Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-25 / 52. szám

mcsak a termés sorsa bizonytalan, eg is lopják a gazdákat. Nem szá- : vagy idegenek, viszik, amit tűdkor a most tollasodó magánvállal- ződni sem ad biztonságot. Ki tudja ;sődbe, vagy olyan helyzetbe, ami- zámcsökkentés jelent kiutat - álla- szociológus biztonságával azokat a _ tényeket, ami a kisfalvakat je- lemzik.- Egyhamar nem fog változni rt az emberek gondolkodása sem Nincs meg az a biztonságuk, ami rendszerben megvolt, ennek ellenig csak egyik napról a másikra élesek a jövőre gondolni. A nyomott tban is egyre többeket bezárkózás- Elfoglalja őket a napi megélhetés ;ebb idő, figyelem, energia jut má- kapcsolattartás, az egymás segíté- t a dolgokon. Igaz, ezért nem szo- eg hát a viszonzás is csak egy kis következik be. Változnunk kell, t nem lesz. Ahogy a mi szüléink miikor sok munka vagy baj volt, össze kell fognunk, i saját gazdaságuk ad súlyt. Ebben munkaszeretete nyivánul meg. Fér- okkantnyugdíjasként volt otthon, s gdíjas. Ha szerény mértékben is, de ttak kisebb-nagyobb gazdálkodást, megvallva a kommunista világ so- rolt rossz világ. Megvolt a munkabiztos voltam, hogy a munkahelye- rám ott szükség van. Más kérdés, er csak illemből járt munkába, erre gott, de az is ott tartotta a markát, igém ugyan nem zavart, mert elvé- íkámat, viszont azok a személyek 'erettek dolgozni. Márpedig hazu- t állítja, hogy a munkabérből meg t nem volt vagy ma sincs kertje, ál- n pénzét az üzletben hagyta, nem ti. A falusi ember mindig olyan megnőtt a kukorica, kihajtott a i a kapát, s ment kapálni, de vitte a Másképpen nem lehetett. Ugyanez

A szerző felvétele

van a tehenekkel, a hízómarhákkal meg a disznókkal. Ma már bérelhet vagy visszakérhet annyi földet, amennyin legalább takarmányt termeszt. A munka igazából mindig ingyen volt. A paraszt- ember a maga munkájának az értékét sohasem számolta fel költségként, még akkor sem, ha kiderült volna, hogy igazából jóval áron alul adta el a kommunista államnak a hízóállatot. Aki akkor sem szégyellte a munkát, most is megfogja a munka végét. Sokan vannak a faluban, akik tehenet tártnak, de a drága tejet megetetik a malacokkal. Nem tudják hol eladni, s ez a leggazdaságosabb megoldás. Pedig nemcsak a falusi gyerekeknek lenne szükségük tejre, vajra, túróra. A városi anyukák sokszor pénztárcájuk alján kotorásznak filléreket keresve, hogy negyed vagy fél vajat vehessenek. Itt meg a tejet az állatok elé öntjük. Nincs ez jól, még akkor sem, ha tudom: a nagyipar másfajta tejminőséget igényel, mint amit a kistermelők elő tudnak állítani. Viszont azt a tejet sem tudjuk eladni, ami megfelelne, sőt sokszor tisztább, egészségesebb, mint a műtápokon tartott nagyüzemi teheneké. Sokat beszélnek a biogazdaságokról, hát én biztos vagyok benne, hogy a mi tejünk ilyen szempontból biotej. A mi rétjeinken, hegyi legelőinken nevelt tehén nem lát káros anyagot, nem is éri olyan hatás, mint amelyiket napokon át istállóba szorítanak. Én bizakodom, hogy előbb-utóbb a kistermelők tejét is megveszik, mert lesznek kis tejüzemek, ahogy a magánpékségek tulajdonosai is malmot akarnak építeni, ahol olyan lisztet őfölnek majd, amilyenre szükségük van a jó kenyérhez.

* * *

Jó kenyér, egészséges tej, gazdálkodás a szükségben. Reménykedés a holnap orvén mai önmagukat keresve. Ha egy Jénei Mártáéhoz hasonló család él a magára hagyott falvakban, már nem reménytelen a helyzet. De százával, ezrével vannak, s ők nem adják fel. A maguk urai lehetnek, ha segítik egymást. Mint bonyolult életű növények, melyek gyökereinél megfogyatkozik a tápláló anyag, léggyökereket hajtanak, s azokon veszik magukhoz a vizet, támasztják meg a talajt vesztett törzset, táplálják az oldalhajtásként fényre törekvő gyermekeiket. Birtokosokként viselkednek, vetnek, ültetnek, aratnak, szüretelnek. Állataikkal benépesednek istállóik, ólaik. Unokák kapnak példát régiektől, álmokat, vágyakat a túléléshez. Jóra fordítani mindazt, ami bennük szeretetként e földre született.

űk

nbere- t soha tett- ságot, aásain min- ennyit etével t sem körűje tud n sajtért is encse. inyzik ínyire m ve- en az

Karácsonyi gyertya

Kiszámíthatatlan, hangulatember. Szeleburdi, többnyire az érzelmei irányítják. Szívesebben menekül a fantázia világába, ezért időnként elveszíti kapcsolatát a valós világgal. Szereti az irodalmat, a zene elbűvöli, napjaink harmóniát nélkülöző világa pedig taszítja. Akkor lenne a legelégedettebb, ha egy időgép segítségével a múltba repülhetne, és pár évszázaddal korábban élhetne. Gyakran elfelejti, hogy a legnagyobb kalandot csakis a jelenben élhetjük meg, saját életünkben, melyet soha nem tervezhetünk meg a legapróbb részletekig. Különleges adománya, hogy képzeletének szüleményeit részben valósággá tudja változtatni. Kár ezt a képességet csupán meddő álmodozásra pazarolni.

Jászol

Érzékeny, sebezhető, kitart a nézetei és elvei mellett. Romantikus szerelemre áhítozik, mely soha nem ér véget.

Erős benne a segítőkészség, a legszívesebben olyan hivatást választ, amelynek révén gondoskodhat a hozzá hasonló védtelen emberekről. A szerelemben az ösztönei vezérlik, vonzódik a határozott személyiségekhez, mert maga fél a felelősség súlyától. Ha valaki megbántja, azzal a tudattal bocsát meg, hogy erkölcsi szempontból felette áll ellenfelének. Ügy érzi, családi életre hivatott, ám az ő számára akár az egész világ egy nagy család lehet. Szereti a gyerekeket, megértést és biztonságos hátteret tud nekik nyújtani, és nem mérvadó, hogy a saját gyerekeiről van-e szó vagy máséiról, akiknek szere- tetre van szükségük.

A Kvéty nyomán: M.E.

Az ember mindig hazavágyik

Nem a lét, hanem a hollét határozza meg a tudatot. Az egyénét éppúgy, mint a közösségét. S ha e lét ráadásul kisebbségi is, akkor a kisebbség kollektív tudatát is. A hollét az oka, hogy más Magyarországon magyarnak lenni, mint például Erdélyben, Kárpátalján vagy Szlovákiában. És minden bizonnyal más magyarnak lenni Csehországban is. Más volt már a néhai Csehszlovákiában is, de még másabb, mióta az ország kettévált. Erről is vallott többek között a már 47 éve Prágában élő Szőcs Anna.

Prága negyedik kerületében található egyszobás lakásába mintha az ott leélt négy évtized zsúfolódott volna össze. Régi bútorok, dísztárgyak tömkelegé, a falakon képek, családi fotók, emlékek, a polcokon könyvek. A néhány cseh nyelvű mellett jó pár magyar is. Nem véletlenül. Tulajdonosuk, Szőcs Anna néni még ma is jóval többet olvas magyarul, mint csehül. S nem csupán azért, mert az olvasás az anyanyelvén mégiscsak könnyebben megy, mint a tanult nyelven. Anna néninek az olvasás egyben az anyanyelv művelését is jelenti. Meg is látszik az eredménye: majd ötven év prágai tartózkodás után is olyan szépen, ízesen és választékosán beszél magyarul, hogy bárki megirigyelhetné.- Negyeden születtem, a Galántai járásban; az iskoláimat is ott, illetve később Budapesten végeztem. A háború után hazatértem szüléimhez, de munkát nem találtam. Szerencsére akadt egy pártfogóm Kristóf Árpád József bíboros személyében, aki beajánlott Karel Nádhemy báróhoz Prágába, társalkodónőnek. Először féltem elfogadni az állást, nem szívesen mentem volna olyan messze a szüleimtől, ráadásul csehül sem tudtam, de a bíboros megnyugtatott, ne féljek semmit, az öreg báró tud magyarul;

Irt egy ajánlólevelet is, amivel együtt elküldte a fényképemet.

Nemsokára jött a válasz: mehetek. Még az útiköltséget is fizették. 1947. január 11-én érkeztem meg Prágába és 1947. augusztus 2-án már meg is esküdtünk az urammal.

Ő is negyedi volt, szintén ide jött dolgozni egy építőcéghez. Ismertük egymást már régebbről, mégis itt találtunk egymásra. Talán, mert mind a ketten egyedül éreztük magunkat ebben a hatalmas városban. Mikor összeházasodtunk, a báróéktól kaptunk lakást. A többi cseléddel együtt az öreg báróék házában laktunk, pár házra a fiataloktól, akiknél szolgáltam. Reggel nyolcra kellett szolgálatba lépnem, reggelit készítettem, segítettem a fiatal bárónénak felöltözni, később elkísértem bevásárolni. A fiatalasszonyka nagyon kedves teremtés volt, engem szinte barátnőjének tekintett. Akkoriban mindent csak jegyre lehetett kapni. de ha ő rendelt magának egy cipőt, nekem is rendelt, ha kosztümöt csináltatott magának, nekem is csináltatott. Igazán jó helyem volt náluk, a munkámat megfizették, és még a szombat, vasárnap is szabad volt.

1948februárja után azonban el kellett búcsúznom az állásomtól. A báróék vagyonát államosították, mindenüket elvették, a fiatalok Angliába menekültek, az öreg bárót börtönbe csukták, az idős bárónét kitelepítették. Nekünk is ki kellett költöznünk a lakásunkból, kaptunk helyette egy kis garzont, munkát azonban már nem volt ilyen egyszerű találnom. Megint csak az volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudtam csehül. Aztán nagy nehezen sikerült elhelyezkednem felszolgálónőként. 1951-ig dolgoztam, amikor is megszületett a nagyobbik fiam. Aztán 1955-ben megszületett a másik fiam is, és én végleg otthon maradtam. Nem volt még akkoriban bölcsőde, ahová beadhattam volna a gyerekeket, meg a férjem is úgy kívánta, hogy legyek inkább otthon. Ő aztán 1966-ban meghalt, egy üzemi baleset következtében. Egyedül maradtam a két gyerekkel, minden jövedelem nélkül. Bizony, igencsak meg kellett küzdeni a megélhetésért. Hogy valahogy megéljünk, elvállaltam a házke- zelőség részére a lakbérek elszámolását és a fűtést.

Nehezen boldogultam volna egyedül, ha nem jön segítségemre édesapám. Ő akkor már nyugdíjas volt, felköltözött hozzám Prágába, aztán az édesanyámat is felhozattam. Jobbnak láttam így, ha mindketten velem vannak, én is jobban

tudtam őket támogatni, meg ők is besegíthettek nekem. Otthon, magukban, kevéske nyugdíjukból aligha éltek volna meg. Hiába voltunk öten testvérek, öten ötfelé szakadtunk. Édesapám sajnos, mindössze három évig élt velünk, de édesanyám tizenhat évig. Noha mindketten itt haltak meg, mégis Vágfarkasdon vannak eltemetve, mert így kívánták. És én ezt természetesnek is találtam. Nagyon sokat jelentett, hogy itt éltek velem, azt hiszem, nekik köszönhetően találtam meg én is az otthonomat Prágában.

Magyarként Prágában nem volt könnyű új életet kezdeni. Pláne úgy, hogy az ember egy mukkot sem tud csehül. Szerencsére, a báró tudott magyarul, a kezdet kezdetén ez segített a beilleszkedésben, persze, én is igyekeztem megtanulni csehül. Az első tanítónőm a báró szakácsnője volt, aztán mikor az állásomat elvesztettem, nyelviskolába is próbáltam beiratkozni, de ott sajnos csehül nem tanítottak. Végül szótárból tanultam meg. Ma már egyáltalán nem okoz problémát a cseh nyelv, t^arra még büszkébb vagyok, hogy a magyart sem felejtettem el. Hogy is felejthettem volna el, hiszen idehaza az urammal, a gyerekekkel mindig magyarul beszéltünk. Aztán, hogy a szüleim is felköltöztek hozzám, ez még természetesebb lett. A fiaimat, noha cseh iskolába jártak, megtanítottam magyarul, az unokák azonban már nem tudnak csak csehül. Négy unokám van, a legnagyobb 16 éves. Ő egy kicsit beszél már magyarul. Ügy veszem észre, érdekli a nyelv. Tanítgatom őt, ahogy tudom, gyakran elviszem magammal a Prágai Magyar Központ rendezvényeire is, hadd ismerkedjen a kultúrával, a nyelvvel. Volt már velem Pozsonyban is, s nyaranta együtt járjuk végig a szlovákiai rokonokat. Ha velem van, igyekszik magyarul beszélni, én bátorítom, ne féljen, ha nem is mondja helyesen a szavakat, csak mondja, verseket is mondok neki, hogy a magyar költészetet is megismerje. És a legnagyobb örömömre tetszenek neki ezek a versek. Sajnos, a menyem nem szereti, ha a gyerekek magyarul beszélnek. Amíg kisebbek voltak, nemegyszer panaszolták, hogy kikaptak, ha otthon magyarul szólaltak meg. Lehet, ezért is idegenedtek el a nyelvtől. Ezért is örülök, hogy legalább a legnagyobb unokám érdeklődik a magyar nyelv iránt. Mert szerintem, akárhol is él az ember, a nyelv köti őt a legjobban a nemzetiségéhez.

Valamikor sokan jöttünk Csehországba szlovákiai magyarok, ki önként, ki

erőszakkal. Nagy részük idővel visszatért a szülőföldjére, de voltunk egypáran, akik maradtunk. Mi akkor is vállaltuk magyarságunkat, mikor azzal nem volt tanácsos dicsekedni, most sem tagadjuk meg. Itt élünk, ide köt a családunk, de azért mi éppolyan magyarok vagyunk, mint a szlovákiaiak Csak éppen nekünk valamivel nehezebb a magyarságunkat megtartani. Prágában is ismerek jó pár magyart, vannak köztük

idősebbek vannak fiatalok vannak akik már itt születtek szüleik még magyarok voltak de ők már cseheknek vallják magukat. Nagyon egymásra vagyunk utalva, ezért is járunk össze, ezért is járunk el a kulturális központba. Oda még az én idős édesanyám is szívesen eljött velem, mert szép filmeket vetítettek, érdekes előadásokat tartottak és ott lehetett újságokat, könyveket is venni. Sajnos, az az üzlet már megszűnt. A kulturális központ is máshová költözött, de én azért továbbra is eljárok oda. Megalakulása óta tagja vagyok a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének. Szerintem jó, hogy nekünk, prágai és csehországi magyaroknak van egy ilyen szövetségünk főleg most, hogy már különváltunk Szlovákiától.

Az ország szétesését nagyon sajnálom. Mikor a tévében bemondták, bizony sírva fakadtam. Még most is elszomorodom, ha arra a gondolok hogy így szétválasztották a népeket. Mi itt élünk, mert a megélhetés miatt ide kerültünk most már itt a családunk a gyerekek az unokák. Míg a szüleim nem voltak velem, engem is gyakran gyötört a honvágy, aztán, hogy hozzámköltöztek lassan megtaláltam az otthonomat. Mert ahogy a nóta is mondja: „Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám..." De Szlovákia azért mégiscsak a szülőföldem maradt. Míg édesanyám élt, minden évben elmentünk meglátogatni a testvéreket, rokonokat. A rokonságot most is tartjuk, írunk egymásnak, telefonálunk, de a személyes találkozásra is vágyik az ember. Én most is megyek, ha tehetem, de most már nem olyan egyszerű, mint amikor még egy ország voltunk. Ez a fránya határ nagyon megnehezíti a dolgunkat. A pénz is más lett, és hát egy nyugdíjasnak nagyon meg kell néznie, mire költi azt a kevéske nyugdíját. A fiatalok talán könnyebben veszik, de mi öregek már nehezen bírjuk megszokni ezeket a változásokat. De amíg élek, azért én éppúgy haza fogok menni, mint eddig. Mert azért az ember csak hazavágyik. Még ennyi év után is.

Szőcs Anna vallomását lejegyezte: (forgón)

Méry Gábor felvétele

KARÁCSONY ’94 1994. december 25.

ÍR

EK