Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-24 / 30. szám

A tatárjárás másik fontos következménye IV. Béla számára az volt, hogy - legalábbis egy időre - fel kellett hagynia a birtokvisszavételekkel, amelyek a társadalom irányításában jelentős szerepet követelő egyházi és világi előkelők jó részét szembefordították vele. Keserves döntés lehetett ez. Béla, még II. András életében, ezt tekintette fegyvernek apja mértéktelen, határokat csak alig ismerő birtokpolitikájával szemben. A birtokvisszavétel volt az a zászló, amelyet Béla apja ellenében fennen hordott, s amely alá híveit toborozta. A tatárjárás csattanós bizonyságot szolgáltatott arra, hogy ez a politika nem csupán idejétmúlt, hanem káros is. IV. Bélának rá kellett jönnie, hogy többé nem lehet politikai programmá tenni a III. Béla kori (a fél évszázaddal korábbi) állapotok visszaállítását, mert ehhez a történelem kerekét kellene visszafordítani. S azt, hogy nehéz döntést kellett Bélának meghoznia, jól mutatja: még a tatárjárás után is többször kezdett hozzá - igaz, a megelőző időszakokénál sokkal korlátozottabb mértékben, „megszelídített” formában - a birtokok visszavételéhez. 1242 után alapvetően azonban nem elvett, hanem maga is adományozott birtokokat. Nem szórta ugyan azokat két kézzel és becsukott szemmel, mint n. András tette, de azért olykor még egész vár- ispánságok eladományozására is sor került. Mind a várépítés szorgalmazásával, mind a birtokok elidegenítésével Béla végső fokon a nagybirtokosság megerősödéséhez járult hozzá, ami a királyi hatalom súlyát, tekintélyét csorbította. Bűvös kör volt ez, amiből természetesen

IV. Béla sem tudott kitömi. Ha a királyi hatalmat kívánta erősíteni (amint a tatárjárás előtt próbálta), az előkelőket állította szembe magával, ha viszont a nagybirtokosoknak kívánt valamennyire is kedvükbe járni (mint a tatárjárás után tette), ezt nem lehetett végrehajtani a királyi hatalom csorbítása nélkül. Olyan időket élt IV. Béla alatt - és még a következő évtizedekben is - Magyarország, amikor a történelmi körülmények a nagyuraknak és nem a királyi hatalomnak kedveztek.

Pedig IV. Béla más módokat is keresett arra, hogy ellensúlyozza a királyi hatalom hanyatlásának folyamatát. Az 1267-ben kiadott harmadik Aranybulla az egyre inkább nemesi jogállást nyerő királyi szerviensek számára biztosított jogokat, s orvosolta sérelmeiket. A királyi birtokok idegen kézre kerülésével alapjaiban rendült meg a királyi vármegye, helyére igazgatási egységként a nemesi megye lépett. Ennek főispánja ugyan nagyúr, báró volt, de alispánja és négy (Erdélyben és Szlavóniában két) szol- gabírája a köznemesek közül került ki. Ezek a köznemesek természetes ellensúlyt jelentettek a XIII. század végi magyar királyok számára a bárókkal szemben, hiszen a bárók a királyi hatalom mellett elsősorban a köznemesek sorsát befolyásolták döntő módon. Amenyiben magukhoz láncolni, „úri” szolgálóikká akarták tenni a köznemeseket. Ugyancsak nagy gondot fordított IV. Béla a városokra. Támogatta megerősített, jól védhető helyre történő településeket (így jött létre a Gréc-hegyen az új Zágráb, illetve a budai Várhegyen Buda városa, s a várba telepítette Esztergom és Székesfehérvár polgárait is). Kiváltságokat biztosított a városoknak, segítette fejlődésüket.

Béla második honalapítóként került be a magyarság történelmi köztudatába, nem teljesen alaptalanul. Nem kellett persze elölről kezdenie mindent, hiszen - bármekkora is volt a pusztulás - a tatárdúlás nem söpörte el a föld színéről Magyarországot. Tény azonban, hogy miközben Bélának át kellett értékelnie egész tatárjárás előtti politikáját, gondoskodnia kellett az élet újraindításáról. Hozzá hű arisztokraták, kipróbált emberei segítettek ebben. Tűrje nembeli Dénest, aki szinte gyermekkorától kezdve mellette állt, 1242-ben Szlavónia hercegévé tette meg. Geregye nembeli Pál arra kapott ugyanekkor megbízást, hogy lásson hozzá a tatároktól legtöbbet szenvedett keleti országrészben a rablók megfékezéséhez, a szétfutott népesség összegyűjtéséhez, a komoly bevételt jelentő erdélyi sóbányák újbóli megnyitásához. Amint lélegzetvételnyi szünethez jutott, arról is gondoskodott, hogy a tatárjárás miatt a birtokviszonyban támadt zavarokat rendeztesse, az illetéktelen haszonélvezőket kivesse a birtokokból. E birtokrendezés az alakuló köznemesség érdekeit is szolgálta.

Át kellett értékelnie Bélának Magyarország külkapcsolatait is. Keserűen vetette levelében a pápa szemére, hogy „mikor a tatárok országunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a tieteket, mint amelyet a keresztények minden udvar urának és mesterének hisznek és vallanak, a császárét, amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt; megkerestük a franciák udvarát is, de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat. Már pedig - folytatta Béla - ahhoz folyamodtunk, akihez lehetett, és a kereszténység érdekében megalázva királyi mél- tóságinkat, két leányunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat meg Lengyelország hercegéhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd fur- fangjaikkal alkalmatosabban szembeszállhassunk.” Béla legidősebb leányát, Kunigundát még 1239-ben kapta feleségül V. Boleszló lengyel fejedelem, a két rutén (orosz) házasságra már a tatárjárás után került sor. Anna leányát csemyigovi Rosztiszló, Konstancia leányát pedig Lev peremisli herceg, utóbb halicsi fejedelem vette nőül. Béla leányai közül Kunigunda és Konstancia Lengyel-, illetve Oroszországban élte életét, Anna azonban Magyarországon lakott, ide menekült orosz férjével. Nem véletlen, ha ezért a közelében lévő Anna és Rosztiszló egyaránt igen kedves volt Bélának. Rosztiszló az 1250-es évektől kezdve nagy szerepet játszott a déli irányú magyar hódításokban.

Ugyancsak a királyi hatalom erősítése volt a célja Bélának azzal a lépéssel, hogy az 1240-es években visszafogadta országába az 1241-ben a Kötöny meggyilkolását követően innen eltávozott kunokat. Rájuk vonatkozik az, amit IV. Béla idézett levelében a pápához írt: „Sajnos, most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, po- gányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze.” István és Kun Erzsébet - egészen fiatal gyermekek - az 1240-es években kötöttek házasságot; talán ez volt a feltétele annak, hogy a kunok visszatelepüljenek Magyarországra.

Bélának és Máriának még a tatáijárás után is születtek gyermekei, Margit és Béla. Margit 1242-ben Dalmáciában látta meg a napvilágot. Őt már születése előtt Istennek ajánlották fel szülei a tatár veszedelemtől való szerencsés megmenekülés esetén. Fogadalmukat beváltották, Margit domonkos apácakolostorba került a Buda és Pest között fekvő Nyulak szigetén, s itt is halt meg 1271-ben. A sziget ma rá emlékezve viseli a Margit-sziget nevet. Béla és Mária utolsó gyermeke, Béla, a sok leány között a második fiúgyermek, 1243-ban született. A keleti orosz, lengyel és kun - házasságok mellett Béla egyik leánya, Erzsébet, valamint e Béla fia nyugati uralkodóházak tagjaival lépett házassági kapcsolatra. Erzsébetet Wittelsbach Henrik bajor herceg vette nőül, Béla felesége pedig a brandenburgi őrgróf Kunigunda nevű leánya lett.

A XIV. századi krónika azt jegyezte fel Béláról: „Békeszerető ember volt, hadakban, csatákban nem volt szerencséje.” A Halics alatti kudarcon, a tatároktól elszenvedett muhi vereségen kívül még egy nevezetes katonai balsiker fűződik nevéhez. 1250-től kezdve, miután a sokáig fenyegető újabb tatár támadás nem következett be, Béla bekapcsolódott az Ausztria és Stájerország birtokáért a cseh királlyal vívott harcokba. Kezdeti sikerek után, amelyek során egy rövid időre Dél-Stájerország magyar fennhatóság alá került, 1260. július 12-én a Morvamezőn vívták meg a magyar és a cseh hadak a döntő ütközetet. Ez Béla vereségével végződött, ami a stájerek feletti magyar uralomnak is a végétjelentette. A csatamezőn győzelmet arató II. Otakár cseh király 1261-ben feleségül vette IV. Béla unokáját, csemyigovi Rosztiszló és Anna leányát, Kunigundát, Béla király egyre inkább Anna leánya befolyása alá került, akinek Kunigunda mellett még két fia született a Rosztiszló- val kötött házasságból, Mihály és Béla. Anna egyre többet gondolt arra, hogy IV. Béla halála után az ő fiának, Bélának kellene következnie a magyar trónon, nem pedig testvérének, Istvánnak.

Bármekkora szerepet is tulajdonítunk Annának IV. Béla befolyásolásában, tény, hogy az 1260-as években erősen megromlott Béla és István, apa és fia kapcsolata, Béla ugyan királlyá koronáztatta, szlavón, majd erdélyi, utóbb stájer herceggé tette István fiát. A stájer- országi kudarc után pedig újra Erdély élére állította, de egyre világosabban kiütközött kettejük jellembeli különbözősége. Az öregedő Béla féltékeny lett fiára, aki mögött - mint már nem először az Árpád-kori magyar történelemben - „párt” szerveződött. Az István oldaláról Bélát fenyegető veszéllyel szemben Béla vejére, Rosztiszlóra, leányára, Annára, valamint másodszülött fiára, Bélára támaszkodott. István hatalmát kívánta azzal is ellensúlyozni, hogy kedvelt családtagjaira tartományok kormányzatát bízta. Rosztiszlót Halics hercegévé tette, majd Rosztiszló halála után özvegye, Anna és fiuk, Béla a Macsó és Bosznia hercege címet viselte. Az 1260-as évek elején bízta rá a király Szlavónia hercegségét kisebbik fiára, Bélára. Nagy csapás volt IV. Bélára, hogy rajongásig szeretett Béla fia 1269-ben meghalt, utódot nem hagyott hátra. Maga IV. Béla is súlyos betegségbe esett, s tudatában volt annak, hogy napjai meg vannak számlálva. Jellemző, hogy nem immár egyetlen fiához, Istvánhoz fordult, hanem éppen István ellenében unokája férjét, II. Otakár cseh királyt kereste meg levéllel. Ezt írta: „Amennyiben úgy esnék, hogy az Ür hívására a betegségünkből minden test útjára lépünk, kedves feleségünket (Máriát), Magyarország királynéját és legédesebb leányunkat (Annát), a ti kedves anyátokat (azaz anyósotokat) és mindazon báróinkat, kik hűségben állhatatosan megmaradtak, ha hozzátok folyamodnának, atyailag öleljétek magatokhoz, tanáccsal és segítséggel gondoljatok reájuk alkalmas időben, ha a mi halálunk után esetleg határaitokra kellene nekik távozniuk... E dolgokat kérjük tőletek, édes fiam, végakaratunkként halálos ágyban.” (Makkai László-Mezey László fordítása.) Annyira rossz volt tehát IV. Béla és fia, István viszonya, hogy Béla attól tartott: híveinek s a királyi család tagjainak István trónra lépése esetén menekülniük kell Magyarországról. Béla jó jósnak bizonyult mind ebben, mind pedig betegsége kimenetelét illetően. Betegágya halálos ágynak bizonyult; a király 1270. május 3-án meghalt. Még ez évben követte őt a sírba hűséges felesége, Mária. Előző évben elhalt Béla fiuk mellé temetkeztek az esztergomi ferences templomba. Temetkező helyüket szép latin vers díszítette:

Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült a trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult szent béke virult becsület vala ottan.

(Geréb László fordítása) Hatvannégy évesen szállt a sírba az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodó, aki életének több mint felét, harmincöt esztendőt töltött a magyar trónon. Nem csupán életének hossza és uralkodásának több évtizedet átfogó íve, de uralkodásának általános megítélése is Szent Istvánhoz teszi hasonlatossá Bélát. Ki tudta vezetni országát a tatárjárás körüli erkölcsi-bizalmi válságból, a tatátjárás okozta sebeket be tudta gyógyítani. Volt lelkiereje ahhoz, hogy már nem éppen a legfiatalabb korban, túl a harmincötödik életévén, gondolkodás- módban, politikai vonalvezetésben megújuljon, s országát is megújítsa. S hogy milyen erős monarchiát kovácsolt össze Béla, az csak akkor látszott, amikor utódai alatt ezen az építményen mindinkább növekedni kezdtek a repedések.

V. ISTVÁN

IV. Béla és Mária tizenkilenc évi - részint a ser- dületlen gyermekkorra eső - házassága és fél tucatnyi leánygyermek után első fiúként 1239-ben született meg István. Legidősebb testvére után tizenöt évvel jött a világra. Születésekor még ilyen „előzmények” után is fiatalok voltak a szülei: Béla harminchárom éves, Mária pedig harmincegy-harminckettő. Tudjuk, apja és anyja sokat imádkozott, hogy végre fiuk legyen, aki örökölheti Béla trónját. Vágyuk végre teljesült. A fia születésének örömhírét hozó udvari embert IV. Béla a következő évben birtokkal jutalmazta, de a boldog király már kevéssel fia születése után, 1239. október 18-án, Lukács napján örömünnepet ült, sok pénzt osztott szét a népnek. Az újszülöttet Róbert esztergomi érsek keresztelte meg, a kisfiú a magyarok első királyának emlékére kapta az István nevet. A tatárdú- lásról Istvánnak még nem maradhatott emléke, hiszen csak két-három éves volt akkor. Ő is együtt menekült a királyi családdal az őket üldöző Kajdán mongol vezér elől, s anyja karjában ő is ott volt 1242 késő telén azon a hajón, amely az Adriai-tengeren Trogir városánál várta, vajon letáboroznak-e vagy elvonulnak a tengerpartig eljutó tatárok. Még nem volt négyéves, amikor 1243-ban a királyi házaspárnak újabb gyermeke - neki egyetlen fiútestvére -, Béla megszületett. A fiatal István körül is nagyon hamar feltűntek a nevelésében szerepet játszó előkelők. A tatárjárás idején Kiissza, majd utóbb Turóc várában Hahót, Osl és Hontpázmány nembeli nagyurak őrizték.

1246-ban, alig hétévesen, István királyként és Szlavónia hercegeként szerepel. IV. Béla tehát már 1246 előtt királlyá koronáztatta elsőszülött fiát. Nem vitás, azt kívánta ezzel kinyilatkoztatni, hogy Istvánt tekinti trónja örökösének, arra azonban nincs adatunk, hogy e koronázás nem bizonyos előkelők kezdeményezésére történt-e (mint éppen Béla koronázása apja, II. András életében), akik ily módon juttatták kifejezésre „felsorakozá- sukat” a királyi család egy tagja mögött. Azt, hogy valami hasonlóra István esetében is gondolhatunk, az bizonyítja, hogy István tárnokmesterével (vagyis külön udvari tisztségviselőjével) már 1242-ben, majd 1249-ben ismét találkozunk. Ez jól mutatja, hogy a csecsemőkorból alig kinőtt István körül udvar alakult ki, bizonyos előkelők mögéje álltak, maguk között felosztották az udvari tisztségeket, s talán elsősorban nekik - és nem IV. Bélának - volt köszönhető, hogy Istvánt 1246 előtt királlyá koronáztatták, s megkísérelték területi hatalommal felruházni. Hogy István 1246 előtt ténylegesen szlavón herceg lett volna, aligha hihető. Ekkor IV. Béla megbízható híve, Tülje nembeli Dénes igazgatta hercegként Szlavóniát, őt pedig Gutkeled nembeli István követte ugyancsak hercegi címmel Szlavónia élén. István szlavón hercegi címe tényleges hatalmat nem takart, inkább a mögötte álló urak étvágyát és igényét fejezte ki István területi hatalommal való felruházására, ami az ő tekintélyüket és jövedelmüket is megnövelte volna (Folytatjuk)

í

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. július 24. 1/BSÉritBp