Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-29 / 150. szám, csütörtök

1995. június 28. BELFOLD - KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó 1473 I KET SZÍNHAZUNK MEGMERETTETESE KISVARDAN Féloldalas színpadi önismeret Lehetett idén is az évad vége felé Kisvárdára menni. Magyar színházként a hátáron túlról, a határon túlra. Helyzetmeghatározás és nézőpont kérdése a dolog. Mint ahogyan ugyanazzá lett az is, hogy mivel méretteti meg önmagát a két színházunk. Mivel? Talán az is fontos volt a fesztiválra való nevezéskor, milyen előadás az, amit odavisznek. Volt idő a töprengésre, hiszen tavaly ősszel a Kassai Thália Színház negyedszázados jubileumának alkalmából összejött színigazgatók döntöttek: a színházak nem kérnek fel külső szakembereket, hanem maguk választják ki, és nevezik a legjobbnak tartott előadásokat. És lőn. Az eredményt egyben nem lehet elvitatni, még a gyengébb előadások esetében sem: nyoma sem volt a színházakon kívüli érdekeket követő sanda választásnak. Annál több volt a választásokban a szakmai melléfogás. Egy előnye mindenképpen volt a dolognak: senki sem hivatkozhatott a döntésre felkért külső szakember tévedésére. A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja 1995-ös évfolyamának legnagyobb tanulsága, hogy mégiscsak biztosabbak a belső viszonyokkal szemben semleges és elfogulatlan álláspontot képviselő szakemberek választásai. Ezt azok az előadások igazolják, amelyekről ugyanazt gondolták a színházak vezetői, minta szakemberek. Legalábbis ez utóbbiaknak a fesztivál zsűrijében ülő, díjakat is osztogató, kiváló töredéke. Akiknek már azzal is könnyebbeden a dolguk, hogy a mostanság nemcsak a határontúliak közül, de egyáltalán a magyar színházak közül is a legismertebbek közé tartozó Kolozsvári Állami Magyar Színház párizsi vendégszereplése miatt nem jött el Kisvárdára. Színházaink közül előbb a Komáromi Jókai Színház mutatkozott be Edward Albee Nem félünk a farkastól című színművével, iubo Paulovič rendezésében. Ma sem értem, s erre a kisvárdai fesztivált beharangozó jegyzetemben már kitértem, miért éppen ezt az előadást nevezte a színház a versenybe. Több okból is szakmai érdeklődésre számíthatott volna Molnár Ferenc Liliomé nak Kocsmáros György rendezte változata. A főszerepeket játszó fiatal színészek bemutatkozása, valamint az eléggé drasztikus dramaturgiai átigazítás, bizonyára szélesebb körű vitát gerjesztett volna, mint az egyhangú elutasítást kiprovokáló Paulovičrendezés. Érdemes lenne elgondolkodni afölött, mennyiben lehetett volna sikeresebb a többi komáromi előadás, beleértve a politikai áthallások miatt sikeresnek tekinthető Hegedűs a háztetőn1 is. Tény, hogy a Jókai Színháznak sincs állandó rendezője, s a vendégrendezők munkája nemcsak felkészültségüktől, hanem az előkészületekre és próbafolyamatra jutó időtől, de leginkább a színészek együttműködési készségétől is függ. Márpedig Komáromban ezzel van a legtöbb gond. Színészi fegyelmezetlenségektől szétzilált előadások sorát láthatja a közönség. Volt olyan botrányos eset is, hogy egy nagy propagandával beharangozott, végül a rendezői dilettantizmus virágait csokorbakötő bemutatón a főszereplő színész a szöveget sem tudta. Eközben a mostanában egyre népesebb, a színház saját lapját (Kulisszák) szerkesztő és író fiatal kritikusok csapata teleírta a sajtót akárcsak a Kisvárdán megbukott Nem félünk a farkastól bemutatója előtt és után - hozzánemértésből fakadó vagy tudatos hazugságokkal. Ebben a dicshimnuszáradatban aztán azokra a véleményekre sem figyel oda a színház, amelyekben már nem csupán egyetlen előadás minőségi csonkulásairá, de a romlás, a szétzüllés, az elferdült ízlés, a fegyelmezetlenségek eluralkodására figyelmeztetnek a bírálók. Az meg nem kíván .különösebb kommentárt, amit Holocsy István igazgató a kritikusoknak(?) üzent: nézzék meg a próbákat, ismerkedjenek meg a produkciók születésével. Szerinte, a kritikus nem az előadással foglalkozik. Attól tartok, hogy a színháznak jobb, ha a kritikus nem látja, hányszor és mennyit késnek a színészek a próbáról, ki és mely napszakban dolgozik a színházban ittasan. Mindaddig nem kell erről írnia a kritikusnak, amíg a színpadon fegyelem van, a bemutatók és az előadások tisztes szakmai színvonalon születnek meg, a vendégrendezésekre meghívott rendezők zavaró körülmények nélkül tárgyalhatnak az igazgatóval. De ha nem, kötelessége figyelmeztetni. Mert ne higgye azt egyetlen igazgató, de színész sem, hogy rendező nélkül a huszadik század végén jó színház működtethető. A vendégrendezőket szerencsére nem lehet felsőbb hatóságoknál feljelenteni, viszont az egyszer már ilyen eszközökkel kivívott „jog a fegyelmezetlenségre" önkénye veszélybe sodorhatja a színházat. Ennek nyomatékosításhoz Koltai Tamást, a kisvárdai fesztivál zsűrijének elnökét idézem az Élet és Irodalom június 16- ai számában megjelent Túl minden határon című írásából: „A határokon túl ugyanaz a gond, mint innen. A rendezőhiány. Biztos vezérlés nélkül elkanászodnak a színészek. Ha nincs rend a fejekben, rendetlenség van a színpadon is. Sok a katyvasz. Néha a legegyszerűbb darabot sem tudják elolvasni. Alaphelyzetek és alapfigurák tisztázatlanok - agyonjátszott filmmel copyrightolt klisé-mű előadásban." Minden együtt volt ahhoz, hogya Kassai Thália Színház versenyprodukciójáról ugyanezt elmondhassa a kritikus. Hogy ez nem így történt, az elsősorban Verebes István rendező és a benne feltétel nélkül bízó, s ezt a fegyelmezettségükkel kifejező színészek érdeme. A bemutató után írtam Aaron Sorkin Semmi és végtelen című darabjának kassai bemutatójáról. Színészek sorát nem említettem írásomban, mert akkor is, és a kisvárdai előadásukat látva is, a csapatmunkát tartottam fontosnak. Ezért is indokolt, hogy a rendezői díjjal (Mircea Cornisteanu) és három színészi díjjal (Lohinszky Lóránt, Farkas Ibolya és Fodor Piroska) méltatott marosvásárhelyi Nem félünk a farkastól előadása mellett legjobbként, Kisvárda város önkormányzatának díjával jutalmazott kassai produkcióról ismét Koltai Tamás kritikust idézzem (teszem ezt azzal a tudattal, hogy az Új Szó olvasói között elenyésző azoknak a száma, akik az Élet és Irodalmat is olvassák): „ Volt még Kisvárdán egy perfekt előadás a kassaiaktól. Verebes István rendezte. A darab - Aaron Sorkin írta, a címe: Semmi és végtelen - dupla uniformisba bújtatott, profi munka. Úgy értem, amerikai tengerészgyalogosok között játszódik, és dramaturgiája is katonás. Az előadásban a tiszteknek három rend egyenruhájuk van. Semmi szegényszag, olcsónak látszó anyagból mutatós díszletek, kifogástalan modor, feszes ritmus, csereszabatos amerikanizmus. Verebesre mindig számítani lehet, amikor szakszerűségről van szó." Ennél az utolsó mondatnál néhány gondolat erejéig érdemes elidőzni. Másik színházunk igazgatója felrótta: a kritikus nem tájékozódik eléggé egy előadás születésének körülményei felől. Szerintem: ne is tegye, mert akkor olyan dolgokat, érdekharcokat meg „mittudomén" micsoda dolgokat tudhat meg, ami Verebes István kassai vendégrendezését is megelőzte. Különös ellentmondás, hogy ezért a nagy fegyelmező és kiváló színészpedagógus hírében álló rendezőért maguk a színészek szálltak szembe a művészeti vezetővel, a főrendezővel és a dramaturggal. Hát nem tudom, mi történt volna, ha Verebes István nem ennyire céltudatos, humánus és türelmes rendező - és ember, s búcsút int az őt meghívó Kolár Péter igazgatónak? Úgy kellett ez a kisvárdai sikerinjekció a Thália Színháznak, mint egy falat kenyér és egy korty víz. Fiatal és most főiskolás színészeknek mutatta meg Verebes István, hogy így is lehet csak így lehet. DUSZA ISTVÁN SZOTTES-BEMUTATO POZSONYBAN Régi szokás szerint - a színpadon, új szokás szerint - azon kívül Pozsony 1995. június 22-e, csütörtök. Este héttől fél kilencig. Szőttes-bemutató a Szlovák Nemzeti Színház Hviezdoslav színpadán! Az időjárási viszonyokhoz képest - államnyelvtörvény fekete gomolyfelhői az égalján, nagyobb pénzesőhiány kisebbségi kultúraszerte, tikkadt leváltónyájak felvidéki legelészése, a Szabadság-tér felől (kormányépület) a sátán jégverése, etc. - rangos helyre kerültünk. (Amikor 33 évvel ezelőtt főiskolásként, majd 6 évvel később Rómeóként koptathattam egy picikét Pozsony kiváltságos deszkáit, meghatódott voltam.) A Szőttes meghívólevelére örömmel rendeltem meg a beőseink mindennapi és ünnepnapi gesztusait, mozdulatait, megnyilatkozásait - a közösségi élet szerint. Úgy láttam, hogy a színpadon nem akartak rendkívüli, lélegzetelállító, bravúros dolgokat csinálni. „Csak" arra figyeltek, hogy amit tesznek, az hitelesen idézze azt a szerény, helyenként visszafogott, ám mindig következetes magatartást, amilyennek múltbéli tulajdonságainkat mindig is szerettük volna hinni. Itt nyoma sem volt a kevélységnek, hőzöngésnek, kivagyiságnak. Ezeket a szokásokat így láttatva arra gondolt az ember, hogy a felvidéki magyar ember sok tekintetben más, mint mondjuk a délvidéki. ja? Nemzeti Színház? A nézőtér jelentékeny részének öltözködési szokásai, enyhén szólva is ellene mondtak ennek a ténynek. A színpadon fehér ing, fekete ruha, a nézőtéren pedig akármilyen hétköznapi kopottság. A nézők nagy többsége ismeri egymást. Régi szokás szerint azt hihetné az ember, hogy jókedvük van azért is, mert találkoztak. Újabb szokás szerint lőtávolságból mustrálgatják egymást, el-elkapják tekintetüket. Köszönni egymásnak? Régi szokás. Szúrós tekintettel odaröffenteni valamit - új szokás! Arról nem is beszélve, hogy az ember még ki sem ér a sorok közül, már le is kapcsolják a nézőtér fényeit. Talépőket.'Régi, zselízi baj(usz)társam, Reicher Gellért személyesen hozta, szemérmes kérdéssel: támogatnám-e a bemutatót? Megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kápéra gondolt, mindössze csak arra, hogy rögzítsem videóra az eseményeket. (Furcsa új szokás, hogy a közönség már meg sem tudja, hogy kik támogatnak egy-egy kulturális eseményt. Ez adott esetben nem is a reklám miatt fontos, de legalább azért, hogy egyeseknek ne legyenek irigységi kínjaik amiatt, hogy valaki még „ilyenkor is fusizik"!) Mit láthattunk a Régi szokás szerint? (Talán tudja az olvasó, hogy ezúttal nem szakmai válasz következik. Mindössze néhány gondolat, mivel a régi szokások felhívták a figyelmet az újabbakra.) A bemutató a legtermészetesebben érzékeltette A befeléfordulás, az óvatosabb dobbantásck, kisebb csapások ellenére miben volt mégis az ereje az egyívű egésznek? Hogyhogy az összhatás nagysága cáfolta a részletek finomságát? Egy a válaszom: Az egymásra figyelés, az összetartozás, a meggyőzően közös mozdulatok szépsége! A táncosok a hatalmas térben mindig közel voltak egymáshoz, ragaszkodóan egy csoportot alkottak. Éppen ezért éreztük, hogy még nagyobb teret is betölthetnének. Hégli Dusánék színpadi „szokásai" annyira autentikusaknak tűntek, hogy önkéntelenül is rádöbbentettek színpadon kívüli szokásaink másságára is. Már az is lehangolónak tűnt, hogy nem tudtuk megtölteni a bemutató nézőterét. Például az erkélyen nagyon kevesen voltak. A Szőttes 15. ünnepi bemutatóVlado G/oss felvétele Ián ezzel is magyarázható, hogy a bemutató közönségének zöme elviharzott. A színház előtt néhány csüggedt tekintetű kiscsoport. Egy-két tétova gesztus, aztán ki-ki jobbra vagy balra el. Az áldatlan állapotok dacára felemelő és lélekmelengető szokások a színpadon. Lehangoló, hétköznapi fásultságok azon kívül. Talán egymás között is „ápoljuk" mára leszűkített világurik gyűlölködő, vicsorgó politikai divat-diktátorainak szánalmas szokásait? Pedig örülhetnénk is, méghozzá közösen egy ilyen bemutatónak! Lehet, hogy egymásnak is. Mert ha erre nem vagyunk képesek, HATALMAS ESELYT ADUNK arra, hogy még jobban szétbokszoljanak, aztán nem is olyan lassan likvidáljanak bennünket. GÁLÁN GÉZA Réte - bástya és menedék A napjainkban örvendetesen elszaporodott helytörténeti irodalomnak aligha vitathatja bárki is a funkcióját. A közhasznú sorozatoknak és kiadványoknak különösen a zavaros politikai időkben, az identitásveszély és a nemzeti türelmetlenség forgatagában értékelődik fel a szerepük. Legszebb példája ennek a felbecsülhetetlen vállalkozásnak a Kalligram Kiadó által megjelentetett Csallóközi Kiskönyvtár sorozat, amely mellett sokkal szerényebb és kisebb hatósugarú, ám a regionális tudat szempontjából korántsem lebecsülhető szerepet játsző, s a sokszor igencsak szerény formai kivitelezésen messze túlmutató helytörténeti kiadványok is egyre-másra kezünkbe kerülnek. Ilyen hasznos kiadvány a Gyurcsó István Alapítvány Füzetek harmadik darabjaként a közelmúltban megjelent Réte - bástya és menedék (szerzője Cséplő Ferenc) című vékony kötet, amely, mint a sorozat neve is jelzi, nem tart igényt a „nagy" irodalmi jelzőkre. A kifejezetten füzet formában megjelenő kiadványok (szerkesztői: Huszár László, Kovács László, Végh László) a szigorú tudományosság helyett a regionális hely- és történelemtudat erősítését szolgálják. Ily módon a Helytörténet két egyházi könyv köré építve alcímet viselő 3. füzet szerkezeti felépítése sem szokványos. Első részében a község történelmét olvashatjuk a honfoglalástól és az első okirati előfordulástól a második világháborúig. Ezt követik a népi kultúra emlékei (gyermekmondókák, csúfolódók, kiszámolok stb.), majd egy rövid néprajz- és sporttörténet után a szerző visszakanyarodik eredeti tárgyához, melyben külön kiemelést szentel a község bástyaszerepének (A rétéi református egyházközség, az okiratok tanúsága szerint befogadta a cseh-morva testvéreket, de itt találtak menedéket a Nagyszombatból elűzött reformátusok, vagy Valesius János cseh prédikátor, későbbi püspök, akárcsak azok a szlovák evangélikusok, akik itt telepedtek meg.), amelyben az érdek nélküli, testvéri kapcsolatok érvényesültek, egészen a kommunista diktatúra bevezetéséig. A rétéi református lelkipásztorok szerény felsorolása után a kötetet az 1947-ben kitelepítettek névsora követi, lakonikus szűkszavúsággal (mintegy jelezve: ez már egy további történet). A szerény, mintegy négy ívnyi terjedelmű kiadványt egy fényképtár zárja. A recenzensnek ezen túl csupán egy megjegyzése lehet: a Réte - bástya és menedék című füzet markáns példája annak, hogy szűkös anyagi lehetőségeink között is segíthet az összefogás - a füzet megjelenését a Lakitelek Alapítvány, a Pozsonyi Magyar Református Egyházközség, a Rákóczi Szövetség, a NAP Kiadó és a győri Hazánk Könyvkiadó támogatta. (k-y) Ki találta fel a mozit? Még mindig nem csitultak el a mozgókép feltalálása körüli viták. Az amerikaiak Edisonnak tulajdonítják az érdemet; több európai ország „saját feltalálót" tart számon; sőt a franciák véleménye sem egységes: sokan nem a Lumiere fivéreket, hanem Étienne-Jules Marey burgundiai orvos-természettudóst tekintik a mozi igazi atyjának. Marey találta fel a „kronofotográfiát", ő készítette a világ első hordozható kameráját és az első filmfelvételeket. Ő azonban igazi tudósként nem törődött a mozival mint szórakoztató látványossággal. Egy évvel a halála előtt, 1903-ban elismerte, hogy a Lumiere fivérek „szellemes és népszerű" alkalmazást találtak az ő laboratóriumi módszerére. (s)