Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-24 / 30. szám
A szellem ereje... GONDOLATOK A SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK KÖZGYŰLÉSE UTÁN Május közepén tartotta a Szlovákiai Magyar Írók Társasága tisztújító közgyűlését. Ahhoz azonban, hogy a közgyűlés eredményes legyen, élni kellett a szervezeti szabályzat különleges rendelkezésével, mely arra az esetre szól, ha a közgyűlés határozat- képtelen. Az egy hónapon belül összehívandó közgyűlés esetében az ötvenszázalékos részvétel már nem irányadó. Így került sor a rendkívüli közgyűlés megtartására, mely nemcsak az elmúlt két év tevékenységét értékelte, hanem az új választmány megválasztásával lényegében a jövőbeli tevékenység feltételeit is biztosította. (A rendkívüli közgyűlés esetében vigasztaló lehet, hogy két évvel ezelőtt a Magyar Írók Szövetsége is hasonló feltételek mellett tarthatta meg a közgyűlését.) Arra a kérdésre, mennyire demokratikus a rendkívüli közgyűlést szabályozó rendelkezés, mentséget csak az adhat, hogy nem politikai pártról, vagy hatalmi szervezetről van szó, így a szükség (a szervezet folyamatos tevékenységének biztosítása) kívánja meg ezt a megoldást. Az egységes szervezet megmaradása az elmúlt két esztendőben egyébként maga is erénynek számít. S az is, hogy a szervezet tevékenységének a súlypontját a szakmai tevékenységre helyezte, hogy ezzel kivédje azokat a szélsőségeket, melyek a kilencvenes évek első két esztendejét jellemezték. Az a tény, hogy az előző közgyűlésen a szervezet tagsága a hamleti lenni vagy nem lenni kérdéssel viaskodott, eleve jelzi azokat a nézetkülönbségeket, melyek az írók közösségét megosztották. A tagság józan ítélőképességének köszönhető, hogy a szervezet felbomlására nem került sor. A közgyűlés túltette magát a mondvacsinált problémákon, és azon a „kiszorítósdin” is, ahogy egyesek a rendszerváltást képzelték el az irodalomban. Az elmúlt két esztendő pedig nemcsak a művekre, a tettekre helyezte a fő súlyt, hanem mérsékelte a szélsőséges megnyilvánulásokat, sárdobálásokat is. Az irodalom lényegi kérdéseiről a tavaly októberben, Nyitrán megtartott tudományos tanácskozáson hangoztak el lényegi megállapítások. A józan ítélőképesség a jövőben is alapvetően szükséges ahhoz, hogy íróként s emberként szót értsenek azok, akiknek nem kis részük lehet szellemi életünk alakulásában. A szlovákiai magyar írók szervezete egységes, bár ez az egység inkább formai, mint lényegi. Hisz különböző felfogású és művészi programot valló és vállaló irányzat képviselői alkotják a szervezetet, így hát az egység az irányzatok sokféleségére épül. Létében annyira szilárd ez az „építmény”, mint az a törekvés, mely irodalmi életünkért a közös gondban és felelősségben - minden különbözőség ellenére - egymás mellé tudja állítani az alkotókat. Az új kihívások lényege és közös nevezője 1989 után a demokratikus és a szabadságjogok biztosítása volt, az egységesülő nemzeti kultúra és szellemiség igényei szerint. Ezt azt utat vállalták az írók azzal a felismeréssel, hogy a magyar kultúrán és szellemiségen belül (a kisebbségi irodalmakat is beleértve) tanúi lehetünk az elkülönülő törekvéseknek is. Olyan szemléletnek, mely nem az egységre helyezi a hangsúlyt, vagy az irodalom „nemzeti” (a „magyar lélek” fogalmi jegyeit is ideértve), hanem az egyetemes emberi értékek támogatására. A közös cselekvés érdekei azt követelik, hogy az alapvetően más felfogások esetében is közelíteni tudjunk a „közös nevezőhöz”, mely a végleteket képes feloldani. Az elmúlt években egyébként a magyar szellemiség egészében demonstrálódott a kétely, széthullottak az evidenciák, s tapinthatóvá vált a szolidaritás hiánya is. Ügy véljük, a végletesen eltérő szemléleti jegyeknek mégis lehet közös eredőjük, mégpedig a „haza a magban” Illyés Gyula által megfogalmazott eszméje. A szellemi honalapítás, gazdagodás érdekei segítségünkre lehetnek abban is, hogy egymásban szövetségest találjunk „ellenség” helyett. Ez azonban azt követeli meg, hogy megszabaduljunk görcseinktől, komplexusainktól, s úgy legyünk nyitottak az egyetemes emberi értékek iránt, hogy egymást, netán egymás értékeit is el tudjuk fogadni. Mert a művészet - közte az irodalom is - úgy lehet igazán „csoda”, „ige”, ha az ezredévre jellemző banalitások súlyos szellemi kísértéseivel szemben is meg tudja őrizni azt az elszántságot, hogy - Walter Benjamin szavaival - a végsőkig hajszolja „a végtelenséget az emberi lét ábrázolásában”. Mert a művészet igazsága az hó igazsága, s a „műalkotás hitele - Roland Barthes szavait idézve - sohasem esztétikája szintjén helyezkedik el, hanem kizárólag az erkölcsi tapasztalat szintjén”, ahová Kafka szerint „az erkölcsi tapasztalaton át és gőg nélkül juthatunk el”. Az értékekkel szembeni elfogultság, a más irányzatokkal szembeni türelmetlenség nem volt járható a múltban, s nem lesz az a jövőben sem. írónak, irodalomnak menlevelet csak a jó és jobb művek adhatnak, nem a sértődöttség, a vásári hangvétel, vagy az intellektus hézagait betömni akaró gőg és elutasítás. A posztmodem életforma tucatművészetével vagy a televízión keresztül életünket elözönlő amerikai giccsfilmek ízléstelenségével szemben a művészeteknek olyan új modellre lenne szükségük, mely a „minőség forradalmát” jelenthetné a megújuló folyamatosságban. Az igényesség kérdését már csak azért is hangsúlyoznunk kell, hisz a publikációs lehetőségek megnövekedésével egyben megnőtt a veszélye annak is, hogy gyenge és fércművek lepjék el lapjainkat, vagy a kiadókat. A rossz vers, esszéutánzat és kritika sajnálatosan nem hiánycikk, s lapjaink, folyóirataink ahelyett, hogy közléseikkel a kiválasztást segítenék, inkább az igénytelenség előtt nyitnak kaput. A könyvkiadás területén pedig nem ismeretlen a személyi kapcsolatokra épülő gyakorlat sem. Ma ott tartunk, hogy lényegében senkitől semmit nem lehet számon kérni, hisz a támogatás (akár alapítványi, akár állami) odaítélésében is a csoportérdek játssza a fő szerepet. Az ezredvég - sajnálatosan - nem az irodalom és a művészet kora. Tapasztalhatjuk ezt abban is, hogy nemcsak a könyvkiadás gondjai szaporodtak meg, hanem körülményesebbé vált a könyv útja is az olvasóhoz. A csillagászati könyvárak, s az a tény, hogy az egyetemes magyar irodalom és világirodalom termékei „kiszorulnak” a könyvpiacról, illetve csillagászati könyváraikkal elérhetetlenek az olvasók tömegei számára, beláthatatlan következményekkel járhat a műveltségigény szándékolt gyarapítása szempontjából. Irodalmunk híre és rangja az elmúlt években jobbára őrizte a korábban kivívott megbecsülést. A tehetséges fiatal alkotók jelentkezése mellett nem vigasztaló azonban, hogy legjobb alkotóink esetében „halványult’’ a jelenlét az egyetemes magyar irodalomban, s új „csillagok” nem tünedeznek fel az irodalmi élet egén. Nem használt irodalmunknak az sem, hogy egyes írók politikusokká vedlettek, s szerepvállalásuk mellékessé tette számukra az alkotó tevékenységet, ugyanakkor írói jelenlétük nem érződik különösebben a politikai pártok szellemi horizontja, politikai kultúrája alakulásában sem. Az érem másik oldala: nem kedvez állapotainknak, hogy íróink jelentős része kivonult a közírásból. Nem hallatják szavukat életünk fontos kérdéseiben, s ezzel szabad teret biztosítanak azoknak a toliforgatóknak, akiket nem a hivatástudat, az önzetlenség és az elfogulatlanság vezérel, hanem a szűk csoport- vagy pártérdek. Fontos volna, hogy a lapok megszólaltassák íróinkat, s ezzel bevonják őket az alkotó párbeszédbe. Íróink ugyanis nem mondhatnak le arról, hogy más értelmiségiekkel együtt a szellemi élet építői, bátorítói legyenek. Balga dolog e téren a küzdőteret átengedni a politikai pártoknak, vagy az érvényesülés és „életművészet” akamokai- nak. Az ezerarcú bölcsesség helyett ők ugyanis csak a szellemi Szaharát kínálhatják, meg a kvater- kát - a kultúra helyett. A jövőre vonatkoztatva azt a meggyőződésünket szeretnénk kifejezni, hogy irodalmi életünk a sokszínűség megtartásával lehet valóban gazdagabb. A platformok megszervezése potenciális lehetőséget jelent, s ez elől a jövőben aligha lehet kitérni. Minden kezdeményezésnek azonban a másság elvének tiszteletén kell alapulni és nem a kizárólagosságon. Nevezetesen az lehet az alapja, hogy irodalmi életünket lényegében két irányzat jellemzi. Az egyik a hagyományokra épülő, korszerű irodalmi törekvések képviselői, akiket „másságuk” mellett a nemzedéki kapcsolatok is összekötnek, a másik irányzatot azok alkotják, akik a posztmodem és avantgárd törekvéseket vallják a magukénak. Ezt a megoszlást az irodalmi élet egészében - közmegegyezéses alapon - biztosítani kell. A választmány összetételében éppúgy, mint a két irodalmi folyóirat (függetlenül attól, hogy a Kalligram nem a szervezet lapja) szerkesztési elvei, személyi állománya stb. kialakításában. Ez lehet a jövőbeli egység és együttélés alapja, valamint a viszályok mellőzésének a „gyógymódja”. Meggyőződéssel vallhatjuk, hogy író és irodalom számára tájainkon ma az a legfontosabb, hogy tovább vigyék, tovább adják azt az üzenetet, mely megmaradásunkat, szellemi ébrenlétünket fogalmazza meg. Mégpedig egy olyan korban és társadalmi közegben, melyben a „másság”, így a nemzeti hovatartozás is - akárcsak az elmúlt négy évtizedben - nem a tiszteletet, a megértést kínálja, hanem a türelmetlenséget vagy az elutasítást. Mivel a csodák rajtunk nem segítenek (azonkívül, hogy nincsenek is) marad számunkra a küldetéses sors vállalása. És ebben a legfontosabb magatartásforma, a József Attila megfogalmazta: „tenni, amit kell!” igazságának a vállalása. Sorsunk éretté tett bennünket arra, hogy ezt a közös felelősséget vállaljuk és viseljük. Fonod Zoltán P ascal kisasszony aszkéta benyomását keltette, arca beesett, orra horgas, szemei mélyen ültek. Mozdulatai szögletesek voltak, s a kézszorítása kemény. Öt éve a pénzügyminisztérium egyik osztályának helyettes vezetőjeként dolgozott. Az a tény, hogy ennyi idő alatt nem kapott magasabb beosztást, arról tanúskodott, hogy a személyzeti osztályon olyan ellenségei voltak, akik számára az igazság és a felelősségtudat ismeretlen fogalomnak számított. Sőt, mi több, ezzel meg sem elégedtek ezek az emberek. Kihasználtak minden alkalmat, hogy Pascal kisasszonyt megalázzák. Ezért - bár az osztály, amelyen a kisasszony dolgozott, igen fontos volt, s akár három-négy szakelőadót is beoszthattak volna mellé - neki csupán egyetlen szakelőadót adtak, aki most fejezte be tanulmányait, tehát még nem számított teljes munkaerőnek. A szakelőadót Huche-nak hívták, a sápadt fiatalember vöröses színű bajuszt viselt. Ráadásul idült bélhurutja volt.- Kétségtelenül van egy jó tulajdonsága: nem iszik - mondta róla mindenkinek Pascal kisasszony, s hűvös ellenszenvvel viseltetett a fiatalember iránt. Kizárólag a munkájukkal kapcsolatos dolgokról beszélt vele, a legunalmasabb ügyek intézését bízta rá, és nagyon szívesen küldözgette jeHENRY TROYAT Félreértés lentéktelen információkért a hatalmas épület másik végére, csak hogy legalább egy kis ideig ne kelljen látnia, s megpihenhessen tőle. A sors iróniájának köszönhetően ugyanis az íróasztaluk egymással szemben volt, mert a kis helyiségben másképp nem lehetett elhelyezni őket. Egyik reggel Huche úr egyórás késéssel jött be a hivatalba, szépen megborotválva, új öltönyben.- Elnézést kérek - mondta félszegen -, de ma van a pénzügyminisztérium amatőr festőművészei kiállításának megnyitója. Kis időre elhallgatott, aztán szemlesütve, száját csücsörítve suttogta:- Én is kiállítok. Szavai annyira meglepték Pascal kisasszonyt, hogy egy ideig azt sem tudta, miképpen viselkedjék: közömbösen, lelkesedve, lenézően vagy haragosan. Végül megjegyezte:- Jól van, majd megnézem.- A kiállítás a földszinten van. A belépés díjtalan.- Rendben van. De vannak sürgősebb feladatok is. Válaszolt már Gardenbach úr levelére a CPLN Hiteltársaság ellenőrző bizottságának költségmegtérítése ügyében? Huche úr az íróasztal fölé görnyedt, és Pascal kisasszony gratulált magának, amiért ilyen ügyesen munkára bírta a beosztottját. Öt órakor, miután elvégezte legsürgősebb teendőit, elhatározta, hogy megnézi a kiállítást. Vállára dobta zöld sálját, s elindult a kijárat felé, mint a hajó, mely nyílt tengerre fut ki. A kiállítás egy szűk, rosszul megvilágított, fűtetlen helyiségben volt. A látogatókat már belépéskor a kápolnák síri csendje fogadta. Pascal kisasszony úgy vélte, hogy az efféle kiállítás hasznos lehet a hivatal számára is, mert új fényt vet az alkalmazottak lelki beállítottságára és jellemére. Ezért elégedetten nézegette a narancs- színű naplementéket, a smaragdzöld tenger hullámait, s a búzamezőket a vörösen virító pipacsokkal. Voltak gombszemű cicákat, fehér szőrű, rózsaszín pofikájú kecskegidákat ábrázoló képek is. Minden bájos volt és felemelő, s Pascal kisasszony egyetértett a zsűrivel, aki a kiállítás képeit összeválogatta. Már indulni készült, amikor meglátott egy állványt négy nagy vászonnal. Az egyiken egy vörös hajú, tejfehér bőrű szépség nyújtózkodott kihívóan az ágyban. A másikon karcsú lány, szájában cigarettával a fotelben ült, s érdektelenül bámult a semmibe. A harmadikon hátsó felét mutatva a tükör előtt fésülködött. A negyedik egy vízzel teli zománcozott lavórba mártotta a lábait. A női testek ábrázolása teljesen valósághű volt. Legalább egy tenyérnyi fátyol vagy falevél takarná őket - de sehol semmi! Pascal kisasszony tudta, hogy a férfiak szívesen •nézegetik a női aktokat, de az eszébe sem ötlött, hogy ilyesmit a minisztérium alkalmazottai is festhetnek. Pironkodva közelebb lépett, hogy elolvassa a nevét a szégyentelen férfiúnak, aki ezeket a képeket festette, s hamarosan az ájulás kerülgette. Huche! Ezeken a szemérmetlen képeken Huche aláírása volt! Elszömyedve tért vissza az irodába. Most miként viselkedjék? Nyilvánítsa ki felháborodását? De miért, ha a zsűri úgy döntött, hogy a képek szerepelhetnek a kiállításon? Hallgasson? Talán ez lesz a legjobb megoldás. Másnap Pascal kisasszonyt kétségek gyötörték. Mit szólnak majd a többiek itt, a minisztériumban? Bizonyára sajnálkozni fognak fölötte, hogy nap mint nap itt dolgozik ezzel a szégyentelennel. Vagy ki fogják őt gúnyolni? Lehet, hogy már most anekdotákat mesélnek mindkettőjükről a többi irodában. Erre még gondolni sem akart. Ettől kezdve rendkívüli érdeklődéssel figyelte a beosztottját. Meglepte, hogy régebben nem vette észre rajta a züllöttség jeleit. Sápadt arca, fénytelen szeme átmulatott éjszakáról árulkodott. Reszkető keze, dadogó beszéde az idegkimerültség jele volt, a züllés jutalma. Ó! Pascal kisasszony képzeletben anyaszült meztelen modelljei körében látta őt a műtermében, mely orientális parfümök illatával, arab kisvánkosokkal, s földre terített prémekkel van tele. És ilyen éjszakák után jött Huche az irodába, leült vele szemben, s úgy tett, mintha az iratokat tanulmányozná, bár lélekben még biztosan az átélt orgiákra gondolt. Pascal kisasszony néha magán érezte a fiatalember tekintetét, s érezte, hogy a pillantásával szinte levetkőzteti. Ügy néz rá, mint a modelljeire. Fejébe tódult a vér, forgolódott a székén, aztán kiszaladt. De amikor visszatért, már a küszöbtől Huche tekintete ölelte körül, s Pascal kisasszony érezte, miként méregeti, mint valami rabszolganőt a rabszolgavásáron. „Előbb-utóbb eljön az a nap, amikor majd meg akar kaparintani” - gondolta Pascal kisasszony, s ettől a gondolattól reszketni kezdett a keze, s reszketett a munkaidő végéig. Mikor fogja ezt megkísérelni? Ma? Holnap? Úgy tűnt neki, Huche az íróasztala mögül lesi őt, mint a leopárd az áldozatát. Pascal kisasszony nem volt képes dolgozni, s a beosztottjának sem adott semmilyen munkát. Állandó feszültségben élt, egyre csak azt várta, mi fog történni. Ám Huche csak várt, játszott vele, mint macska az egérrel. Egyszer a kisasszony összeszedte minden bátorságát, s megkérdezte a fiatalembertől:- Ön modell után fest? Huche lehunyta a szemét, s titokzatosan válaszolt:- Legtöbbször. De ha úgy adódik, emlékezetből is. „Szóval engem is emlékezetből fog lefesteni” - gondolta Pascal kisasszony. A fiatalember műtermében bizonyára már rengeteg vázlat hever, melyek Pascal kisasszonyt, a pénzügyminisztérium osztályvezetőjét ábrázolják teljesen meztelenül, bárminemű fátyol nélkül. Lehet, hogy a következő kiállításon majd a róla készült aktokat fogja bemutatni, s bárki megláthatja őt ruhátlanul, ahogyan még senki sem látta. „Ilyen megaláztatást nem élek túl” - gondolta Pascal kisasszony, miközben valamiféle bűnös, nyugtalansággal vegyes örömet érzett. Igen, amint teltek a hetek, a Huche úrral való mindennapi érintkezés hatni kezdett Pascal kisasszonyra, mintha a férfi megfertőzte volna a maga romlottságával. Éjszakánként a kisasszonynak bűnös álmai voltak. Huche keresztnevén szólította, ő pedig a férfi haját simogatta. Amikor felébredt, cserepes volt az ajka, mintha lázas lenne. És Huche úr egyre csak várt. Pascal kisasszony egy szép napon csinos, világos színű új ruhában érkezett meg a munkahelyére, illatosán, kikozmetikázva.- Nem festené meg az arcképemet? - kérdezte.- Sohasem festek portrékat.- Tudom - suttogta csaknem félájultan a kisasszony. - Ön csak aktképeket fest. Huche nemet intett.- Dehogy - mondta. - Aktokat Ruche fest. A harmadik ügyosztály főnökének titkára. Aktokat ő fest. - S bátortalanul elmosolyodva hozzátette: - Én azokat a kiscicákat festettem... Sági Tóth Tibor fordítása MARTON IVÁN A balkonon álltam... a balkonon álltam s észrevettem a szomszédház oromzatán a fát éjjel volt eső utáni csend itt-ott kigyúltak a csillagok s az öreg ház oromfalán a fa susogott árva volt elhagyott megtűrt a ház oromzatán s megtűrt én a vendégszobán május volt május hava s éreztem én vagyok e fa kőbe gyökerezve ölelésre várva bár sejtve tudva soha nem lesz társa titokban nagy viharra várva IRODALOM 1994. július 24. l/taŐrflBp
