Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-26 / 172. szám, szerda

1995. július 26. KALEIDOSZKÓP K/SZ

Ó Í51 MINISTERSTVO KULTUK Y SLÓVENSSCE1 REPUBLIKY fňátny lonii kultúry PÜ0 SLOVAKIA Veo.Vyf iadwriie doplňujúcich údujov Kow i s

'ou ŠFK Pro Slovakia pre menSinové kultúry boli prerokované Vaše žiadosti o «ranty na podporu vydávania neperiodických publikácií Po podrobnú, posúdení dospela k záveru, že predložené posudky neobsahujú zásadné stanovisku. dokazuj uce l"**™" kvalitu diela. nemala k dispozícii rukopisy a dostatok faktografie o autoroch /nebolo .ožné zistl<, že su obranu Slovenskej repub

liky/. V nadväznosti na uvedené závery ku.isie vás žiadame, aby ste SFK Pro Slavakia>redložili doplňujúce údaje a rukopisy najneskôr do 31 júla 1995. S pozdrav I na -Frant išek Krasňanský riaditeľ SFK Pro Slovakia A Szlovák Köztársaság kulturális minisztériuma Pro Slovakia állami kulturális alap Tárgy: Kiegészítő adatok kérése A Pro Slovakia Állami Kulturális alap kisebbségi kultúrák bizottsága megtárgyalta az önök kérvényeit a nem periodikus publikációk kiadásának támogatására. Az aprólékos elbírálás nyomán arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az előterjesztett szakvélemények nem tartalmaznak elvi álláspontot, bizonyítván a művek irodalmi értékét, nem volt birtokában a kéziratoknak és a szerzőkre vonatkozó elegendő bizonyítéknak (nem lehetett megállapítani, hogy a Szlovák Köztársaság polgárai-e). A bizottság említett döntéséből kiindulva kérjük önöket, hogy a Pro Slovakia állami kulturális alapnak nyújtsák be a kiegészítő adatokat és a kéziratokat, legkésőbb 1995. július 31-ig. Üdvözlettel Ing. František Krasňanský, a Pro Slovakia ÁKA igazgatója Rejtőzködő felelősség, avagy ki lehet kisebbségi író Szlovákiában? Lassanként kötetnyi anyaga lesz a kisebbségi kultúra támogatásáról, illetve nem támogatásáról írt témakörnek. Egy-két dolog már rég világos: a szlovák kulturális minisztérium sokmillió koronát „lekanyarított" a kisebbségi kultúrák támogatására szánt idei költségvetési összegből, és szlovák lapkiadóknak adta, amelyek, a kormányszócsöveiként, propagandamellékletek kiadására használják azt (s nem kultúrára). Az is világos, mély lapjaink szűntek meg, s melyek szűnnek meg a közeljövőben, mivel - támogatás híján - a kisebbségi piac nem képes eltartani őket. Az meg már a napnál is világosabb, hogy mindez megfelel a minisztérium asszimilációs törekvéseinek, hiszen, mint a miniszter úr kijelentette, Szlovákiában csak szlovák kultúra létezik. Az viszont a mai napig nem világos, miért került a kisebbségi kultúra „csomagja" a Pro Slovakia állami alap feneketlen bendőjébe. Azazhogy, a fentiek ismeretében, dehogynem világos! A Pro Slovakiá-ban, ugyancsak a fentiek ismeretében, meglehetősen furcsa módon hozzák a döntéseket a „szakavatott és hozzáértő" bizottságok. E bizottságok tagjainak nevét jótékony homály fedi, hogy úgymond „ne zaklassák őket felelősségteljes munkájukban". Igy aztán a döntéshozók erkölcsi felelőssége egyenlő a nullával, hiszen legfeljebb a miniszter vonhatja őket kérdőre - akinek a funkciója, ugye, politikai. A sok megválaszolatlan kérdés mellett homály fedi azt is, mi lesz a kisebbségi könyvkiadás támogatásával. Tavasz óta groteszk kötél- és időhúzás folyik, amely tragikus végkifejlettel kecsegtet. A Pro Slovakia mindentudó kurátorai végignyalták (ha ugyan végignyalták) a kérvényeket, aztán salamoni döntést hoztak: ki kell azokat egészíteni lektori véleményekkel, szakmai ajánlásokkal. Mikor ez is megtörtént, újra végignyalták a kérvényeket (ha végignyalták), s úgy döntöttek, még így sem világos, hogy a kiadók által majdan megjelenő könyvek elég jók-e, kértek hát életrajzot a szerzőkről. Mikor ezeket is begyűjtötték, újra végignyalva (ha végignyalva) a halmot, vakartak egyet a fejükön, s úgy döntöttek, kérni kellene még valamit, ha már ezeken a fránya kiadókon nem lehet kifogni. Ezúttal már kéziratot is kérnek, s a szerzőkre vonatkozó újabb adatokat. Hogy milyen adatokra gondolnak, talán csak ők tudják, mindenesetre egy zárójelbe tett félmondatukból kiderül, hogy a kérvények alapján nem tudták megállapítani, hogy az illető írók a Szlovák Köztársaság polgárai-e!? S ezen a ponton már tényleg megáll az ész. Lehetséges, hogy tehenészek vagy kőművesek ülnek a tisztelt bizottságban, akik sosem hallották még mondjuk Duba Gyula, Kortcsol László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos vagy Kulcsár Ferenc nevét, vagy a többi néhány tucatnyi íróét, akik könyveinek megjelenésére kérték a kiadók a támogatást? Hogy magyar (író, egyetemi tanár, publicista, esztéta, akárki) tagja a tisztelt testületnek nincs, az ebből a tényből elég világosan kiderül. Vagy ha van is netalán, az illető annyit sem konyít irodalmunkhoz, mint hajdú a harangöntéshez. Lehet, egyik szlovákiai kisebbség sem méltó a kegyre, hogy részt vehessen a szakmai bíráló munkában. Meglehet, politikai pártállás alapján válogatták a csapatot. Amitől, persze, nem lesz világosabb a pincehomály. Mert ahogyan a Slovenská Republika napilap ki tudta teregetni a tavalyi, tavalyelőtti támogatások listáját, utalgatva arra, hány tagja van a Szlovákiai Magyar írók Társaságának, a minisztériumnak ugyanennyi energiájába kerülne megállapítani, ki szlovákiai író, s ki nem. Az írószövetségek listáját nem őrzi páncélszekrény. Akkor meg mi kell még? Keresztlevél? Árjásító nyilatkozat? Két tanú aláírása? „Az aprólékos elbírálás nyomán arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az előterjesztett szakvélemények nem tartalmaznak elvi álláspontot, bizonyítván a művek irodalmi értékét..." - olvasható a levélben (melyet egyik kiadónk bocsátott a rendelkezésünkre) a bizottság megállapítása, amihez talán csak annyit lehet hozzáfűzni: az irodalmi művek értékét a kritika igyekszik eldönteni úgy általában az egész világon, az illető művek megjelenése után. Hanem egész másról van itt szó, sejthetően. Nevezetesen arról, hogy a tisztelt minisztérium vagy nem hajlandó egyáltalán támogatást adni egyetlen kiadónk egyetlen könyvére sem (merthogy, ne feledjük, itt csak egyetlen kultúra létezik), vagy csak a jóisten tudja, mit akar. Az idő meg csak múlik. Nyár közepén járunk, majd ősz jön, utána tél, s kiadóinkat, irodalmunkat belepheti a hó. Talán épp ezt akarja az íróból miniszterré avanzsált Hudec úr minisztériuma. KÖVESDI KÁROLY Bácskái Béla Alapítvány Ha élne, ma lenne 60 éves a gömöri és a nógrádi táj szerelmese, Bácskái Béla festőművész. Mint arról a lapunkban tudósítottunk, a jubileum alkalmából szülőfalujában, a Losonc melletti Persén a hétvégén kétnapos emlékünnepséget rendeztek, amelyen a falu lakosságán kívül a művész egykori barátai, ismerősei, a művészet kortárs képiviselői is részt vettek. A festőművész emlékének, anyagi és szellemi hagyatékának megőrzésére Perse község önkormányzatának a kezdeményezésére létrejött a Bácskái Béla Alapítvány, amelyet 1995. május 9én jegyztek be a füleki körzeti hivatal jogi osztályán. Mint azt Fazekas Károly, Perse polgármestere ezzel kapcsolatosan elmondta, az alapítvány további célja segíteni a régió fiatal képzőművészeit, ha másképpen nem, legalább a feltételek megteremtésével az alkotásaik bemutatásához. Az alapítvány tőkéjét közadakozásból szándékoznak összegyűjteni, az önkormányzat ebből a célból szimbolikus összeggel számlát nyitott a losonci Általános Hitelbank füleki fiókjában (a számlaszám: 88935-352/0200). Mivel az alapítvány létrehozója a festőművész szülőfaluja, ezért a Bácskái Béla Alapítvány székhelye Perse község. A kuratórium a művész barátaiból, hagyatékának ápolóiból tevődik össze, az önkormányzatot Szabó József alpolgármester képviseli. (-kas) KÖZLEMÉNY Az érsekújvári Csemadok alapszervezete mellett működő KLIK (Kassák Lajos Ifjúsági Klub) ezúton szeretettel meghív mindenkit Szimőre, a Vág-partra, ahol július 26-ától 30áig találkozót rendez sok érdekes programmal és szórakozási lehetőséggel. FRICSKA Szakítópróba? Gyermekkoromban, ha a családi engedetlenség halvány szikráját vélték szüleim bennem felfedezni, és nevelő szándékkal enyhén megdorgáltak, én képzelt vagy valós sérelmeimet Mici nevű kecskénknek szoktam elpanaszolni. Kioldalogtam az ólba, átöleltem a kecske nyakát és feltártam a tényeket. A Mici megértően végighallgatott, sőt jószándékát bizonyítandó, néhányszor kedvesen képen is nyalt. Ez akkoriban nem volt divat, meg aztán éreztem én, hogy ha nem segítek magamon, akkor rajtam az isten sem segít. Egy idő után aztán fel is hagytam ezekkel a sirámokkal. Rájöttem ugyanis, hogy panaszkodással sokra nem jutok, legyen bár százszor is igazam. Lehet, hogy honi magyar politikusainknak másképp működött a gyermekkoruk, vagy egyszerűen csak nem volt Mici kecskéjük, de az az érzésem, hogy a segíts magadon... valahogy még messze áll tőlük. Mindenesetre messzebb, mint Amerika, az ígéret földje. Mindhárom politikai erő vezető képviselője megjárta Amerikát, tárgyalt prominens személyiségekkel, logikus érvekkel bizonyították azt, amit ezek a prominens személyiségek úgyis tudtak, aztán hazaérkezvén, ki mikor, elmondták, aztán kiegészítették, aztán megmagyarázták, aztán bocsánatot kértek, aztán nem értették. Nem értették, ami egyértelmű: itthon kellene végre együtt határozott lépéseket tenniük a félreértések és félremagyarázások elkészülése érdekében. Pártelnökeink külön utas politikáját Slotáék örömmel nézik, s kihasználnak minden kis repedést a hármas koalíció falán, vihart gerjesztenek a szellőzőből is. Hol mard az egyeztetés, a közös fellépés? Duray elmegy Debrecenbe, Bugár Béla és A. Nagy László marad itthon, s maradunk mi is a viharban és a... KERTÉSZ GÁBOR Kevés a (magyar) pap Az elmúlt közel fél évszázados teológus képzésnek a hiányosságairól sokat és sokan cikkeztek, megállapítván, hogy Szlovákiában, főleg annak nyugati részén, kevés a magyar pap. Bizony nincs ez másképpen Közép-Szlovákiában sem. Erről tanúskodik az alábbi történet is. Miskei Lászlót 1990. július 26-án szentelte pappá Eduard Kojnok megyés püspök, a rozsnyói székesegyházban. A fiatal lelkész első szentmiséjét szülőfalujában, Csábon tartotta, ezt követően másfél évet töltött a losonci római katolikus plébánián, innét vonult be katonának. A hadseregből egyenesen Rimaszombatba került, ahol jelenleg is tevékenykedik. - Csaknem három évig ketten teljesítettünk szolgálatot a plébánián - tájékoztatott a huszonnyolc éves lelkész , amelyhez a városon kívül hét település is tartozik. Értem ezen nemcsak a vasárnapi és hétköznapi istentiszteleteket, hanem a temetéseket, keresztelőket, a fiatalokkal történő foglalkozást, stb. Július l-jével újabb két plébániát kaptam, amelyhez összesen hat település tartozik. Vasárnaponként reggel hét órakor kezdek, három órára befejezem a misézést kint a falvakon, Rimaszombatban elmondom a Jézus szíve litániát, az Oltári szentség imádását, gyóntatok, aztán szentmisét mondok. Általában este hét előtt nem végzek. Miskei László káplán-plébános a tanév alatt a rimaszombati középiskolákban, hittan órákon előadásokat tartott, és természetesen fog szeptembertől is tartani. Mint elmondta, hova tovább, annál szemmel láthatóbb a változás, ami a vallási életet illeti, bár, mint megjegyezte, még mindig sokan maradnak távol a templomtól. - Az idősebbek és a fiatalok már aránylag szép számban látogatják az istentiszteleteket mondta legjobban az fáj, hogy a középkorosztály hiányzik leginkább az isten házából. Házaspárok sokan keresnek fel bennünket és utólagosan kérik a házasság szentségét. Természetesen ez lehetséges, később, a születendő gyermekeiket is elhozzák megkereszteltetni. A napokban kaptunk segítséget, jelenleg tehát hárman szolgálunk, társaim nem beszélik a magyar nyelvet. Ha az Isten segít, a teológián jövőre végez egy magyar kispap, s úgy tudom, hogy a püspök atya ide helyezi őt, erre a vidékre. Akkor talán elviselhetőbb lesz ez a krónikusnak mondható - nem csak magyar - paphiány. Ha paphiányról beszélünk, a teljesség kedvéért meg kell emlí teni az „érem" másik oldalát, az utánpótlás-nevelést. Én személy szerint a mai napig nem találkoztam olyan szülővel, aki római katolikus papnak szerette volna, illetve szeretné adni a gyermekét. Úgy, mint „menedzser-képzőbe", ügyvédnek vagy autószerelőnek. Pedig, ha fogékony a fiú, felveszik, mert nincs az a nagy tumultus, mint másutt, és ha elvégzi az iskolát, nem kényszerül a munkanélküliek „keserű" kenyerére. A II. világháborút követő társadalmi időszak nem múlt el nyomtalanul, szerintem részben ennek tudható be a középkorosztály tartózkodó magatartása is. FARKAS OTTÓ AHOGY ÉN LÁTOM Mise - ismét latinul? Sok évszázad után a világtörténelem egyik leghagyományőrzőbb szervezetének, a római katolikus egyháznak a vezetői is rádöbbentek arra, hogy a 20. században hatékonyabban lehet hirdetni az igét, ha az élő nyelven, az egyes vallási közösségek anyanyelvén történik. Számos hittudós szerint e felismerésnek, a nemzeti nyelvek liturgiában való meghonosításának is köszönhető, hogy az egyház képes lesz a megújulásra. Lehet, hogy a latinhoz való ragaszkodás formálisan nagy mértékben hozzájárult az egység deklarálásához, azzal azonban, hogy a nemzeti nyelveket végül is bevezették a nagyvárosi katedrálisokba és az apró falusi templomokba, az istentisztelet emberszabásúbbá, így vonzóbbá vált. A katolikus országként emlegetett Szlovákiában, úgy tűnik, ez az érv sem hat. A nyelvileg homogén közösségből összekovácsolandó állam igézetében élő nemzetiek tűzzel-vassal, régvolt jezsuita inkvizítorokat megszégyenítő buzgalommal mondják a magukét: addig nem boldogul a szlovák nemzet, amíg az utolsó csallóközi mátyusföldi és bodrogközi gyermek is nem államnyelven tanulja meg Pitagorasz tételét, amíg nem „spojkának" nevezi a tengelykapcsolót (kuplung) és „kyselina sírovának" a kénsavat. Én még a Tomáš G. Masaryk által alapított köztársaságban voltam hatesztendős, így első osztályos. Ezerkilencszázharminc szeptemberétől novemberéig. Tanító néninknek még volt érkezése megtanítani bennünket az állami himnusz második versszakára, amely így kezdődött: „Zeng az ég a Tátrán, villámok cikáznak..." Ma sem tudom, hogy melyik első republikabeli szlovákiai magyar poéta (netán költői babérokra pályázó iskolamester) fordította le anyanyelvemre, és azt sem tudom megítélni, mennyire volt míves a fordítás. Arra azonban úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, hogy a tanító néni elmesélte, él Magyarországon egy nagy zeneszerző, Bartók Béla, aki .fiatal korában népdalgyűjtéssel foglalkozott, és ő jegyezte fel először a szlovák himnusz dallamát. Nem tudom, most, hatvanhárom évesen tudnám-e állami himnuszunk szövegének mostani versszakát, ha akkor, 1938 őszén arra kényszerítik a központi tanügyi bácsik a tanító nénimet, hogy államnyelven tanítsa meg első osztályosaival. Pedig életem nagyobbik részét ebben az államban éltem le. Sokszor álltam vigyázban, miközben a himnuszt énekelték különböző alkalmakkor, és magamban én mindig azzal a szöveggel követtem a dallamot, amelyet azon az őszi napon megtanultam. Ötvenhét esztendő telt el azóta, és sok minden megtörtént ennyi idő során. Abszolváltuk a kommunizmus több mint négy évtizedét. Nem tudok róla, hogy ez alatt a központi pedagógusok különösen nagy ügyet csináltak volna abból, hogy a kisiskolások feltétlenül államnyelven tanulják meg a himnusz szövegét. Ha volt is ilyen rendelet, végrehajtásából nem csináltak állampolitikai ügyet. Most, hogy összeomlott a kommunizmus, felszabadultunk az állampárt igája alól, szabadságunk - egyebeken kívül - abban nyilvánul meg, hogy új tanügyi bácsik jöttek, akik azt tekintik a szlovákiai magyarság egyik fő feladatának, hogy az iskolában minden magyar gyermek államnyelven (és kötelezően!) tanulja meg a himnuszt. Meg az Alkotmány előszavát. Meg a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ezek a maticás tanügyi bácsik lehet, hogy tanult emberek, de nyílván sohasem tanultak pszichológiát. Arról már nem is beszélve, hogy nem ismerik sem az iskoláskorúak lélektanát, sem a magyar ember gondolkodásmódját. Ezek a pedagógiai erőművészek gyorstalpaló tanfolyamon próbálnak belőlünk szlovák hazafiakat csinálni. Ha már annyit emlegetik a szlovák nemzet keresztény gyökereit, legalább vennék maguknak a fáradságot, és tanulmányoznák, liturgiájába miért vezette be a római katolikus egyház az anyanyelvű igehirdetést... TÓTH MIHÁLY