Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
Míg duruzsol az autó motorja, azon gondolkodom, hogyan él ma Csík János, a hajdani hajóépítő, vagy inkább a Szlovákia-szerte közkedvelt nótaénekes? Jó negyedszázada nem találkoztam vele, s ez bizony emberöltőnyi idő. Most igyekszem fölidézni alakját, mozdulatait, gesztusait. De csak halvány ködön át látom régi barátomat. Míg kocsink a Komárom felé vezető úton szorgalmasan nyeli a kilométereket, felötlik bennem első találkozásunk emléke. 1952 kora tavaszán riportkörúton jártam Nagy Jenővel Komáromban és környékén. Egyik este fölkerestük a Csemadok komáromi szervezetének színjátszóit, akik Gergely Sándor: Vitézek és hősök című drámáját próbálták. A műkedvelő együttes meglepő átéléssel játszott, különösen Czibulka József Eszterág, Czibulkáné az anya, s Csík János a hadbíró őrnagy szerepében. Akik ott voltunk, egyöntetűen megállapítottuk, jobbak, mint a hivatásosak. Mindez be is igazolódott, mert a darabot számtalan helyen játszották. Többek között a pozsonyi Új Színpadon, valamint a műkedvelő színjátszó együttesek országos versenyén, Prágában, ahol elnyerték az első díjat... Csík János akkor még alig múlt 30 esztendős, tele optimizmussal, duzzadó erővel, cselekvő indulattal. Egyik fő mozgatója volt az együttesnek, amely abban az időben Jókai szülőhelyének hírnevét öregbítette. Megismerkedésünk után még sokat találkoztunk. Hol a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztőségében, hol valamilyen esztrádműsoron. Munkahelyemen, a rádió szerkesztőségében gyakran elbeszélgettünk, s bizony erősen kellett fülelnem, hogy megértsem szavait, olyan szaporán beszélt. Az ötvenes, hatvanas években népszerűségének tetőpontján állt, lemezei biztos üzletet jelentettek. Pozsonytól Királyhelmecig számtalan magyar faluban, városban föllépett. Ezrek és ezrek rajongtak hangjáért. Különösen a nők. Aztán változott a világ, a közízlés. Ma már csak az idősebbek emlegetik, mély sóhajok közt emlékezve ifjúságukra. Az utóbbi évtizedben én is keveset hallottam róla. Vajon mi lehet vele? Mennyire törték meg az évek? * * * Soká kanyarogtunk Komárom zegzugos utcáin, míg megtaláltuk Csík Já- nosék szemrevaló családi házát a Sin- gellőnek nevezett negyedben. A ház előtti kiskertben már kókadoztak a virágok, rozsdálltak a bokrok. Betűzget- tük a névtáblát, jó helyen járunk-e? Mert az is ki volt írva: Slender Salon. Miután becsöngettünk, csinos fekete hajú fiatalasszony jelent meg az ajtónyílásban.- Jöjjenek beljebb! - invitált bennünket kedvesen. - János várja magukat. De már Csík Jancsi is feltűnt az előszobában, és ölelésre tárta kaiját.- Az egészséged hogy szolgál? - érdeklődöm.- Ha cukrom nem volna, lekopognám - feleli Jancsi. - Sajnos, inzulinnal élek, diétáznom kell. Más, komolyabb bajom, hála Istennek, nincs.- Hallottam, magas sarzsival „szereltek le” a hajógyárban, amikor nyugdíjaztak. Igazgatóhelyettes voltál, ugye?- Nem egészen - helyesbít. - A gyártási igazgató feladatkörét töltöttem be.- Tudom, lelkes hajóépítő voltál, él- tél-haltál ezért a munkáért. Tulajdonképpen ez is művészet, nemcsak az éneklés vagy a színjátszás: szép, karcsú hajókat építeni. János bólint. Szemében különös fény csillan, amikor hajógyári éveiről mesél. * * * Tizenhat éves kölyök volt, amikor 1937-ben a hajóépítők sorába lépett. Lent kezdte, a lakatosmunkánál, de az évek folyamán egyre följebb kapaszkodott. Közben meg is tanult mindent az utolsó csavarig. 1941-ben a pesti Ganz Hajógyárba került, ahol sok tapasztalatot szerzett. De hamarosan közbeszólt a háború, amely az ifjú Csík János pályaívét is derékba törte. 1945-ben került orosz fogságba, s csak 1948-ban került haza. Némi pihenés után jelentkezett a hajógyárban. Folytatta, ahol egykor abbahagyta. A régi hajógyárból, ahol vagy háromszáz munkás dolgozott, 1950-ben átköltöztek az új csarnokba. Ekkor tértek át a dízelelektromos meghajtású motorokkal fölszerelt hajótestek építésére. Az új üzemben már másfél ezer hajóépítő munkálkodott. 1951-ben átszervezték, részlegekre bontották a gyártást. Csík János részlegvezető, majd gyártásvezető, 1962-ben pedig gyártási igazgató lett.- Jólesik rágondolnom, hogy a nyugdíjazásomig 450 hajó építésében vettem részt. Hajóink ott úsznak a Volga-Don- csatomán és más vizeken. Örülök, ha az utcán rám köszönnek a nyugdíjas, vagy a még ott dolgozó gyáriak. Az egyik János bácsinak, a másik Jancsikámnak szólít; ölelgetnek, hogylétem felől érdeklődnek. Bizony máig sem felejtettek el, s én sem őket. Hozzátehe- tem, hogy a komáromi hajógyárban sosem volt vita magyarok és szlovákok között. Egymást segítve éltünk és munkálkodtunk. Az ellentéteket mindig felülről szították, szítják. Olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen jól megértik egymást az emberek. *- Részt vettél a háborúban, orosz fogságba kerültél, megjártad a poklok tornácát...- Szakaszvezető voltam az egészségügyieknél, az irodát vezettem - emlékezik János. - Megjártam az orosz frontot, végigszenvedtem a visszavonulást. Negyvennégyben Kassán állomásoztunk, majd Késmárk irányába húzódtunk nyugat felé. Mindkét városban fölléptem egy-egy esztrádműsor keretében. Óriási sikerünk volt mind a civilek, mind a katonák körében. így színeztük sanyarú életünket. Szlovákiából Csehország felé vettük az irányt, ott fogtak el bennünket az oroszok 1945 tavaszán. Visszafordítottak bennünket és északkeletre hajtottak. Háromezer foglyot alig néhány kirgiz kísért. Miután bevagoníroztak bennünket, döcögött velünk a vonat Oroszország belseje felé. Talán mondanom sem kell, mennyien megfagytak a hideg vagonokban. Másfél hét múlva Novgorodban találtuk magunkat. Ez az ősi orosz város valaha Oroszország fővárosa volt. El-elnézegettem szép, hagymatornyú templomait. Negyvenkilencet számoltam meg belőlük... A városhoz közel tőzegmezők terültek el, azt bányásztuk. Nem volt téli ruhánk. Ami rajtunk volt, ronggyá foszlott, a hideg meg gyakran mínusz 40-50 fokos volt. A foglyok megfagytak, vég- elgyengülésben kiszenvedtek. Negyvenöt karácsonyán vagy harmincán pusztultak el a szörnyű hidegben. Háromezer német és hatszáz magyar volt összezsúfolva a barakkokban.- Hogyan lehetett e borzalmakat átvészelni? DÉNES GYÖRGY- Nehezen. De én nem adtam meg magamat a sorsnak. Élni akartam, hazajutni... Amikor tolmácsot kerestek, én elhitettem, hogy tudok oroszul. Ha ácsokra volt szükség, jelentkeztem, pedig semmit sem értettem az ácsmunkához. Csak akkor lepődtem meg, amikor egy templomhoz kísértek őreim. A templom tornyán hatalmas lyuk tátongott. Azt kellett befoltozni. Sikerült. Később fűrésztelepre jelentkeztem. Ott is megálltam a helyemet. Ha dolgozott az ember, kicsit többet juttattak a káposztalevesből. Az ennivaló pedig életet jelentett... Később szórakoztató műsort szerveztem, többször föl is léptem. A rabtartók fölfigyeltek rám, használható embernek tartottak. A végén meg is kedveltek. Én meg igyekeztem előnyt szerezni a magyar foglyoknak, társaimnak. Bizony, szemfülesnek kellett lennem... Bár embertelen körülmények között, de átvészeltem a négy esztendőt!- Hagyjuk e nehéz időket, Jancsikám. Beszéljünk életed naposabb oldaláról... Hazatérésed után bekapcsolódtál a város kulturális munkájába.- így van! - élénkül föl János. - Mind a Csemadok, mind a hajógyár kulturális együttesében szerepet, feladatot vállaltam. Szüntelen lázban égtünk. Feszült bennünk az energia, a tennivágyás. De nem is csoda, hiszen hosszú kényszerhallgatás után szólalhattunk meg újra magyarul. A nagy nekibuzdulások időszaka volt ez. Népszínműveket, egyfelvonásos darabokat, drámákat vittünk színre. Mondhatom, sikerrel. Bemutattuk Móricz: Légy jó mindhalálig című művét, a Gül Babát, Gergely Sándortól a Vitézek és hősöket, és még számos művet. A Vitézek és hősökkel értük el a legrangosabb sikert, s ismertek lettünk az egész országban. Megnyertük vele Prágában az amatőr színjátszók országos versenyét. Az oklevelet Zdenék Nejedly, a kulturális ügyek minisztere adta át. Alakításomat külön is megdicsérte, s mondanom sem kell - mosolyodik el János -, hogy e szavak hallatán mennyire megnőtt az önérzetem. Mit modhatnék még? Színjátszókként bejártuk Dél- Szlovákiát, s örömet csöpögtettünk az emberek szívébe. Hálával gondolok Király Dezsőre, a kiváló színészre, a Magyar Területi Színház művészére, aki e rendezésével jócskán hozzájárult sikerünkhöz. De köszönet mindazoknak, akik velem együtt annyi éven át a szabadidejüket föláldozva munkálkodtak a magyar kultúra terjesztésén. * * *- A hatvanas évek elején a pozsonyi Tatra moziban, a filmvetítés szünetében, egyszerre fölcsendült Csík János szép baritonja. Természetesen magyarul énekeltél. Jóleső érzéssel, s kissé meghatódva hallgattam a dalt... Mit szólsz ehhez, Jánoskám? Barátom arcán halvány mosoly suhan át.- Akkor még lehetséges volt, hogy a pozsonyi mozikban magyar nóta is fölcsendüljön... Ma már ez - sajnos - elképzelhetetlen...- Szlovákiában is, Magyarországon is közkedvelt nótaénekes voltál. Behízelgőn, bársonyos hangon, profi szinten énekeltél. Nem csoda hát, hogy sok ezren rajongtak érted, különösen a nők... Mikor kezdted az éneklést?- Még gyermekkoromban. A szomszédunkban volt egy szatócsbolt. Gyakran betévedtem oda, s az öreg szatócs ilyenkor megénekeltetett. Cukorkát, csokoládét kaptam érte. Később a tánciskolában dolgozgattam, de esztrádműsorokban is felléptem. Ötvenkettőben Nagy Jenő, a hazai magyar adás főszerkesztője behívott a pozsonyi rádióba. Ott aztán igazán gyakran szerepeltem. Megismert az ország. Még a Supraphon lemezkiadó is üzletet szimatolt a hangomban: 96 számot játszottam föl hanglemezre.- Tudom, annak idején szinte órák alatt szétkapkodták lemezeidet!- Ne tűnjék öndicséretnek, de mindenki Csík-lemezt akart vásárolni. Dél- Szlovákia lemezboltjaiban sort álltak az emberek, hogy hozzájuthassanak egy-egy lemezhez. Hallottam olyan esetekről, hogy a nagy tumultusban betörték a bolt ajtaját, kirakatát. Még áru- kapcsolás is előfordult. Egy Csík-le- mezhez három más lemezt csomagoltak. De ezen az áron is megvásárolták.- Gondolom, leveleket is kaptál rajongóidtól.- Naponta százat, százötvenet. Ennyi levelet képtelenség volt megválaszolni. Üzemi titkárnőm segített ki. Ötféle választ írtam, amelyet sokszorosítottunk. Minden levélre a legalkalmasabb választ postáztuk.- Azt hiszem, leginkább nők írták e leveleket. Bizonyára a szerelmi vallomások sem hiányoztak. Jancsi titokzatosan mosolyog:- Rengeteg szerelmes levelet kaptam. Sok hölgy szeretett volna megismerkedni velem. Föl is ajánlkoztak, vagy verseket írtak hozzám. Több nő be is állított a házunkba. Még a jugoszláviai, most horvátországi Varasdról is betoppant három lány, hogy szemügyre vegyen. A rádióban hallották valamelyik énekszámomat, hát elindultak a Dráva mellékéről, hogy Komáromban kössenek ki... Érdekes levelet kaptam egy myjavai szlovák gyermeklánytól. A rádióban hallotta a Zúg az erdő, zúg a nádast. Annyira tetszett neki, hopgy levelet írt, s benne megígérte, hármas osztályzatát a tiszteletemre rövid időn belül egyesre javítja. Persze, egy fia szót sem tudott magyarul. Nem csodálatos? Jancsi elmesélte még, hogy szerepelt a szlovák rádióban, a tévében, a pesti rádióban és tévében, sőt a Szabad Európa adásaiban is. Hét alkalommal énekelt a gombaszögi ünnepségeken. Egy kassai föllépéséről egyszer egyenesen Prágába repült, ahol délután kettőtől éjjel háromig, egy női kórus közreműködésével, húsz dalt énekelt lemezre! Szinte egyedülálló teljesítmény. Több kiváló karmesterrel is együttműködött, többek között Karel Vlacchal. Kedves barátja volt a Komáromból származó Seress Rezső, a Szomorú vasárnap és annyi ismert dal szerzője... * * * János kissé elmélázik az emlékeken. Nem sokáig, mert felesége, Dórika kávéval kínál bennünket. Férje kéri, telepedjen közénk, de ő csak néhány percre ül le, mert dolga van. Dórika János második felesége. Több mint 30 esztendővel fiatalabb férjénél. Ennek ellenére harmonikusan élnek. Faggatom Dórikát: annak idején mi vonzotta annyira Jánoshoz, hiszen már húszéves korában megszerette. 0 azonban vonakodik erről beszélni. Csak ennyit mond:- Megragadott az optimizmusa, udvariassága, kedvessége. Magával ragadó egyéniség volt, és ma is az. * * * Még kvaterkázunk kicsit, hallgatjuk János dalait. Közben elmondja, hogy két fia, illetve két menye öt unokával ajándékozta meg: három lánnyal és két fiúval. Fiai természetesen első házasságából valók. Kettő felé fölkerekedünk, mert János barátom ebédre invitál bennünket a szigeti halászcsárdába. Mielőtt elindulnánk, megtekintjük Dórika szépítő műhelyét, az amerikai típusú karcsúsító és testépítő szalont, amely egyedülálló e vidéken. Mit mondhatnék még? A halászlé és a rántott fiié ízlett. Jómagam pedig találkoztam egy 74 éves, boldog emberrel, aki még mindig optimistán tekint a világra. Nem is csoda, elvégre sikerekben gazdag élete volt. Nem törték meg a gondok, a bajok sem. Idős korára pedig egy fiatal, szerető szív aranyozza be napjait. S ez kivételes ajándéka a sorsnak. KARÁCSONY’94 1994. december 25. l/SSánifl/I C&f 'ß (Tástog Fotó: Prikler László Akinek órák alatt szétkapkodták a lemezeit