Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1995-01-12 / 9. szám, csütörtök
86 \ ÚJ SZÓ HÍREK - VE L EME N YE K 1995. január 11. Trolin és villamoson í. Trolival megyek a belvárosba. A kocsiban két vékonydongájú tizenéves ül •egymás mellett. Napraforgót ropogtatnak. Egyik kezükben a zacskó, abból szedik ki szertartásosan, szemenként a magot, a másik markukban gyűjtik a héjat. Hirtelen belém vág a gondolat. Mi, öregebbek állandóan szidjuk a fiatalokat, mert rendetlenek, nem törődnek a szabályokkal, a renddel - és íme: itt van ez a két kiskamasz, mennyire vigyáz a jármű tisztaságára. Szemem a meghatottságtól elhomályosodik. A két „jó" fiú leszálláshoz készülődik. Összevigyorognak és elegáns mozdulattal a kocsi padlójára szórják az összegyűjtött héjat. Fölényesen körülnéznek, azután leszállnak... Ott marad utánuk a sok héj és bennem egy széttépett illúzió. 2. Várunk a villamosra. A két lány együttvéve sincs több 32 33 évesnél. Toporognak a megállóban, s amikor feltűnik a villamos, helyezkednek, hogy a legjobb helyzetben várják meg az ajtók kinyitását. Jó érzékkel számították ki, hol kell megállniuk. A leszállás még be sem fejeződött, ők már nyomulnak felfelé. Sodornak, könyökölnek, tolakodnak. A két szemtelen csitri a győztesek fölényes vigyorával foglalja el a két üres helyet. Cinkosán összenéznek, heherésznek. Mellettük 70 évesek állnak. Az egyikük fehér bottal kapaszkodik egy kisfiúba. Talán az unokája...? A két lány számára azonban semmi és senki sem létezik - önmagukon kívül. Ülnek. Győztek. Ez a fontos. A sikerélmény. Lehet, hogy tíz év múlva ügyészek vagy tanárok lesznek, esetleg orvosok. A következő megállónál leszálltak. MOLNÁR FERENC Dunaszerdahely Valóban jár a végkielégítés? Amikor először olvastam napilapunkban Hanva község polgármesterének felhívását, tetszett az ötlet, de bevallom, nem teljesen értettem. A későbbiekben különböző reagálások jelentek meg e felhívással kapcsolatban, több alapítvány reméli és remélte a „jó ötletből" eredő némi támogatást. A Csemadok OV elnökének ezzel kapcsolatos felhívását olvasva úgy gondoltam, ideje lenne végre tisztázni ezt az ún. végkielégítést, lelépőt. A 253/1994 sz. törvény 5 §-a 3. bekezdése értelmében ún. végkielégítési intézmény lett létrehozva, mégpedig azzal a céllal, hogy megfelelő szociális feltételeket teremtsen azon polgármestereknek, akik nem töltik be tovább funkciójukat. A polgármesteri poszt betöltésének négy éve alatt ugyanis különböző körülmények befolyásolják a polgármesterek személyes, foglalkozásbeli vagy polgári helyzetét és nehezítik a visszatérésüket a közfunkcióból a polgári életbe. Nyilvánvaló, hogy a polgármester újraválasztásával ezek a körülmények nem lépnek fel. A 13 § 1. bekezdése értelmében a polgármester működési időszaka az új polgármester megválasztásával és fogadalmának letételével szűnik meg. Ez azt jelenti, hogy a polgármester újraválasztása esetén havi fizetésének menete nemi. szakad meg, és ezért a 253/1994 sz. törvény 5. §-ának 3. bekezdése nem alkalmazható. Fontosnak tartom továbbá megjegyezni, hogy a polgármesterek többsége ideiglenesen volt felmentve eredeti állásából a polgármesteri funkció végzésére. Ha nem választották újra a polgármestert, akkor az a vállalat, amely őt felmentette a funkció végzése céljából, köteles őt visszavenni. Ha nem tudja visszavenni, akkor ez a vállalat köteles azt a bizonyos végkielégítést kifizetni. Végkielégítés továbbá csak akkor jár, ha az illető öt hónap alatt nem talált új munkahelyet. A végkielégítés tehát minden esetben azt a célt szolgálja, hogy egyéb bevételekkel nem rendelkező polgárainkat, polgármestereinket kisegítse arra az időre, amíg újra beilleszkedik, illetve munkát talál. Ez a törvény is, mint sok más törvény természetesen sokféle módon értelmezhető. Ez a törvény tökéletlenségét is bizonyítja. Az ilyen esetekben viszont a józan logikára is kell egy picit figyelnünk és megfontolva cselekednünk. Akik már petán kifizették volna maguknak ezt a végkielégítést, számíthatnak rá, hogy a főellenőr azt nem hagyja jóvá. Az SZNT közigazgatási és önkormányzati bizottságának elnöke, Jozef Rea 1994. november 23án keltezett körlevelében ezt elég világosan kifejtette és megmagyarázta. MOLNÁR LÁSZLÓ, Ipolyfödémes polgármestere A HADSEREGBEN CSAK ÁLLAMNYELVEN, UJ SZO, 1995. 1. 3. Támadás a kisebbségek ellen? A honi sajtót olvasva, illetve hallgatva a Szlovák Rádió adásait rá kell döbbennünk, hogy a régi-új kormány, mézes-mázas ígéretei ellenére, tűzzel-vassal küzd a kisebbségi nyelvhasználat ellen. Úgy látszik egyes miniszterek nem elégedtek meg azzal, amit Eva, Slavkovská oktatási miniszter tűzött ki maga elé, azt, hogy az államnyelvet minden településen oktatni kell, s ezáltal is elmélyíteni a nemzeti öntudatot. Már a hadseregben is kötelezővé teszik az államnyelv kizárólagos használatát, amint ezt Jozef Tuchyňa megnyilvánulásaiból is tudomásul kellett vennünk. Ez számomra, enyhén szólva, furának tűnik. Már csak azért is, mert amikor 1966-ban Hradec Královéban magamra öltöttem az egyenruhát,, az akkori vezetés nem volt ennyire keménykalapos. Akkori szokás szerint a magyar ajkú újoncokat legszívesebben az ország távoli részében képezték ki. Ebben talán nem is volt semmi kivetnivaló, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy velünk, más ajkúakkal lojálisán viselkedtek. Nagyon emberséges volt részükről már az is, hogy nem tiltották meg nekünk, hogy saját anyanyelvünkön érintkezzünk egymással, és az így beszélő tisztekkel is. Az igazi kellemes meglepetés azonban az eskütételnél ért bennünket. Ugyanis az ezrednél, ahová berukkoltam, a nagy számú magyar ajkú újoncokon kívül voltak németek és lengyelek, sőt szlovákok is. Az eskü szövegét minden honvéd a saját anyanyelvén kapta meg és írta alá! És az .egészben az volt a legszebb és a legemberibb, hogy a vezérkari tisztek ezt természetesnek vették. A másik kellemetlen-kellemes élményem a katonakönyv aláírásakor történt. Az eskütétel után ugyanis minden egyes katonának ki kellett vonulnia a feldíszített asztalhoz, és ott aláírnia a katonakönyvét. Elhűlve vettem észre, hogy valami tévedés folytán szlovák nemzetiséget írtak be nekem és ráadásul a nevem is „d"'vel írták. Az ezredes észrevette megdöbbenésem, s rákérdezett, hogy „talán valami baj van?". Miután megmondtam, miről is van szó, azonnal utasította a jelenlévő titkárnőt egy új katonakönyv kiállítására! Minden kommentár nélkül, sőt elnézést kért a tévedésért! Jozef Tuchyňa kijelentése szerint tehát, ami lehetséges és természetes volt a csehszlovák hadseregben, az most már szinte tilos a kétéves „múltra" visszatekintő hadseregben. Elszomorító. NAGY ANDRÁS Szímő A legfontosabb a béke Európa népei ebben az évszázadban két háborút éltek át. 1945-ben egész Európa, Párizstól Moszkváig, Londontól Rómáig romokban hevert. A nép éhezett és fázott. Leírhatalan volt a szenvedés. Hullahegyek, tömegsírok, éhező árvák. De lehet ezért egy vagy két embert okolni? Van-e fontosabb feladat Európában mint a béke megőrzése? A mai Európa már nem tudna túlélni egy háborút. Aki ilyen kalandba kezdene, csak őrült lehet. És mindenki felelős, aki támogatná, és mindenki bűnös, aki nem lép fel ellene. A háború nem ágyúdörgéssel kezdődik. A háború szavakkal kezdődik, és azokat azok mondják ki, akik a népeket, nemzeteket és fajokat egymás ellen uszítják. Európában egyetlen ország, egyetlen nemzet sem élhet elzárkozottan. Egymásra vagyunk utalva. Földrészünk tele van atomerőművekkel és vegyi üzemekkel, s ezek egy véletlen baleset esetében nem ismernek országhatárokat. A környezetvédelem, az erdők és a vizek védelme nem lehet egy ország belügye. A népek, nemzetek egymáshoz való jó viszonya mindenkinek érdeke. Mert a viszálykodása mindenkinek árt. Ebben az évszázadban Európa népei és nemzetei ezt már kétszer tapasztalták. Egy harmadik tapasztalatszerzés az utolsó lenne. KAROL BELOPOTOCKÝ Pozsony Vele nem lehet vitatkozni. Ha szájon vágom, azonnal megsértődik... Ľubomír Kotrha rajza VISSZHANG UJ SZO. 1994. 12. 15. Elfogultság nélkül! Tóth Mihály cikkeit nagyon szeretem olvasni, s nem csak én, hanem baráti köröm nagy része is, tehát az újságon keresztül vagyunk ismerősök. Az említett cikk szerzője azt jrja, hogy "Tóth Mihály úr immár évek óta az itt élő magyarság félrevezetésével foglalkozik" stb. A további sorokban azonban a cikkező egyetért a Mečiarról szóló írásokkal. Nem értem, hogyan lehetnek Tóth Mihály írásai egyoldalúak, hogyha „másik oldaluk" is van? A cikk további részében Durayval kapcsolatban esetleges kölcsönös sérelmekről ír, s nyíltan a Duray pártjára állva, elmarasztalja Tóth Mihályt. Valóban, semmi közünk sincs mások személyi ügyeihez, de ezt akkor le sem kellett volna írnia. Vagy talán ez úton akarta felhívni „valakinek" vagy „valakiknek" a figyelmét önmagára? Csakhogy akkor más formát választhatott volna levelezésének. Hogy az Együttélésnek van a legtöbb támogatója, ez úgy érzem nagyon kétséges állítás. Egy közepes informáltságú polgár is tudja, hogy az Együttélés nem kockáztatta meg egyedül nekivágni a választásoknak, pedig biztosan megtette volna ereje tudatában. De akkor is, mi köze ehhez Tóth Mihálynak? Nem tudom, hogy Tóth Mihály melyik pártban vagy mozgalomban van elkötelezve, ha cikkei alapján akarom megítélni. Tudom ugyan, hogy indult a választások valamelyik szakaszában az MPP színeiben, de ez számomra akkor is meglepetés volt azért, mert nem tapasztaltam, hogy előtte annyira rázta volna e mozgalom kolompját. Szerintem és baráti köröm véleménye alapján, Tóth Mihály becsületes cikkeivel nagyban formálta magyarságunk politikai látását. A fent említett cikk lehengerlően elmarasztalja Tóth Mihályt, aki „kiskorúsítani" meri A. Nagy Lászlót, amiért a két frakció közül azt választotta, amelyiket. Ne haragudjon meg a szerző, de ezt nagyon sokan így gondolják. Jól tudjuk, mennyire nem ragaszkodott az Együttélés az MPP-hez a kezdetben. Hogyha nincs az MKDM vezetősége és a magyarság sürgetése, másként alakult volna a helyzet. Az MPP nagyon is megalázó helyzetben volt, kutya idők jártak akkor, nagyon szégyenletesen lenézte a magyar a magyart! Ezt tudja A. Nagy László is. Ennek tudatában döntött. Majd a történelem mutatja meg, helyes volt-e ez a lépése vagy sem, az azonban bizonyos, hogy fel kell adnia az együttműködés politikáját, ami az MPP-nek erénye volt, és marad a konfrontáció vagyis a szembeállás politikája. Pedig az itteni magyarság életét szerintem jobban szolgálná egy okos deákferenci politika mint Kossuth hadbaszólítása. Végezetül legyen szabad megjegyezni, hogy demokráciában volnánk. El kellene fogadnunk a, másságot, hogyha választások előtt annyit beszéltünk róla. Miért bűn az, hogyha egy újságíró nem hódol be egy bizonyos csoportnak, amely magát legerősebbnek gondolja? A fenti cikk írója helyesebben tette volna, hogyha Tóth Mihály állításait próbálta volna megcáfolni. BÁLINT LAJOS Fülek Nem ismerjük Adyt... Mi, idősebb generáció, azok, akik az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt jártunk középiskolába, Adyt csak egyik-oldaláról ismertük meg, a negatívról, mert csak ezt tanították velünk. Úgy jellemezték, mint aki fiatal korában ledér életet élt, habzsolta az életet, szülői házát elhagyva évekig Párizsban élt egy férjes asszonnyal, Lédával. Verseiből is csak azokat említették, amelyek alapján rá lehetett sütni a hitetlen, rossz útra tért, erkölcstelen, tékozló fiú jelzőt. Ezért aztán nemzedékünk nem szerette Adyt és költeményeit sem olvasta, így nem tudhatott Ady másik énjéről, arról, amikor a tékozló fiú hazatért, keserűen megfizetve ifjúkori botlásait és írta szebbnél szebb verseit, az Isten iránti szeretetről, az édesanyákról és sok más gyönyörű témáról. A napokban kezembe került a Dunatáj legutóbbi száma, címoldalon Ady egyik legszebb versét közlik, Ne hagyjuk el soha magunkat címmel. E gyönyörű verset olvasva, halála után sok évtizeddel magamban rehabilitálom őt, azt a nagy költőt, akinek csak negatív oldalait ismertem idáig. Az élet útjai göröngyösek és kanyargósak, el lehet rajtuk tévedni, és az vesse a legelső követ a másikra, aki el meri mondani magáról, hogy életében még nem botlott meg, hogy mindig úgy élt, ahogyan azt az, etikai kódex előírja. özv. PETŐCZ KÁLMÁNNÉ Komárom HALZSIRSZAGÚ ROKONSÁG, ÚJ SZÓ, 1994. 12. 17. Hol az igazság? Nem tudom megmondani, hogy a Halzsírszagú rokonság kifejezés kinek milyen üzenetet közvetít, de abban biztos vagyok, hogy azok, akik a magyar nyelv őstörténetében kicsit is járatosak, tudják miről van szó. A halzsírszagú rokonítás, illetve e szóhasználat etimológiai magyarázatába nem bocsájtkozom, mivel úgy vélem, hogy az érthetőség határain belül maradok akkor is, ha csak egyszerűen közlöm a sző jelentéstartalmát, mely szerint a halzsírszagú rokonság alatt a magyarság finnugor-lappos eredetét értjük. Ez az elmélet hivatott arra, hogy összhatásként azt igyekezzék kivetíteni, illetve tudományosan bizonyítani, hogy mi magyarok a távoli Szibéria vadonjaiból származunk, ahol bogyószedegető, gyökérevő, vadászó-halászó nomádok voltunk, minden civilizációt nélkülöző csordaemberek, akik még a szókincsüket is másoktól kölcsönözték. Ma már ezerszeresen be van bizonyítva, hogy ez nem igaz, s ma már nagyon sok magyar tisz-' tában van azzal, hogy az egész finnugor elmélet egy ránk erőltetett hamis teória, melyet a tudomány már régen megcáfolt. Tudom, hogy amikor e sorokat leírom, sokak számára megdöbbentően hat ez a kijelentés, ami egyébként érthető. Ezen írás keretében természetesen nem áll módomban részletesen rámutatni azokra a régészeti s nyelvészeti manipulálásokra, továbbá azokra a megvetősen lefitymáló, vagy éppen gyűlölködő kritikákra és hazug vádaskodásokra, melyeket leginkább a környező népek propagandistái árasztanak felénk. Nem beszélhetek arról sem, hogy a Habsburgok a divide et impera, azaz „oszd meg és uralkodj" • elvnek álszentesen ügyes felhasználásával mily károsítóan járultak hozzá a többnemzetiségű Magyarország kisebbségeinek ellenünk uszításához, és a finnugor származást is azért szorgalmazták - de nemcsak ők, hanem más uralkodó körök is -, hogy egy dicsőbb, tudományosan is.bizonyított keleti származású hagyomány tudatát gyengítsék, azaz végképp eloszlassák. Az úgynevezett halzsírszagú rokonítás ellen több kiváló magyar gondolkodó is tiltakozott s ezzel az elmélettel sosem értett egyet pl. a legnagyobb magyarként titulált Széchenyi, sem Arany János. Mint említettem, a finnugor elmélet hamisságát bizonyító érvek ezreit tudjuk ma már felsorakoztatni, és az évszázados tiltások, szándékos félremagyarázások és elhallgattatások ellenére is a magyar értelmiség egy része ma már világosan tudja, hogy kik, és milyen célból erőltették ránk a finnugor elméletet, s kiknek fűződik még ma is érdeke ennek fenntartásához. Sajnos a szóban forgó cikk is ugyanezt a célt szolgálja. És itt, ezen a ponton elgondolkodtató az Új Szó szerepvállalása. Nem tudom, milyen szerkesztői elv alapján vették át ezt a cikket a TV-magazinból, de ha már megtették, akkor tisztelettel kérem a szerkesztőséget, hogy független lapként adja meg a lehetőséget az ellenvélemények publikálására, hogy az olvasó, illetve az egyetemes magyarság végre önmaga győződhessen meg, hogy őseredetével kapcsolatban hol rejlik az igazság. JÓKAI LAJOS Lakszakállas
