Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-20 / 142. szám, kedd

1995. június 20. VELEMENY ÚJSZ

Ó 1 5| Magyar mérleg II. Több eredmény, három gyenge pont A nyolcvanas éš a kilencvenes évek fordulóján nagyon kevesen tudatosították, hogy valójában milyen társadalmi helyzetben vagyunk, s ennél is kevesebben voltak képesek mindebből megfelelő stratégiai következtetéseket levonni. Hazai magyar közösségünkben is akadtak olyanok, akik hatvannyolc reformkommunista, esetenként szociáldemokrata eszméit iparkodtak valóra váltani, a normalizációval derékba tört személyes ambíciókkal együtt. Elsősorban ők igyekeztek a Csemadok bázisán és struktúráit kihasználva ismét hangadókká válni, olyan politikai-társadalmi mozgalmat szervezni, amelyben meghatározó szerepet kapnak. A Harminchármak aláíróit próbálták megnyerni elgondolásaiknak, s a korábbi pozícióikat megőrizni igyekvő, vagy pozíciókra pályázó személyekkel együtt létrehozták a Csehszlovákiai Magyarok Fórumát, amely azonban csak hetekig élt, ugyanis a politikai idő már meghaladta ezeket a próbálkozásokat. Kilencven télutóján és tavaszán egyre többen döbbentek rá, hogy itt rendszerváltás következett be, tehát nem reformokra, hanem gyökeresen új érdekképviseletre, politikai és társadalmi struktúrára van szüksége a szlovákiai magyarságnak is. A Független Magyar Kezdeményezés viszonylag rövid idő alatt politikai mozgalommá fejlődött, megtalálva természetes szövetségesét, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalmat. Szervezkedésbe kezdtek a magyar kereszténydemokraták is, kezdetben a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom klubjaiként, s ugyanebben az időben formálódik az Együttélés Politikai Mozgalom, zászlójára a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok érdekvédelmét tűzve. Akkortájt olyan elképzelés alakult ki, hogy helyesebb lenne, ha a nyugat-európai politikai értékrend mentén, és nem pedig etnikai alapon szerveződnének a kisebbségi pártok, s emiatt is támadták az alakuló-terebélyesedő Együttélést. Ezt az elgondolástszolgálta a VPN és az FMK közös dokumentuma is. Rövidesen kiderült azonban, hogy ezek a valóban szép eszmék itt és most Szlovákiában naivak és még jó ideig nem lesznek időszerűek, mert a társadalmi fejlődés bizonyos fázisait nem lehet átugrani, nyugati mintákat mechanikusan átvenni. Először Duray Miklós fogalmazta meg azt, amit akkor néhányan már világosan láttak, s mára, sajnos, teljes mértékben beigazolódott. Minden számottevő szlovák politikai tömörülés értékrendjében - különböző mértékben ugyan - a nemzeti szempont dominál, ezen a szűrőn jutnak, vagy nem jutnak át az egyetemes demokratikus eszmék. Ez a nem éppen örömteli, de mindenképpen egyértelmű tény meghatározta a hazai magyar politikai erők kialakulását, éspedig az európai értékrendnek megfelelően, hiszen az FMK-ból transzformálódott Magyar Polgári Párt, de az Együttélés is kötődik a Liberális Internacionáléhoz, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig egyre fontosabb szerepet tölt be az európai kereszténydemokrata szerveződésekben. Helyszűke miatt sem érdemes foglalkozni azokkal az elmérgesedő, olykor közösségi károkat is okozó vitákkal, ellentétekkel, amelyeknek színtere a prágai parlament, később az 1992-es és a két esztendővel későbbi választási kampány révén a sajtó és egész Dél-Szlovákia volt. Ezek a hazai magyar pártok közötti csatározások bizonyos értelemben elkerülhetetlenek voltak, s végül mégiscsak a nézetek és a pártközi kapcsolatok kikristályosodásához vezettek, másrészt fölöslegesen sok alkotó energiát emésztettek föl, még ma is föl-föltörő indulatokat, nézet- és érdekkülönbségeket gerjesztettek. Mégis: fél évtized múltán kivajúdtuk azt a politikai mechanizmust, amely talán a legegészségesebb a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek érdekképviseleteinek rendszere között. Kialakult és megmaradt több párt, amelyek jórészt ennek a közösségnek a társadalmi pluralitását tükrözik, s arculatukat megőrizve a sorskérdésekben, a parlamenti politizálásban megfelelő konzultációk és egyeztetések után egységesen lépnek föl. Három - egyre markánsabban kirajzolódó - gyenge pontja van a szlovákiai magyar politikai képviseletnek. Az első mindenképpen az, hogy egyfajta alapműnek tekinthető révkomáromi és más dokumentumok megszületése ellenére nincs a Magyar Koalíciónak világos - a nyugati politológusok és politikusok számára is érthető, a potenciális szlovák szövetségesek számára is nyilvánvaló, kételyeiket, előítéleteiket eloszlató - stratégiai programja, amely egyértelmű terminológiával és koncepcióban vázolná föl a szlovákiai magyarság helyzetét, kötődéseit, távlatait Szlovákiában és Európában. A másik gond abból fakad, hogy féloldalas a jelenlegi hazai magyar politikai rendszer, hiszen amióta a Demokratikus Baloldal Pártjának nemzeti erői kiszorították a parlamentből és a vezetésből a magyar személyiségeket, tulajdonképpen nincs olyan tömörülés, amely összefogná a nyugati szociáldemokrata értékrendet követő szlovákiai magyar polgárokat. Ezt az űrt szeretné kitölteni néhány sértődött és egyéni ambícióit érvényesíteni igyekvő személy, akikhez nosztalgiázó, regionális pozíciókat megkaparintani igyekvő egyének is csatlakoztak, s akiket nyilvánvalóan a mai hatalom is támogat. Nincs sok esélyük számottevő politikai térnyerésre, hiszen társadalmi bázisuk elenyésző, ám az említett gond ettől még gond marad. Kár, hogy az Együttélés keretein belül az idei télutón kibontakozó platformosodás jórészt csak sejthető ok miatt a jelek szerint megrekedt, pedig az alakulófélben lévő szociális (óvatoskodó és rossz megnevezés, helyesebb talán a szociáldemokrata, netán szocialista) platformnak komoly esélye lett volna a baloldali gondolkodásúak egy részének megnyerésére és aktivizálására. A harmadik és legsúlyosabb gond tulajdonképpen a kettőből fakad: jó stratégia, vagyis átgondolt program és a társadalmi-szociális összefüggések bizonyos lebecsülése miatt (amely nemcsak a hazai magyar baloldali mozgalom hiányával magyarázható) pártjaink nem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget a nemzetiségi kérdés gazdasági, szociális szférájának. Politizálásukban a kulturális, nyelvi, szellemi dimenziók voltak abszolút túlsúlyban, a jogés érdekvédelem pedig érthetően politikai síkon mozgott. Nyilvánvalóan mindkét szempont érvényesítése logikusan, ám háttérbe szorult egy alapvető fontosságú elem.: nevezetesen az, hogy a szlovákiai magyarság életének, boldogulásának, érdekvédelmének lényeges anyagi, gazdasági összefüggései vannak. A gazdasági kérdések lebecsülését híven tükrözi, hogy szlovák szakmai körökben is megbecsülésnek örvendő Harna Istvánt - neves közgazdászunkat - olyan helyre szorították le a tavalyi országos választások jelölőlistáján, ahonnan lehetetlen volt bekerülni a parlamentbe. Éveken át például csak kevesen ismerték föl az önkormányzatok szerepét a helyi és a regionális gazdasági élet megszervezésében. Nemcsak időveszteséget okozott, hogy akadtak vezető politikusaink, akik a politikai uszályhordozó szerepére akarták kárhoztatni a polgármestereket, önkormányzatokat és a regionális szerveződéseket. A Magyar Polgári Pártnak és jogelődjének valóban színvonalas önkormányzati és mezőgazdasági programja volt, melynek alapI ján 1992-ig kormánypártként sikerült szakmai és anyagi vonatkozásban bizonyos segítséget nyújtani a rendszer- és szemléletváltáshoz. Ez a támogatás szerintem számottevőbb és gyümölcsözőbb lehetett volna, ha a párt egyes akkori - állami és más politikai pozíciókban lévő - tisztségviselői elsősorban ezekre a fontos közösségi feladatokra koncentrálnak. Mára már világosan kirajzolódik, hogy egyesek akkor rövid- és hosszútávú célnak kizárólag saját vállalkozói karrierjük anyagi megalapozását tekintették. Kétségtelenül tiszteletet parancsoló az a tanácsadói segítség, amit Ásványi László és más MKDM-képviselő, Bauer Edit és több, együttélésben képviselőtársa, s ugyanígy Tóth János, Molnár Rozália és más liberális gondolkodású szakember nyújtott, hiszen ezrek gondjait orvosolták. A gond és a lényeg azonban az, hogy az elmúlt esztendőkben elprivatizálták előlünk a délszlovákiai ipari vállalatokat. Jellemző példaként hadd említsem meg Dunaszerdahely esetét, ahol a feldolgozó vállalatok pozsonyi és más - nem csallóközi - kézbe kerültek. Egyetlen negatív következmény a sok közül: ezek a tulajdonosok nem dunaszerdahelyi székhelyűek, tehát jórészt nem itt adóznak. Járásonként, régiókként sorolhatnánk a hasonló példákat. Nem volt pénz, nem volt tőke - mondták és mondják sokan. Megkockáztatom az ellenvetést: szerintem világos stratégia nem volt. Pénz igaz, a feladatokhoz képest nem sok, de azért nem is kevés - bizony azért akadt. De erről majd holnap. SZILVÁSSYJÓZSEF SZÁLKA ÉS GERENDA Hazugság és tolvajlás Mondogatta volt szegény megboldogult nagyapám intvén a jóra unokáját -, hogy aki hazudik, az lop is, s aki lop, az öl is. Súlyos szavak. Bennük, mint népi bölcsességben kocentrálódott a kilencedik parancsolat (Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!), a nyolcadikkal (Ne lopj!) és a hatodikkal (Ne ölj!). Végig gondolva azonban erkölcsi súlyukat és az élettapasztalat kölcsönözte igazságtartalmat, számos esetet tudok, amikor az egyik követte a másikat. Nem feltétlenül egyszerre és törvényszerűen, de rendszerint egyik a másikból következően. Az idei Jókai Napok forgatagában olykor észre sem vettük, hogy az állami „ajándékként" kapott pénztelenség ellenére is tisztességes Csemadok-rendezvényként folyó színjátszófesztivál az önzetlen támogatók révén valósult meg. Akik adtak, nem kérkedtek vele. Az egyik reggel többen is azzal a hírrel állítottak be a rendezvény stábjára, hogy Ivan Hudec szlovák kulturális miniszter - a Magyar Rádió híradása szerint - a neki feltett kérdesre válaszolva tájékoztatta Fodor Gábor magyar kulturális minisztert a szlovákiai nemzetiségi kultúra támogatási formáiról. A gyengébbek kedvéért Hudec úr közölte: a kultúra támogatásának egészét átalakították, s az így létrehozott alapítványi forma a benyújtott pályázatok szerint juttat pénzt az arra érdemesnek talált nemzetiségi szervezetek rendezvényeire. Válaszában kijelentette azt is, hogy a Csemadok állítólag nem nyújtotta be a pályázatait, ezért nem kapta meg a támogatásokat. Ez az állítás megfelel a felebarát ellen tett hamis tanúbizonyságnak. Ezt megelőzően Hudec úr saját miniszteri hatáskörében a törvényerejű költségvetési tételből már átutalta a Pro Slovakia állami alapítványnak a nemzeti kisebbségek kultúrájára szánt pénzt. Ezt nem lehetett másnak mint törvényszegésnek minősíteni, vagy éppen lopásnak, amit a következmények igazolnak. Ebből a parlament által jóváhagyott összegből csak a töredékét kapta meg - egyelőre Ígéretként - a szlovákiai magyar kultúra. Bőségesen kapott viszont propaganda célokra a kormánypárti nacionalista sajtó, mondván: ők majd tájékoztatják a tájékozatlan magyarokat, ukránokat, ruszinokat meg németeket. Komáromban hallva a szlovák kulturális miniszter válaszáról szóló hírt, néhányan csak összenéztünk. Egyetlen szó nélkül is tudtuk, hogy újabb hazugság röppent az éterbe. Nem is akármilyen szinten. Kérdés, meg lehet-e szokni a folyamatos, igaz, hogy minden rendszert nélkülöző, logikátlan hazudozást? Meddig szépítgetik a megszépíthetetlent a parlamenti és kormánykörök? Megszívlelhetnék, amit a nemrég Washingtonban megtartott szlovák-magyar-amerikai kerekasztal egyik amerikai résztvevője mondott a diktatúrák és a valóság megszépítésének kapcsolatáról. Az amerikai szenátor szerint a diktatúrák nem engedik meg, hogy negatív dolgokról is szó essék, a demokrácia viszont megengedőleg viszonyul a negatív társadalmi jelenségek megvitatásához, mert ebben látja a megoldás kezdetét. A diktatúra minden formáját elnyomja a bírálatnak, mert szüksége van a pozitív képre önmagáról. A demokrácia viszont éppen a negatív dolgok nyílt megmutatásával nyújt szabadságot és megoldási esélyt valamennyi égető gondra. Aligha kell sokat magyarázgatni, hogy az amerikai demokráciának igencsak hatékonyak az információszerzési eszközei és módszerei ahhoz, hogy pontosan megállapítsák, milyen irányba is fejlődik a jelenlegi hatalmi rendszer Szlovákiában. Gondolom, a magyar kulturális miniszter sem veszi készpénznek Hudec úr tájékoztatását a nem létező pénzekről. A pályázatok időben elkészültek, s a Csemadok rendezvényeinek támogatására időben be is voltak nyújtva a Pro Slovakiához. Az eredményt ismerjük, s azt is tudjuk: ölni nemcsak gyilkos szerszámokkal, méreggel, fegyverrel vagy szóval lehet. Szép, lassú halálra ítéltek minket egyes szlovák politikusok. dusza ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM A Kreml még nem adott ki hivatalos jelentést arról, hogy az immár több mint fél éve tartó csecsenföldi háborúnak hány civil esett áldozatául, és biztosak lehetünk abban, hogy sohasem készül el ez a szomorú statisztika. Nem tudja meg a világ, hogy Groznij, a kis kaukázusi köztársaság fővárosa hetekig .tartó szőnyegbombázása után hány csecsemő, hány várandós asszony, hány magatehetetlen öreg maradt a romok alatt. Arról viszont majd rövidesen megjelenik a zárójelentés, erre mérget vehetünk, hogy hány orosz katona halt hősi halált hazafias kötelességének teljesítése közben. A moszkvai propaganda most a civil veszteségek legalább hozzávetőleges kimutatása helyett inkább arra összpontosít, hogy bebizonyítsa a világ előtt: ahány csecsen - annyi terrorista. Olyan hangulatot kelt már hónapok Moszkva vihart arat óta, hogy aki nem ismeri a brezsnyevi politbüró főpropagandistáinak iskoláját kijárt orosz újságírók módszereit (mert öt év alatt elfelejtette, hogy ezek milyenek voltak), lassan már azt is elhiszi, hogy a világnak ezen a tájékán már a csecsszopók is géppisztolyt viselnek, hogy kioltsák az ártatlan orosz katonák életét. Az itt a kérdések kérdése, hogy az-e ma Csecsenföldön a terrorista, aki saját országában bombázók, tankok, lángszórók bevetésével egész városokat dönt romba, a civil lakosság tízezreit pusztítja módszeresen, vagy az, aki megpróbálja a szülőföldjét, nemzetének tagjait megvédelmezni, és kényszerűen ugyanazokat a módszereket alkalmazza, mint a Moszkva által a Kaukázusba vezényelt hadsereg. Nem véletlenül írtam az előző mondat elején, hogy „saját országában". Ugyanis moszkvai felfogás szerint Csecsenföld - Oroszország része. Ez pedig - figyelembe véve a történteket - azt jelenti, hogy a Kreml urai saját állampolgáraikat irtatják módszeresen a hadsereg segítségével. Ebből pedig logikusan következik, hogy nagyobb bűn szárad e hadjárat értelmi szerzőinek lelkén, mint azokén, akik annak idején, mondjuk, az afganisztáni kalandba hajszolták bele a szovjet hadsereget, vagy akik Csehszlovákiát tiportatták le tankokkal 1968-ban. Ezeket az akciókat legalább a birodalomépítés eszméjével, a világ két részre szakadtságával meg lehetett ideologizálni. Ami december óta a Kaukázusban történik, az azt is bizonyítja, hogy Csecsenföld - nem Csehszlovákia. De még csak nem is Afganisztán, ahol pedig szintén alaposan megleckéztették a hódítókat. A civil halottak tízezreiről szóló híreket olvasva elszorul az ember szíve, és legszívesebben azt írnám, hogy akkor cselekedtek volna bölcsen a csecsen vezetők, ha csendben behódolnak Moszkvának. Úgy tűnik azonban, hogy a Kaukázusban más logikához igazodva élnek az emberek, politizálnak a politikusok, mint mondjuk 1968-ban Csehszlovákiában. Dzsohar Dudajev enyhén szólva nem olyan tábornok, mint amilyen nálunk Ludvík Svoboda volt, vagy teszem azt Martin Dzúr, aki az ország védelmi minisztereként hetekkel 1968. augusztus 21-e előtt biztosította Brezsnyevet arról, hogy a szovjet, a keletnémet, a magyar, a bolgár és a lengyel kommunista hadsereg egyetlen puskalövés nélkül elfoglalhatja Csehszlovákiát. A következő két évtized alatt e magatartás jegyében alakult társadalmunk. A kapitulánsságnak általános rothadás lett a következménye, és még évtizedekig eltarthat, amíg kiheverjük. A végveszélybe került csecsen nemzet férfiainak egy maroknyi csoportja néhány napja öngyilkos vállalkozást hajtott végre; beváltotta Moszkvának tett ígéretét, és a harcok színhelyét áthelyezte Csencsenföld határain túlra. Néhány tucat harcos elfoglalta a dél-oroszországi Bugyonnovszk város kórházát, és több mint ezer túszt ejtett. A nemzetközi hadijog kimondja, hogy a túszszedés: bűn. Csakhogy felmerül a kérdés, ki tiporta először sárba a nemzetközi hadijogot. Hiszen a nemzetközi jog azt is kimondja, hogy bármely államnak tilos háborút viselni saját lakossága ellen. Persze, a bolsevik tőről metszett moszkvai propagandisták erre is találtak megoldást; már hónapok óta azt akarják elhitetni a világ közvéleményével, hogy a csecsenföldi megtorlás: puszta rendőri akció. Moszkva szelet vetett, és most - Bugyonnovszkban - vihart arat. Ha a kommandós akción nem lenne rajta a világ szeme, a tábornokok már napokkal ezelőtt eredményesen megrohamozták volna a kórházat. Ugyanis Oroszországban már legalább hetvennyolc éve nincs olcsóbb portéka az emberéletnél. Egyelőre azt akarja Moszkva elhitetni a világgal, hogy nem hadserege a terrorista, hanem azok, akik - miután nemzetük végveszélybe került - a lehetetlenre vállalkoztak. TÓTH MIHÁLY