Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-03 / 2. szám, kedd

1995. január 15. KULTÚRA - HÍRDETÉS ÚJ SZ

Ó 9 i Szilveszter a hargitai havasokban (Az alábbi írás az 1988-as év utolsó napjának eseményeit mondja el. Az idő tájt Magyarország már a többpártrendszer útjára lépett, Szlovákia és Románia vezetői még hittek a kommunizmus világmegváltó eszményében.) '0' 0 '0 Az év utolsó napján - szállásadóink lakásából ügyesen kiosonva - a kora reggeli szürkületben bandukoltunk a székelyudvarhelyi autóbusz-állomásra. A jegyek megváltása után az utolsók közt kapaszkodtunk fel a két hatalmas gáztartály alatt lapuló, jócskán lerobbant autóbuszra. Egy, a Hargita lábánál fekvő falucska, Ivó felé vettük az irányt. Érkezésünk a lehető legszerencsésebb pillanatban történt, mert egy traktor éppen akkor indult a madarasi menedékházhoz. Arra a helyre, ahová mi is igyekeztünk. Csomagjainkkal együtt felkászálódtunk a láncokkal megerősített járgány pótkocsijára. Az egyre sűrűsödő ködben jó másfél órás kocsikázás után értünk ki a fa rengetegből, ahonnan a hólepte törpefenyők megannyi torzóként mutatták az ezerhétszáz méter magasan fekvő menedékházhoz vezető utat. Mint a sorsába beletörődött napszámos, oly egykedvűen várt ránk a tejfölös párában haloványan kirajzolódó épület. Belépve a házikó ajtaján, csak a szitáló köd elmúlását érzékeltük, sajnos, a fagyét kevésbé. Dehát különösebben nem lepődtünk meg, hiszen erdélyi útjaink során már megszoktuk az ország mértéket nem ismerő energiatakarékosságát. Ott, ahol a kórházak fűtését a lázas betegek segítik, bizonyára luxusnak számít egy turistaház „melegítése". Következett a szigorúan köte lező és Európa keleti fertályán mindig is nagy bonyodalmakat okozó bejelentkezés. Különféle színű és méretű úti okmányaink a ház gondnökát szemmel láthatóan sokkolták, pedig mindnyájan ugyanazt a nyelvet beszéltük, csak éppen más-más országot képviseltünk. A hosszú vitázás, kézzel-lábbal történő magyarázás után végül is döntés született. Mivel akkortájt - a boldognak hitt békeidőkben főképp a Magyarországról érkezők szaporították a rebellisek táborát, ők egy különálló szobát kaptak, mi, a kisebbségnek bélyegzettek egy másikat. „Politikáról beszélni, énekelni, a magyarországiakkal érintkezni szigorúan tilos!" - szóltak a szemöldökét haragosra rándító gondnok intelmei. Szófogadó társasághoz illően ehhez is tartottuk magunkat, míg az emeleti lakosztályba nem értünk. Rövid idő alatt beleheltük a háborús éveket idéző rideg helyiséget. Kis idő elteltével - minden bátorságunkat összeszedve - a sűrű köd ellenére is kimerészkedtünk a meglehetősen zordnak mutatkozó természetbe. A menedékháztól távolodva egyre kísértetiesebbé vált a környék. Az erősödő hófúvásban itt-ott feltűnő törpefenyők hol emberi, hol állati formát öltve figyelmeztettek a természet pajkos kedvére. A döbbenetes látvány mellett persze arra is kellett ügyelnünk, hogy csak a jól kitaposott helyekre lépjünk, mert különben a lágy hóban derékig süppedünk. Nemcsak az erőteljes köd, hanem a lassú sötétedés is arra figyelmeztetett, hogy szálláshelyünk, a menedékház felé vegyük az irányt. Érkezésünket jóval nagyobb ricsaj fogadta, mint néhány órával azelőtt. Csakhamar kiderült, hogy a síkirándulásuk kellemes napjait élvező bakfisok okozták a zsibvásári hangulatot. Az ebédlőben az éppen ügyeletes sztárok nótái szolgáltatták a talpalávalót. Az ócska magnetofon olyannyira tűzbe hozta a pajkos nebulókat, hogy a hirtelen keletkezett extázisban tán még nevüket is felejtették. És ez akkor így volt rendjén... A „rongyrázásnak" a tízórai villanyoltás vetett véget. Mindenki furcsállotta, hogy a jó hangulatot még szilveszter éjszakáján is szigorú rendeletek szabályozzák, de hát a parancs az parancs. így aztán kisebb csoportokba verődve, az emeleti szobákban folytattuk az óév búcsúztatását. Előkerültek az otthonról hozott gyertyák, s a szerény fények meghitt hangulatot varázsoltak a rideg falak közé. Lassan elérkezett a huszonnegyedik óra vége, de a turistaházból még mindig ugyanaz a halk zsibongás szűrődött ki, mint azt megelőzően. Ez még csak a román szilveszter - hangzott a tárgyilagos megállapítás az egyik sarokból. Alig egy óra elteltével - amikor közép-európai idő szerint elkövetkezett az évforduló - síri csönd támadt a menedékházban, a mozdulatlan némaságot csak a felerősített rádió sercegő hangja bontotta meg. Pontos időjelzés, majd a Kossuth adó hullámhosszán ringva közösen elénekeltük a Himnuszt. Az utolsó akkordokat óriási zsivaj követte, pezsgőbontás, egymáshoz intézett jókívánságok, örömmámor és sírás - szinte minden egyidőben. A menedékház szürke hétköznapjai egy egészen más világ perceibe csaptak át. Elszabadultak az indulatok, ledőltek a szűkreszabott korlátok, rövid időre talán még az állambiztonság hatalma is megszűnt. De a felszabadult szórakozás csakhamar véget ért. Mindnyájunkon úrrá lett az álmosság, a kissé dohos szobákban nyugovóra tértünk. Barátommal kénytelenek voltunk korán kelni, mert az újesztendő első estéjét szerettük volna Segesváron tölteni. Enyhe másnaposságunkat oldva reggeli gyanánt egy jó tányér erőleves mellett döntöttünk, majd újult erővel nekivágtunk a végtelennek tűnő útnak. Sajnos, a hegytetőn a traktor már nem várt ránk, így jobb híján gyalogosan indultunk el. Lefelé haladva még akkor is élvezet volt a levegőbe harapni, amikor egy kimerítő éjszaka után tapostuk a Hargita ösvényeit. Szinte észre sem vettük, olyan gyorsan leértünk Ivóba, ahol még arra is jutott időnk, hogy a csodálatos székelykapukban gyönyörködjünk. Megnéztük, mikor indul autóbusz Székelyudvarhelyre. „Nem jár az ma" -, szólt ránk távolabbról egy ünneplőbe öltözött idősebb székely. Az ám, mi teljesen megfeledkeztünk arról, hogy az év első napján nem nagyon közlekednek az autóbuszok. (Nem mintha máskor pontosan és rendszeresen járnának.) Körülbelül egyórás gyaloglás után már a következő falu gödrös utcáit jártuk, de egyetlen járgány sem mellőzött bennünket. Végül egy szekér szánta meg a két főre zsugorodott társaságunkat. A szilveszteri mulatságból lovasszekerén hazafelé igyekvő, kissé kapatos muzsikus egész kellemes társaságnak bizonyult. Csak néha feledkezett meg magáról. De akkor nagyon. Olyanokat csapott a lovak közé, hogy azok hatalmas nyerítéssel menten vágtába kezdtek. Az üveget is gyakran meg-meghúzó harmonikás társaságát, sajnos, nem sokáig élveztük. Hamarosan Székelyudvarhelyre értünk, ahol újra a mindennapok szürkeségében találtuk magunkat. Lehajtott fejű, búbánatos emberek, mocskos utcák, gáztartályos autóbuszok. Mintha csak álom lett volna az előző éjszaka. KOSÁR DEZSŐ A bosszú regénye A bosszú regénye azok ellen íródik, akik életed folyamán vétettek ellened: a volt főnökeid, a ripacs elnök, a vörös jogásznő, a szolgalelkű alelnökök, s mindazok, akik gáncsot vetettek utadon. Elmondhatsz róluk mindent, minden rosszat, azt is állíthatod róluk, hogy tulkok. Ennyi előnye van annak, aki regényt ír. Mindenkit nyugodtan szidalmazhat, míg őt nem bánthatja senki. Legalábbis addig, amíg a regény el nem készül, s valamely kiadó ki nem adja. Márpedig ez a regény nagyon sokára fog elkészülni, s még tovább fog tartani, amíg a kiadó kiadja. A kiadó azonban nem fogja kiadni, mert éppoly negatív szereplő lesz a regényben, mint lásd fentebb. Mert a korábbi években sem jelentetett meg tőled semmit egykönnyen, háttérben tartott, s ezáltal megfosztott a hímévtől, de legfőképpen a pénztől, amely lehetővé tette volna, hogy végre emberi módon élhess (vajon hogy kell azt?), és elutazhass álmaid városába... Tulajdonképpen álmaid városáról már rég lemondtál, el is felejtetted, melyik volt az; ezt az egészet csak úgy mondod, mondogatod megszokásból, benned maradt fiatalabb korodból, amikor még bíztál abban, hogy eljutsz álmaid városába. Arról álmodoztál, hogy Kassák nyomait követve - és szintúgy gyalog - eljutsz Münchenbe, eljutsz egészen Párizsig, megírod a magad lovait és madarait, aztán még tovább is mész, a ködös Albionba, ahol minden házon ablakok vannak, s a legnagyobb úr te leszel. Ezek a vágyaid már mind eltűntek valahol, elvesztek az út porában, melyben idáig botorkáltál, vagy valamely hosszú és unalmas esten lehúztad a vécén. Már csupán a tudatodban léteznek (a tudatod még létezik?), abban az énedben, amelyet még megőriztél a múltból. Tudod, nem sok értelme van ennek sem, de álmodni csak kell, elszakadni néha ettől a mocskos valóságtól, ahol csak intrikák és adósságok vannak. Tulajdonképpen már nem is akarsz sehová sem utazni, egyre többször észleled tested zugaiban a betegségek nyomait - valamelyik előbbutóbb úgyis leterít. Fáradt vagy. Érzed, nem vagy képes már a küzdelemre, s nem tudod legyőzni elfojtott vágyaidat sem. Eddigi életedben mindig, mindig legyőzted magad. Mennyit csatáztál, hogy kordában maradj! Maradj olyannak, mint a többiek; egyformák, mind-mind egyformák! Hogy megölj magadban mindent! Nem, már nem érzel erőt arra, hogy megőrizd ember voltodat. Szabadjára engeded magad, nem állsz útjába magadnak, nem leszel a magad korlátja. Legalábbis ebben a regényben nem. Az ember arra született, hogy éljen. Jó volna emberibb módon élni! Hogy kell azt? Nem is tudod már. Nem tudtad sohasem. Most meg végképp. Csak egyet tudsz, azt, amit megtanultál, amihez mindig idomítottad magad: reggel pontban hétkor felkelni, szöszmötölni a konyhában, aztán a vécében és a fürdőszobában. „Fogat is mossál!" Közben lesni a feleségedet, aki másként, más mozdulatokkal és elfoglaltságokkal ugyancsak munkába készül. Meglesni, van-e egy félórája - avagy kedve - az este elmulasztott szeretkezésre. Nincs. Sem kedve, sem ideje. Mindegy. Egykedvűen legyintesz. Ez a vágy is lassan a tudatod hátsó felébe kerül. Néha előveszed, meglobogtatod, aztán egy pontnál minden abbamarad. Magadba nézel: Kínoz-e a vágyakozás? Nem, már nem kínoz. Tulajdonképpen már semmi sem kínoz. Ez már az öregség jele? Ki tudja, mikor ér véget az ifjúság, és hol kezdődik az öregség? Talán, amikor kiölnek belőled mindent az emberek meg a körülmények. Minden égi és földi erő. Mind-mind téged igyekszik elpusztítani. S te csak védekezel, kapálózol, de egyik sem ér semmit, érzed, egyre fogy az erőd, egyre gyengülsz... Pedig élni szeretnél még egy kicsit, életben maradni, és szeretni még... még... még... Ki tudja, minek. Talán, hogy megírd ezt a regényt, leleplezz mindenkit, akik ebben az életben ártottak neked, bántottak és megaláztak; aki megette - mit megette! fölfalta erődet, és egy csomó évet elvett az életedből. Gyűlölöd az embereket! Érdekes, ez eddig föl sem merült benned. Ez itt a reklám helye. Eleddig úgy tudtad, nem gyűlölsz senkit. Még a főnöködet sem, pedig az igazár, rongy ember volt. S most mégis a gyűlölet tolakszik a tollad hegyére, mégpedig felkiáltójellel. És érzed, hogy igaza van: a szónak is, a felkiáltójelnek is. Mert igen, bár fásultan, de mégis affelé haladsz: a roppant nagy gyűlölet felé. Az egyetemes gyűlölet felé. Ezért nem érzel fájdalmat, ha nemzetiségedben sértenek. Úgy - tulajdonképpen - már sérthetetlen vagy. Begubóztál, mint a hernyó, hosszú télre rendezkedtél be. Ki tudja, lesz-e újjászületés? Persze titokban azért bízol benne, hogy kimászol ebből a slamasztikából, s mint egy gyönyörű pillangó, röpdösni fogsz a légben. Marhaság. Magasabb gyűlölet van benned kialakulóban, minthogy kigubózzál; egy fennkölt gyűlölet, egy égető, elemi gyűlölet, amelyet, mint egy kis csecsemőt., ápolsz, növesztesz, táplálsz: egyél, ez az én testem, igyál, ez az én vérem... Nőjj, nőjj, és söpörd el ezt a világot! Engem is. Az élni nem tudót! De előbb másokat. Reám még szüksége van a világnak. Hogy ezt a regényt megírjam. A bosszú regénye lesz, a bosszúé, mely nemes és magasröptű, mint maga az élet. Ez az egyedüli fegyvered. Hát, isten neki, fakereszt. Vágj bele, ember! MÉSZÁROS KÁROLY A NAGYVILÁG LEGUTÓBBI SZÁMÁRÓL Gogoltól Armitage-ig Ad de Bont holland író Mirad egy fiú Boszniából című kisdrámájával indítja decemberi számát a világirodalmi folyóirat. A tizennégy jelenetes darab Fazila Balic és Djuka Balic társalgására épül. Aktuális, hiszen a szarajevói eseményekre épít, és békességet, gyűlöletmentes világot óhajt. Fazila mondja a harmadik jelenetben a tizenhárom éves moszlim kisfiúról, aki Boszniában él: „...Mirad békét kívánt/a tizenharmadik születésnapjára / békét mindenkinek Boszniában / nemcsak a moszlimoknak/ de ugyanúgy az ottlakó hon/átoknak /és a szerbeknek is / ezért születésnapjára meghívta / négy horvát / négy szerb/és három moszlim barátját/ s így tizenketten/ tüntetően végigvonultak/ az utcákon/ táncolva és énekelve / karjukat egymás vállára téve." Megrázó a kis árva Mirad története. Fazila és Djuka nénikéje, illetve bácsikája a fiúnak, aki nevelőszüleivel él Hollandiában, és tizennegyedik születésnapján nyomtalanul eltűnik. Egyetlen levelet találnak csak utána, mely nénikéjéhez és bácsikájához szól. Az Egyesült Államokban élő orosz költő-esszéíró, JoszifBrodsz kij Karácsonyi románc, Zsenya Rejmenek, szeretettel című verse 1961. december 28-án íródott. Az ekkor huszonegy éves költő a szerencsésebb, jobb új év közeledtében bízott... A Nobel-díjas Isaac Bashevis Singer Kafka barátja című novellájának művészi eszközei magával ragadják az olvasót. A szintén az USA-ban élő, jiddisül író, lengyel származású író ezúttal Franz Kafka barátjáról, a Jiddis Színház egykori művészéről, Jacques Kohnról szól. A szerző és Kohn vacsora közben beszélget egymással, miközben sok mindenre fény derül. Többek között arra is, hogy Kafka igencsak gyáva ember volt, csakúgy, mint Kohn. Singer novelláját Kiss Marianne fordította magyar nyelvre. A dél-franciaországi Phillippe Jaccottet három verse minden bizonnyal elgondolkoztatja az olvasót. Klasszikus verselése, megannyi feltett kérdése kiforrott, öreguras, vigyázó gondolkozásról tanúskodik. „A télből mi ragyogás marad így? / hajnalok hajnalán elindulok, / a térben hó tölt meg zeget-zugot, / néma üdvözlet, hajlik a fűszál, / föltárul, amit nem hitt senki már." Az ugyancsak francia Jean Őrizet költeményei már eltérő hangnemet hordoznak, modernebb és talán gazdagabb feldolgozásban mutatja be a telet, mint pályatársa. „A hó, a gyermekkor; bennük látszatra semmi sem közös,/mégis ugyanaz a vattásari vastag fölhalmozódás / választ el és érzéstelenít, ugyanazok az idényszerű / jelenségek, ugyanaz a néha szép, mindig törékeny / és gyakran értelmezhetetlen mozaik." (A hó, a gyermekkor). Marc Petit Hermelinvadászat című novellája az apa és tízéves fia kalandos vadászatát meséli el. Ugyanis a karasjoki emberek - a fiú állítása szerint - a telet kedvelték, a nyár után a rövid őszt, de a hosszú telet. Petit szakszerűen bánik a szavakkal, fűzi a jelzőket, s hűen ábrázolja az emberi sorsokat, érzéseket. Bakcsi György írt bevezető-magyarázó kommentárt Gogol vallásfilozófiai írásai elé Az ön kolostora - Oroszország! címmel. Gogol leveléből, melyeket Alekszandr Petrovics Tolsztoj grófhoz és Styepan Petrovics Sevirjovhoz, a neves költőhöz és kritikushoz címzett, kiderül, hogy „bármennyire igyekezett is az író önmagát buzgó kereszténynek, az egyház hű fiának feltüntetni, a pravoszláv püspökök és papok, akiknek művét elküldte, meglehetősen visszafogottan reagáltak rá. Ők tudták, amit Gogol gyanútlanul elfelejtett, hogy az egyház tételeit nem kell és nem szabad bizonygatni - azokat csak elfogadni lehet." A munkásságáért idén irodalmi Nobel-díjat kapott Óe Kenzaburónak a lapban olvasható Különös munka című elbeszélése 1956ban látott először napvilágot a Nihon daigaku sinbun 32. számában. Őe Kenzaburó pályafutásáról Vihar Judit számol be. Többek között az alábbiakat írja az elbeszélésről: „Az író korai koiszakának jellegzetes vonásai már ebben az elbeszélésben is felismerhetők: a megaláztatás elviselésének kérdése, a környezetünkért vállalt felelősség, az ifjúság identitáskeresésének problémája. A rászedett fiatalokkal szemben az író ebben az írásban is mély együttérzésének ad hangot." Karátson Endre szokatlan módszerekkel próbálja megvizsgálni Edgar Allan Poe Ulalume című versét, melyet Babits Mihály fordított magyar nyelvre. Karátson a költemény asztrológiai vonásait keresi az ASZTARTÉ/DIAN/y PSZICHÉ című tanulmányban. A szerző Poeban „felszínesen szemlélve a XIX. század első felének egyik homo duplexét" fedezi fel. Az öt évvel ezelőtt elhunyt Samuel Beckett A van Velde fivérek festészete, avagy a világ és a nadrág című esszéje tulajdonképpen műkritika. Két francia baráljáról írta még 1945-ben. Értékes esszének tüntetik fel a kritikusok, mivel Beckett ezúttal nem szűkszavú, ami nála ritka jelenség. Az 1963 ban született angol költő, Simon Armitage négy verse az élet keserűségéből merít. A költő saját tapasztalatairól ír, hiszen polgári foglalkozását tekintve börtönből szabadultak gyámja. Nem retten vissza az olykor trágárnak tűnő szavak használatától sem, de egy biztos: szövegkörnyezetében mindent el lehet fogadni. TURCZI ÁRPÁD