Új Szó, 1995. augusztus (48. évfolyam, 177-202. szám)

1995-08-11 / 186. szám, péntek

1995. augusztus 10. VELEMENY ÚJ SZÓ M Otrombaság és diplomácia Itt van hát az újabb nagy belpolitikai botrány, az újabb kampány Michal Kováč államfő ellen. Tegyem hozzá: menetrendszerű kampány, mert ha az elnök nem Amerikába megy, hanem mondjuk Ligetfaluba, és ott mond valamit, akkor abba kötöttek volna bele Mečiarék. Hiszen taktikájuk éppen az, hogy szisztematikusan, menetrendszerű pontossággal váltanak ki konfliktusokat, amelyekkel hangulatot lehet ellene kelteni. Rendszeresen felszólítják a lemondásra, előkészítve a talajt egy minden eddiginél átfogóbb, ravaszabb támadáshoz, amelynek a kormánykoalíciós elképzelések szerint végül is Michal Kováč bukását kellene eredményeznie. Tanulmányt lehetne írni Mečiarék eszközeiről is: a féligazságaikról, szándékos hazugságaikról, cinizmusukról, arroganciájukról. Ez az eszköztár most egy újabb elemmel gazdagodott, olyannal, amilyenre tudomásom szerint aligha mit példa, ami megdöbbentheti az egész nemzetközi diplomáciát, s amely sokkal többet árthat Szlovákiának, nemzetközi megítélésének, mint az első pillanatban gondolnánk. Hihetetlen diplomáciai otrombaság, hogy egy külügyminisztériumi tisztviselő veszi magának a bátorságot (bár tudjuk, kitől vette) és a televízióban beolvassa az államfő külföldi tárgyalásairól készült jegyzőkönyvet (arról most ne beszéljünk, hogy az eléggé manipuláltnak tűnt), majd a lapokban is közzé teszik azt. S bár az ilyesmit a törvény talán nem tiltja, de ez egyszerűen nem szokás, és a nemzetközi diplomáciában az íratlan, de mindenkire kötelező szabályok megsértését nagyon komolyan veszik. Ilyesmiért egy normális országban a tisztviselőt azonnali hatállyal és két lábbal rúgnák ki a minisztériumból. És ugyanez lenne a sorsa annak a nagykövetnek is, aki nyilvánvalóan nem csak belső használatra szánt jegyzőkönyveket küldözget haza az ország első emberének tárgyalásairól. Mert ez nemcsak az államfőre nézve sértő, hanem azokra is, akikkel tárgyalt. Arról persze mindenkinek meglehet a saját véleménye, hogy az államfő helyesen cselekedett-e, amikor először a rádiónak mondta el azt, amit a kormánynak és vezetőjének szánt, hogy megfelelő volt-e az időzítés, hogy az államfő hogyan néz szembe saját „politikai lelkiismeretével", mert ugyanazt mondta, amiért korábban élesen elítélte a Magyar Koalíció vezetőit. Minderről tehát lehet vitatkozni. De arról nem, hogy meddig mehet el egy külügyi tisztviselő, egy nagykövet. Mert a nemzetközi diplomáciában a bunkóságért súlyos árat fizetnek. MALINÁK ISTVÁN NEGYVEN EVE HALT MEG THOMAS MANN Századunk hanyatló szelleme SZÁLKA ÉS GERENDA N

égy évtizede lesz, hogy Thomas Mann regényét, a Lőtte Weimarban-t olvastam. Kézsmárkon, a város feletti hegyekben, őrszolgálatban, légvédelmi ütegek mellett. Félrevonulva, csendes magányban. Regényében Mann a maga Goethe-képét rajzolja meg, leírja, ahogy az idős költőt meglátogatja ifjúkori szerelme, Charlotte Buff. Késői találkozásuk története jó alkalom, hogy Mann nemes iróniája és bölcs rokonszenve pompásan éles, ám megértő tükrében megmutassa Goethe arcát, érzékelhetően láttassa szellemiségét, feltárja lelkét és megjelenítse géniuszát. Annak a nyárnak az emléke ma is bennem él. Katonasorsomhoz mérve szinte illetlenül gazdag napok. Ragyogó időben vibráló, fenyőillatú hegyek, karéjukban távoli falu apró házaival, a völgyben, a mezőn mákszemnyi emberek. A messzeség mindent mesebelivé varázsol. Rengeteg fény és nagy-nagy nyugalom. Thomas Mannak köszönhetően a gyantaszag is gondolatokkal és szellemmel teli, irdatlan magasban szirti sas köröz. Mintha az emberi kultúra évezredei remegnének az ózonban. Súlyosan kettős teljesség, az anyagtalan szellem ellenpólusaként soktonnás acéltestek, az üdezöld hegyi fennsíkon óriáságyúk csöve mered komoran az égre. Tehát Lőtte Weimarban... Pompás nyelvezet, sziporkázó szellemesség. Bájos helyzetek és mély gondolatok, személyes vélemény és objektív igazság, írásművészet. Goethe, a világirodalom fogalmának atyja, a német költőfejedelem alakja a németség életében, az európai kultúrában. Számomra: korlátlan szabadsága fegyelem árnyékában. Mann-t évtizedekig a kritikai realizmus reprezentánsának és polgári humanistának neveztük, gyakran hozzátéve az „utolsó" jelzőt. Az utolsó polgári humanista! Eszmei ízű minősítés, ám ma sem igaztalan. A szellemi csúcs is örökkévalónak látszik, ahol az író elhelyezkedik. Thomas Mann regényei, novellái és esszéi egy szellemóriás utóéletének értékei. Az író korára utalva mutatnak a jövőbe. Mann műveiben, mintegy a modern kor dilemmájaként szemben áll egymással a polgár és a művész! A polgár, akinek léte mégrendült és maga alá hullni készül, és a művész, aki a polgár erkölcse értelmében torzó, degenerált és elátkozott, a valós világból elvágyik, ezért el kell buknia. Ezen ellentmondás jelenti Mann írásművészetének és létszemléletének belső feszültségét. A művész sorsa az idézőjelbe tett szabadság, már csak ő „szabad" a modern világban, s ezzel együtt övé a tehetetlenség, a menekülés, vagy halál. A Halál Velencében című novella (1912) Gustáv Aschenbachja, a művésziélek lelki szabadsága, új morálja értelmében természetellenesen él és hal meg! A Mário és a varázsló (1930) pedig már a fasizmus ópiumát szimbolizálja. Hitler mozgalma ellenálló erővé változtatta Thomas Mann művészetét. Rákényszeríti a tiltakozva harcoló szellem magatartását. Az első világháború idején még a nemzeti öntudat élteti és nem fordul szembe a háborúval. A fasizmus azonban nem nemzeti öntudat, s Mann svájci, majd a második világháború előtt amerikai emigrációba megy. Rádióbeszédekben, kiáltványokban és esszékben lesz az európai humanizmus képviselője, Hitler sötétségével szemben szellemi „világítótorony". Német állampolgárságát elveszik, a bonni egyetem visszavonja díszdoktori címét. A visszavonó levelet aláíró, olvashatatlan nevű dékánhoz írt válaszleveléből idézünk: „Nagy a nyelv titokzatossága; az érte és a tisztaságáért való felelősség jelképes és szellemi természetű, nemcsak művészi, hanem, általános erkölcsi értelme is van, ez a felelősség maga, az emberi felelősség általában, felelősség ez népünkért is, azért, hogy képét tisztán őrizzük meg az emberiség színe előtt..." Mann itt a szó tisztaságára gondol, s az igaz nyelvezetre, melyet a fasizmus megbecstelenít a világ előtt! A régi nyár felidézett emléke s az azóta eltelt idő furcsa helyzetet teremtett. Elővehetném, mikor e jegyzetet írom, a Lőtte Weimarban-t, beleolvasni, de nem teszem. Az emlék melegére és a történetnek ösztöneimben élő ízére hagyatkozom, mert a tudatomban bizony kevés maradt belőle, részleteit maga alá temette egy bő emberöltő. De a melegségre szükség van, zord lett az idő! Európa szellemi világítótornyai kihunytak, újak nem gyulladtak helyettük vagy pislákolva hamvukba holtak. Hogyan van ez? Szolzsenyicin még bizonyos értelemben ilyen szellemi fényforrás lehetett, Oroszországba visszatérve azonban „csak" teritoriális érvényű nacionális gondolati erő. De Marquez Száz év magány-a már „csak" esztétikai-stilisztikai forradalmat és irodalmi megújulást kelthetett. S új Nobel-díjasainkat alig ismerjük, helyi nagyságoknak tűnnek fel, nagy mozgalmakat és egyetemes erőket nem mozgatnak. Az emlékezésben a komor ágyúcsövek is felderengenek. Európának már nem a szellemisége sugárzik, leghatékonyabb világerői az Európai Unió és a NATO. Thomas Mann egykor, a nemzetiszocialista párt 1930-ban elért választási sikerei kapcsán Hitler mozgalmát „radikális nacionalizmus"-nak nevezte, amely „egyesíteni, akarja a fanatizmust a méltósággal". S ez nem sikerülhet! Nos, a méltóság korunkban sem tömegcikk, a radikális nemzeti erők pedig mind jobban maguk alá gyűrik-gyűrhetik (Közép)Eurőpát. Keressük Mann eszményét, a polgárt, ám kiderül, hogy nem (csupán) tetszhalott, valóban kimúlt. S a művész sem vágyik már toronyban fényleni, magányba vonult és vegetál vagy politizál. Mintha mind jobban feldarabolódna a világ s szétesne az európai szellemiség, világítótorony-szerepe beárnyékolódik, fénye.mármár kihuny. JA emberiség nagy humánus célok érdekében a szó erejével ^^mmm és egyetemes gondolatok vonzáskörében már nem egységesíthető, az ösztönlét szintjén, érzéki-érzelmi értelemben (rockzene) talán még igen. De az író már nem világítótorony! Pedig az ember ma is szomjazik érthetőség, áttekinthetőség és rend után, igazságérzet kísérti, ám helyettük szorongató látomása támad. A hanyatló korszelle m és az elárvult művészi gondolat úgy bolyong a töredezettség ténymocsarai és információ-tengerei körül, mint kósza lidércfény a zsombékos lápok felett. DUBA GYULA „Elnézést kérek, de bocsánatot kérek!" Egy anekdota szerint egy, az udvariasságot eltúízó ember kezdte így százszor megfontolt mondókáját. Ha nem is ilyen lelki indíttatásból, az utóbbi időben politikusok kelnek versenyre egymással, hogy mások talán elszólásnak is tekinthető nyilatkozataiért bocsánatot kérjenek valakiktől helyettük. Érthető e gesztusok mögött meghúzódó politikai szándék. Az. ilyen stratégiai jellegű, finom modort színlelő lejáratás a mások helyett bocsánatot kélő malmára hajthatja a vizet. Azt azonban a mai napig nem értem, amit a szlovák kormány elnöke az. éppen aktuális rádiónyilatkozatában üzent: „Bizonyos mértékben kénytelen vagyok elnézést kérni magyar kollégámtól a magyar nemzetiségű képviselő neveletlenségéért-, ha pontosan idézték őt a lapok." Tudniillik, egy magyar nemzetiségű képviselő szavait közölte a sajtó a szlovák-magyar alapszerződéssel kapcsolatos sajtóbeli purparléban, de a magyar kormány elnökéről, eképpen: vagy rosszul informálták, vagy nem tudta, mit beszél. Valószínűleg részeg volt." Mi ebben a „pontos idézet" és a „bizonyos mértékig"? Meddig, esetleg nem egészen, csak félig volt az? Alig három hete gyűrűzik a botrány három szlovákiai magyar képviselő egyesült államokbeli hazatérése utáni nyilatkozatuk nyomán. Közülük csak egy fogalmazott pontosan - legalábbis ezt igazolják a további történések. A fennmaradó kettő közül az egyik hallgatással helyeselt, a másik meg sietett bocsánatot kérni társuk elhamarkodott kijelentéseiért az amerikaiaktól, pedig némely tárgyalásokon már ott sem volt. Aztán megesett, hogy a gyorstempóban állást foglaló amerikai nagykövet titkosított magánebéden látta vendégül az Amerikáról állítólag Össze-visszabeszélől és a Hallgatót, valamint a Bocsánatkérőt. Csak az elfogyasztott fogásokról szivárgott ki információ. Akkortájt a pozsonyi amerikai képviselet rendreutasította a hatalmon lévő kormánypárt egyik főideológusát, hogy mennyire nincs tisztában az amerikai demokrácia lényegével és a szabad sajtónak abban a demokráciában betöltött szerepével. Tették ezt azért, mert a tényekről ugyanazt gondoló, de háromféleképpen nyilatkozó magyar képviselő kijelentései nyomán a gazdag szlovákiai kommunista hagyományokat folytató expolgármester és exminiszter megvádolta az, amerikaiakat. Konkrétan a pozsonyi nagykövetségüket és az újságíróikat, mert hamis képet terjesztenek hazájukban Szlovákiáról. Azt se felejtsem el, hogy amerikai pénzen levezénylendő őszi parlamenti puccsról is beszéltek némely pihentagyúak. Kiknek kell itt szünet nélkül bocsánatot kérni? A szabad amerikai sajtó aligha teszi meg, nincs is neki miért. Mert a napokban elment az Egyesült Államokba a Szlovák Köztársaság elnöke, s átvette a jogállamiság fejlesztéséért megítélt díjat, majd valamely nyilatkozatában kimondja, amit az USA-ban befolyásos körök Szlovákiáról gondolnak: A gazdasági irány még csakcsak megfelel, de a demokrácia jogi kereteit igen csak lazának és egyoldalúan államcentrikusnak látják, s ez utóbbi dologban nagy a lemaradás Lengyelország, Csehország és Magyarország jogrendjéhez. képest. Utána napvilágot lát ugyanaz, mint ami a három magyar képviselő hazatérését követő nyilatkozatokról a kormány tagjai, a kormánypárti képviselők és a kormánypárti lapok közöltek. Egyetlen aprócska különbséggel: Újból lemondásra ösztökélik a köztársasági elnököt, mintegy igazolva az amerikai politikusok és a kitüntetést neki adományozó jogászok véleményét. Most már csak az. a kérdés, hogy bocsánatot kér-e a köztársasági elnök a három magyar parlamenti képviselőtől, amiért elutazása előtt nyilatkozatban ítélte el amerikai nyilatkozataikat? Már megbocsásson a Tisztelt Olvasó, de az. is elképzelhető, hogy az egyik lelkes bocsánatkérő, akinek ügybuzgalmát indokolja az Amerikai Egyesült Államok egyik állampolgárával intenzíven ápolt vérrokoni kapcsolata, újfent bocsánatot kér az. USA-tól, meg képviselőtársától, hogy bocsánatot kért - akkor! Csak azt tudnám, lehet-e a politikában olyanokat mondani, amiért valóban bocsánatot kellene kérni?! S politikusnak való-e az olyan, akinek ezt végül igazából meg kell tennie? DUSZA ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM Jozef Kalman, a volt szakszervezeti funkcionárius - aki jelenleg miniszterelnök-helyettes - a minap elégedetten állapította meg, hogy a szociális partnerek viszonyában, az Általános Egyezményteljesítése terén gyakorlatilag minden rendben van, és a munkavállalói érdekvédelem reprezentánsaival már csak azt kell megvitatni, miként lehetne ellensúlyozni a dolgozók vonat- és buszjegydrágítás következtében keletkezett többletkiadásait. E kijelentés klasszikus példája annak, hogy miként változik, pontosabban: változhat meg egy ember véleménye, látásmódja, mihelyt megváltozik a státusza, mihelyt átkerül a „másik partra". Nem nagyon képzelhető el, hogy ugyanaz a Jozef Kalman - ha történetesen szakszervezeti vezető marad - meg merné kockáztatni az említett kijelentést. Összegzésként megállapítSzakszervezeti meteorológia hatjuk, hogy ezzel a miniszterelnök-helyettessel sem volt szerencséje a szlovákiai szakszervezeti mozgalomnak. A Szlovákiai Szakszervezeti Szövetségek Konföderációja legfelsőbb vezetésének egészen más a véleménye a kormánnyal való partnerségről. Elsősorban azt sérelmezi, hogy az ország kormánya előbb dönt, és csak ezután helyezi kilátásba a szakszervezetekkel való egyeztetést. Ami a tömegközlekedési jegyek drágulásának ellensúlyozását illeti, korábban megegyezés született arról, hogy a két fél megbízottai már július végén megvitatják az ellensúlyozás módját. Ez máig sem történt meg. Közben az érdekvédelmi alapszervezetekben működő tisztségviselők naponta tapasztalják, hogy a menetjegyek drágulása milyen lehetetlen anyagi helyzetbe hozza az ingázó alkalmazottak által eltartott családokat, elsősorban a kiskeresetűeket. Ugyanakkor már az is nyílt titok, hogy az energiaárak emelésére szintén sor kerül. Mihelyt ez bekövetkezik, egyik napról a másikra további jelentős tétellel terhelődik meg az összes család költségvetése. Igaz, Vladimír Mečiar miniszterelnök megígérte, hogy asztal alá söprik az energiaár-emelési tervet, ugyanakkor mindenki tudja, hogy a kormány ez irányban (az áremelés irányában) elkötelezte magát a Nemzetközi Valutaalapnál. A privatizációt illetően sem egyezik meg a kormány és a szakszervezetek véleménye. Az egyik magas rangú szakszervezeti vezető így jellemezte a helyzetet: A kormány - a rendelkezésére álló eszközökkel élve - meghozta a maga intézkedéseit, és a szakszervezetek is kiaknázzák a rendelkezésükre álló eszközöket. Ez egyelőre azt jelenti, hogy a szakszervezeti konföderáció közgyűlése úgy határozott, Pozsony főterén a munkavállalói érdekvédelem szervezetei szeptember 23-án nagygyűlést tartanak. Figyelemre méltó, hogy a szakszervezeti vezetők húszezer tüntető megjelenésére számítanak. Vajon szándékosan becsülték ilyen alacsonyra a mozgósítható munkavállalók számát? Vagy ezt a minimumnak tekintik? Netán figyelembe veszik, hogy „lent" sok helyen mennyire szervezetlenek és számos esetben megfélemlítettek az alkalmazottak? Még több mint 40 nap van hátra szeptember 23-ig, addig sok minden kiderül. Például az is, hogy a szakszervezeti központ, illetve az egyes szakszövetségi központok mennyire lesznek elkötelezettek . a nagygyűlés szervezésében. Egyes kormánypárti politikusok már úgyszólván köntörfalazás nélkül azzal érvelnek, hogy a szakszervezeteknek nem kellene beavatkozniuk a politikába. Elméletben ez teljesen így van. Az alkalmazotti érdekvédelemnek nem a politikacsinálás a feladata. Csakhogy félő, hogy Szlovákiában olyan helyzetet teremt a kormány, amelyben a szervezettebb szakszövetségek (mert ilyenek is vannak) akár vezetőik kormány iránti mértékletessége ellenére is radikális, politizáló lépésekre szánják el magukat, és ezeknek beláthatatlanok lehetnek a következményei. Mindannyiunk érdeke, hogy szeptember 23-án kulturáltan, "a szakszervezetek (nem az ROH!) legjobb hagyományaihoz méltóan menjen végbe- a nagygyűlés. Ugyanakkorazsem mindannyiunk érdeke ellen való, ha tényleg nagy gyűlés lesz a nagygyűlés. Olyan míting, amelynek alapján a kormánynak tudatosítania kell, hogy nem hitbizományba kapta ezt az országot. TÓTH MIHÁLY