai munkákról és politikai nyilatkozatokról sem, amelyek mind azt bizonyították, hogy a szlovákiai magyar politikai erőknek a szlovák pártok körében vannak potenciális szövetségeseik. Mintha a szlovákiai magyar újságírók - egyfajta mazochizmustól vezérelve - a magárahagyottság érzésének fokozásában lelnék örömüket. Sajtónk másik „fehér foltja" azzal keletkezik, hogy nem elég árnyaltan tájékoztatunk az egyes magyarországi pártok vezetőinek viselt dolgairól. Még azokról sem, amelyeket némely pártvezetők szlovákiai portyázásaik során követnek el. Még sokan emlékeznek például arra a kora nyári látogatásra, amelynek során az egyik (főképp hordószónoki teljesítményeiről ismert) magyarországi ellenzéki vezér olyan hangnemben beszélt Magyarország szomszéd nemzeteiről, hogy minden jóérzésű ember zsebében kinyílt a bicska. Mégis megtapsolták. Azóta bizonyára sokan elgondolkoztak róla, hogy nem mindenki feltétlenül a szlovákiai magyarok javát szolgálja, aki Budapestről érkezik. A harmadik „fehér foltot" az jelenti a szlovákiai magyar sajtóban, hogy keveset írunk a csehországi viszonyokról. Tény, hogy ebben is, a témaválasztás korlátozottságának más vonatkozásaiban is szerepet játszik a lapok terjedelme. A csehországi eseményekkel, fejlődéssel mégis többet kellene foglalkoznunk. Szükségünk van egy összehasonlítási alap kialakítására. Mert nem minden tanulság nélküli a két országban uralkodó helyzet összehasonlítása. TÓTH MIHÁLY