Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-10 / 7. szám, kedd

1995. Január 12. PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

Ó 5 I Cisz-Kaukázus A Kaukázus vidékének előterében (az úgynevezett Cisz-Kaukázusban), amely az Orosz Föderációhoztartozik, több tucat nép él. Csak a Dagesztáni Autonóm Köztársaság területén negyven fölött van az ott élő népek és nemzetiségek száma. Egyik észak-kaukázusi nép létszáma sem éri el az egymilliót, s több is van közöttük, amely csak pár tízezer főt számlál. Eredetüket tekintve e népek három nagy etnikai csoport tagjai: a töröké, az iránié és a Föld legrégebb bi népeinek tartott kaukázusié. A török népek közé tartoznak a karacsájok, a balkárok, a kumükök, a nogaj-tatárok; iráni csoport az oszétek; kaukázusiak pedigtöbbek közt az avarok, a lezgek, a cserkeszek (amely néphez tartoznak a kabardok és az adigék), valamint a mostani háború szereplői, a csecsenek is. A Kaukázus előterében élő népek - az oszétek kivételével - az iszlám szunnita ágához tartoznak. Az iszlám térhódítás századokon át tartott: míg a kabardok már a középkorban muszlim hívők lettek, a korábban keresztény csecsenek megtérése - akiket a legvallásosabbaknak tartanak a térségben a múlt század közepén fejeződött be. Az iszlámmal együtt hódított a hegyi népek körében a szúfizmus, az iszlám misztikusok mozgalma. Ez a szunnita irányzathoz tartozó, aszketizrfiusával és zikrnek nevezett - gyakran zenés-táncos imádságával kitűnő mozgalom a 13. századtól a szerzetesrendekhez hasonló testvéri közösségekbe tömöríti tagjait. Az idők folyamán több mint 100 ilyen közösség alakult. A kaukázusi hegyi népek között kettő terjedt el, a Naksbandi (melyet a 14. században alapítottak Buharában) és a Kadiri (melyet a 12. században alapítottak Bag dadban) közösség. Ezek a közösségek adták a vezetőit a hegyi népek eddigi szabadságmozgalmainak. A Naksbandi közösség vezetője volt az oroszok elleni 1785-91-es háborút vezető Manszúr Usurman éppúgy, mint Samil imám, akit több mint negyedszázados harc után, 1859-ben sikerült leverniük az oroszoknak. Samilt, aki a dagesztáni avar népből származott, nemcsak a közös ellenség, hanem a népek fölötti szúfi közösség léte is segítette abban, hogy sikerült rövid időre politikai egységbe összekovácsolnia a hegyi népeket. 1859 után a testvéri közösségekből földalatti, titkos szervezetek lettek, melyek napjainkban is működnek, és egyes orosz becslések szerint a csecsenek több mint fele tartozik valamelyik szúfi közösséghez. 1918-ban újra egységes, független államot hoztak létre a hegyi népek, az Észak-kaukázusi Köztársaságot, ez azonban csak egy évig állt fenn. Ezután 1924-ben egy Szovjet Hegyi Köztársaság létezett, de közben a csecsenek folyamatos harcot folytattak mind a fehérek, mind a vörösök ellen. 1922-től a szovjetek fokozatosan kialakították az autonóm körzeteket, majd 1936-tól a köztársaságokat. Arra azonban gondjuk volt, hogy különböző népeket tereljenek egy közös köztársaságba vagy körzetbe mint például a kaukázusi etnikai csoportba tartozó kabardokat és a török származású balkárokat -, máig puskaporos helyzetet hozva létre. A csecsenek hegyvidéki falvait Sztálin az 1930-as években elpusztíttatta, többek közt ennek hatására 1940 telén újra fellázadtak, kikiáltották függetlenségüket. Valószínűleg ezért és nem a németekkel való kollaborálásért - amit a hivatalos magyarázat állított - telepítették ki őket kollektíve Kazahsztánba. Kitették az ingusokat, a karacsájokat, a balkárokat is, csak a balkárokkal egy körzetben élő kabaradok és a karacsájokkal közös „autonómiát" kapott cserkeszek maradhattak (áz utóbbiak száma a múlt század végén egy kitelepülési hullám következtében úgyis jelentősen megcsappant). A balkárok és a karacsájok területét Grúziához csatolták, az ingus területekre pedig oszéteket költöztettek. Az 1957-es visszaköltözéskor nem tudták a kitelepített népeket szülőföldjükön elhelyezni, amiből máig tartó háborúság lett például az ingusok és az oszétek között. Az egymással szembeállított kis népek - szám szerint 17-en - ennek ellenére az orosz veszély első jelére - mikor Jelcin 1991 novemberében rendkívüli állapotot hirdetett ki Csecsnyában - egységbe tömörültek, létrehozták a Kaukázusi Hegyi Népek Konföderációját. (HVG) OROSZORSZÁG .„.-'-v,.. . Adlge Köztársaság / #' \ 1 szunnila mohamedán Kabard-Balkar Köztársaság m Karacsaj-Cserkesz Köztársaság Bail szunnita mohamedán 5 Észak-Oszét Köztársaság ortodox keresztény, szunnita mohamedán ingus Köztársaság Cserkeszk l , % V szunnita mohamedán •••'' f ttok J CStCSNYA . VVv—Jv KÍRACSAJ- / © t • V* " ^ t KABARD" 'f > •vvVvyTSÉ r \ _ , v xSžUhUffli XÍSZAK- rtNftíítfmS Fekete-tenger y nft

> ^ A csecsenek igazsága? 1991. augusztusa óta Közép-Európában nem volt akkora érdeklődés az Oroszországban zajló események iránt, mint most, a csecsen válság heteiben. Még 1993 októberében sem, amikor véres leszámolásba torkollt a szembenállás a konzervatív posztszovjet törvényhozás és az (akkor még) a nyugati típusú demokrácia mellett elkötelezett orosz elnök között. Ezúttal ráadásul tiem is csak az itteni értelmiség figyeli az oroszok és a csecsenek háborúját: az elmúlt napokban felhívott a szobafestő, a nyaralószomszéd, a boltban megállított a pénztárosnő, az utcán az újságárus - és kíváncsisággal vegyes aggodalommal valamennyien azt firtatták, hogy ez most micsoda? A tévedhetetlen, mert történelmi tapasztalat kifejlesztette érzék ugyanis azt súgja, hogy nagy baj van. Napra pontosan 15 évvel a Szovjetunió felbomlásához vezető afganisztáni invázió után újra fiatalok pusztulnak mindkét oldalon. Számos résztvevő az ortodoxia, sőt a kereszténység és az iszlám élethalál harcának érzékeli a borzalmas mészárlást, amelyet mindkét részről az afgán háború stílusában, a felperzselt föld taktikáját alkalmazva vívnak. És ez szinte az egész földkerekségre kiterjeszti a szembenállást. A mi polgáraink veszélyérzetét azonban sokkal inkább az ébresztette fel, hogy Oroszország a birodalomvesztés sokkjából elképesztően gyorsan magához térve, most újra brutális eszközöket alkalmazó rendőrállományként viselkedik, és a saját állampolgárai ellen bevetett nemzeti hadsereg segítségével próbál rendezni egy parexellence politikai konfliktust. Ebben az értelemben a csecsen válság Budapesten kezdődött. Alig több, mint egy hónapja, hogy az EBEÉ komor orosz-amerikai konfrontációba torkollt csúcsértekezletén, egy hétfői napon a kongresszusi központban elhangzott a jelenlévők számára félelmetes Jelcin-beszéd, az új, nemzeti erőpolitika hitvallása. Előtte egész vasárnap képtelenség volt szót váltani az orosz delegáció ingerült, sápadt, bizonytalan tagjaival, akik zavartan, a fal mellett surrantak ki a Novotel szálloda folyosójára a sűrű füstöt és vodkaszagot árasztó tárgyalóból. Egy órával a Jelcin-beszéd után nem ismertem ezekre az emberékre: büszkén fölszegett fejjel, sugárzó arccal, feszes derékkal, kemény léptekkel haladtak el mellettem, most már a folyosó közepén. Ezeknek kellett ez a háború. Meg azoknak, akik most „az orosz államiságnak a külföldi zsoldosokkal való harcban történt helyreállítását" dicsőítik a moszkvai rádióadásokban. Mint a régi szép időkben. MegGracsov hadügyminiszternek kellett. Hiszen az orosz sajtó egy része hónapok óta korrupcióval, krónikus hazudozással, tehetségtelenséggel, aljassággal és a mindennek bizonyítékait a nyilvánosság elé tárni szándékozó fiatal újságíró meggyilkolásában való, legalább közvetett bűnrészességgel vádolja őt. Gracsov azt hiheti, hogy egy győzelemmel - mindegy, hány orosz katona halála árán most megmentheti a miniszteri bársonyszékét. És, persze, mint egy falat kenyér kellett ez a háború a parlamenti, és parlamenten kívüli szélsőséges pártoknak, amelyek csak az orosz szupremációt tűzzel-vassal érvényesítő, diktatórikus államban számíthatnak arra, hogy megszerezzék a politikai, valamint az attól Oroszországban ma is elválaszthatatlan gazdasági hatalmat. Meg Jelcinnek, aki máig sem tudta feldolgozni, hogy 1993 októberében egy paraszthajszál választotta el a hatalom elveszítésétől. Ezért azóta létrehozott egy jellegzetesen orosz és jellegzetesen szovjet csak neki engedelmeskedő, tőle függő és senki által nem ellenőrzött - testületet, az elnöki apparátust. Ezzel egy év alatt sikerült felrúgnia a három hatalmi ág törékeny egyensúlyát, megszerezni az erőszakszervezetek szinte kizárólagos kontrollálását, és észrevétlenül eltávolította Oroszországot a demokráciától. Csakhogy ez már nem az az Oroszország, amelynek fiait Brezsnyev és Andropov minden ellenállás nélkül az afganisztáni mészárszékekre vezényelhet te. Az anyák számos városban az utcákra vonultak, mert nem akarják, hogy fiaikat Csecsenföldre küldjék. A véleményformáló sajtó számottevő többsége az esztelen háború ellen agitál. A csecsenföldi kalanddal és saját hadügyminiszterével szemben lépettfel a szégyenletes afganisztáni kivonulástannak idején levezénylő Gromov hadügyminiszter-helyettes és számos más tekintélyes tiszt. Tiltakoznak a kaukázusi háború ellen az orosz demokratikus pártok a reformközgazdász Jegor Gajdartól az 1996-os elnökválasztások jelenleg legnagyobb esélyesének számító Grigorij Javlinszkijig. Oroszország ma már sok tekintetben nyílt társadalom, viszonylag erős civil szervezetekkel, amelyek többsége ugyancsak a tiltakozók között van. A Moszkvában is fogható CNN, az évek óta zavarás nélkül hallgatható Amerika Hangja, a BBC, a Szabad Európa (Szabadság Rádió orosz adása éjjel-nappal árasztja az információt. Aznap, amikor Gracsov tábornok tankjai megindultak, a felmérések szerint az oroszok 70 százaléka ellenezte a csecsen háborút. És ugyanaznap óriási nehézségek árán elvergődtek az ostromlott Groznijba az orosz parlament demokrata képviselői, Szergej Kovaljon emberjogi biztos, Gleb Jakunyin atya, Viktor Sejnyisz, Lev Ponomarjov és a többiek; köztük olyan is, aki valamikor éppen a magyar 56 miatt került a gulágba. Ők a csecsen elnöki palota bunkerjében vészelték át az orosz támadást, és napok óta rádiótelefonon értesítik a világot a történtekről: a Dudajev elhagyta elnöki palota immár üvöltőén értelmetlen, véres ostromáról, a mellettük meghalt 17-18 éves orosz kiskatonák adatairól. 1968. augusztusában a közel negyedmilliárdos Szovjetunióban csupán hét ember mert kimenni a Vörös térre, hogy tiltakozzon a csehszlovákiai invázió ellen... Hogy rossz a hasonlat, mert Csehszlovákia szuverén ország volt, míg Csecsenföld nemzetközi, jogilag ma is az Oroszországi Föderáció elvitathatatlan része? Ez igaz. De ki veszi magának a bátorságot - nem nemzetközi jogi, hanem morális - történelmi szempontból, hogy meghúzza a vonalat: nektek szabad kiugrani az egyébként mélységesen erkölcstelen jaltai szerződés létrehozta birodalomból, nektek viszont nem, mert ti ezerszer kinyilvánított akaratotok ellenére már kétszázegynéhány éve benne vagytok, több deportálás és retorzióhullám után is? És akkor most végre fel lehet tenni a kérdést, amelyről ezt a cikket kérték. Hogy ugyanis igazuk van-e a csecseneknek? Nincs igazuk. Nem azért, mert közülük sokan bűnöző bandákba csoportosulva fosztogatnak, zsarolnak, sőt gyilkolnak Oroszország városaiban. Egy népnek azért nem annak függvényében van joga a függetlenségre, hogy fiai elkövétnek-e köztörvényes bűnöket. Hanem mert ugyanolyan erőszakos, ember- és emberiségellenes módszerekkel lépnek fel, mint az orosz hatóságok. Végül is nem a csecsen szabadságról van szó ebben a konfliktusban. Dudajev hatalmon akar maradni, miként Jelcin is ki-ki a maga országában. Ahogyan a szovjet rendszer felbomlása óta egymással élethalál harcot vívó hatalmi eliteknek a volt Szovjetunió legtöbb régiójában, nekik is a nemzeti érv a végső és a jelek szerint nyerő kártya. A hat magyarországnyi, 20 milliós Észak-Kaukázus több tucat etnikai körzetében a szovjet rendszer felbomlása óta folyó vad, kérlelhetetlen küzdelemben egyébként az egykori kommunista nómenklatúra 80 százaléka tudott hatalmon maradni így. És ez az eszme előbb-utóbb elkerülhetetlenül ugyancsak szembefordítja őket Moszkvával, amely a két és félszáz éve megnyerhetetlen permanens kaukázusi háború felújításával máris kezdi elveszíteni 1985. és .1993. között megszerzett nemzetközi presztízsét és jogát a békés nagyhatalmi rangra. Hogyan tarthat igényt, a boszniai, a közelkeleti meg a többi válságkezelésben való részvételre egy ország, amely saját válságait sem tudja rendezni? Kelet-Európának megfőhet a feje: mi lesz ezután... GEREBEN ÁGNES LÁTÓSZÖG Gömörológia helyett - nacionológia B. Kovács István megszokhatta, hogy sakkoznak vele. Hol leváltják, hol visszahelyezik jogaiba. Leváltani akkor szokták, ha a jogtalanság kerekedik felül, visszaváltani akkor, ha a józanság győz ideig-óráig., A rimaszombati Gömöri Múzeum igazgatója lassan olyan lesz, mint a váltópénz: helyén úl-e (jogos helyén, mert nem stafírungba kapta igazgatói székét, de pályázattal: hozzáértéssel, szakmai tudással szerezte), vagy éppen kitúrják és a helyébe ültetnek valakit - ezzel mérhető a kurzus. Nem mondhatni, hogy a mostani kurzus a józanság és a tolerancia dőzsölése lesz. Sem Rimaszombatban, sem az országban, melynek újdonsült-régi elvezetői ismét a demokrácia bajnokainak tartják magukat, s jólismert „erkölcsi kódexüket" erőltetik a közre, mely szerint nem az a bajnok, aki tisztességesen sorompóba áll, hanem az, aki durunggal lepi meg az ellenfelet, vagy szakmai rátermettségét feljelentő levelek fogalmazásában való jártassággal bizonyítja. Volt B. Kovács Istvánnak valamikor december végén egy remek előadása (pozsonyi szakmai konferencián) arról, hogyan is képzelhető el az igazi regionalizmus, a szellemi építkezés, a tolerancia. Amibe minden érték belefér, legyen az magyar, szlovák vagy rutén. Az a szellemiség, amit a pánszlávizmus és a magyarosítás kettévágott, egymástól eltiltott, külön vágányokra terelt. Mert B. Kovács István szerint, aki megrögzött álmodozó és idealista, Gömör nem csak Gömör és nem kizárólag Gemer. Hanem a kettő együtt. Azazhogy, nincs kettő, csak egy közös és oszthatatlan. Amelyben otthon van Štefan Daxner és Tompa Mihály. Kár, hogy a kulturális miniszter úr, aki írónak tartja magát, nem hallotta Kovács István nézeteit, aki egyes rimaszombati körök szerint - nacionalista. Ha hallotta volna a miniszter úr e „nacionalista" eszmefuttatást, talán nem hagyta volna jóvá a gyors felmentését. Vagy legalábbis a magát kulturálisnak és tudományosnak nevező tárca megindokolta volna döntését, ahogy kulturált és egzakt, tudományos emberekhez illik. A kulturális miniszter úrnak, aki irodalmár, mindazonáltal vannak magyar íróbarátai is, akik valószínűleg tudnának némi garanciákat vagy legalábbis tanácsokat súgni az egykori cimbora fülébe. Hogy próbáljon meg szakmai ügyekben szakmai alapon dönteni, ha már elfogadta a miniszteri széket - az ezzel járó felelősséggel együtt. Mert hatalom és felelősség nem mindig járnak kézenfogva. Na de majd Bornayová asszony megmutatja, hol kezdődik Gömör és hol végződik Gemer. Mert aki „szakmai ténykedését" azzal kezdi, hogy leszedeti a múzeumban a kétnyelvű szlovákmagyar fal i naptára kat, semmi kétség, hogyan véli elképzeli egy régió szellemiségét. Legfeljebb szellemjárásnak, ahol az (inter)nacionalizmus árnyai vetülnek a falakra. Ezt tudva, bizony, nehezen képzelhető el, hogy Bornayová asszony (aki már a közös igazgatású szlovák-magyar gimnáziumban is eljátszotta a maga hittérítő szerepét) számára egyformán érték Štefan Daxner és Tompa. Mihály. Hogy Szabó Györgyről, aki a múlt században a várost felvirágoztatta (s többek közt a Gömöri Múzeumot megépíttette), volt-e hallomása, már csak találgatni lehet. Lehet, az ő számára ez legfeljebb takargatnivaló múlt, ami a fényességes, hözödöszös-szönöszös-zöröszös szlovák jövőt beárnyékolja. Gömörológia helyett tehát az egykori megye- (mostani járási) székhely múzeuma egy ideig ismét a nacionológia áporodott fuvallatát sugározhatja ódon falai közül a városra és a régiórai hadd tudják meg az egymással köszönő, beszélő (és nem feljelentgető) viszonyban élő polgárok, kinek mettől meddig ér haza, szabadság és közszellem. S ha vesznek egy kis fáradságot és elgondolkodnak afelől, miért ragaszkodik oly szívósan a kormány ahhoz, hogy bizonyos közintézmények (múzeumok, iskolák, kulturális intézmények) ne kerüljenek ki a karmai közül s az állami gyámságból átkerüljenek oda, ahová valók (a régiók kezelésébe), végül csak rájön: többek közt ezért. KÖVESDI KÁROLY