Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-19 / 193. szám, szombat

1995. augusztus 19. PUBLICISZTIKA ÚJSZ

Ó 3 I Szent István napi gondolat Szent István királyunk ünnepén hála tölti el szívünket, hogy a gondviselés ezer éwel ezelőtt új korszakot nyitott a magyar nép történetében. Apostoli királyunk a kereszténység felvételévei az Egyház szervezetének és intézményének megalkotásával, keresztény szellemű megalapításával és ezzel együtt az országnak az akkori Európához való csatlakozásával szilárd alapokra helyezte a magyarság életét. Ennek köszönhetően népünk sokféle szenvedés, megpróbáltatások, vesztett háborúk és forradalmak, idegen megszállások és szétdarabolások, valamint a gyakori belső széthúzás ellenére fenn tudta tartani magát a Kárpát-medencében. A hála érzésével azonban együtt kell járnia annak a tudatnak is, hogy felelősek vagyunk keresztény hitünk és magatartásunk Szent István szellemében való megtartásáért, továbbadásáért utódainknak. Mindennek elengedhetetlen feltétele a magyar tannyelvű és keresztény szellemű iskolák hálózatának és a magyar keresztény kultúra intézményének megteremtése. A magyar iskolákat és a magyar kultúrát ért legutóbbi támadások arra indítanak bennünket, hogy élve jogainkkal, összefogjunk, és egységesen lépjünk fel. A szlovákiai magyarság korábban virágzó egyházi iskolahálózattal és egységes keresztény kulturális öntudattal rendelkezett, amelyet az elmúlt évtizedekben folyamatosan leépítettek. Ránk vár a feladat, hogy iskoláinkat és keresztény kultúránkat újra felépítsük és megtartsuk! A szlovákiai magyar hívők és papok által létrehozott Jópásztor Alapítvány felvállalta, hogy támogatója lesz a szlovákiai magyarság összefogásának. Most, Szent István király napján tisztelettel kérik minden magyar katolikus áldozatvállalását a magyar keresztény kultúra támogatására. Ezen ünnepen kérjük, hogy az egyházközségekben alakítsanak olyan, hívő kezdeményezésre létrejövő felügyelő tanácsokat, amelyek a plébános lelki vezetésével gyűjtést szerveznek a szlovákiai magyar keresztény kultúra támogatására. Tudjuk, hogy terveinket csak több lépcsőben fogjuk tudni végrehajtani, de a társadalmi összefogáson alapuló építő munkát el keli kezdeni. Abban is biztosak vagyunk, hogy kezdeményezésünk bfzalmat kelt a külföld előtt, és onnan is kapunk majd támogatást. Előre is köszönjük minden testvérünk felajánlását, aki ehhez az első, egész országra kiterjedő akciónkhoz csatlakozik. ígérjük, hogy kuratóriumunk a gyűjtés eredményéről és annak alapján a további lépésekről rövid időn belül tájékoztatást ad. Ugyanakkor gyűjtésünk azt a célt Is szolgálja, hogy a Jópásztor Alapítvány tevékenységét még nyitottabbá tegye a hívők közössége felé. Egyúttal szívesen vesszük minden magyar testvérünk észrevételét és jó munkát elősegítő javaslatait. Jelen felhívásunkat Dél-Szlovákia minden magyar egyházközségéhez, plébánosához eljuttattuk. Mons. Lénár Károly esperes-plébános, pápai káplán „Bódogságus Szent István királnak innepéről" A Karthauzi Névtelen írta legenda, amelyből a címbeli nyelv régies ízein át a történetírásból mindig kimaradó mindennapi lelkiség árad felénk, egyike a három alaplegendának. Ez a török hódoltság kezdetekor élő és alkotó író a tizenhatodik századi ember látószögéből már a szent király erényeit és cselekedeteit láttatja. Veszprém várához közel, Városlőd kolostorában festett regényes arcélt ez a személyében ismeretlen prózaíró az 1527-ben befejezett művében. Valójában őt tekinthetjük az első olyan alkotónak, aki az addig eléggé széles körben ismert Szent Istvánról szóló két legendára és krónikákra hivatkozva ugyan, de mégis regényes változatát alkotta meg I. István király életének. Felfigyeltető, hogy a Nagyobbik legenda - mely László király rendeletére a nagy előd szentté avatásakor 1077 tájékán íródott - az egyedüli, amely valójában az egyház előírásainak megfelelően a szent ember életét írja le. Már alig három évtizeddel később Kálmán utasítására alkotott Kisebbik legendát is politikai indítékok motiválták. A feudalizmus rendszerének megszilárdítása, a pogány hitvallás háttérbeszorítása és magának a királynak a kötődése I. István uralkodásának vezéreszméihez és a fiához, Imre herceghez írt intelmeihez. A Karthauzi Névtelen tollát is a történelmi kényszer vezette, hiszen a veszélyben lévő Magyarország és Európa számára is fontos lett volna a viszályok és gyenge uralkodók sújtotta ország erőskezű irányítása. Mindezt azért bocsátottam előre, mert megfigyelhető ezekben az irodalmi alkotásokban, hogy Szent István személyében a későbbi korok emberei számára igen nehezen választható külön az ember, az egyházalapító és a politikus. Mindig a kor körülményei, a magyarság sorsállapota és a nemzetnek az európai népek között elfoglalt helye befolyásolta a bennük megjelenő képet. Időben távolodva az I. István Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én bekövetkezett halálától, maga a személyiség egyre inkább elhalványult, s mindegyre előtérbe került a múló időben éppen aktuális politikai vagy egyházi láttatása a királynak vagy a szentnek. Egyben azonban minden más-más szempontú írásbeli ábrázolás azonosságokat mutat: Egy folyamat betetőzésében és megszilárdításában nagy szerepet játszó férfiúról szólnak a szerzők. Igazából a kereszténységet már István apja, Géza fejedelem felvette. Fia, akinek születését Szent István ábrázolása a Thuróczy-krónika 1488. évi brünni kiadásában. álomban jövendölte meg (a Nagyobbik legenda szerint) az Úr, országot alapított, és épített az Európát akkor meghatározó gondolatiságra és lelkiségre. Szokás, hogy mindig az első számú személy cselekedeteihez kötődnek történetírók és legendaszerzők. Látni kell azonban, hogy maga a tizenegyedik század folyamatában a magyar államiság és az etnikai megmaradás nem valósulhatott meg a hitváltás nélkül. A pogány magyarok sámánhitével gyökeresen ellentétes lelkiséget kínálta kereszténység. Nem szabad messzemenő következtetéseket levonni abból a tényből, hogy míg Szent Istvánról a szellemi folklórban alig találtak népdalokat, mondákat, addig Szent Lászlóról, aki halála után négy évtizeddel I. István szentté avatását kieszközölte, sok esetben szól a kollektív emlékezetet jelentő népművészet. Elődei, I. András, I. Béla és I. Géza királyok is szüntelenül hadban álltak. Hol a német-római császárral, hol az akkor még gyakori pogány magyarok lázadó csapataival, hol meg a trón jogáért kellett megküzdeniük Salamonnal. Ez utóbbi esetben az erősödő magyar államjavára billentette a mérleget, hogy IV. Henrik összetűzött a pápával (aminek következménye lett a híres Canossa-járás). Szent László csak a korona Salamontól való visszaszerzése után koronáztatta meg magát. Furcsa jószág az emberi emlékezet. Évszázadokig fennmaradt a sámánhit. A táltosok, a sámánok még napjainkban is aktívak, bár igencsak körmönfont és fáradságos módon férkőznek bizalmukba a néprajzkutatók. Az elmúlt évezred folyamán úgy esett, hogy az általánosan eluralkodó kereszténység külsőségei alatt, a mindennapokban, a néphitben, a papság által babonáknak nyilvánított hiedelmekben és tiltott népszokásokban a mai napig fennmaradtak a pogány hit elemei. Összetett kérdés ez, hiszen számtalan királyunk volt, akiket a nép alkotó lelkülete dalokba, mesékbe, mondákba foglalt. I. Istvánt a katolikus vallás elsősorban egyháztörténeti és egyházpolitikai szempontból tekinti fontos szentjének. Magánjellegű, bizonyítatlan feltételezés, hogy a megtérített nép mélytudatában István király mégiscsak egy keménykezű, a vele szembefordulókat katonai hatalmánál fogva könyörtelenül elpusztító ember képében élt tovább. Eredeti ábrázolás nem maradt fenn róla, s ami ismert lett, az évszázadokkal később, idealizált változatban keletkezett. Ezeket igencsak óvatoskodva előrebocsájtva megállapítható, hogy a legendák szent királya egy másik lelkiségnek igencsak fontos szülője a nép körében. Maga az a tény, hogy államalapító tettei voltak, s a szentté avatása szinte még kortársai által történt meg, már a kezdetekkor, a még igencsak a hittérítéssel foglalkozó egyházban nemzeti szentté avatta. Ez pedig fokozatosan részévé vált az íratlan, hatalmi rendeletekkel, egyházi előírásokkal nem szabályozott nemzeti tudatnak, s az ünnepek sorában így lett legfontosabb a nevéhez és személyéhez kötődő augusztus 20-a. DUSZA ISTVÁN TUNODES A TORTENETI GONDOLKODASROL Tudatjáratok és mozgásirányok Egyetemes magyar érzelmi és szellemi erőt sugároz az államalapító Szent István napján a központi ünnepség. A televízió jóvoltából azok is részeseivé válhatnak a budai várban álló Szent István-szobornál tartott megemlékezésnek, akik a határon túl nem munkaszüneti napként élik meg az ünnepnek a közösség egészére kiterjedő hangulatát, az egyén és közösség közötti lelki szálak megelevenedését. Sokan csak az esti híradó tudósításait nézve, röpke percekre érezhetik magukat az ünneplő sokaságban., élhetik át azt a lélekemelő pillanatot, amikor az államalapító szobránál felsorakozik a lovasbandérium a Kossuth térről hozott Szent István kori országzászlóval. Az idén vasárnapra esik az ünnep, így bizonyára a szomszéd országok magyarlakta vidékeiről is sokan átruccannak, és osztozhatnak abban a felemelő érzésben, hogy a központi rendezvény díszvendégei között ott vannak a magyar kisebbségek, a határon túli magyar tájegységek küldöttségei és képviselői is, kifejezésre juttatva azt a nemzeti összetartozást, amely a Szent lstván-i honteremtésben gyökerezik. De vajon mit jelenthet a budai látvány a szomszéd népek körében, men az ünnepségről készült híradás, képi hatásával és magyarázó jegyzetekkel együtt hozzájuk is eljut, csakúgy, mint fordítva, mondjuk a Cirill és Metód napjának a dévényi várnál kivetülő vélt vagy valóságos politikai üzenetei. Múlt és jelen közötti, a két helyszín keltette rezgéshullámok alighanem ellenkező irányból indulnak el a - szomszédságban. A magyarság számára a Szent lstván-i örökség egyet jelent a nemzeti megtartó erővel, a közösségi fennmaradással, a magyar etnikum megőrzésével, választ keresve és adva a korszerű 20. századi nemzetkép kihívásaira. Csakis ebben a szellemben oldhatók fel a nemzeti együvé tartozásnak és az állami hovatartozásnak, az elszakított, szomszéd országokba került nemzetrészek kettős kötődésének az ellentmondásai. A Szent lstván-i államalapítás történelmi erőforrás, magába foglalva a 20. században feldarabolódott közös nemzeti lét természetes folytonosságának bizonyító hagyománygazdagságát. Szent István napján a honfoglalástól és az államalapításból kiindulva ível a mába, jövőbe mutató megbizonyosodásként a magyar nemzettudat. Az állami léthez, illetve annak kiteljesedéséhez a 20. századi kisállamiság keretében eljutott szomszéd népek körében a kapaszkodót kereső történelmi tudat óhatatlanul a mában érzi a támaszt, innen rugaszkodik a múltba. Érthető, hisz a múlt a maga történeti valóságában az állami lét hiányára emlékeztet, így a nemzetszemlélet a mai kiteljesedés szemszögéből igyekszik láttatni azt, ami végül is a mában ért el úgymond a történelmi igazságszolgáltatásig. A múlt tehát úgy igazolja a jelent, hogy annak láttatása védekezés is mindazzal szemben, ami a mai állami önállóság gátja volt. Az ellenkező irányú közlekedés az időben helyzeti adottság, s önmagában eleve nem konfliktusgerjesztő. Ilyenné válhat azonban, ha a múlt és jelen közötti gondolati pálya a politika szorításában rövidre zár, és mítoszképződményeknek, a „történeti jogosságnak" ideológiai indíttatású torzszüleményét hozza felszínre, mételyezve vele a közgondolkodást. A rendszerváltozás után térségünk valamennyi országában megjelentek a politikai színtéren azok az erők, amelyek politikai felhangokkal felelevenítették a foglaláselméletet, s a messzi múltba visszanyúlva az elsőbbségi betelepülés érveit alkalmazva igyekeznek - a befolyásszerzés szándékával - indokolni nemzetvédelmi igényeket. Szlovákiában és Romániában ezek az erők komoly politikai szerephez juSzent /sván kardja tottak, s felrémlik e politika nemzetközi és államközi tömbbé szerveződésének veszélye is. Kölcsönös történelmi érzékenységek roppant képlékennyé teszik a határt a nemzeti öntudatot erősítő hagyományápolás és múltbeli tehertételek feszültséggerjesztése között. Ebből táplálkozhat a hatalomhoz jutott politikai felelőtlenség garázdálkodása, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Alig tíz évvel ezelőtt Glatz Ferenc akadémikus a História című folyóirat hasábjain arról írt: a magyar történésznek félnie kell attól, hogy elmondja véleményét 11-13. századi dűlőnevekről, honfoglalás kori temetőkről. Félnie kell, hogy neve felkerülhet a megbélyegzett nacionalisták listájára, tán a diplomáciatörténet lapjaira is. De a kisantant rémének feléledését emlegető kollégák suttogó beszédeitől is tart. Mindez a végvonaglásnál még nem tartó múlt rendszer körülményei között íródott, tükrözve az akkori állapotokat. S akkortájt a kisantantveszéiy valóban kissé a fantázia szüleményének tűnt. A magyar történész nyugtalanítóan érzékelte a román államot a dákoktól eredeztető dáko-román elméletnek és a morva-szláv birodalomhoz kapcsolódó mítosznak az újbóli hatóerejét. A szlovák történettudomány ekkor terjesztette ki, kétes tényanyag birtokában, a nagymorva állam keleti határát egészen Ungvárig. S így önkéntelenül is felidéződtek azok a térképek, amelyeken 1919-ben rajzos kezű történészek az újdonsült csehszlovák államnak a határait a Nagymorávia feltételezett kiterjedéséhez igazították. A magyar történész alig egy évtizeddel azelőtt a romantikus nemzeteszmények újra jelentkezésében elsősorban szakmai kihívást látott. Mára megértük, hogy a gyanú árnyéka is elég az ellenségképek felkeltéséhez. Főként, ha egyes írásokban a Szent lstván-i eszme valóban úgy jelenik meg, hogy kiolvasható belőle a nem magyar népek feletti XX. századi fennhatóságot szolgáló felsőbbrendűség utánzása és a történeti Magyarország határainak sóvárgásszerű megjelenítése. S a válasz - a területféltéssel leplezett fenyegetés. Valójában a XX. századi modern nemzetfelfogással szemben álló nemzetállami törekvések húzódnak meg mögötte, amelyekhez ugyancsak hasznosnak bizonyulnak az elsőbbségi betelepülés, a történeti jog nyújtotta hecceié sek. Nemzetállami szándékok megvalósítása fedezhető fel a kisantantra emlékeztető nemrégi szlovák-román közeledési kísérletek mögött. íme, a megideologizált történelem, mint politikai gyúanyag, könnyen borzongató valósággá válhat. Reménykedni kell! A történelmi félrevezetésekből élősködő politikai kalandorság leghatásosabb ellenszere - a józan múltszemlélet. Akár Szent István, akár Cirill és Metód napján nem becsülhető le a kölcsönös megértést segítő igyekezet. Mert minden egyes ilyen megnyilatkozás egy-egy biztosíték, hogy a tudatjáratokban a múlt és a jelen közötti gondolatok cikázása - még ha ellentétes is azok időbeli mozgásiránya - ne idézzen elő rövidzárlatot. KISS JÓZSEF István király születésének ezredik évfordulójára készített szobor az egykori pécsváradi apátság szentélye előtt Borsos Miklós műve, 1969.