Új Szó, 1995. július (48. évfolyam, 152-176. szám)

1995-07-14 / 162. szám, péntek

PUBLICISZTIK A CSÁK Y PÁL Kerekasztal Washingtonban E J ÚJ szó Tizenegy kilométer magasan sok minden másként tűnik. A több mint négyszáz ember áz óri­ásgépben nem is gondol arra, mennyire kiszolgáltatott ott fenn. A motorok egyenletesen duru­zsolnak, a légikisasszonyok mo­solyogva teljesítik az utasok ké­réseit, s a kapitány is a lehető legnyugodtabb hangon közli, hogy az utazási sebesség 900 ki­lométer óránként, a légköri viszo­nyok nyugodtak, a kinti hőmér­séklet pedig mínusz 53 fok. A jó­kora vetítővásznon állandóan futnak az információk, a vetített földgömb fölötti pici repülőgép egyértelműen szemlélteti pilla­natnyi helyzetünket. A Grönland utáni szelesebb rész megremeg­teti a gépet, kigyullad a figyel­meztető jelzés, kérik bekapcsol­ni a biztonsági öveket. Öt-hat per­cig tart az egész „kaland", a ha­talmas gép enyhe himbálózással válaszol az elemek kinti tobzódá­sára. Aztán elmarad az Atlanti­óceán, eltűnnek az utolsó úszó jéghegyek is, s odalent felsejle­nek Amerika partjai. Az Újvilág fővárosa forró szubtrópikus szél­viharral, majd gyors meleg esővel fogad bennünket. © © © A Washington Dulles re­pülőtér komfortja meg sem kö­zelíti a hasonló kategóriájú eu­rópaiakét. Működni persze működik itt is minden, csak hát a reptéri autóbuszok európai szemnek bizony kissé ormótlan­nak tűnnek, a főépület sem csil­1og-villog úgy, mint ideát, a be­tonkonstrukció durva csiszolat lansága másfajta ízlésre - s ta Ián másfajta értékekre - is utal. A júniusi hőséget azonban nagy­szerűen enyhíti a mindenütt fel­lelhető klimatizáció; ott van a személyautókban, a taxikban, az autóbuszokban, ott minden építményben. Amerika enélkül elképzelhetetlen - mondják kedvesen, s tekintettel a kinti magas hőmérsékletre, ez talán, amihez a leggyorsabban hozzá­szokunk. Az időeltolódás okozta fáradságot az első két napon már némileg nehezebb elbírni, de megbirkózunk ezzel is. A leg­nagyobb feladat azonban, ame­lyet a magunkévá kell tennünk, mégiscsak az amerikai gondol­kodás megértése és befolyáso­lása. Persze, ennek szükséges­ségé már nem egyformán ér el mindannyiunk agyáig. © © © A tizenhat, Szlovákiából ide­vándorolt, politikában és köz­életben szerepet vállaló szemé­lyiséget a főváros egyik leg­előkelőbb szállodájában helye­zik el. A csoport négy magyar tagja nem tartja véletlennek, hogy a szálloda melletti máso­dik épület éppen a washingtoni magyarok otthona, a híres Kos­suth-ház. Homlokzatán ott a ha­talmas magyar zászló, alatta jó­kora Kossuth-dombormű, angol és magyar felirattal. A csoport tulajdonképpen a Szlovákián belüli szlovák-ma­gyar együttélés problémáit jött ide megvitatni, lévén, hogy Szlo­vákiában erről a témáról nem lé­tezik érdemi dialógus. Az ameri­kaiak is tudják, hogy ez eléggé erősen politikai kérdés is; ám, hogy a politikusok véleménye ki­egyenlítést nyerjen, több függet­len személyiséget is megnyer­tek az ügynek, persze olyano­kat, akik a múltban mégiscsak valamilyen kapcsolatba kerül­tek a politikával. Martin Bútora, Rudolf Chmel, Peter Procházka, Milan Zemko vagy Szigeti László neve azoknak sem cseng idege­nül, akik az elmúlt öt évben oda­figyeltek a politikai történések­re; az „éles" vitapartnerek azon­ban szlovák részről mégiscsak Dušan Slobodník, Jozef Prokeš, Ján Ľupták és Jozef Rea voltak, őket egészítette ki a mérsékel­tebb Milan Ftáčnik, a szociálde­mokrata Miroslav Špejl (alelnök) vagy a kereszténydemokrata František Mikloško. A Magyar Koalíciót a találkozón Gyu­rovszky László, Harna István és jómagam képviseltük. © © © A találkozó tartalmi szem­pontból három részre osztható. A magam részéről a leghaszno­sabbnak a magas beosztású amerikai hivatalnokokkal való találkozókat értékelem. Ezek so­rából is kiemelkedik kettő: az eszmecsere Daniel Frieddeľ, Clinton elnök tanácsadójával, aki a Nemzetbiztonsági Hivatal Közép-kelet-európai Főosztályá­nak igazgatója. Fried úr közel fél­órás elemzésében nagyon vilá­gosan elmondta, hogy az ameri­kai politika továbbra is nagy esélyt lát a térség számára a de­mokratikus államok rendszeré­be való bekapcsolódásra, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezt nem lehet és nem is szabad kívülről erőszakolni, a megoldás kulcsa az egyes államok vezető politikusainak kezében van. Azt is egyértelműen láttatta, a kelet­közép-európai országok számá­ra a jelenlegi politikai helyzet még mindig biztosítja azt a le­hetőséget, hogy elsősorban ők maguk határozzák meg orszá­guk további irányultságát. Nyíl­tan elmondta azonban azt is, nem biztos benne, hogy ez a le­hetőség meddig marad fenn, abban viszont teljesen biztos, hogy aki nem él a jelenlegi e­séllyel, az hosszú időre elszige­teltségbe taszítja magát. Fried úr a találkozón kitűnő in­formáltságát is bebizonyította (nem volt ez mindig így az Egye­sült Államok szakembereinél). Szlovákia három legfontosabb problémáját az alábbiakban látja: a/ a diktatórikus uralom ve­szélye, b/ a nacionalizmus veszélye és a szlovákiai magyar kisebb­ség helyzetének meg nem oldá­sa, c/ az állam feladatainak tisz­tázása a társadalom problémái­nak megoldásában, az állami di­rigizmus veszélye. A másik fontos találkozóra Paul Simon lllinois-i szenátorral került sor a szenátus irodaházá­ban. Ő volt az, aki az idén ta­vasszal benyújtotta azt a terve­zetet, amelynek értelmében a vi­segrádi négyeket potenciális NA­TO-tagoknak tekintik és ratifikál­ták a velük aláírt Békepartner­ség nevű programot. A szenátor úr - a jelek szerint szintén kitűnően informált politikus ­először gratulált Szlovákia önál­lóságához, és kiemelte, mennyi­re nagyra értékelik az Államok­ban, hogy a szétválás békésen zajlott le. Elismerését fejezte ki a tavalyi gazdasági eredményeket illetően is, majd egy elegáns for­dulattal arról kezdett beszélni, hogy Szlovákiából nyugtalanító hírek is érkeznek. A sajtó sza­badságának megkérdőjelezését, a nemzetiségi problémákat és a gazdaság túlzott állami befolyás alá vonását említette. Felvetésé­re Jozef Prokeš válaszolt, aki saj­nálkozását igyekezett kifejezni afelett, hogy az Egyesült Államok túl messze van Szlovákiától, ez lehet bizonyára az oka, hogy ide torzított vélemények érkeznek Szlovákiáról, amelyek befolyá­solják a szenátor úr nézeteit is. Utána egy közel ötperces szö­veggel megpróbálta „helyreretu­sálni" az úgymond eltorzított Szlovákia-képet; a felvezetés lé­nyege az volt, hogy nálunk min­den téren minden a legnagyobb rendben van, s ezt a tényt csu­pán néhány rosszakaratú egyén próbálja megkérdőjelezni. A sze­nátor úr először karba tett kézzel hallgatta őt, majd, amikor már kissé hosszúra nyúlt kollégánk megnyilvánulása, egy óvatlan pil­lanatban ügyesen közbeszólt: „Igen, a történelemből ismerjük, hogy a diktatúrák igyekeztek hi­bátlan képet festeni magukról. A demokráciák viszont elismerik, hogy gondjaik is vannak, s haj­landóak ezekről a gondokról tár­gyalni is." Ezek után Simon úr az ellen­zék képviselőihez fordult, az ő véleményüket kérdezte. Monda­nom sem kell talán, Prokeš úr azon az összejövetelen többet nem kért szót. © © © Az egyik fontos megvitatott té­makör a működő európai rend­szerekbe, különösen a NATO-ba való betagozódásunk kérdése volt. Ennél a résznél leginkább Ján Lupták véleményére voltak kíváncsiak. Többször fel is kér­ték őt, fejtse ki nézeteit, a zsen­ge munkásköztársaságunk'ide­ológus-fenegyereke ezt meg is tette. Az amerikaiak fegyelme­zettek voltak, itt-ott emelték fel csak a fejüket és kérdeztek vissza, jól értették-e a hallotta­kat. Tény, hogy a szlovák ellen­zékiek többször kaptak ekkor a fejükhöz, s amikor az amerikai­ak a parlamenti vizsgálóbizott­ság kérdéséhez, a médiák ellen­zék általi elérhetőségéhez vagy a titkosszolgálat ellenzék általi ellenőrzésének lehetőségéhez értek, bizony csakhamar fellán­golt az itthonról oly jól ismert kormánypártok-ellenzék vita. Az első összejöveteleken ugyan­is az ellenzék képviselői csak csitították egymást, mondván, nem a szennyest mosni jöttünk Washingtonba. Amikor azonban a kormánykoalíció képviselői a legnagyobb gátlástalansággal azt állították, hogy Szlovákiában a személycserék elhanyagolha­tóak, az ellenzék összességé­ben legalább olyan teret kap a sajtóban, mint a koalíció, s par­lamentben és parlamenten kí­vül is a legsűrűbb demokrácia uralkodik Szlovákiában, felizzott a vita. Az ellenzék képviselőinek egyike-másika Washingtonban kezdett rájönni arra, amit egye­sek itthon már régóta tudnak: hogy itt egy totális küzdelem fo­lyik nagyon tisztátalan módsze­rekkel az államban fellelhető összes hatalmi poszt megszer­zéséért. Előfordulhat, hogy mire a jelenlegi ellenzék ezt teljes mélységében felfogja, és abba­hagyja kisded különutas játéka­it, már végleg késő lesz, s a kor­mányból kiszorult pártok csu­pán a jellegtelen szekundálásra ítéltetnek. Ha rosszmájú lennék, néhány úgymond ellenzéki párt elmúlt féléves tevékenységét szemlélve akár arra a megállapí­tásra is juthatnék, hogy ezek nem éppen túlburjánzó tehet­ségű vezetői messze meg is elégszenek az ilyen pozícióval. © © © A sláger persze a kisebbségi kerekasztal volt. Itt bebizonyo­sodott az, amit a rendezvény egyik nem politikus résztvevője ki is mondott: hogy ugyanis eb­ben a kérdéskörben nagyrészt nézetazonosság uralkodik a je­lenlegi kormánykoalíció pártjai és az ellenzék között. Az amerikaiak először a ma­gyar Oldalt kérték fel arra, foglal­ja össze a problémával kapcso­latos nézeteit. Kollégáim a sze­repet rám osztották, én az aláb­bi tézisekből indultam ki: a/ Szlovákia többnemzeti­ségű, s így többkultúrájú és több­nyelvű ország. A probléma meg­oldásánál ebből kell kiindulni. b/ Sajnálnunk kell, hogy ez a megoldatlan kérdés sok energi­át és időt vesz el más, fonto­sabb ügyektől. Tartok azonban attól, hogy nem minden politi­kusnak és pártnak az érdeke, hogy a kérdés megoldódjon, te­kintettel arra, hogy vannak pár­tok, amelyeknek exisztenciája a magyarellenességen alapszik. c/ A politikusok és a pártok rögtönöznek e kérdésben (is), nincs megfelelő programjuk. A jelenlegi kormánykoalíció radi­kális magyarellenes lépésekre készül, erről dokumentumaink vannak. A kormánykoalíció nö­veli a feszültséget, a közelmúlt­ban a DAC szurkolóit azért ver­ték meg egy vonaton, mert nyil­vános helyen magyarul beszél­tek. Véleményem szerint ezért a szlovák politikusokat ís fe­lelősség terheli, mert felelőtlen kisebbségellenes kijelentéseik­kel hozzájárultak az erkölcsi gá­tak feloldásához. d/ A nemzetiségi kérdés meg­oldásának alkotmányos alapo­kon kell állnia, s ezt átfogó ki­sebbségvédelmi törvényeknek kell követniük. A témát érintő törvényeket (nyelvtörvény, okta­tási törvény) módosítani kell. A vita, amely azután követke­zett, az itthoni szokott szinteken mozgott. Nem tárgyszerű volt, hanem támadások és védeke­zések sora, a másik oldalról bőven megszórva hazugsággal is. Amikor már ötödször vádol­tak meg bennünket azzal, hogy mi szítjuk a feszültséget Szlová­kiában, elő kellett vennünk a do­kumentumainkat. Átadtuk töb­bek közt a nyelvtörvény terveze­tét, az oktatásügyi minisztérium tervezetét a nemzetiségi oktatás­ügyben tervezett lépéseikről és a kisebbségi kultúrával kapcso­latos dokumentumokat. A má­sik oldalon átadtuk a mi alkot­mánytörvény-tervezetünket, s kértünk minden jelenlévőt, a do­kumentumok áttanulmányozá­sa után maga döntse el, ki akar Szlovákiában igazi megoldást és ki nemzeti diktatúrát. © © © A hosszú, egész napos vitát nem áll itt módomban elemezni, bár érzésem szerint ez is na­gyon hasznos lenne. Néhány ál­talános tanulság azonban levon­ható belőle: a/ A nem politikus résztvevők igyekeztek független pózban tet­szelegni, az esetek többségé­ben volt egy-két kemény meg­jegyzésük irányunkban is, de sokkal kritikusabbak voltak a je­lenlegi kormánykoalíció politiká­jával szemben, és számos állítá­sunkat megerősítették. Elismer­ték, hogy a kérdés átfogó megol­dására van szükség. b/ A magyar résztvevők közül azok, akik eddig nem vagy rit­kábban vettek részt ilyen vitafó­1995. július 14. rumokon, megtapasztalhatták, hogy a diktatórikus politizálási módot képviselő résztvevők ol­daláról nem az igazság keresése és a megegyezés útjainak egyengetése a fontos az ilyen ta­lálkozókon, hanem az, hogy megpróbálják manupilálni a közvéleményt, megpróbálják le­járatni ellenfelüket, hogy a néző, az állampolgár elbizonytalanod­jon. Dušan Slobodník úr egy Ma­gyarok és szlovákok című, angol nyelvű könyvet is osztogatott, amelynek társszerzője ő és La­dislav Deák. c/ A politikus résztvevők kö­zül a szociáldemokraták és a DBP képviselője tisztességes volt, tárgyilagosan, számunkra is elfogadható módon álltak hozzá a kérdéshez. Ftáčnik úr esetében ezt nem elsősorban pártja számlájára, hanem az ő egyéni kontójára írhatjuk. d/ A jelenlegi kormánykoalíció képviselői a saját formájukat hozták, ezt talán nem szükséges itt részletezni. Tény viszont, azzal keltek fel az asztaltól, hogy erről a kérdésről otthon is tárgyalni kell, s megoldást kell keresni. e/ A vita során kiütközött a KDM és a DU kétarcúsága, kép­viselőik a tavalyi részleges ered­ményeket úgy igyekeztek pre­zentálni, hogy a szlovákiai ma­gyarság problémái megoldód­tak, s mi csak a kéréseinket fo­kozzuk. Kňažko úr váltig azzal apellált, hogy Magyarországon 1920 után 4-600 ezer szlovák maradt, akiket a magyarok úgy­mond eltüntettek. Mi ezt az állí­tást kétségbe vontuk, erre ő azt válaszolta, hogy amíg ezekben a számokban meg nem egyezünk, nehéz lesz más kérdésben is kö­zös platformot találnunk. A legkellemetlenebb meglepe­tést František Mikloško okozta, ékesen prezentálva azt a zűrza­vart, ami a KDM-ben uralkodik. Két megjegyzését szeretném szó szerint idézni. Az első: a KDM azért tartózkodó a magyar-szlo­vák alapszerződéssel kapcsolat­ban, mert az annyira ronthatja a helyzetet Magyarország és Szlo­vákia között, hogy a két ország között akár háborús konfliktus­hoz is vezethet. A másik: felve­tettem, hogy ha már Magyaror­szágról beszélünk, azt is látnunk kell, hogy az az ország a múlt hi­bái után napjainkban nagyon po­zitívan viszonyul a saját kisebb­ségeihez. Mikloško válasza: ar­cátlanságnak tartom, hogy vala­ki egy olyan országot hozzon fel itt pozitív példaként, amely kiir­totta a saját kisebbségeit. © © © Mi fér még egy ötnapos was­hingtoni tartózkodásba? Ismer­kedés a város nevezetességei­vel, s többek közt annak a felis­merésnek a tudatosítása, hogy ez egy nemzetek feletti biroda­lom központja. Fényképezkedés a Fehér Ház és a Kapitólium előtt; az újbóli és újbóli görcsös igyekezet arra, hogy megértsük, mi is Amerika. Amerika, ahol a világ minden nációja keveredik, Amerika, amely a szabadság­gondolat állandó hangsúlyozá­sával és a pozitív gondolkodás propagálásával igyekszik ellep­lezni belső problémáit. Amerika, ahol húszméterenként lobog­nak az amerikai zászlók és ahol hetente hősöket próbálnak fel­mutatni az embereknek; ottjár­tunkkor éppen a Bosznia fölött lelőtt gép ügyetlen pilótáját le­hetett látni az 54 csatorna közül legalább 22-n. Amerika, ahol ilyen módon próbálják nemzetté kovácsolni a mindenhonnan jöt­teket, s amely nemigen akarja megérteni, mi az, hogy 1100 éves történelem. Volt még egy - meglepetésre nagyon kellemes - találkozó az amerikai szlovákokkal és egy ­nem meglepetésre, még kelle­mesebb - találkozó az ottani magyarokkal. Utána már a repülőtér várt: közel másfél órás sorbanállás után a több mint kilencórás re­pülőút. Archívumi felvételünkön a Pennsylvania Avenue este, háttérben a Capitolium kivilágított kupolája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents