Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-06 / 155. szám, csütörtök

1995. július 6. VELEMENY ttJSZÓJÜ VÁLASZ OLVASÓINKNAK Szünidő C. J.: Vart egy hétéves gyermekem (a kisebbik, kétéves gyermek bölcsődébe Jár). Eddig nyaranta az édesanyám viselte a gondját. Én tavaly visszatértem a munkahelyemre. Az édesanyám áprilisban meghalt, úgyhogy mosta fiam a kéthavi szünidő alatt teljesen felügyelet nélkül maradna, az óvoda pedig valószínűleg egy hónapra bezár, de erről végleges döntés még nem született. Mivel a férjem is dolgozik, a munkáltatómtól kéthavi fizetetten szabadságot kértem. Azt mondták nekem, hogy a nyári szabadságok idején nem jön számításba az, hogy én fizetetten szabadságot kapjak, és így a kérésemet elutasították. Jogos volt ez? A fizetetlen szabadságra általában nem keletkezik jogigény, illetve a törvény szerint értelmezett fizetetlen szabadságra senkinek sem keletkezik jogigénye. Az ön esetében azonban nemcsak az úgynevezett fizetetlen szabadságról lehet szó, hanem a fizetetlen gyermekgondozási szabadságról is. Önnek alighanem ezt kellene kihasználnia. Erre nyújt lehetőséget a Munka Törvénykönyve 157. §ának második bekezdése, amely szerint „a munkáltató az anya kérésére köteles gyermekgondozási szabadságot nyújtani neki, mégpedig a gyermek harmadik életévének a betöltéséig. Ezt a szabadságot abban a mértékben adják ki, amelyben az anya azt kéri, de rendszerint mindig legalább egyhavi időszakra." Nézetünk szerint önnek ezzel a lehetőséggel kell élnie, gyermekgondozási szabadságot kell kérnie legalább kéthavi időre. Erre alapvető joga van, amíg a háromévesnél fiatalabb gyermekről gondoskodik. Bármikor kérelmezheti tehát a gyermekgondozási szabadság megadását, ha a gyermeke még nem töltötte be a harmadik életévét. Sőt az esettel kapcsolatban még azt is el kell mondani, hogy ha két hónapra igénybe venné a gyermekgondozási szabadságát (és ezért két hónapig ön gondoskodna a kétéves. gyermekéről), akkor esetleg még szülői hozzájárulásra is perelhető jogigénye keletkezhet. A szülői hozzájárulás konkrét összegéről a szülői hozzájárulásról szóló törvény nem rendelkezik, csupán csak általánosságban állapítja meg, hogy a szülő létminimumával (a szülő megélhetéséhez és egyéb alapvető létszükségleteinek fedezéséhez szükséges összeggel) megegyezik. Itt jegyeznénk meg, hogy ezt az összeget éppen júniusban emelték 1350 koronáról 1470 koronára. (fekete) BASTYA SZÍNHÁZ: UJABB SIKER Igazságkeresés Klasszikus mű, mához szóló szándék, jó színvonalú és élménygazdag előadás. így sommázható röviden a Bástya Színház ez idei produkciója: a Wassermann-Leigh-Darion szerzőhármas La Mancha lovagja című musical, ami pedig nem egyéb, mint Cervantes élettörténetének és Don Quijote regényének ötvözete. Az elmúlt hétvégén immár ötödízben elevenedett meg Komáromban a Vl-os Bástya remek játékhelyet kínáló udvara. Nyilván sokan vagyunk még, akik emlékszünk arra, hogy a Beke Sándor teremtette Bástya Színház 1991-ben, a tűzkeresztséget jelentő bemutatón az Árpád-házi Szent Margit (szerző: Kocsis István) című darabbal rukkolt elő, ezután a Kassai polgárok (Márai Sándor), majd a Klapka (Mészáros László) következett. Tavaly jött a műfajváltás, a Bástya Színház is megneszelte a „kor szavát", és így zenés produkció, a Mária evangéliuma című rockopera következett. E tekintetben a most bemutatott La Mancha lovagja töretlen folytatása az 1994-ben tapasztalt szabadtéri stílusváltásnak Komáromban. Mindezt pusztán azért említem meg, mert a Bástya Színház valamennyi produkciója eleddig, szerencsére, sikerré nemesedett. Bor József 1995. június 30-án színre, pontosabban bástyaudvarra került rendezése is az. Erénye, hogy nem érezni benne semmi ódon fennköltséget, hanem úgy pereg az egész, mintha mai komédiát látnánk. Bor József nem kötötte meg színészei fantáziáját, hanem a sajátját úgy elegyítette az övékével, hogy a pontosság felszabadultsággal ötvöződjék. Nem kevésbé lényeges, hogy mindvégig szem előtt tartotta azt az alapkövetelményt, amely szerint Don Quijote világa, Cervantes szellemében, igazán epikai világ. Színpada ezért kitárt leporelló, abban lapozva fut a végkifejlet felé haladó cselekmény. A megjelenítésnek ez a formája azonban ennél sokkal többet is sugall: mintegy tömöríti a színház létében (de nemcsak a színházéban!) rejlő ellentmondásokat. A főhős magatartását szemlélve ugyanis bátran szabad elgondolkodnunk azon, vajon program-e az igazságkeresés. Megfelelő magatartás-e La Mancha lovagjáé? Precízebben: megfelelő vagy szükséges magatartás-e? Ezen bizony nem árt el-eltűnődni, hiszen a Don Quijote-i lovagok igazsága mindig a konkrét igazságosságok egy-két elemét is tartalmazza. És ha valaki megtiltja a lovagok szélmalomharcát, akkor odaveszhetnek ezek a kisebb-nagyobb igazságok is; akkor e jóindulatú és fáradhatatlan emberek helyét az inkvizíció lovagjai foglalják el, akik csak önvitézségüket akarják bizonyítani, jó szándék nélkül. A La Mancha lovagjának kalandjairól szóló bástyaudvari leporelló díszlete (Vladimír Suchánek munkája) annyira találékony, hogy több eleme akár egy gyermekjátszótéren is kitűnően beválhatna. A színészek is rendre jó partnerek, és bár nem egyenletes színvonalú a teljesítményük, de bántóan rossz alakítás a Jókai Színház előkészítőseinek játékában sincs. A címszerepet Boráros Imre kapta, aki van olyan erőteljes színészi egyéniség, hogy a szó jó értelmében véve, a maga arcára szabja az előadást. Nagy indulatokkal, őszinte szenvedéllyel, de a bensőbb indítékokat és árnyalatokat is érintve játssza a főszerepet. Sanchóként kitűnően illik hozzá Györgyfi József m. v., akinek szerepformálásában egyenlő arányban keveredik életöröm s bölcsesség, és persze kellő arányban tehetség is. (Párhuzamos szereposztásban ezt a figurát Csák György m. v. játssza.) Póztalan és sablontalan, tudatosan felépített alakítás Stubendek Katalin (Aldonsa) játéka, akinek nemcsak talentuma, hanem bátorsága is van, hiszen betegen vállalta az előadást, megmentve ezzel a Bástya Színház ez idei premierjét. Valóban csak a helyszűke okán nem sorolom tovább a komáromiak ez idei szabadtéri produkciójában kisebb-nagyobb szerepet kapott színészek nevét, noha Dráfi Mátyás, Mokos Attila és Pőthe István élethű karakteralakításai így is külön említést érdemelnek. Mint ahogy feltétlen dicséretjár a Boček Zsuzsa tervezte kosztümökért, amelyek igazán sok tekintetben segítik a színészi játéklehetőségek bontását. És végül még egy „apróság": a koreográfus, Molnár Ernő már-már tánckart szervezve, a zenés színházak nívóján mozgatja az általában falábúaknak tartott prózai színészeket! Mindent egybevetve: sikernek siker a Bástya Színház 1995-ös produkciója; bár az elmúlt víkend impozáns szabadtéri előadásai után jjirinyó tamáskodás azért mégiscsak ott bújkál bennem: nem kimondottan bástyaudvari-e ez a nívós produkció? Vajon a merőben más atmoszférájú kőszínházi előadásokon is ugyanilyen közvetlen élményt nyújtanak-e majd a publikumnak La Mancha lovagjának értünk is vállalt - kalandjai... MIKLÓSI PÉTER Jelenet a fináléból (Vlado G/oss felvétele) Linda újra mosolyog Huszonhárom napig feküdt a dunaszerdahelyi kórház intenzív osztályán. Akkor, a május húszadikai úszori vasútállomáson történt incidens után sokezren aggódtak életéért, később pedig azért, hogy súlyos sérülésének ne maradjanak következményei. Nemcsak a szülei és hozzátartozói, érettségi előtt álló osztálytársai, barátai, ismerősei féltették, hanem minden jóérzésű ember, aki az újságokból, vagy a televízióból értesült a fiatal nagyszombati szurkolók brutalitásáról. (A mozgó vonatról menekülő DAC-drukkerek közül a 18 esztendős Szinghóffer Linda járt a legrosszabbul, koponyatöréssel szállították el a mentők.) A súlyos sérülést szenvedett lány másfél hónap eltelte után sem képes felidézni a részleteket. Az események visszapergetésénél csak a trágár, magyarellenes fenyegetésekre, a repülő kövekre és sörösüvegekre emlékszik. Na meg persze a két közelben ácsorgó vasúti rendőrre, akik már csak akkor oltották a tüzet, Emikor a lángok magasra csaptak. De a Szinghófferéknél tett látogatásunk során nem is állt szándékunkban, hogy Lindát élete legborzalmasabb élményének részleteiről faggassuk. A fő, hogy már otthon van szerettei körében. Noha testi és lelki sebei még nem hegedtek be teljesen, újból tud örülni az élet apró ajándékainak. Például egy jó könyvnek, a TV-ben sugárzott vígjátéknak, de főleg szekszárdi barátja leveleinek, telefonhívásainak. Beszélgetésünk során többször elmosolyodik. Akkor is, amikor azt kérdezem, mikor megy a legközelebbi focimeccsre. - Egyhamar nem - válaszolja a filigrán, bogárszemű kislány és kezével a rövidre nyírt frizurájába túr. Egy pillanatra felvillan sebhelye, amely élete végéig fogja emlékeztetni a történtekre. • Felkeresett legalább valaki abból a mintegy 30 fős nagyszombati csoportból, amely rátok támadt, hogy egy szál virág kíséretéban bocsánatkérően annyit mondjon : elnézést, azért ezt nem akartuk. Linda rám mereszti kerek, még mindig véraláfutásos szemét, melyből azt olvasom ki, mennyire naivnak tartja a kérdésemet. - Nem, a mai napig egyetlen megbánó szóval sem találkoztam. Se személyesen, se telefonon, se írásban nem kerestek - hangzik a tömör válasz. - Kislányunk azelőtt sem volt túl beszédes, de most talán még hall gatagabb, zárkózottabb mint korábban, - magyarázza a mama gyermeke szófukarságát, majd hozzáteszi: szerencsére baráti társaságban hamar feloldódik. Linda balesete miatt lekéste az érettségit. Míg osztálytársai már a vakáció örömeit élvezik, őt a szeptemberre halasztott "felnőttéavatás" foglalkoztatja. Egyelőre még túl gyenge a tanuláshoz, arra csak Fotó: Prikler László augusztus közepe táján gondolhat. A napi gyógyszeradagok mellék- és utóhatása, a rendszeres rehabilitációs torna, a sérült térde - hetente szívnak belőle vért, - még jóidéig távol tartja a tankönyvektől. A fürdéstől is eltiltották. Napozás, strandolás sem jöhet még hosszú ideig számításba. - Amikor a kórházban megemlítettük az orvosnak, hogy most kellett volna a kislányunknak érettségiznie, azt válaszolta, örüljünk, hogy él. Persze hogy örültünk, de kimondhatatlanul aggódtunk is, hiszen amikor először láttuk, szörnyű állapotban volt. Hiába szólítgattuk, nem reagált szavainkra,- mondja a mama és fátyolos szemekkel ecseteli a nyugtatókkal átélt nehéz napokat. • Mit tud a tettesekről, mikorra várható a bírósági tárgyalás ? kérdezem Linda édesanyját mintegy zárószóként. - Nem sokat. Azt hallottam, hogy a vagy 30 nagyszombati drukker közül nyolc ellen indítottak eljárást. Ebből hatan fiatalkorúak. Attól tartok, az ítéletek igencsak enyhék lesznek, ha lesznek egyáltalán. Nem kiáltok bosszúért, de kívánom, hogy a bűnösök kapják meg, amit megérdemelnek. Azért, hogy soha többé ne emeljenek kezet valakire, akinek más a nemzetisége, esetleg a vallása vagy a bőre színe. ORDÓDY VILMOS L • _

_ AHOGY É

N LÁTOM Ki tart a történelem süllyesztője felé? Évtizedekkel ezelőtt sofőrvizsgára készültem, és instruktorom valamennyi vezetési gyakorlat után megjegyezte: Minden rendben lenne, Tóth úr, ha időnként nem női stílusban vezetne... Egy ideig nem firtattam, mit ért „női stíluson". Közvetlenül a vizsga előtt azonban a biztonság kedvéért megkérdeztem. Mire ő: Az a lényege, hogy jobbra indexel, és balra fordul. A Mečiar-dossziét, miniszterelnökünk nyilatkozatait böngészve jutott eszembe életemnek e régi-régi epizódja. Konkrétan azzal kapcsolatban, hogy annak idején, az 1992-es választások után így „búcsúztatta" a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom győztes elnöke Ján Čamogurskýt, a távozó miniszterelnököt: Eltávozik a történelem süllyesztőjébe. Akik nem hormonjaiktól vezérelve, hanem racionális meggondolások alapján hittek Vladimír Mečiarnak (mert bizonyára azért ilyenek is voltak rokonszenvezőik között) minden bizonnyal arra is számítottak, majd úgy vezeti az országot, hogy az előre halad. Ami magyarán szólva azt jelenti, hogy Szlovákia menetelésének iránya egybeesik azokkal a törekvésekkel, amelyek Európa sikeres országaira jellemzőek. Sőt, akkor, három éve talán még politikai ellenfelei között is voltak olyanok, akik a szlovák kereszténydemokraták elnökéhez címzett, meglehetősen sarkított „búcsúztató" alapján abban reménykedtek, hogy Mečiart a kimondott szó minimum arra kötelezi, hogy soha ne próbálkozzék meg a történelem kerekének visszafordításával. Ehhez képest az ma a szlovákiai politikai élet egyik paradoxona, hogy az ország mind politikailag, mind gazdasági szempontból a közelmúlt és a régmúlt felé sodródik. Még akkor is ez a helyzet, ha rendkívül nagy, de távolról sem megalapozott jóindulattal feltételezzük, hogy ez a miniszterelnök akarata ellenére történik. Ján Ľupták pártja az 1948 és 1989 közötti viszonyok, tehát a közelmúlt visszaállítására sarkallja, a másik Ján, Slota mögött álló politikai erő pedig olyanná szeretné formálni Szlovákiát, amilyen 1939 és 1945 között, Tiso országlása idején volt. Mečiar teljesen a szövetségesei csapdájába esett. Tűnődhetünk rajta, melyik rosszabb a kettő közül A szlovákiai magyarok és a magyar pártok számára különösen azóta nagy a veszélye annak, hogy szintén belecsúsznak ebbe a csapdába, amióta a miniszterelnök a Čarnogurský-, illetve a Moravčík-párt kivételével sorra fogadta az ellenzéki pártelnököket. Nem kell hozzá különösebben buja fantázia, hogy kitaláljuk, miért tette. Tapogatózott, tudni akarta, nem mutatnak-e hajlandóságot az engedékenységre, magyarán szólva arra, hogy a 82 képviselőből álló koalíciós klubot 90 tagúra egészítsék ki. Ezzel lehetővé válna az alkotmány módosítása, a köztársasági elnök eltávolítása és olyan törvények elfogadása, amelyek eredményeként egyik napról a másikra múlt időben beszélhetnénk a demokráciáról. Legyünk őszinték, és ismerjük be, hogy bármelyik szlovák párt túlélné, ha lepaktálna Mečiarral, és asszisztálna mondjuk az államfő leváltásánál. A Magyar Koalíció egyik pártja, sőt a nagyobb távlatokat tekintve a szlovákiai magyarság ezt nem mondhatja el magáról. Lepaktálással olyan bélyeget sütne saját homlokára, hogy legalább egy évszázadig nem lenne olyan politikai „kozmetikus", aki azt eltávolítaná. Még évtizedekig emlegethetné a szlovák nemzet, hogy a magyarok voltak azok, akik segítettek a bimbódzó szlovákiai demokrácia elhervasztásában. Már az sem volt minden veszély nélküli, hogy a magyar koalíciós trió tárgyalt Mečiarral. Az pedig kimondottan káros volt, hogy akadt egy magyar pártelnök, aki suttyomban, úgymond magánemberként cserélt eszmét Mečiarral. Tudatosíthatná végre minden politikus, hogy végső soron még akkor sem egészen magánember, amikor azt a bizonyos apró helyiséget célozza meg, ahova még a király is gyalogjár. Én úgy látom, hogy Szlovákia jelenlegi állapotában az a Ján Čarnogurský cselekedett legelőrelátóbban, akit annak idején a miniszterelnökké lett Mečiar a történelem süllyesztőjébe utalt. Nem zárkózott el a tárgyalásokról, de kikötötte: előbb nyilvánítsa ki a miniszterelnök ország-világ előtt, hogy abba hagyja a köztársasági elnök elleni támadásokat, és elismeri a tavalyi választások eredményét, a DU képviselői megválasztásának törvényességét. A magyar pártoknak is ezt a politikát kellene követniük. Lehetetlen észre nem venni, hogy miközben a kormány azt állítja, hogy előre haladunk, Mečiar „betette" a rükvercet. TÓTH MIHÁLY