Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
Vasárnap 1994. j]iius 31. ___________________________________________________________________ _____________________ _______________________________ riport Au gusztus 1-jén tartják világszerte az Anyatejes Táplálás Világnapját, más néven, a Szoptatás Világnapját. A világon évente több millió csecsemő hal meg, illetve válik nyomorékká azért, mert nem jut anyatejhez. Ennek ellenére a legtöbb országban, így Szlovákiában is, egyre kevesebb nő szoptatja gyermekét. Ezért is indította el az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az UNICEF átfogó programját a csecsemők egészséges táplálására. EGY TEMA, AMELYRŐL NEM LEHET ÉRZELEMMENTESEN ÍRNI... Hány pszichológus tudja majd kideríteni, milyen vizsgálatok fogják kibogozni, hogy a ma hatvan- vagy ötvenévesek gyermekei mitől boldogtalanok? Mitől zaklatottak, miért rossz a házasságuk, miért nem nősültek meg, vagy miért váltak el többször is? „Ne menjünk el olyan messzire... ”, szokták mondogatni, ha az ember túl mélyre vájna, vagy távoli okokat kutatna mai bajokat bogozva... De azért csak menjünk, ha muszáj - mondom most magamban, amíg arra keresem a választ: mennyi a becsülete ma az anyatejnek, az újszülöttek természetes táplálásának. Mert felrémlik, milyen bűntudattal kevertem az első üveg tápszert, amikor már nem volt elég tejem, hogy a lányomat szoptassam, vagy a lo- holás, munkahelyemről haza, hogy időben érkezzem éhesen bömbölő fiamhoz... Hiába, akkor még, a hatvanas évek elején, csak 3 hónapot kopt,. — államtól, hogy anyák lehessünk, s u későbbi években is csupán 6 hónapot adtak a „dolgozó nőknek’’!...- Ma, hál’istennek, a szoptatás reneszánsza kezdődik - mondja 4" sa Cíková doktornő, a pozsonyi Zi uu ai kórház szülészeti osztálya újszülöttrészlegének vezető orvosa. Rögtön elő is veszi azt az egészség- ügyi szakembereknek szánt kézikönyvet, amelyet A természetes táplálkozás (Pri- rodzená vyziva) címen a WHO és az UNICEF adott ki 1993-ban, hogy segítsenek a szoptatás népszerűsítésében. Az egyszerű és szemléltető rajzokkal kiegészített szöveg szinte tőmondatokba, alapvető pontokba sűrítve ad használati utasításokat a különböző esetekre és helyzetekre vonatkozóan. A lényeg, hogy Európa országaiban az orvosok a terhesség első hónapjától kezdve figyelemmel kísérik a terhes nők állapotát, ezért elsősorban ők készíthetik fel az anyákat arra, hogy a gyermeküket természetes módon, szoptatással táplálják.- Milyen ma Szlovákiában a helyzet? - kérdezem, hiszen tudom, hogy a második világháborút követően ez a csecsemőtáplálási mód éppúgy, mint a családok hagyományos helyzete, szinte gyökeresen megváltozott. A társadalom el- Várta a munkaképes nőtől, hogy dolgozni menjen; akár távol a családjától is. Az ötéves tervek időszakában - amikor az volt a nők nevelésére hivatott nőszövetség jelszava, hogy „kézimunkázással nem jutunk el a kommunizmusba” - egyúttal azt is elvárták az édesanyáktól, hogy a gyermekeiket bölcsődékre, óvodákra bízzák. A hatvanas-hetvenes években a szülészetekről távozó anyák 30-50 százaléka már tápszerre fogva vitte haza csecsemőjét. Csupán az édesanyák 15 százaléka szoptatta gyermekét 3 hónapos korig, és ritkaságszámba ment, aki 6 hónapon keresztül szoptatott... Akkortájt a nőlapok hasábjain nem szerepeltek sem ételreceptek, sem gyermeknevelési tanácsok. Annál inkább kombájnok, traktorok nyergében ülő nők, s olyan „úttörő” falusi asszonyok, akik nem a maradi nagymamára, hanem a bölcsődére bízzák picinyüket, ahol „szakszerűen” és „kollektiven” nevelik, gondozzák a „jövő nemzedékeit”. Nos, a jövő eme nemzedékei a ma szülő nők...- A nyolcvanas évek vége felé sikerült megállítani az addigi negatív fejlődést - mondja az újszülöttrészleg vezető orvosa. - Olyannyira, hogy a szülészeteken - a hazamenetelig - úgyszólván minden anya szoptatta, természetes módon táplálta csecsemőjét. Hazatérte után azonban a legtöbb kismama szinte már az első napokban áttért a tápszerekre, és a 3. hónapot betöltő csecsemőknek csupán 22 százalékát, a 6 hónapos gyermekeknek pedig mindössze 6 százalékát szoptatta az édesanyjuk. Ilyen szempontból még ma sem mondható pozitívnak a családok többségének hatása az édesanyákra; noha a helyzet - főképpen a műveltebb, főiskolát, egyetemet végzett fiatalok körében - lényegesen változóban van. Ezek a fiatal anyák tudatosan készülnek gyermekeik fogadására, nevelésére. Tudják, hogy élettani szempontból mennyire fontos az anyatej. Szinte minden szükséges tápanyagot tartalmaz, s legfőképpen a mai, rendkívül sok allergiás megbetegedés időszakában úgyszólván teljes védettséget nyújt, megalapozza a gyermek ellenálló képességét.- A mi szülészeti osztályunk az apákat is külön tanfolyamon készíti fel a gyermeknevelésre - mondja az orvosnő. - Ma már nem egyszerűen csak a fürdetésről, tisztába tevésről van szó. Manapság ott lehetnek a szülésnél is, tehát a család iránti felelősséget már a gyermek születésének óráiban együtt élhetik meg feleségükkel, gyermekük anyjával. Nagyon fontos ez, hiszen az elmúlt évtizedekben alig esett szó az édesapák szerepéről, felelősségéről. Nem, nem akarom lebecsülni az anyák szerepét, erről szó sincs! De például ahhoz, hogy egy anya szoptatni tudjon, éreznie kell, hogy biztonságban van; hogy szeretik, törődnek vele. És ezt a biztonságot, szeretetet elsősorban és alapvetően a férj, a gyermek apja nyújthatja számára. Szélsőségesnek mondható példákkal most hadd ne foglalkozzunk: a fiatalkorúak, a lányanyák, az alkoholista asszonyok, vagy az idős, a 45-50 évesen szülő nők általában sem családi hátterüket, sem az érzelmi felkészültségüket, illetve a fiziológiai állapotukat tekintve sincsenek olyan helyzetben, hogy a gyermeküket huzamosabb, vagyis a szükséges ideig szoptassák. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy a természetes élethelyzetekben milyen hosszú lenne az optimális szoptatási idő?- A legtöbb nő a gyermek egyéves koráig képes lenne szoptatni - ha akarná ezt. Ha akár érzelmileg, tehát a családi hagyományokat követve, akár tudatosan, az ésszerűség szempontjait s gyermeke érdekeit ismerve, akár mindkét tényezőt összekapcsolva vállalná, vállalhatná a természetes táplálást. Arra lenne szükség, hogy már a terhesség idején készüljön a szoptatásra, s úgy készítse fel emlőit, ahogyan azt a terhesgondozóban tanácsolják, tanítják. Erre azért van szükség, hogy az első szoptatások ne legyenek fájdalmasak, hogy a gyermek táplá- sának élménye pozitív lehessen. Ehhez kellene hozzájárulnia a család biztató, támogató szerepének is: legyenek büszkék rá, hogy a lányuk, menyük, unokájuk szoptat. Segítsék, hogy minél tovább legyen elég teje, hogy ne terhelje le magát túl gyorsan túl sok munkával. Vagy, hogy ne „vegyék le a válláról” ezt a feladatot, mondván, „szegényke, hadd szórakozzon, majd mi etetjük a gyermeket’.’.- Gondolom, azért ma is még sok nőt hajt a kényszer, hogy minél előbb dolgozni, keresni tudjon...- Sajnos, így igaz. Remélem, a példa, amelyet idézek, szélsőséges, vagyis nem jellemző. Nemrég szült nálunk egy vállalkozó asszony, akinek már van egy 18 éves lánya. Újszülött kisfiát a leányára bízta, az ment helyette szülési szabadságra, az vigyáz a babára, mivel ő túl sok pénzt veszítene; s úgy véli: bőven kárpótolja mind a nagylányát, mind a majdan felnövő fiát az anyagi javakkal, amelyeket addig előteremt... Társalgás közben eszünkbe jut még sok minden, aminek így vagy úgy, de szerepe van a mai fiatalok gyermekvállalási felelősségében; vagy felelőtlenségében, a kismamák vagy a többször szült nők szoptatási készségében. Egyre drágábbak a tápszerek, és a családok megélhetési gondja egyébként is növekszik. Hiába a Család Nemzetközi Éve, alig születnek olyan publikációk, amelyek rávilágítanának, miért olyan nálunk a családok érzelmi-erkölcsi értékrendje, amilyen. Vagy arra, hogy az elmúlt ún. szocialista évtizedek és a „lenini nőpolitika” mennyit ártott az egészséges családmodell kialakításának, a nagycsaládok, a nemzedékek együvé tartozása, hagyományrendszere megőrzésének. A sok veszélyeztetett terhesség és a koraszülés okai a bölcsődében nevelt, anyamellről korán leszakított lánygyermek érzelmi sérülékenységében kereshetők. Vagy bennünk, mai nagymamákban, akiket hajtott a társadalom, a belénk nevelt „öntudat” és a kényszer, hogy a munka legyen az első. Legalább most próbáljunk meg „váltani”, változni! Ha módunk van rá, segítsük leányainkat, unokáinkat visszatérni anyaszerepük átéléséhez... Ahogyan azt az egykori festmények, művészeti alkotások, költemények idézik. Ha már nekünk nem volt rá módunk, legalább ők ringathassák sokáig keblükre vonva kicsinyüket... H. Mészáros Erzsébet Fotó: Archívum Jön az utolsó ítélet? Különös jelenségre figyeltek fel Texas állam nyugati részének egén. Ez év januárjában egy veszélyesnek tartott porfelhőben két egymásra néző arc jelent meg: Jézus és a Sátán. Terrenz Holtze diák (meteorológiát tanul) szerint az El Paso fölötti látomás mintegy 20 másodpercig tartott, és sikerült róla néhány felvételt készítenie. A dallasi Anthony Padu- la (a teológia doktora) kijelentette; nem találja indokoltnak, hogy az eseTerrenz Holtze Jézus és a Sátán mény szemtanúit szélhámosokként kezeljék, hiszen a tanúságuk azt bizonyítja, ami írva vagyon: az utolsó ítélet eljövetelét. És hogy a Teremtő miért éppen El Paso sivatagát választotta a jelenése színhelyéül, azt csak ő tudja. Igaz viszont, e vidék valóban olyan, mintha a világ kezdetétől fogva arra várna, hogy ott játszódjék le a megjósolt Armagedon mezei csata. A legfontosabb azonban most arra figyelmeztetni az embereket, hogy elérkezett az idő, amikor az emberiség sorsáról döntenek. Terrenz Holtze így írta le az élményét: „Autóval utaztam, és a szinte teljesen befújt úton megálltam. Kiszálltam a kocsiból, hogy előszedjem a fényképezőgépet, mivel a viharfelhők fényképezése kedvéért jöttem. Hirtelen, mint általában vihar előtt, óriási csend állt be, a környék hermetikusan zárt tér lett, és éreztem, hogy hihetetlen erősségű energiával töltődik fel... Tisztában voltam vele, hogy legfeljebb két perc lehet hátra és kezdetét veszi a híres texasi vihar. Beugrottam az autóba, felhúztam az ablakot. Odaültem a fényképezőgéphez. Egy perc múlva mintha kitöltődött volna az üresség, s úgy éreztem, az összes viharfelhő El Paso fölött ad egymásnak találkát. Aztán elkezdődött. Az égbolt mozogni, majd hömpölyögni kezdett fölöttem, én pedig fényképeztem. A felhők közt megnyíló füstablakban két arc körvonalai keltek életre - ez 20 másodpercig tartott -, szemtől szemben álltam az emberiség számára ismert arcokkal. Az első pillanatban el akartam futni, aztán mégis maradtam és fényképeztem. ” A diák ezt a vallomását az El Paso-i figyelmeztetés vizsgálatára alakult tanács előtt tette. A teológusok azonban nem nagyon siettek a jelenés magyarázatával, sokan nem foglaltak egyértelmű állást. A Los Angeles-i Bemard Montoff teológus elutasította az eseményt, és a további szemtanúkról, a rendszeres autóbuszjárat 26 utasáról, úgy vélekedett: tömeghisztéria áldozatai, vagy a szokatlan légköri változások gyakoroltak rájuk ilyen erős pszichikai hatást. Anthony Padula azonban nem enged meggyőződéséből: „Ha először történne ilyesmi, nem hinnék benne; de az amerikai hadsereg legmagasabb katonai köreitől tudom, hogy hasonló jelenség már tavaly februárban is lejátszódott a Szomáliái vihar idején. Az ottani falvak lakossága akkor arról próbálta meggyőzni az ENSZ-kato- nákat, hogy az égbolton Jézus harcát látták a Sátánnal. ” (AZ) Mm myaUjmí
