Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-25 / 171. szám, kedd

8 I ÚJ SZÓ RIPORT 1995. július 25. EGY ÁLLÍTÓLAGOS KÁRTÉRÍTÉS BONYODALMAI Gombos János kontra posta SERTÉSHIZLALDA LAKOTT TERÜLETEN Mindenki tehetetlen? Amikor tavaly nyár elején megérkezett olvasóink levele, amelyben panaszolják, hogy közvetlen szomszédjuk lakott területen sertéshizlaldát létesített, kötelességünknek tartottuk foglalkozni az üggyel. Meglátogattuk a panaszosokat, és saját orrunkkal győződtünk meg arról, hogy az ólak felől érkező bűz valóban megkeserítheti a szomszédok életét. Házuk kapujában, beljebb ugyanis nem engedtek, beszéltünk a sertéshizlalda tulajdonosaival, Gyetven Máriával és Kovács Ferenccel, majd Sliva Juditnál, Garamkövesd polgármesternőjénél érdeklődtünk az iránt, hogyan oldható meg az egyre inkább elmérgesedő szomszédviszály. Úgy véltük, a helyzet rendeződött, hiszen azóta panasz nem érkezett. Örömünk korainak bizonyult. - Tavaly, amikor Kovács urat köteleztük a trágya rendszeres elszállítására, mintha lecsillapodtak volna a kedélyek - nyilatkozta Sliva Judit polgármesternő. - A négyöt sertés miatt senki nem panaszkodott, ám az idén, húsvét nagypéntekén tudomást szereztem arról, hogy nagy mennyiségű malacot kapott. Nyomban helyszíni tette a tényállást a polgármesternő. - Amikor megkérdeztem tőlük, miért nem helyezik a telepet a falu szélére, válaszra sem méltattak. - Nincs megoldás? - kérdeztük megütközve. - Annyit tehetek, hogy rendszeresen ellenőrzöm és figyelmeztetem a sertéshizlalda tulajdonosait. A bűz elviselhetetlen - mondták tavaly a szomszédok. Az idén is az. (Méry Gábor felvétele) „Ismét baj van az újság kézbesítésével Nádszegen! A közelmúltban a keddi számok szoktak elveszni, mostanában pedig a szombati példányokat nem kapom meg már negyedik esetben." - Tévedés ne essék, ezek nem a riporter megállapításai, ez egy idézet Gombos János nádszegi nyugdíjas szerkesztőségünknek címzett panaszleveléből. Panaszosunk azt is írja, hogy 41 éve előfizetője az Új Szónak, de kénytelen lesz lemondani a lapot, amíg nem lesz biztosítva a pontos kézbesítés. „A helybeli postára én nem megyek reklamálni, mert sokféle hamis munkájukért gyűlölöm őket" - folytatódik a levél. Mivel ez nem az első eset, hogy olvasónk levélben panaszkodik a helyi postahivatalra - az alkalmazottak nagy bánatára tavaly októberben részletet is közöltünk egyik leveléből -, úgy gondoltuk, A panaszosok személyesen is utánanézünk, mennyire megalapozottak a panaszok. Kiderült, hogy az újságok állítólagos elmaradása már csak egy kis adalék a gyűlöletet kiváltó okokhoz... Pénzküldemény, amelyről senki sem tud - Már évekkel ezelőtt is panaszkodtam, mert amikor érdekes cikkek vannak benne, mindig eltűnnek az újságjaim - folytatta a panaszkodást immár élőszóban Gombos János. Elmondta, hogy amikor a kézbesítő fiúnál szóvá tette, hogy már negyedik alkalommal nem kapta meg a szombati számot, azt a választ kapta, hogy neki nem is jár a lap. Gombos Jánosné is megtoldta férje panaszait, s elmondta, hogy néhány napja a kézbesítő csomagszállító cédulát hozott a címére: - De azt sem tudta megmondani, hogy mekkora az a csomag, hát mondtam, hogy akkor nem is kell, küldjék vissza. Amikor megkérdeztem, miért nem váltotta ki a csomagot a postán, a férj elmondta, hogy a felesége már négy, ő pedig három esztendeje nem volt a postán, s nem is mennek oda többé. Gyűlöletük okát is mindjárt megmagyarázták: az asszonynak állítólag nagy összegű pénze veszett el a postán, „amit a postafőnök makacsul letagad". Hogy pontosan milyen pénzről van szó, azt sajnos, a házaspár magyarázatából többszöri rákérdezéssel sem voltam képes tisztázni. Az elbeszélésből annyit értettem meg, hogy Gombos Olgának még 1967ben, amikor a harmadik gyerekével volt terhes, volt egy szerencsétlen szülése, saját elmondása szerint az egészségügyi személyzet hibájából szétszakadt a méhe, és többször kellett őt operálni. Akkor a főorvos állítólag azt mondta Gombosnénak, hogy mivel nincs munkaviszonyban, nem jogosult (A szerző felvétele) rokkantsági nyugdíjra, hanem egy nagy összegű pénzt kellene kapnia kártérítésképpen. Hát ezt a pénzt kezdték Gombosék a helyi postahivatalon követelni - több, mint húsz év után. A férj elmondása szerint már korábban is követelték a pénzt, de aztán az asszony kórházba került (1985-ben), ahol agyvizsgálatnak is alávetették. Akkor gyengült az emlékezete és megfeledkezett róla, hogy a pénzét követelnie kellene, csak évekkel később jutott ismét eszébe. A családfő így emlékszik tovább a dolgokra: - Négy éve történt, hogy a kézbesítő jelentette a feleségemnek, hogy menjen be a postára, mert sok pénze van ott, de erről semmiféle papírt nem adott. Az asszony be is ment, de az volt a kifogás, hogy annyi pénz éppen nincs a postán, azért nem tudják kiadni. A következő napon megint nem volt benn annyi pénz, az asszony meg megbízott bennük, hogy majd csak rendeződik a dolog. De azóta is csak „rendeződik"... „A gyalázat még továbbra is fennáll" Gombos János elmesélte azt a „tényt" is, amiből végül bírósági ügy kerekedett: - Kíváncsiak voltak a postán, hogy mégis, mire kaphatta az asszony azt a sok pénzt, amit annyira követel. Megbízták az orvosnőt, hogy nézze meg a feleségem kartotékját, hogy miféle nyavalya van abba beleírva, amiért a pénzt kapta. Az orvosnő meg olyasmit olvasott ki a papírokból, hogy a feleségem nemi beteg volt, arra operálták. Azóta kezdték ezt híresztelni a faluban. Három négy nappal később pedig a postafőnöknő nekem is a szemembe mondta, én is romlott vagyok. Hát akkor, 1992 májusában jelentettem fel az ügyészségen becsületsértésért. Végül bírósági tárgyalás lett az ügyből, ahol azonban a vádlottak „mindent letagadtak", sőt, azt állították, mindent Gombosék találtak ki. - Még tolmácsot sem kaptunk, meg sem kérdeztek, úgyhogy nem tudtam magamat kibeszélni - panaszolta így utólag Gombos János. - Pedig azt meg akartam volna kérdezni, hogy szerintük van-e olyan ökör a világon, aki saját magára találna ki ilyen gyalázatot, hogy aztán az egész faluban csúfolják érte? Már a rokonok, sőt a saját fiaim sem jönnek el hozzám, mert hogy romlott a feleségem. Hát ez gyalázatos becsületsértés. Utoljára 1993 májusában volt tárgyalás, de akkor meg kitalálták, hogy az ügy elévült. Senki sem lett bűnös, semmit nem térítettek meg, a gyalázat meg fennáll továbbra is. - Már csak azért sem lehetne igaz, hogy romlottak vagyunk, mert már az operáció óta is vol tunk mind a ketten véradáson. Ha valami bajunk lett volna, hát azt ott biztosan megmondták volna mondja a támadhatatlan bizonyítékot a feleség. Gombos János elmondta: foglalkozik a gondolattal, hogy újraindítja az ügyet, kerüljön bármibe, mert a becsületüket nem hagyják meggyalázni. A postafőnök: semmiféle pénzt nem kaptunk Ilyen súlyos és zavaros vádak után természetesen megkerestem a „vádlottat", Sándor Klára postafőnököt is. Amikor azzal kezdtem, hogy egy panaszlevél nyomán keresem őt, rögtön tudta, honnét fúj a szél, s szinte elfehéredve mondta, hogy alig várja már, hogy a nyugdíjig hátralévő fél éve leteljen, mert a Gombosék örökös zaklatása már tönkreteszi őt. - Ha valaki valahonnét pénzt kap, annak kell, hogy legyen valamilyen alapja. Mi azonban ide semmiféle pénzt nem kaptunk. Gombosné csak beképzelte magának, hogy ő pénzt hagyott itt nálam. Még a biztosítóhoz is elküldtük, mert ha kártérítésről van szó, akkor ott kellene azt intézni, de ott sem tudtak semmiről. Az pedig valótlan állítás, hogy bármelyik kézbesítő azt mondta volna neki, hogy pénze van a postán. Amikor a bírósági ügy felől érdeklődtem, a főnöknő elmondta: Gombos János már több ízben nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette őt, és egyszer még a pult feletti üveg válaszfalat is betörte rá. - Nem tudom, hogy mivel ér demeltem ki ezt a gyűlöletet, hiszen 1960-tól, harmincöt éve vagyok itt főnöknő, és állíthatom, hogy a falu megbecsüli a munkámat. Gombosék most kitalálták, hogy én az asszonyról azt terjesztem, hogy ilyen, meg olyan, de ez hazugság. Azonkívül, hogy itt a postán kiszolgáltam őket, sosem foglalkoztam velük, nem érdekelt, milyen életet élnek. Ami pedig az újságokat illeti, a kézbesítőnek külön megmondtuk, vigyázzon, hogy a Gombosék mindig kapjanak újságot, nehogy véletlenül is okot adjunk arra, hogy megint jöjjenek veszekedni. - A bírósági tárgyalás óta, vagy három éve, hála Istennek, nem is láttuk őket - kapcsolódik a beszélgetésbe Erdélyiné, a posta alkalmazottja -, de ilyenkor két óra felé már mindig rettegünk, nehogy megint jöjjenek, mert azelőtt ilyen idő tájt szoktak bejönni. A panaszos szavahihetőségét az is szemléltetheti, hogy a levelek és csomagok felbontásáról és a sportka-nyeremények letagadásáról szóló vádak mellett, egy fura esetet is elmondott: A vöröskereszt helyi szervezetének elnöke állítólag bevitte a postára az évzáró taggyűlésre szóló meghívókat, és kétszáz koronát hagyott a postán bélyegekre. A postafőnök azonban állítólag utánvéttel küldette szét a meghívókat, a kézbesítők pedig beszedték érte a postaköltséget. „Hogy hová lett a bélyegek ára, azt könnyű megfejteni"- állítja Gombos János. Amikor a postán erre az esetre is rákérdeztem, megtudtam, hogy a faluban már hosszú évek óta nem postán küldik a vöröskeresztes meghívókat, hanem a szervezet megbízottjai saját maguk hordják azokat szét a tagoknak. És nem a postabélyeg árát, hanem a tagsági bélyegért járó évi tagsági illetéket szedik be a lakosoktól. GAÄLLÁSZLÓ szemlét tartottam, s annak ellenére, hogy Kovács úr ígéretet tett: nem lesz baj, levélben segítséget kértem a járási állategészségügyi igazgatóságtól. Velük együtt szakszerű felmérést végeztünk, s megállapítottuk, hogy az ólak kapacitása nem bír el annyi állatot. Ez volt a véleménye a higiénikusnak és az állatorvosnak is, hiszen 40 sertést számoltunk össze. Június 2-án Gyetven Mária és élettársa levelet vettek át, amelyben a 127. § értelmében kötelezik őket az állatállomány csökkentésére, majd miután eleget tesznek a rendeletnek, újra kérjenek engedélyt a higiénikustól. Mert a nevezettek a 40 sertésből csak ötöt adtak le, a polgármesternő az újabb tárgyalásra a környezetvédőket is meghívta. Noha a trágyát a tavalyi incidens óta konténerbe gyűjtik, ahonnan a trágyáié nem szivárog, a szárazetetés ellenére a bűz terjeng, a legyek és a patkányok ismét elszaporodtak, és ellepték a szomszéd udvarokat is. - A hivatalos felszólítások és határozatok ellenére Gyetven Mária és Kovács Ferenc nem mondott le a nagybani állattartásról - ismerAz egyik panaszos, Hugyecék kapuját zárva találtuk, ezért bekopogtattunk Benyó Erzsébethez. - A szomszéd haragja határtalan. Engedély nélkül rengeteg disznót tart, mégis ő jelent fel bennünket. Legújabban azért, mert állítólag engedély nélkül építkeztünk. Néhány éve él csak a faluban, honnan vannak a téves értesülései? Házunk 1964 óta áll, változatlanul. Tudja ezt a falu, a polgármesternő még azt is, hogy hivatalos, eredeti tervrajzok szerint építkeztünk. Nem lenne itt gond a sertésekkel, ha a szomszéd a trágyát a kert végében gyűjtené. Úgy, mint a másik kertszomszédunk. Faluhelyen alig akad valaki, aki nem tart állatot. Csakhát mindenki úgy igyekszik, hogy a másikat ne zavarja. Nem keseríti életüketa konyhájuk közelében bűzlő trágya? Reméltük, ez alkalommal nagyobb szerencsével járunk mint t; valy, és bejutunk Gyetven Mária és élettársa udvarába. Hiába csengettünk, zörgettük a kaput, nem nyitotta ki senki. Benéztünk a kémlelőnyíláson. A kis résen orrfacsaró bűz szállt felénk... PÉTERFI SZONYA Kényszerből: libák a tehénistállóban Az üresen maradt istállók százai, a mélypontra zuhant tejtermelés és sok egyéb jelenség tanúskodik arról, hogy hazánkban a mezőgazdasági üzemek nagy részében jóval kisebb a tehénszaporulat mint amennyit kiselejtezett, vágóhídra küldött. Az Egyházasbásti Mezőgazdasági Szövetkezetben például februárban az ország egyik legmodernebb tehénistállója is megüresedett. Hogy a belga fejőgépekkel felszerelt hatalmas épület mégse álljon teljesen kihasználatlanul, a szövetkezet vezetősége a piacgazdálkodás íratlan szabálya szerint lépett, sürgősen átmeneti megoldást keresett. Rátalált egy magyarországi kft.-re, amelytől április közepén 5 ezer darab húshibrid kislibát vásárolt, amelyet a modern tehénistállóban helyezett el. - A tömeges tehénbeadáshoz nálunk nagyban hozzájárult a tej rossz minősége - jegyezte meg bevezetőben Surányi Tibor, a szövetkezet egyházasbásti részlegének állattenyésztője. - Január végén már csak 140 darab fejőstehén árválkodott a 320-férőhelyes istállóban. Mivel a tajti és a vecseklői gazdaságban is hasonló volt a helyzet, a modern tehénistálló teljes állományát áthelyeztük Tajtira és Vecseklőre. A véletlen folytán találtunk rá a magyarországi kft.-re, amelynek mint később kiderült, szlovákiai érdekeltségei is vannak. Az első szállítmányt még Magyarországról hoztuk be, a második szállítmány azonban mára nyugat-szlovákiai partnerétől érkezett. A libák között nincs különbség: ugyanaz a fajta, ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a határon túlról behozott libák. A Rimaszombati járásban, sőt tudtommal a vele szomszédos régióban se nevelnek nagyüzemileg vízibaromfit. Éppen ezért e téren a tapasztalat is hiányzott. - A gyors növekedést látván mi tagadás, megijedtünk - magyarázta az állattenyésztő -, hiszen nem tudtuk, a lábak bírják-e majd a súlyt, a megterhelést. A partnerekhez fordultunk tanácsért, akik megnyugtattak, és most már mi is tapasztattuk, hogy ezek a „brojlerlibák" az első hónapban elérik az összsúlyuk 75-85 százalékát. A szövetkezet áprilisban egyfajta kényszerből döntött a libatenyésztés mellett. Az akkori gyors döntésüket úgy tűnik, később sem bánták meg. A libatartás feltételei adottak, az istálló melletti füves terület kiváló libalegelő. A hely egyedüli hátránya a vízhiány, a halastó ugyanis meglehetősen messze esik a „libafarmtól". Pótmegoldásként a szövetkezet a három hatalmas silógödör egyikét megtöltötte vízzel, abban fürösztik a szárnyasokat. - A libák reggel öt órától este nyolcig a szabadban tartózkodnak - folytatta az állattenyésztő. - Egy hónappal ezelőtt elérték az 5 kilós súlyt, megkezdődhetett a tépésük. Tizenhat tagú „tolltépő" csoport érkezett Magyarországról, hozzájuk csatlakoztak a mi dolgozóink közül néhányan: két hétvégén végeztek a libák tépésével. A mieink is jól dolgoztak, bár a teljesítményúk elmaradt egy kicsit a „profiktói". A tollat szárítjuk, a szárítás után gondolom, az összsúlya eléri a 8-9 mázsát. A libákat háromszor lehet tépni, a harmadik tépés után eladjuk. A toll és a hús értékesítését teljes egészében magukra vállalták a partnerek. Mi vezetett Egyházasbáston a tehenészet kudarcához? Surányi Tibor szerint az a korábbi folyamat, amely szerint kimondottan tejre nemesítették a teheneket. Ehhez megfelelően kistestű állatokat vásároltak, de valahol hiba csúszott a számításba, mert az egyedek hasznossága elmaradt a várttól. Mivel a tehenek kistestűek voltak, nemcsak a tejen, hanem a húson is rengeteget veszítettek. Szerencséjükre az állományban megmaradt néhány szlovák tarka, most ezeket szemezik be hústípusú egyedek magjával. - Tudjuk, hogy nem ez az igazi megoldás - ismerte el az állattenyésztő -, mert vagy húsra, vagy tejre kellene csúcsminőségű teheneket nevelnünk, de a részeredmények nagyon biztatóak. Ha az utódok elegendő és jó minőségű táplálékot kapnak, elérik a napi 2 kilós súlygyarapodást is. Az üszőket megtartjuk magunknak, a bikaborjakat eladjuk. Libákat csak addig szándékozunk az épületben tartani, amíg nem lesz elegendő üszőborjúnk vagy tehenünk. Ez mégiscsak tehénistálló, a későbbiekben szeretnénk kizárólag erre a célra használni. Mi sem bizonyítja jobban az állattenyésztő szavait, mint az, hogy az istálló berendezéséhez nem nyúltak. Sőt úgy tervezik, hogyha egy kis bevételhez jutnak, az istálló elavult eredeti berendezéseit újakra cserélik. FARKAS OTTÓ