Új Szó, 1995. április (48. évfolyam, 77-99. szám)

1995-04-21 / 92. szám, péntek

1995. április 24. DOKUMENTUM Ú

J SZ

Ó 1 3 \ Rendezvények vészhelyzetben (Folytatás az 1. oldalról) alapján dönt a pályázataink sorsáról. Azt azonban a minisztérium se tudja, kik a tagjai az állítólag jövő héten összeülő bizottságoknak. • Hány és milyen rendezvény sorsa vált így bizonytalanná? - Pályázatunkban 107 országos és regionális rendezvény támogatására kértünk pénzt a Pro Slovakiától. A tájékoztatás szerint augusztusnál előbb aligha születik döntés. Éppen, ezért kértem a minisztérium illetékeseit, hogy jövő hét keddjéig hozzanak döntést a szükséges összeg egy részének előleg formájában történő átutalásáról. Ellenkező esetben a miniszter törvénysértését a megfelelő fórum elé visszük. Ugyanez a szándékunk a Hét és a Tábortűz nyomdai költségei megtérítésének elmaradása esetén is, mivel a minisztériummal erre érvényes szerződést kötöttünk. • Milyen összegről van szó? - A szerződésben 800 ezer koronát rögzítettünk, de a számlák ennél kisebb összegről szólnak. Ezzel kapcsolatban tájékoztatnom kell a szlovákiai'magyarokat, hogy kénytelenek voltunk április 30-ai hatállyal a Tábortűz gyermeklap és a Hét szerkesztőségei alkalmazottainak felmondani. Ebben a pillanatban azt sem tudjuk, hogy a törvényes felmondási időre járó bért és a végkielégítést miből fizetjük kj. . • Milyen lépéseket terveznek, hiszen az első nagy országos rendezvényre, a Tompa Mihály Vers- és Prózamondóversenyre már a jövő héten sor kerül Rimaszombatban? - Az Országos Választmány legutóbbi ülésén kötelezett bennünket a rendezvények megtartására, annak az árán is, ha minimálisra kell csökkentenünk az időtartamukat. A Tompa Mihály szavalóversenyt hitelekből, támogatók pénzéből még megtudjuk rendezni, de ha a jövő héten a kulturális minisztériumban nem hoznak döntést az előzetes támogatás átutalásáról, akkor a további rendezvényeinket kénytelenek leszünk lemondani. A következményekért nem vállalhatjuk a felelősséget. (d-n) i Dedikálás Holnap a komáromi tiltakozó nagygyűlés színhelyén Zalabai Zsigmond dedikálja a Magyar Jeremiad című könyvét, amely visszaemlékezéseket és verseket tartalmaz az 1946 és 1348 közötti kitelepítésről és deportálásról. A könyv a helyszínen megvásárolható. - U Véletlenek? Az elmúlt héten pénteken éjszaka kettőkor az Arpád Matejka, Mečiar mozgalmának alelnöke által használt Seat Ibiza márkájú személygépkocsit felrobbantották. Kiderült egyben az is, hogy ezt a gépkocsit a DSZM alelnökének valamiféle magánvállalat kölcsönözte úgymond szolgálati célokra. Az éjszakai robbanás megközelítőleg 150 ezer korona összegű kárt okozott a gépkocsiban, ami ugye, egy ilyen külföldi márkájú gépkocsi esetében nem egy totális károsodás. Ugyanakkor senki sem hajlandó nyilatkozni arról, milyen vállalat, melyik vállalkozó kölcsönözte a gépkocsit „a társadalom vezető ereje" alelnökének. A terrorista cselekményeket mindig is elítéltük - akkor is, amikor a pozsonyi alvilág üzleteket, gépkocsikat robbantott fel, men a tulajdonosaik nem voltak hajlandóak védelmi díjat fizetni. Ezért sem tartom igazán szerencsés lépésnek, ha egy meg nem nevezett magáncég gépkocsijában okozott kárt politikai merényletté léptetnek elő. Ugyanakkor persze azt is látni kell, hogy ez valahogy éppen kapóra jött a demokrácia megkurtítására törekvő kormánypártoknak. Úgy egészen véletlenül, csak egy héttel az állítólagos politikai merénylet előtt olvasta fel Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt alelnöke az újságírók előtt a Büntető Törvénykönyv módosítására vonatkozó tervezetét, amely az évek óta emlegetett államvédelmi törvényt helyettesítené. Az állítólagos politikai merénylet utólag megindokolja ezt a törvénytervezetet. A véletlenek ilyen szerencsétlenül „szerencsés" egybeesése a huszadik században néhányszor megtörtént már. 1923-ban egy félkegyelmű anarchista merényletet követett el Rašin csehszlovák pénzügyminiszter ellen. A csehszlovák parlament még ugyanabban az évben elfogadta azt az államvédelmi törvényt, amelynek alapján az ötvenes évek elején többek között Rudolf Slánskýt is halálra ítélték. 1934. február 27-én felgyújtották a berlini Reichstagot, ami ürügyül szolgált a fasizmus országos méretekben alkalmazott terrorjának beindításához. Valóban csak a véletlenek egybeeséséről lenne szó? FEKETE MARIAN KOMAROM KAPCSAN Katedra-különszám Holnap megjelenik a Katedra különszáma. Megkérdeztük hát Hodossy Gyulát, a Lilium Aurum igazgatóját, a Katedra felelős kiadóját: milyen alkalomból lát napvilágot a különszám? - A második éve megjelenő Katedra szerkesztősége az utóbbi hónapokban felgyülemlett társadalmi, politikai, iskolaügyi és kulturális gondok, megoldatlan kérdések okán úgy döntött, hogy a holnapi komáromi tiltakozó nagygyűléssel szolidaritást vállalva, külön, bővített számot jelentet meg. A lapot a helyszínen, ötezer példányban, ingyen kívánjuk osztogatni. E helyen szeretnénk megköszönni az Együttélés Politikai Mozgalomnak, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak és a Magyar Polgári Pártnak, hogy mind erkölcsileg, mind anyagilag támogatták különszámunk megjelenését. • Hogyan tükröződik a Katedra különszámában a szerkesztőség említett szolidaritásvállalása? - A lap szerkesztőségi vezércikke - Oktatásügy és demokrácia - hangsúlyozza, hogy a szlovákiai magyar pedagógustársadalomtól azt várja a mostani hatalom, hogy engedelmes szolgája legyen a tekintélyuralmi rendszernek: fegyelmezze gyermekeink lelkét, némítsa el ajkukon a magyar szót, tépje ki szívükből a vágyat, hogy felnőve önértékű személyiséggé váljanak. Kultúránktól pedig még ennél is egyszerűbb dolgot kíván, egyszerűen csak a megszűnést. Polgárrá viszont csak az az ember válhat, aki önálló döntésekre képes, polgári társadalmakká pedig azok a társadalmak, amelyek megvédik szabadságukat az elnyomással szemben. Iskoláink és kultúránk védelmével ma a szabadságunkat is védelmezzük. Lapunk segíteni kívánja ezt a küzdelmet, valamint azt a munkát, amely iskoláinkban és kulturális életünkben folyik. • Mi lesz a Katedra sorsa a különszám után? - Havonta megjelenő lapunkat, amely A szlovákiai magyar pedagógusok és nevelők lapja alcímet viseli, szeretnénk olyanná tenni, hogy ténylegesen rászolgájon erre a megnevezésre. A lapon és az ahhoz kapcsolódó Katedra Könyveken, illetve Katedra Napokon keresztül elsősorban szakmai segítséget szeretnénk nyújtani pedagógusainknak. Együttműködési megállapodásokat kötöttünk több magyarországi szakfolyóirattal és tankönyvkiadóval: minderről huszonkettedike után megbeszéléseket kívánunk kezdeményezni a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének vezetőségével és más szakemberekkel; továbbá egy szakmai szerkesztőbizottság létrehozását tervezzük, és Turczel Lajos professzor urat kívánjuk felkérni a lap örökös főmunkatársává. A lap új főszerkesztője, Kulcsár Ferenc költő, a Lilium Aurum kiadó vezetője. Bízom benne, hogy megfelelő szponzori támogatással biztosítani tudjuk a lap kiadásához szükséges anyagi hátteret. (k-y) Nyílt levél Ivan Hudecnak, a Szlovák Köztársaság kulturális miniszterének Tisztelt Miniszter Ur! A szlovákiai magyar nemzetiségi kultúra és sajtó ügyében terhelem levelemmel. Kényszerből teszem. Nyilván emlékszik januári találkozásunkra, amikor személyesen vázoltam Önnek magyar nemzetiségi kultúránk s a nemzetiségi sajtó helyzetét. Pénztelenségünkről szóltam, s kényszerű, türelmetlen várakozásunkról. Az ideiglenes költségvetésről szóló parlamenti vitában ugyanis szinte szó sem esett rólunk. Mintha nem is lennénk. Ön azzal biztatott, hogy a nemzetiségi kultúra intézményei és a sajtó az év első három hónapjára azonos szinten kap támogatást, mint az előző év hasonló időszakában. Ilyen értelemben tájékoztattam találkozásunkról a sajtót. Röviddel ezután az érvényben lévő magyar bizottság javaslatot terjesztett Ön elé a magyar nemzetiségi sajtó támogatásáról. S azóta semmi. Sajnos, az elmúlt három hónap irányunkban megnyilvánuló minisztériumi gyakorlata kiábrándító és megalázó. Önnel, miniszter úr - ez ügyben - számos kérés, próbálkozás ellenére sem sikerült találkozni a három hónap alatt. A bolondját járatták velünk. Kérdéseinkre a minisztérium felelősei sem tudtak érdemleges választ adni. Egyetlen mondatot ismételgettek állandóan: a miniszter úr még nem írta alá. Április 18-án körbetelefonáltam a minisztérium felelőseit, kértem, mondják meg végre, milyen lapok kaptak támogatást az első negyedévre. Elutasító, kitérő választ kaptam. De mondhattak volna akármit is, egy dolog világos: a két magyar színházon kívül, a Csemadoknak juttatott nyomorúságos adományon kívül az első három hónapra egyetlen szlovákiai magyar lap nem kapott egy fillért sem. Ugyanez érvényes a szlovákiai magyar könyvkiadásra. Ezután jogosnak érzem a kérdést: hová lett a miniszter úr januári ígérete? S mi lett a sorsa a nemzetiségi kultúra, a nemzetiségi sajtó támogatására szánt pénznek? Nem vonom kétségbe sokszoros elfoglaltságát, de ez manipulálás a helyzettel és az idővel. Ha azt mondja a kormány vagy annak illetékes minisztere: a kevésből kevesebb jut, ha nehezen is, de megérthető. Ami viszont most van, az nullpont, a szlovákiai magyar nemzetiségi kultúra anyagi lenullázása, amire nincs magyarázat. Figyelmébe ajánlok egy tényt, miniszter úr: nemzetiségi kultúránk nem önellátó. Támogatásra szorul. S ezt a támogatást nem adományként fogjuk fel a kormány részéről. Állampolgári jogunk van a nemzeti jövedelem ránk eső részére. A pénzhiány okozta helyzetünk: az elmúlt három hónapban a szlovákiai magyar lapok eladósodtak. Az ígéretek és a bizonytalanság útja ezzel véget ért. Elkezdődött a lepusztulás. Anyagi szegénységbe lökték a Csemadokot. Lebénul a nemzetiségi információ, elveszíti fórumait az irodalom; s minden más mellett a legfájóbb: életképtelenekké válnak 'gyermeklapjaink - a gyermekek kezéből veszik ki a betűt! (Számomra ugyanilyen fájó, hogy szlovák gyermeklapokat is a pusztulás sorsára juttatnak.) Milyen program ez, miniszter úr? Kinek az érdeke ez? Csaknem nyolcvanéves nemzetiségi sorsunkban sokféle megszorítást és ideológiát megéltünk. De ami most történik velünk, arra 1949 óta nincs példa. S történik mindez egy író minisztersége alatt! Az anyagi nincstelenséggel küzdő kultúra elveszti nemzeti-humánus vonásait, nemzeti arcát - társadalmi pozícióit. Ha támogatás nélkül maradnak a szlovákiai magyar információ fórumai, rohamosan elfoglalja helyüket a magyarországi bulvársajtó. Társadalmi életünk terein megjelennek a kulturális piacgazdaság brutalitásai, megjelennek a kis cápák, s öntik a bulvárt, az amerikanizálódás minden kacatját. Ki vállalja ezért a felelősséget, miniszter úr?! Sajnos, mindez árnyékot vet a szlovák-magyar alapszerződés sorsára és kilátásaira is. Mert így a szavak és a tettek nem fedik egymást. Mosolygással, ígéretekkel, gondjaink félreseprésével már jóllaktunk. Hogy lesz, hogyan lehet ebből jószomszédság? Miért nem dönthetünk a bennünket illető dolgokról magunk? Miniszter úr, az Ön elődei elismerték és elfogadták, hogy felelős magyar személyekből álló bizottságok tegyenek javaslatot a nemzetiségi kultúra támogatására szánt pénzösszegek odaítéléséről. Ön ezt is semmibe veszi. Nem tudok, nem lehet ezzel egyetérteni. Besepertek bennünket a Pro Slovakia kulturális zsákjába. S ott ki képvisel bennünket? Visszafelé megyünk, miniszter úr! Ma már természetesnek tartom, hogy a magunk ügyeiről magunk döntsünk. Most, így még beleszólásunk sincs. Milyen politika az, amelyik egyik kezével lojalitást kér, a másikban ostort suhogtat? Szeretném, ha Szlovákia magyar állampolgárainak is gondoskodó miniszterük lenne. Ez úton barátkozhatnánk is. Ne csodálkozzék viszont, a felelőtlenség és törvénytelenség ellen tiltakozunk és lázadunk. Létünkért, megmaradásunkért tesszük. Tisztelettel: Dobos László Pozsony, 1995. 4. 19. Újabb áldozat: a Tücsök EGY PEDAGÓGUS TÉPELŐDÉSE Csak öt elsős (Folytatás az 1. oldalról) negyedéves költségvetési provizórium égisze alatt ugyan jóváhagytak kétszázezer koronát az Irodalmi Szemle támogatására, ám ennek az átutalása a mai napig nem történt meg. (Megjegyzendő, hogy hasonló cipőben jár többek közt a Kalligram vagy a szlovák lapok közül a Rombold és a Kultúrny život is.) Magyarázat mindenre akad: a kulturális minisztérium irodadzsungelében bolyongva a minap (magyarázat vagy felvilágosítás helyett) mindenütt azt a választ kaptuk, hogy a miniszter joga a döntés. Ő pedig úgy döntött, hogy minden kiadónál egy lapot méltat túlélésre. Ám válassza ki a kiadó (esetünkben a MadáchPosonium), melyik kedvesebb a szívének. A tisztelt hivatalban természetesen arra sem kaptunk választ, milyen összetételű bizottság dönt lapjaink sorsáról, vagy melyek azok a lapok, amelyeket méltónak találtak e kegyre. Az meg már szinte kinyomozhatatlan, hová teszik, mire fordítják a kisebbségi lapokra szánt támogatást. Rossz nyelvek szerint a kegyeltek között található töb bek közt a Slovenský juh című, kisebbségi sajtóterméknek semmilyen kritériumok között sem tekinthető periodikum. Ami az egymásnak ellentmondó válaszok, mellébeszélések és pletykák mellett ma már biztosra vehető: a Hét bejelentette megszűnését, a Nap 32 oldalról 20-ra csökkenti terjedelmét, a Heti Ifi hetilapból havi megjelenésre vált, s most már a Tücsök is gyarapítja a szomorú listát, amely, lévén szó gyermeklapról, talán mind közül a legfájdalmasabb. Hogy mennyi múlik a kiadón, s hogy valóban nincs-e más megoldás, nehéz megítélni. Az viszont nem kétséges, hogy a kulturális minisztérium kúiönös módon értelmezi a kultúrát és az adott szót. - kövesdi „Nagy bánatom van - állított nekem a minap egyik pedagógus ismerősöm. - Szeptembertől mindössze öt elsősünk lesz. Ilyen még nem történt velem, mióta a pályán vagyok - folytatja. - Azok íratják szlovák iskolába gyerekeiket, akiket egykor én tanítottam a betűvetésre." A kisiskola, ahol ismerősöm évtizedek óta tanít, egy olyan faluban található, ahol a lakosság több mint 80 %-a állítólag magyarnak vallja magát. Ahol az MPP-n és az MKDM-en kívül más politikai mozgalomnak még csak csírája sem jött létre. Ahol a járás egyetlen magyar nyelvű óvodája működik. Csakhogy ebbe a „magyar" óvodába a legkisebb, beszélni is épphogy csak tudó, sokszor még nem is szobatiszta gyerekek járnak. A nagyobbak, az értelmesebbek ugyanis kivétel nélkül e „magyar" óvoda szlovák nyelvű osztályát látogatják. Ahol a szlovák tanító nénik természetesen az iskolára is szlovákul készítik fel őket. Ahonnan aztán szinte egyenes út vezet a szlovák iskolába. Beíratáskor tiszta magyar szülők vezetik magyar anyanyelvű gyerekeiket a magyar tanító néni orra előtt a helyi kisiskola szlovák osztályába. Olyanok, akik magyarnak vallják magukat, köztük mérnökök, pedagógusok, olyanok, akik a falu „elitjéhez" tartoznak, a magyar politikai mozgalmak egy-két helyi képviselőjét is beleszámítva. Ezek után igazán nem csodálkozhatunk azokon az egyszerű munkásembereken, akiket munkahelyükön, környezetükben szinte naponta ostoroznak, győzködnek: adja szlovák iskolába a gyerekét, ha „jót akar neki", ha azt szeretné, hogy „érvényesüljön", hogy többre vigye, mint a földön görnyedő vagy a futószalag mellett álló apja, anyja, aki főnökei szemében nem ritkán csak „k... magyar", s akit mellesleg még azzal is megbiztatnak: akár állását is elveszítheti, ha csemetéjét netántán a magyar iskolába íratja. Pedagógus ismerősöm elkeseredése határtalan. Még a komáromi tiltakozó nagygyűlés kapcsán is csak lemondóan legyint. Ő ezek után nem látja értelmét, hogy oda menjen. Pedig ez a tanítónő nem tartozik a megalkuvók közé, a munkáját mielőbb letudni vágyók közé, a megfélemlíthetők közé. Annak idején a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága által a magyar iskolák védelmében szervezett aláírásgyűjtő akciókból is kivette részét. Mióta a pályán van, csak a gyerekeknek él. Sem időt, sem pénzt, sem fáradtságot nem ismer, ha róluk van szó. No meg a magyar kultúráról. Nélküle ugyanis aligha lenne kulturális élet a faluban. Most mégis azon tépelődik, feladja. Belefáradt. Az állandó küzdelembe, győzködésbe, a gyerekekért folytatott sokszor lealacsonyító, megalázó versengésbe. Abba, hogy munkáját ennyire becsülik. Pontosabban: ennyire nem becsülik. Hogy hiába akart lámpás lenni az övéi között, mikor azoknak jobb a félhomályban, mert elvakítja őket saját félelmük, nagyravágyásuk vagy a hamis ígéretek talmi fénye. Keserű kifakadását hallgatva döbbentem rá: mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Lehet ugyan nagygyűléseket szervezni tucatjával, ha közben meg kölcsönösen egymásra mutogatunk, pedagógusok, szülők egyaránt, kik az okai, hogy egyre több magyar gyerek jár szlovák iskolába, hogy egyre kevesebb a magyar óvoda, iskola, s hogy a meglévőknek sincs olyan tekintélyük (színvonaluk), mint volt egykoron. S közben nem vesszük észre, hogy „az idő érik, zajtalanul és félelmetesen"... S. FORGON SZILVIA