Új Szó, 1995. június (48. évfolyam, 126-151. szám)

1995-06-13 / 136. szám, kedd

1995. június 12. VELEMENY új sz

ó [1327] FRICSKA Szintkülönbség A minap egy magát megnevezni nem Kívánó város vasúti pályaudvarának illemhelye elé gyorsított személy érkezett.' Ez a gyorsított személy ezen'sorok írója volt. Miután mindenkinek vannak folyó ügyei, ugye nem kell részleteznem, mit jelent ilyenkor a másodperc töredéke is. Tehát, toppannék a kis szobába, de repült felém a vécés néni, tartván a markát, hogy fizessek 1 (írd, lásd, olvasd, halld: egy) koronát. Cserébe a kezembe nyomott egy helyes kis jegyecskét, az üzlet tehát megköttetett. Na most aztán már nyomás! Csak később, nyugodtabb körülmények között néztem meg, hogy miféle jegyet adott a néni, legyen mondjuk Maca, vagy Macuska. Nos, a bilétán az áll, hogy egy korona értékben használhatom az egészségügyi berendezéseket. Arról, hogy az árban ÁFA is van-é, vagy a mennyiség szabott-é vagy sem, nem szól a szöveg. A jegyecske szélén viszont van egy nagyon érdekes figyelmeztetés, miszerint a biléta ellenőrzés végett megőrizendő! Nos, itt kezdtem el kétségbe esni, hiszen képzeljük csak el: az ember „ott" ücsörög vagy ácsorog, mikor betoppan karhatalommal együtt a Macuska néni, hogy mindenki vegye elő és mutassa meg. Hirtelen az ember azt sem tudná, hogy mit vegyen elő, esetleg mit tegyen el... Ráadásul ha még a személyi számomat is kérik, hogy én valóban én vagyok-e, és hogy jól meggondoltam-e azt, amit épp cselekszem... Valójában persze egy szavam sincs az ellen, hogy a vécés néni jegyet ad a koronásomért. Nyilván ezt azért teszi, mert valahol, valakinek el kell számolnia jövedelmével, már csak azért is, hogy az adóhivatal ne tudjon kételkedni vállalkozói tevékenységében. Hiába, a vécés néni már olyan szintre ért, ahol bizony illik elszámolni. Csak úgy mellékesen jut eszembe: ki és mikor számoltatja el a legfelsőbb szerveket az állampolgárok adójának felhasználásával, a vagyonjegykönyvek tulajdonosainak zsebéből kivett milliárdokkal, egyáltalán: mikor jut el a kabinet a kabinos néni szintjére...? KERTÉSZ GÁBOR Lakásprivatizálási újítások SZÁLKA ÉS GERENDA A lakástulajdonról és ezzel együtt a lakások privatizálásáról szóló törvénynek a kormány által parlament elé terjesztett változatában hiába kerestem azt a megközelítőleg egy hete emlegetett Mečiar-féle „újítást", hogy a lakását megvásárló bérlő állami adósságlevelekkel is kifizetheti a vételárat. Akadt ott viszont néhány nem kevésbé meghökkentő - ötvenes évekre emlékeztető - „újítás". így például az, hogy a község bizonyos esetekben köteles eladni a tulajdonába tartozó lakást és a háztelket (a kormány által megszabott áron). A tulajdonában levő műtermet pedig szinte minden további nélkül köteles eladni a műterem bérlőjének, ha az meg akarja vásárolni (alighanem a műterembérlők alkotják a lakosság legnyomorultabb rétegét, ha ekkora kiváltságban kívánja őket részesíteni a kormány). A kormány által előterjesztett törvénymódosítás további nagy „újítása" az, hogy ezentúl nemcsak a lakások, hanem a nem lakáscélú helyiségek, lakóházak és beépített területek, valamint a lakóházakhoz tartozó területek eladásából befolyt vételárat is a községi lakások fejlesztési alapjába köteles befektetni. Meglehetősen furcsák ezek a rendelkezések akkor, amikor a kormány úgy véli, hogy ő nem köteles eladni, kedvezményes áron a vagyonjegyes privatizálásba átadni a még nem privatizált állami vállalatokat (és hagyjuk most figyelmen kívül, hogy ezek majd Mečiarhoz hű szemé lyek kezébe kerülnek). Furcsák ezek a rendelkezések a szlovák alkotmány 20. cikkét olvasva is, hiszen az említett alkotmányos cikk az első bekezdésében szögezi le, hogy minden tulajdonos tulajdonjogának azonos törvényes tartalma van, és egyforma védelmet élvez. Ugyanennek a cikknek a negyedik bekezdése pedig azt állapítja meg, hogy a kisajátítás és a tulajdonjog kényszerjellegű korlátozása csak akkor lehetséges, ha négy feltétel egyidejűleg teljesítve van: elkerülhetetlenül szükséges mértékben kell történnie; közérdekből; törvény alapján és arányos 4<ártaTäňľtas mellett. Emberfeletti igyekezet kellene ahhoz, hogy az említett alkotmányos rendelkezések és egyes törvények, illetve a jelen eset ben a lakástulajdonról szóló törvény rendelkezései között meg magyarázzon valaki valamilyen összhangot. Ugyanis például azt a helyzetet, amikor a tulajdonos köteles megválni a tulajdonától, a világon mindenütt kisajátításnak nevezik. Közvetett kisajátításról, illetve diszkriminálásról lehet beszélni akkor, amikor a kormányzat csak egy bizonyos meghatározott körbe tartozó tulajdonost kötelez arra, hogy a tulajdonában levő lakásokat, nem lakáscélú helyiségeket, telkeket eladja, de ugyanakkor ilyen kötelezettséget más lakástulajdonosokra nem ró ki, mert ugye „minden tulajdonos tulajdonjogának azonos tartalma van, és egyforma törvényes védelmet élvez." Lehet hogy ezek a tervezett törvényes intézkedések szükségesek, közérdeket szolgálnak, de még mindig hiányzik a negyedik feltétel teljesítése; mégpedig az, hogy a tulajdonost, a községet kártalanítani kellene. A kormány és a szlovák parlament egyes intézkedései viszont éppen ellenkezőleg, ott rövidítik meg a községeket, és teszik ki a kormány kénye-kedvének, ahol csak tudják. Nyilván azért, hogy a polgármestereket és főpolgármestereket a kor mány iránti lojalitásra kényszerítsék. Legalább ennyire alkotmánysértőnek tekinthető az is, hogy a tulajdonos mire használhatja fel a vételárat (csakis a községi lakásalap fejlesztésére!), és akkor még egyáltalán nem esett szó arról, hogy a kormány arra szeretné kényszeríteni a tulajdonost, a községet, hogy fizetőeszközként fogadjon el olyan állami adósságlevelet, kötvényt, amellyel a községi lakásalap fejlesztésével vagy legalább javításával foglalkoztatott kőműveseket, szerelőket, bádogosokat és tetőfedőket nem tud majd kifizetni, mert ugye, ők sem hajlandóak hitelezni Mečiar Szlovákiájának. FEKETE MARIAN TEGNAP OLVASTUK Ján Čarnogurský tévedése Ján Čarnogurský, a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke a közelmúltban, jogos felindultságában kijelentette: „El kell érnünk, hogy ők féljenek tőlünk". Az „ők" alatt Vladimír Mečiart és a kormánykoalíciót, a „tőlünk"-ön az ország valamennyi rendes állampolgárát értette. Kijelentésében azonban valamiben tévedett, de egyáltalán nem abban, amit sokan a szemére vetnek, vagyis hogy szavai agresszívek voltak és nélkülözték a demokratikus és keresztény gondolkodás elveit. Ez csupán nézőpont kérdése. Čarnogurský másban tévedett, állítása ugyanis már eleve téves feltételezésből indult ki. Mégpedig azért, mert „ők" már régesrég félnek „tőlünk". Az erőfitogtató beszédek, a brutális eljárási módszerek és a kormány garázdálkodása mellett lehet, hogy ez meglepőnek tűnik, de így van. A kormány egyszerűen fél a társadalomtól, és nem bízik saját erejében. Erre a kelleténél is több bizonyíték van. Az államigazgatásban zajló személyi tisztogatások azt tükrözik, hogy félnek a hivatalnokok esetleges lojalitáshiányától. A tisztségek kinevezések és nem pályázatok útján történő betöltése azt a félelmet mutatja, hogy a kormányhoz közelálló jelentkezők nem képesek felvenni a versenyt másokkal szemben. Az újságírók előli kitérés a szabad sajtótól való félelemben gyökerezik. A vagyonjegyes privatizáció leállítása a polgárok független gazdasági tevékenységétől való félelmét tükrözi. A privatizáció halogatását és a tíz évre lekötött államkötvények kibocsátását az a félelem szülte, hogy a most még rendes, privatizáció után érdeklődést mutató polgárok más felé is f<?rdulhatnak. Az önkormányzati szervek jogköreinek megnyirbálása abból fakad, hogy a kormány elképzelése arról, mi a jó, nem egyezik azokéval, akiket ez érint. A kisebbségekkel és az eurorégióval szemben folytatott konfrontációs politika annak a jele, hogy a kormány nem bízik saját állampolgáraiban. Az alkotmányos rendszer megváltoztatását célzó lépések a kormánykoalíció képviselői esetleges majdani „ballépéseinek" kiküszöbölésére irányulnak. A félelemnek és a bizalmatlanságnak tehát különböző fokozatai vannak. A hatalom fél a társadalomtól, a DSZM saját koalíciós partnereitől, a DSZM vezetősége saját képviselőitől, Vladimír Mečiar pedig az őt körülvevőktől. Ezért el kell afelett gondolkodni, vajon egy ilyen megriasztott társaságot érdemes-e még tovább ijesztgetni. Ha még jobban megijed, még durvább, gorombább lesz. Viszont lehetséges, hogy ezzel sietteti majd saját bukását. Vagyis: bu-bu-bu? (Ondrej Dostál, SME) Lojalitás vagy balekség Lojális ural fogják szeretni. Lojális úr lesz a példa. Lojális úr les/, a szokatlan. Lojális úr lesz, aki bezzeg így, bezzeg úgy, meg majd bezzeg mindig. Lojális úrnak fát vághatnak a hálán, szíjat hasíthatnak a bőréből, megbecsteleníthetik szülőanyját, kirabolhatják sziilőapját, átültethetik gyermeke nyelvét. Lojális úr mindig (az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint) méltányos, igazságos, jóhiszemű, becsületes, a politikai rendszerbe beilleszkedő, törvényeit elfogadó, ellene nem tevő személy marad. Ezt a definíciót ismerve senki sem lojális, aki Szlovákiában az. éppen hatalmon lévő kormánykoalíció megálmodta és megvalósítás alatt álló politikai rendszerét ellenzi. Mert egy dolog az elvileg deklarált lojalitás valamely politikai párt, nemzeti közösség, etnikum vagy egyén részéről a parlamentárisait demokratikus jogállam irányában, s más dolog az említett politikai rendszer keretén belül és eszközeivel sorozatosan elkövetett jogsértés, alkotmánysértés, politikai szempontú privatizáció elleni tiltakozás, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Márpedig az. a szlovákiai magyar, aki mindeddig nem emigrált, nem mondott le állampolgárságáról, hanem itt igyekszik boldogulni, s a parlamenti demokrácia és jogállam játékszabályait az utolsó pillanatig betartani, milyen, ha nem lojális'.' Ezzel együtt olyan alapvető állampolgári kötelességeket is teljesít, minta hadkötclzettség, a/adófizetés, a törvényekből adódóan rá kirótt illetékek befizetése. Ennek fejében három dolgot vár el az elveivel nagyjából azonos tézisekre alapozott politikai rendszertől: 1. emberi jogainak alkotmányos garantálását. 2. nemzeti kisebbség tagjaként egyéni és kollektív tájékoztatási, oktatási, kulturális szükségleteinek saját nyelvén való általános (költségvetési keretből) és specifikus (önkormányzati és magánpénzekből) kielégítését. 3. jogokat az állampolgári érdekei és politikai elvei szerinti társuláshoz. Ezeket is csak akkor kéri külön, ha a politikai rendszer törvényes alapját képező alkotmány olyan kirekesztő a nemzeti kisebbségekkel szemben, mint adott esetben a Szlovák Köztársaság Alkotmánya, amely velük kapcsolatban korlátolt jogokat felsorol, de nem tekinti őket integráns államalkotó elemnek. A lentieket gondoltam végig azután, hogy dr. Gyimesi Györgyöt, a megjegyezhetetlen nevű baloldali magyar népi mozgalom vezérét végighallgattam a Vaša televízia - VTV-, most már nemcsak kábelen, hanem műholdvevővel is fogható magáncsatorna Nyílt kátyákkal című vasárnapi műsorában. Tartozom annyival az igazságnak, hogy valószínűleg nem láttam a beszélgetés elejéi, ahol feltehetőleg a politikai kártyaparti távolmaradt másik játékosát emlegették. Legalábbis ez derült ki mindabból, amit a riporter befejező mondataiban foglalt össze. A lényegről viszont aligha maradtam le. Gyimesi úrból áradt a lojalitás a Szlovák Köztársaság, illetve igazából a hatalmon lévő kormánykoalíció leié. Sőt szerinte kizárólag ő és elvbarátai a lojális szlovákiai magyarok. Minden kétségei kizáróan így van, ha a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Szlovák Nemzeti Párt és a Munkásszövetség pártkoalíciója iránti eltökélt lojalitását veszem figyelembe. Ezzel együtt az is kiderüli az. arcát legtöbbször a stúdió padlója leié fordító Gyimesi úr szavaiból, amit eleddig csak sejtettünk, vagy a szórványos sajtónyilatkozataikból kielemeztünk: egyedül számukra fontos, hogy szlovákiai magyarok is legyenek az. államigazgatási szintek különböző posztjain. Ennek érdekében mindent meg akarnak tenni. Gondolom, egy-egy kiválasztott lojális emberük még arra is kapható lesz egy-egy járásban az oktatási igazgatói székből, hogy a szülők beleegyezése nélkül bevezettesse az. alternatív kétnyelvű oktatást az általa kinevezeti lojális iskolaigazgatóval. Szavaiból kisejlett, hogy az államigazgatási pozíciókért ők lesznek a leglojálisabb szlovákiai állampolgárok. így csak ők képviselhetik kizárólagos joggal annak a sok, Gyimesi doktor úr szerint félrevezetett szlovákiai magyarnak az érdekeit, akik a legutóbbi parlamenti és községi önkormányzati választásokon a magyar koalícióra szavaztak. Eljön hát ismét a sokak által titokban visszasírt pártállami idill. Hamarosan megmutatják majd, mit tudnak a lojális díszmagyarok, akiket már meg sem kell választanunk, elvégre őket nevezi ki a lojalitás etalonját is birtokló Vladimír Mečiar. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz náluknál aktívabb, eltökéltebb nyelvrendőr és nyelv besúgó. Jutalomért, koncért hamarosan újra be fognak súgni bárkit. Ettől lesz csak igazán lojális a szlovákiai magyar. Ha nem tudnák csinálni, lesznek olyan lojálisok, akik átadják a pártállami körvadászatokon szerzett tapasztalataikat mindannyiunknak. DUSZA ISTVÁN AHOGY ÉN LÁTOM Azóta, hogy Ivan Hudec miniszter felfedezte a kisebbségi kultúra és sajtó finanszírozásának új módszerét, és a kormány mindenre kapható szócsöve, a Slovenská Republika szerkesztősége számlájára utalta át a kisebbségeknek szánt 60 millió koronányi költségvetési tételnek csaknem a felét, a hazai demokratikus sajtóban megsokasodtak a magyar kisebbséggel rokonszenvező írások. Úgy tűnik, a szélsőséges nemzetieknek e „könyvelési bravúrja" még az ügyünk iránt közömbösen viseltető publicistákat is cselekvésre ösztönözte, és ezt nehezen viseli el a végrehajtó hatalom. Nyilván érzi, hogy túllőtt a célon. Várható volt, hogy a televízióban és a kormányhoz nagyon közel álló nyomtatott sajtóban Hudecék megr próbálják helyrehozni a taktikai hibát. No, nem úgy, hogy a Slovenská Republikától és a többi kormányhű laptól visszaveszik a kisebbségektől elrabolt összeget. Más megoldást találtak, és ennek az a lényege, hogy Új taktika - régi eszme megpróbálják kijátszani a magyarok ellen a többi kisebbséget. A németeket, a romákat, a bolgárokat, a ruszinokat, a horvátokat stb. Azt a benyomást próbálják kelteni, hogy a kisebbségeknek előirányzott összeg döntő részét a magyarok maguknak akarják „lehappolni". Nemzetközi fórumokon azt állítják, hogy Szlovákiában valamennyi kisebbség fölöttébb elégedett a helyzetével, csak a magyarok magatartása miatt vannak feszültségek, pedig , úgymond ők rendelkeznek valamennyi kisebbség-közül a legkiterjedtebb iskola- és intézményhálózattal. Juraj Pohronec publicista még azt is szemünkre (és Michal Kováč szemére) vetette, hogy valamennyi hazai kisebbség közül, lám, a magyarok leginkább bejáratosak az elnöki palotába. Az e nyomvonalon beindított sajtókampány célja kétségkívül a hangulatkeltés. Nem utolsósorban a németek, a ruszinok, a horvátok, a romák, a bolgárok hergelése a magyarok el len. És természetesen a kormánykoalíció érvmuníciójának gyarapítása arra az esetre, ha esetleg (esetleg?) majd a parlamentben és az Alkotmánybíróságon, netán a Számvevőszéken is választ kell adni arra a kérdésre, vajon törvényes volt-e a ki sebbségeknek szánt (a korábbi évekhez képest már egyébként is erősen iefaragott) költségvetési támogatá? említett módon végrehajtott átcsoportosítása. Már előre lehet sejteni, hogy miként a vagyonjegyes privatizáció kötvényes „privatizációvá" való átalakítását, úgy a kisebbségi kultúrákra szánt pénz átcsoportosítását is az egyenlőség jelszavának hangoztatásával ideologizálja meg a kormány. „Szlovákiában - véli a Republika kommentátora - igenis hátrányos megkülönböztetésben élnek a kisebbségek". Nocsak, lelkesedik fel a lap olvasója, hát akadt egy koalíciós újságíró, aki rálépett a damaszkuszi útra? Lelkesedése azonban nyomban alábbhagy, mihelyst végigolvassa a mondatot. Mert a mondat másik felével a szlovákiai magyarok nyakába varrja a többi kisebbség hátrányos megkülönböztetését: diszkriminálásuk a politikai rendszer, a-tömegtá jékoztatás és a magyar polgártársaik politikai vezetőinek a műve." A rabló tolvajt kiált klasszikus esetéről van itt szó. Kétségtelen, hogy a 600 ezres lélekszámú magyarságnak fejtettebb iskola- és intézményrendszere van Szlovákiában, mint a 2000 tagot számláló bolgár közösségnek vagy' a néhány ezer horvátnak. Kétségtelen, hogy mi szervezettebbek vagyunk a kb. 500 ezres roma közösségnél vagy a német ajkúaknak annál a töredékénél, amely a második világhábo rú utáni kollektív megtorlást követően a csodával határos módon megmaradt. De azért már a hazai magyarok fennmaradásáért, közösségünk önszerveződéséért ne a szlovák nacionalisták akarják „besöpörni" a dicséretet! Hogy vannak még iskoláink, intézményeink, az bárkinek, bárminek érdeme lehet, csak éppen a szlovák nemzetieké nem. E vonatkozásban kaphat jó pontot az első Csehszlovák Köztársaság, vagy akár még—az—1-84-8 -utárvi -kommunista rendszer is, mert mindkettő kénytelen volt belátni, hogy egy 600-700 ezres népcsoport nem írható le társadalmi megrázkódtatások nélkül. Nem csodálkoznék, ha ez „új taktika" jegyében a nemzetiek arra vetemednének, hogy a szlovákiai magyarság eticnében megpróbálják szervezetten kijátszani a többi hazai kisebbséget. TÓTH MIHÁLY