Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
édesanyám színésznő volt, a kolozsvári Nemzeti Színház hősnője. Emlékszem abból az időből gyöngyös ruháira, fátylaira, hosszú brokát sleppjére, amelyből később szalongarnitúra lett. És emlékszem egy nagy, nemzeti- színű-szalagos babérkoszorúra, amely a spáj- zunkban volt, nekitámasztva annak a polcnak, ahol a dunsztosok álltak. Ebből a koszorúból pénteken, amikor az ősi törvényeink szerint paszulyfőzelék jelent meg asztalunkon, Zsófi nagyanyám mindig kitépett egy levelet. Azzal a babérlevéllel is fűszeresítve volt a főzelék. Az ember sohasem tudja elfelejteni azokat az ízeket és illatokat, amelyeket gyermekko- ráben élvezett. Körülbelül hároméves lehettem akkor, amikor egy karácsony előtti vasárnap délután színházba vittek. Onnan gondolom, hogy karácsony előtt járhatott az idő, mert a Szent Mihály templom körüli tér teli volt fenyőfát áruló parasztokkal. Világosan emlékszem a levágott karácsonyfák sötétzöld színére a vastag, fehér havon. Az édes, tiszta fenyőillatra, hogy kerestem a karácsonyi angyalokat a levegőben, nem röpködnek-e ott a fenyők fölött. De angyalok nem voltak sehol. A „bódésok” sült tököt meg gesztenyét árultak parázsló kemencéiknél. Nekem is vett nagyanyám egy stanecli gesztenyét, ahogy a színház felé sétáltunk, jó melegen felöltözve. Füles prémsipkám volt, és a mellemen kis prémes muff lógott, ott dugtam be a kezemet a forró gesztenye mellé. A tél rettenetes hideg Erdélyben. A hó úgy csillog, mint a kristály. Az embernek megfagy belül az orrlyuka, meg a szeme sarkában a könny. Én is fázni kezdtem a sétában, örültem, amikor végre tető alá jutottunk a színházban. A színházat addig csak kívülről ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy a legnagyobb épület az egész Farkas utcában. Aminek őszintén örültem, mert sejtettem, hogy anyám valamilyen vonatkozásban van a színházzal. Persze, hogy színésznő, hogy ott keresi a kenyerét, arra nem gondoltam. Nem is gondolhattam. Nagyon kicsike voltam még, nem tudhattam, mit jelent az: kenyeret keresni. Zsófi nénémmel és még két öreg hölggyel ültünk be egy páholyba. Azt is csak most tudom. utólag, hogy „páholy” volt, akkor valami fantasztikus leshelynek találtam, amelynek deszka-, légszesz- és posztószaga volt. Furcsa dolgok történtek. Hirtelen sötét lett, aztán egy világos négyszög jelent meg előttem, mintha egy szoba negyedik falát kivágták volna. A sok ember, aki lent ült a földszinten meg a páholyokban, mint egy méhkas körbefutó sejtjeiben, mind elcsendesedett és a világos négyszögre nézett. Persze odanéztem én is. Egyszerre oda lettem a csodálkozástól. Mert a világos négyszögben sétáló és hangosan diskuráló, kifestett, furcsán öltözött alakok között egyszerre csak megismertem az anyámat. Inkább a szívemmel ismertem meg, mint a szememmel, hiszen nagyon ki volt festve, nevetgélt és gesztikulált. Holott odahaza mindig oly halovány volt és csöndes, inkább szomorú, nevetni talán sohasem is hallottam eddig. Mondom, megismertem, ezen a furcsa helyen, ebben a furcsa helyzetben, és a lélegzetem is elállt. És hogy bántak vele?! Egy kékkabátos férfi, akinek nagy bajusza volt, meg merte ölelni. Megölelte, megcsókolta, megcsípte az állát. Az anyám persze ellökte. Soha nem felejtem el, ezt a három szót mondta neki: „Ne bomoljon mán!” - De a bajuszos férfi tovább erőszakoskodott. Be akart menni valami ajtón, amit az anyám nem engedett. Erre eltaszította anyámat az ajtótól... Nem bírtam tovább. A düh, a rémület, a kétségbeesés hangos sikoltozásban tört ki belőlem. Ordítottam, ahogy csak kifért a gégémen. És mellemen a kis muffal, hátulgom- bolós pamutnadrágomban felmásztam a páholy párkányára, hogy a földszinten és a zenekaron át a színpadra menjek „rendet csinálni”. Rémes érzés volt. Abban a világos négyszögben az anyám, akit bántani akarnak. És hátul a sötétben Zsófi néném és a másik két néni karja, amint megragadnak, a levegőbe emelnek, és visznek kifelé a páholyból. Ordítoztam és rugdalóztam. Nem törődtem a botránnyal, nem is tudtam, hogy mi az a botrány. Csak arra emlékszem, hogy a földszinten pisszegtek és nevettek. Sőt sokan felugrottak, és kíváncsian kinéztek a páholyunk felé, ahol én olyan egyenlőtlen harcot vívtam a nénikékkel. Ezt a kis visszaemlékezést megírtam egyszer pár szóban. És nem sokkal utána, hogy a cikk megjelent, eljött hozzám Kolozsvárra - amikor látogatóban voltam odahaza - egy na- gyon-nagyon öreg, elfelejtett nevű, nyugdíjas színész, aki annak idején kollégája volt az anyámnak. Szörnyű öreg volt a színész, olyan száraz, mint a szentjánoskenyér. Fekete-barna, görcsös, sovány bot volt a kezében. De olyan volt a keze, hogy nem lehetett tudni, meddig tart a kéz, és hol kezdődik a bot? Eljött, leült, hosszan vizsgált piros szélű, nedves, öreg szemével. Aztán elmondta, hogy ő emlékszik az én történetem hátterére. Sardou „Szókimondó asszonyság”-át játszották azon a vasárnap délután, amikor a zavart csináltam. Az anyám a címszerepet alakította, magát a híres, szabadszájú asszonyságot. Én az első felvonásban ijedtem meg, annál a jelenetnél, amikor a féltékeny Lefebre őrmester be akar menni abba a kamrába, ahol Neipperg gróf rejtőzik, és az ajtó elől ellöki menyasszonyát, a derék mosónőt. Rettenetesen bömböltem - mesélte az öreg színész -, de ez nem lett volna baj, Zsófi nénémék hamar kivittek a nézőtérről. A hiba ott volt, hogy anyám is elvesztette lélekjelenlétét. Tudta, hogy ott vagyok a színházban, de látni persze nem láthatott a sötét nézőtéren, hátul a páholyunk mélyén. Egyszer csak hallotta, hogy egy gyerek sikoltozik a publikum között. Megismerte a hangom. Erre otthagyott csapot-papot, szerepet és színházat, előrejött a súsólyukig és a tenyerét szeme elé emelve, hogy ne vakítsák a rivalda lámpái, kinézett a sötétbe. Törődött is ő Lefebre őrmesterrel és gróf Ne- ipperggel, bánta is ő Sardou-t és a Madame Sans Géné szövegét. A szerepéből kiesve rémülten sikoltott ő is páholyunk felé, a sötét térségen át:- Mi történt, Zsófi? Valami baj történt a fiammal?! Szegény Zsófi néném meg visszakiáltott:- Nincs baj, Margit! Csak megijedt! Azt hitte, hogy bántani akarnak! Kolozsvár lelkes, finom, művészetszerető város volt mindig. Színházba járó publikuma egyetlen, meghitt család. Mindenki értette rögtön, hogy mi történt. És viharos taps tört ki e kis, darabon kívüli párbeszédre. Engem kivittek. A taps elült. Anyám pedig visszament a helyére, hogy mint Hübscher Kata, tovább huzakodjék a féltékeny vőlegénnyel. A színházi törvényszék természetesen összeült az eset után, hiszen az anyám olyan súlyos fegyelemsértést követett el, amelynél súlyosabbat nem is lehet elképzelni a színpad szigorú törvényekkel ráncba szedett világában. A rideg elv érvényesült is. És a törvényszék elítélte anyámat, amiért nyílt színpadon, a közönség előtt, játékhoz nem tartozó „magánüggyel” foglalkozott. De tekintettel az enyhítő körülményekre, ez a büntetés nem volt nagyon kemény. A törvényszék mindössze egy krajcár büntetéspénz megfizetésére ítélte anyámat, amely összeget a színház gazdasági hivatala le is vont legközelebbi elsején a gázsijából. HUNYADI SÁNDOR Karácsonyi emlék JÓZSEF ATTILA Betlehem A gyolcs ködökbe puha varjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király. Az asszony leszáll a kamrai létrán, - Mennyből az angyal! - zeng öt atyafi. Az öreg kapás az ólban ganét hány, kantáivá sírnak lompos tyúkjai. Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, borostás állal komorul a zsupp s fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával mennyezetre fitt. Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül. De ez nem igaz. Zsellér-szalmát hajszol az úri szél és gőzlik a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakai. MÁRAI SÁNDOR ünnepe/Q-őí dia az ünnep eherfezik éhetedhen., akkor ünnepehj epészen. Öítsfekete ruhát. ‘Xeféhd meg hajad vizes kfféveh Aisztáhkodjáh heíüíróí és kfvührőh ffehejts eh mindent, ami a köznapok szertartása és fehadata. Fiz ünnepet nemcsak, a naptárban íják.piros hetűkfeh. Pjézd a régieket, mihyen áhítatosan, mihyen fehtéthenüh, mdyen kö- rühményesen, mennyi vad örömmeh ünnepehtekj Fiz ünnep a kühönhözés. Az ünnep a méhy és varázsos rendhagyás. Fiz ünnep hegyen ünnepies. Legyen henne tánc, virág, fiatah nó'k válogatott étkek vérpezsdítő és fehed- kezést nyújtó itahok S mindenekföhött hegyen henne va- hami a régi rendtartásháh, a hetedik nap hók, a megszakj- táshóh, a tehjes kikőpcsohásháh, hegyen henne áhítat és föhtéthenség. Az ünnep az éhet rangja, fehsőhh értehme. ífíészühj/öhreá, testben és [éhekben. S nemcsak a naptárnak van piros hetűs napja. Fiz éhet ehhoz másféhe, háthatathan ünnepeket is. I(yenkor fehejts eh mindent, figyehj az ünnepre. L égy a mi fiunk, a nevünkre íratunk, itt laksz mi- nálunk - A mi Anyánknak akkor mi marad? És minek maguknak ilyen, aki rossz? A tavalyi káplán, a kutyakorbácsos, rámkiabált, hogy javítóba kerülök meg a bitófára, ott esznek meg a kányák. Most is csaknem belefúltam a tóba, mert égetően rossz vagyok, rossz. - Te vagy a legjobb, a legszebb az égadta világon. - Akkor se lehetek a maguké - Rá- fekszöl az ihász subára, nappal a feketéjére, éjjel a virágosára - Az bolhás - Cukros tejet ád a Nénid, aranyszélű pohárba, virágosba. És tied a Pajkos ló, a Rózsa tehén meg a nagy képeskönyv is meg minden - Mért mondják magukra, hogy magtalan, hogy magtalanok? - Mert makkfánk nincsen, makkunk sincsen, azért vagyunk makktalanok, feleli búsulva Nénim. - A magtalan, az meddő, mint a Rózsa az istállóban, nem fial se üszőkét, se bikucit, magyarázza Bácsim. Csak a nyers akácfa sír a tűzön. Én pedig állok a kis- széken anyaszült mesztelenen, még billém is megbillen a hőtől a tűz udvarában. Álltam pedig nemrég a tó közepén, a jéglemezen, mint egy kis kerek csipkete- rítőn. Alig bírtam kimenekedni. Még az ingem is csupa csurom lett, azért menekültem ide, a rokonaimhoz. Most várom, hogy valami rámvalót lel Nénim, de nem. Fektet a sutra, a suba feketéjére, lenyomtat egy pehelyvánkossal. Vélik, hogy elaludtam, de szemhéjéin alól figyelem a tűz cirókáját a karácsonyfán meg a két bánatos arcon. Itt nappal is nagy a homály, mert akkorka csak az ablak, mint a viharlámpáé. És a ház is kicsi. Bácsim pedig nagy, nem is férhet alája, ha a kalap a fején van. A csizmaszára is hosszú, hát még a keze! Repegeti vele a levegőt, ha vet, markából süvítenek a búzamagok, akkorát lendít. Bevetné a világot is, ha az övé volna! De Bácsimnál is nagyobb a baja. Mert ha rájön a roham, olyan, mint a bibliai ember, akit gyötörnek. Ülhet akármilyen békén, ha bántja a görcs, a virágládákat is magára rántja, a szegfűt, rozmaringot, golgotavirágot, esztikéket. És habzik a szája. De mesélni igazán csak ő tud, a nagy képeskönyvből. Tegnap már a hóviharos branyiszkói csatát is befejeztük. Megszólalok, ujjal mutatván a karácsonyfára: az a kalácspipa olyan, mint egy fehér sö-betű, mint a Pajkos homlokán a cifraság. - Az angyalát, lelkesedik Bácsim - Az a vékony ezüst csillan- gó meg olyan, mint a csigabiga nyála a pincefalon, ha süti a nap - A krisztusát, üti a térdeit a Bácsim - A kardra nem lelek hasonlatot (nincs is). Mérgemben félrelököm a vánkost, állok a fekete subán mezítelen. - Mit csinálsz te? - Fölálltam a hegytetőre! - Az most igen havas - Nem baj! - Mit akarsz? - Kiáltok, adj katonát! - Milyen katonát? - Lovaskatonát! - Mennyit? - Milliomot! - Hol az ellenség? - Rátalálunk! - Bácsim hangtalanul vinnyog, mint a pupiteve a képen, látszanak a nagy fogai. De Nénim suttogása puha galambszárny: Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség van? - Én akkor is, akkor is! NAGY LÁSZLÓ Magtalanok Jézuskája KARÁCSONY’94 1994.december 25. 1/BSämBp ■I ! a s I N a s a 4)
