Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-08 / 56. szám, szerda

1995. március 2. BELFOLD ÚJ SZ

Ó í5 ) KET TETELBEN A CSEMADOKROL Amire most a kényszer visz rá i. Világosan látszik, hogy az anyagi szükség, a kormányzat felől áradó rosszindulat és a szűkkeblű szlovák nacionalista támadások szorításában vergődő Csemadok, vagyis a Szlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége soha ennyire nem igényelte a magyar értelmiség figyelmét, támogatását, gondolatait és tetteit, mint mostanság. Az állapot, amelyben a Csemadok 1995 elején találta magát, ennek ellenére sem kapcsolható csupán a költségvetési provizórium megszorításaihoz és a Mečiar-kormány költségvetésének a nemzeti kisebbségek kultúráit kisemmiző szemléletéhez. A rendszerváltás után a Csemadok a felfokozott küldetéstudattal élő egyének és a politikai csoportok érdekeinek szorításába került. Ennek nyomán a szervezet valóságos megújulását -kívánók (tehát nem egyének és pártok érdekeinek kiszolgálását vállalók), a pártoktól független szakmai munkája fejlesztésének távlatait felvázolok kivétel nélkül a Csemadoknak mint a szlovákiai magyarság jelképének az ellenségeivé voltak kikiáltva. Igencsak felfigyeltető folya- mat kezdetét jelentette ez 1990 és 1991 tájékán. Történt ugyanis, hogy a szervezeti, szerkezeti és szakmai megújulást kívánó tagok képzettségüknek, érdeklődésüknek és addigi tevékenységi területeiknek megfelelő autonóm, ugyanakkor a Csemadok célkitűzéseit felvállaló szakmai társaságokat alapítottak. (Felsorolásuktól helyhiány miatt tekintek el.) Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az addig szétszórt, leginkább csak az országos rendezvények, tanfolyamok és értekezletek mentén csoportosuló Csemadok-tagokat pontosan orientálja a folklór, a nyelvművelés, a könyvkultúra, a zene, a tudományos ismeretterjesztés, valamint a színjátszás lefedte szakmai munka köré. Azzal egyidőben az alapszervezetek autonómiájának erősítésére létrehozott területi választmányok és azok vezetői igencsak érezhető, sajtóban is közzétett ellenérzésekkel viseltettek a szakmai társaságok iránt, Mára - sajnos -már rögzült ez az állapot, amiben vétkesek a szakmai társaságok is, mivel az alapszervezetekkel csak a rendszeresen tevékenykedő együttesek, szakkörök, népfőiskolák stb. segítésének szándékával tartják a kapcsolatokat. Ugyanakkor a Csemadok szervezeti struktúrájában alapszabályi szinten beépült szakmai társaságok felé sem rendszeres a területi választmányok kapcsolattartása. A pénzügyi restrikció nyomán nemrég meghozott intézkedések az apparátus személyi állományának majdnem felét érintették. Az elbocsájtások ellenére a közeljövőben a Csemadok szakmai és alapszervezetekben végzett munkájának mennyiségi és minőségi állandósulása következhet bé, ha jajveszékelés helyett gondolkodunk és cselekszünk. II. Ez az optimista várakozás szorosan összefügg a Csemadokban most már minden bizonnyal bekövetkező szemléleti váltással. Az az állapot, amelyben az országos választmány elnökségének a politikában, a különböző kulturális és kommersz jellegű vállalkozásokban érdekelt tagjai vállalkozásaik részére szemrebbenés nélkül fogadtak el magyarországi és nyugati adományokat alapítványoktól és magánszemélyek gyűjtéséből -, tarthatatlan. Egyes esetekben szinte aktatáskában hozták át a pénzt a szlovákiai magyarság kultúrájának állítólagos támogatására. Ezekkel az összegekkel azonban mindeddig senki sem számolt el pontosan. Ennek a tisztességtelen pénzszerzésnek az elkerülését szolgálná, ha a szakmai társaságok, a területi választmányok és az alapszervezetek támogatta együttesek, szakkörök stb. tevékenységük szakmai tervezeteinek benyújtásával pályáznának mind a Csemadok erre a célra létrehozható alapítványához, mind a már tekintélyt és bizalmat szerzett alapítványokhoz. Amikor ugyanis a Csemadok áldatlan anyagi helyzetéről beszélünk, igenis számon kell kérni a magyarországi alapítványok szinte ellenőrizetlenül felhasznált sok millió forintját. A közeljövőben aligha képzelhető el, hogy a kormány intézkedései szerint várhatóan alapítványi és céltámogatási rendszerben működtetett kultúrafinanszírozásból kimaradjon a Csemadok. Márpedig az országos rendezvények, a tanfolyamok, a regionális kulturális projektek kidolgozásához nélkülözhetetlen lesz a szakmai társaságokban általában ingyen tevékenykedő szakmai bázis. Természetes módon kellene kidolgozni a települési önkormányzatok és a költségvetési pénzből támogatott regionális kulturális központokkal folytatott együttműködés szakmai stratégiáit. Ennek természetességét maga a kultúrafinanszírozás állami módszere kínálja, mely szerint a nemzetiségileg vegyesen lakott régiók támogatásában benne foglaltatik a szlovák és a magya,r (vagy más nemzetiségű) kultúra támogatása. Ezeket a pénzeket szakmailag átgondolt, a helyi igényekhez formált tervezetekkel, együttműködési szerződések megkötésével, együttesek közös fenntartásával kaphatják meg a Csemadok alapszervezetei. Ezért is növekszik majd meg a Csemadok területi választmányai titkárainak a felelőssége, és hárul majd rájuk az említett' dolgok menedzselésével az eddigiektől messzemenőkig különböző feladat. Egy biztos, ezentúl számolatlanul és ellenőrizetlenül sem állami pénzeket, sem alapítványi támogatást nem költhet el a Csemadok. Márpedig ehhez tevékenységének szakmai megalapozása, a szövetség országos rendezvényeinek, szakmai társaságainak, együtteseinek, egyáltalán mindennemű tevékenységének az alapos előkészítése szükséges. DUSZA ISTVÁN Elszalasztott lehetőségek A Csemadok költségvetésének lefaragásáról szóló hírek joggal háborították fel a hazai kisebbségi közvéleményt. Sejtettük, és sejtésünk valóra vált, hogy ez a kormányzat nem fogja megkülönböztetett szeretettel kezelni az ország és egyben talán Európa legnagyobb kisebbségi társadalmi szervezetét. Mielőtt azonban az apparátus leépítésén siránkoznánk, és temetnénk az intézményesítés elmaradt, elmaradó lehetőségeit, vessünk talán számot e szervezet közelmúltjával. Nem titok, hogy a Csemadok a pártállamban talán az egyetlen keretet biztosította a hazai magyar kultúra és művelődés számára. Pénzzel ugyan nem, de politikai és társadalmi súlyával, s nem utolsósorban jogállásával biztosíthatta a lehetőséget néhány tenni akaró ember számára ahhoz, hogy „megszabaduljon a hallgatás kötelezettségétől". Ennyit a pártállami múltról. Jöve viszont '89 novembere, majd öt év, amelynél alkalmasabbat egy társadalmi szervezet megújulására nem is kell elképzelni. Ezzel szemben a Csemadok az 1990-es közgyűlés után lekéste az első hathúszast. Volt egy hét telefonvonallal, három autóval, épülettel, kapcsolatokkal, archívummal rendelkező központja, 15 autóval, irodával és telefonnal rendelkező járási titkársága. S az ehhez kötődő szellemi potenciál is néhány szakmai társulástól eltekintve teljesen kihasználatlanul maradt. Az apparátus leépítésének és főleg szerkezeti átalakításának igénye már akkor megfogalmazódott eredmény nélkül. Az 1990-ben alakult Csemartról egy év alatt kiderült, hogy nem képes eltartani a Csemadok kulturális tevékenységeit, inkább az adósságállományt és a veszteséget fogja növelni. Nyolc elnökségi és két OV-ülés tárgyalta fölöslegesen a felszámolási indítványt - a csődeljárás végül is kétéves késéssel beindult. Addig néhányan az elbeszélő költemények szakmai ismérveit kimerítő érveléssel védték a csődtömeget. Érdek, vagy csak tudatlanság volt? Nem tudom, miért, de csak ádáz harcok eredményeképp sikerült elérni, hogy legalább a legkevésbé teljesítőképes adminisztratív munkaerőktől 1993-ban végre megvált a központ. Már 1992-ben, az ország válása előtt megfogalmazódott az igény arra, hogy a Csemadok készüljön fel? a költségvetés lefaragására. Ehelyett ki tudja, mennyi energiát emésztett föl a támogatás megszerzése és részleteinek befutása a számlára. Nem egyszer került már a szervezet olyan helyzetbe, hogy csak mínuszban maradva tudott béreket fizetni: ennek ellenére maradt a teljesíteni képtelen adminisztratív apparátus, teljesen fölöslegesen. A galántai közgyűlés után még három hónapig beszéltünk a központi rendezvények pályázati rendszeréről, hogy szépen megfeledkezzünk róla. S hagyjuk meghalni az Országos Népművészeti Fesztivált. Az elnökségjóformán kikérte magának, amikor az 1992-es Jókai Napok teljesen új tervezet szerint készült. A főszervezőt a fülem hallatára nevezte ki néhány elnökségben kollégám nemzetárulónak, hasonlóan mindenkihez, aki a szervezet megújulását szorgalmazta. Egyedül a szakmai társulások kapták meg azt a segítséget, amellyel el tudtak indulni, s amelynek köszönhetően most nem éri őket sorscsapás. A Csemadok gondolkodó tisztségviselői jól tudták: a 83/90 Tt. számú társulási törvény értelmében a Csemadok éppen olyan szervezet, mint a horgászszövetség. Társadalmi súlyát csak tagbázisa és intézményesíthető kerete adta meg. A szlovákiai magyarság társadalmi és tudományos életének intézményesíthető te- * vékenységei (bilingvizmus kutatása, folklorisztika és néprajz, szociológia, szociográfia vagy bibliográfia) valóban intézményesítésre vártak (ebben - csak ebben - a Matica slovenskát okosabb lesz jó példának tekinteni). Amikor a ČTK a dunaszerdahelyi közgyűlésen megkérdezte Roman Kováčot, Mečiar kormányalelnökét, hogyan vélekedik az intézményesítésről, úgy nézett, mint Rozi a moziban. A tanácskozást követő fogadáson sem volt okosabb e témában. Ugyan vajon kivel tárgyalt a vezérkar ezekről a lehetőségekről? Hogyan engedhettük meg magunknak, hogy öt év alatt az álintézményként már tapasztalatokat szerzett tömegszervezet visszakerült a méhészkörök szintjére? Mindez 80 ezer taggal! Mi a megoldás? Lehet ugyan tiltakozni, petíciókat fogalmazni, de ne feledjük: a Csemadok nem a harmincvalahány fizetett alkalmazott. A Csemadok az ötszáznál több alapszervezet. A Csemadok az a munka, amelyet a tagság önzetlenül, ingyen és bérmentve végez évtizedek óta. Amennyiben ez a tagság úgy gondolja, hogy kell „egy ember a járáson", el tudják tartani. Ugyanígy a központban is. A rendezvényeket, pedig pályázati rendszerben meg lehet valósítani. Még fizetett producerekkel is. Erre lehet pénzt szerezni. És mielőtt nyafognánk, ne feledjük azt sem, hogy „nem az a fontos, mennyit ver szárnyával a madár, hanem hogy szárnyaljon!" LOVÁSZ ATTILA VÁLASZ OLVASÓINKNAK 1 Végkielégítés V. D.: Idén januárban 58 éves koromban, kórkedvezménnyel küldtek nyugdíjba közös megegyezés alapján, mondván, hogy átszervezési okokból nincs szükség rám, és nem tudnak más munkát biztosítani. Ezt igazolták a járási munkaügyi hivatalnak is, amely intézni kezdte a nyugdíjazásomat. Azt szeretném tudni, Jogosult vagyok-e végkielégítésre vagy sem. Nemrég hasonló körülmények között ment el az egyik munkatársam, és ő megkapta a háromhavi végkielégítést. Nekem viszont azt mondják, hogy nem fizethetnek, mert nem engedélyezi a paragrafus! Ajánlatos lett volna megkérdezni, hogy melyik törvény melyik paragrafusa nem engedélyezi vagy tiltja a végkielégítés kifizetését. Nekünk ugyanis ilyen törvényről nincs tudomásunk. Az adott esetre nézetünk szerint csak a munkaviszony megszűnésekor nyújtandó végkielégítésről szóló 195/1991. Tt. számú törvény vonatkozik. Ez a törvény az első paragrafusában szögezi le, hogy a végkielégítés azon munkáltató szervezetek alkalmazottainak jár, amelyek átszervezés vagy ésszerűsítési intézkedések miatt az alkalmazottal a Munka Törvénykönyve 46. §-a első bekezdésének a/, b/ vagy c/ pontjába n em I ített fel mondási jogcím alapján felmondással vagy megállapodással megszüntetik a munkaviszonyt. A törvény második paragrafusa állapítja meg azoknak az alkalmazottaknak a körét, akikre ez a törvény nem vonatkozik. Itt a fegyveres testületek tagjain kívül azokról az alkalmazottakról van szó, akik másodállásban vannak, vagy akik esetében a munkajogi viszonyokból eredő jogok és kötelességek más szervezetre szállnak át (az ön esetére a három kivétel egyike sem vonatkoztatható). Ugyánakkor említést kell tenni a törvény 3. §-ának első és második bekezdéséről is, mivel az említett rendelkezések szerint a végkielégítés egyszeri juttatásként az átlagos havi kereset kétszeresének összegében jár. Ön a lévelében azt említi, hogy az egyik munkatársa háromhavi végkielégítést kapott. Igen, ez is lehetséges, de a kéthavi átlagkereset összegét meghaladó végkielégítésről a kollektív szerződésnek vagy az illetékes szakszervezeti szervvel történő előzetes megállapodás után kibocsájtott belső rendelkezésnek kellett (volna) rendelkeznie. Megjegyezzük még, hogy ezek a kollektív szerződések vagy belső szabályzatok lehetővé tehetik azt, hogy az alkalmazottak akár öthavi végkielégítést kapjanak. Visszatérve azonban az ön esetére: amennyiben a volt munkáltatója nem hajlandó kifizetni a törvény, esetleg a kollektív szerződés vagy belső szabályzat szerint járó végkielégítést, a törvény által megállapítottjogigényét a bíróságon kell érvényesítenie. dr. P. D. Ma március 8-a van. A naptár szerint Zoltán napja. Alig néhány éve ezen a napon még a nőnapot ünnepeltük, aztán jött a rendszerváltás, és ez az ünnep is száműzetett a naptárból a győzelmes februárral meg a nagyoktóberrel együtt, mint a múlt csökevénye, kommunista találmány. Nem, nem a néhai virágcsokros, pezsgődurrogásos nagyüzemi ünnepléseket, nem a kollektív ivászatba fulladt ünnepélyes pángyűléseket sírom vissza. Elismerem: a nők egyenjogúságáén vívott küzdelem napja ma enyhén szólva anakronizmusként hatna a Háromkirályok és a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepe mellett, s ugyancsak nehezen tudnám elképzelni a legújabb Szent Valentin-nap társaságában is. Aztán meg elavult is már egy kissé a dolog: hiszen a nők (legalábbis mifelénk úgy tartják) rég egyenjogúak a férfiakkal. Vagy nem? Hol vannak már a századforduló asszonyainak gondjai! Választhatnak a nők? Választhatnak. Dolgozhatnak a nők? Dolgozhatnak. Tanulhatnak a nők? TanulEgy névnapra hatnak. Akkor meg minek a cécó?! Az, hogy valaki nőnek született, még nem lehet ok az ünneplésre. Miért legyen kiváltságosabb az egyik nem, mint a másik? De vajon olyan nagy kiváltság nőnek születni...? George Sand, a neves francia írónő mondta volt valaha: „A férfiak, akik ítélkeznek a nők felett, elfelejtik, milyen nehéz nőnek lenni. " Ő már csak tudta, volt mit csinálnia, hogy elfogadtassa magát a férfitársadalommal. No de a nőivel is! Csakhogy George Sand a múlt században élt, mi meg e század végén. Ma már senki sem botránkozik meg azon, ha egy nő dohányzik, még ha szivarozik is, a nadrág, a mellény, a férfias zakó természetes része lett a női ruhatárnak, s ugyan ki állítaná ma, hogy a nők helye a tűzhely mellett van? Talán nincs is olyan területe a tudománynak, a művészeteknek, a gazdasági vagy politikai életnek, ahol a nők ne jutnának szerephez, s ne tudnák bizonyítani a férfiakéivei egyenrangú képességeiket. A mai nők már nem csak a háztartás vezetését képesek ellátni, hanem egy vállalatét, egy tudományos intézetét, de akár egy katonai alakulatét, sőt egy egész országét is. Csakhogy milyen áron! Mert akármennyire is elfogadott törvény a világ nagy részén a férfiak és a nők egyenjogúsága azért a starthelyzetük mégiscsak más. Egyrészt meg kell felelniük mint nőknek, s az ebből fakadó társadalmi elvárásoknak, elsősorban az anyaság feladatának, másrészt meg kell felelniük mint a férfiakkal egyenrangú, egyforma tudású és teljesítőképességű embereknek az élet bármely területén. Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, a nőtől ma is elvárják, hogy jó háziasszony legyen, példás családanya, gondos feleség, készséges munkatárs, szorgalmas beosztott, megbízható munkaerő, emellett kedves, szép, ápolt, kellemes egyszóval nő. A másik oldalon viszont mint nők gyakorta nehezebben kapnak munkát ( éppen azért, mert nők - akik, ugye, gyerekeket szülnek, nevelnek, ha betegek, ápolnak, akikre munkahelyükön éppen ezért nem lehet „százszázalékig" számítani), ugyanazért a munkáért nem kapnak ugyananyi bért, mint férfi kollégáik, akik, ugye, mégiscsak családfenntartók. De még a családon belül is általában a férfi tekintendő a családfőnek, a nőnek itt is csak a másodhegedűs szerepe jut. Mindezen fonákságok ellenére mégis nagyon sok nő képes nemcsak jó családanya, de munkájában sikeres, hasznos tagja is. lenni a társadálomnak. Hála az egyenjogúságnak (?). Ma ismét március 8-a van. Zoltán napja. Isten éltesse a világ összes Zoltánját! S. FORGON SZILVIA Prikler László felvétele