Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-25 / 52. szám

FÉLJÜNK EGYÜTT?- Püspök úr! Nagyváradon, a Királyhágó Melléki Református Egyházkerület irodájában beszélgetünk, méghozzá kísérteties pontossággal öt esztendővel azután, hogy ön még Temesváron teljesített lelkészi szolgálatot, az innen kipattant romániai forradalom pedig elsöpörte a Ceausescu-rendszert... Vajon miképpen látja ma: az elmúlt fél évtized alatt hová jutott, tudott-e nyitni Románia?- Föltétlenül történt egy nyitás, hiszen 1989 decembere előtt ez az ország szinte hermetikusan zárt börtönállapotban élt. Azóta megsokszorozódott a nemzetközi kapcsolatok száma, és a határok is átjárhatóvá váltak.- Igen, de Magyarországra menve minden román állampolgárnak minden egyes kilépésnél 15 ezer lej fejpénzt kell leguberálnia!- Ennek ellenére Magyarországgal is helyreállt az egészséges vérkeringés. Tény viszont, hogy erre árnyékot vet a nemzeti kapcsolatokat beárnyékoló nyomor. De valami mindenképpen elindult 1989-ben; s ezt még akkor is tudatosítani kell, ha a kezdeti értékelésünk az akkori eseményekkel kapcsolatosan helytelen volt. Mi egyszeri és egyedi változást láttunk a ’89-es fordulatban, mint az olyan emberek és polgárok, akik szinte csodaként élik meg a hosszú elnyomás utáni szabadulás pillanatát. Azt hittük, hogy mintegy karikacsapásra szinte minden meg fog változni. Ebben az illúzióban éltünk hetekig, hónapokig; mígnem rá kellett döbbennünk, hogy nemcsak valami új kezdődött, hanem ezzel párhuzamosan a múlt is folytatódik. Azóta együtt halad, egymással birkózik a kettő; s még hosszú időnek kell eltelnie, amíg létrejön az 1989 telén már elérkezettnek hitt változás; a jövő.- Többpártrendszerbe burkolva fennmaradt hát a diktatúra? Romániában lényegében a neokommunizmus virít?- Pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy folytatódik a múlt. Legköznapibban ezt úgy fejezhetjük ki, hogy Ceausescu szelleme tovább él, amellyel végeredményben sokkal több bajunk van, mint magával a diktátorházaspárral volt. Őket talán kivégezték, így talán könnyen szabadultunk tőlük, de az örökségük beleivódott a tudatba.- Szándékosan mondta most, hogy talán ?- Rejtett szándékossággal, hiszen a nagy forradalmi színjáték részeként sorra került kivégzésről különböző spekulációk s találgatások kaptak lábra. Bizonytalansági állapotunkra már- már jellemző, hogy így kell gondolkodnunk; noha jómagam racionálisan gondolkodó ember vagyok, és azt hiszem, hogy kivégezték őket.- A sűrűn tapasztalható magyarellenes hangulat is neokommunista célokat szolgál?- Igen. Tudatosan nemzetiségi síkra terelt restaurációs politikáról van szó, amelyben a magyarság csupán bűnbak és bizonyos ráoktrojált szerep hordozója. Sokkal inkább arról van szó, hogy akik a magyarellenes nacionalizmussal keresik a kenyerüket s ettől áthatva politizálnak, azok sem a román, sem a magyar nemzetet nem szeretik. Többségükben feláldoznak mindent politikai érdekeik képviseletében, és eközben két legyet ütnek egy csapásra: ellenszenvet szítanak a magyarok ellen, s emellett az „aktualizált” kommunizmust is igyekeznek megmenteni.- Szlovákiában is ismerős a képlet, hogy a nacionalizmus, a sovinizmus ott tud a legélénkebben táptalajra lelni, ahol az emberek jobbára csak közvetve- például a nacionalista sajtóból -jutnak a különböző információkhoz. Ezzel szemben a vegyes lakosságú területeken - ahol nem a szembefordulás, hanem az együttélés a hagyomány - a kölcsönös tolerancia érvényesül.- Teljesen egyetértek. Erdély nacionalista tehertételét is az időközben betelepített 2-3 millió jövevény jelenti, elsősorban ők nem értik az együttélés

természetes szabályait. Viszont az őshonos erdélyi románokkal, ha másképp nem, hát tudat alatt mindenképp együttérez a magyarság; illetve a szóban forgó románok is hasonlóképpen gondolkodnak. Igenis, a mélyben létezik egy erdélyi Erdély; illetve létezik egy elidegenített Erdély. Az ily módon betelepültek jelentik a román nacionalizmus legfőbb bázisát. Olyannyira, hogy még Ion Iliescu is számíthat ezekre a szükségszerű tudatlanságban tartott románokra.- Iliescuval vajon milyen a romániai magyarság viszonya? Kérdezem ezt annak apropóján, hogy a szlovák államfő: az autonóm módon gondolkodó Michal Kovác ha nem is mentsvára, de legalább beszélőpartnere a felvidéki magyarságnak!- Ion Iliescu a diktatúrában tiszteletre méltó engedetlenséget tanúsító demokratának számított, a demokráciában viszont, egy kis szépítéssel ugyan, de diktátorként viselkedik. Annak idején reformkommunista volt, de ’89 után ez az irányzat már nem alternatíva. Lekéste az ő szerepét, ezért a legrosszabb formáját kénytelen nyújtani.- Részéről nincs ebben holmi gyarló emberi számítás? Elvégre Románia igazi demokratáitól, vagy az ott élő magyaroktól lényegesen kevesebb szavazatot remélhet, mint a mélynemzeti szekértábortól...- Nagy-nagy kár, hogy már ennyire vagylagosan jelennek meg a szavazótáborok. Kár, mert 1989/1990 fordulóján mennyei béke honolt a román nemzet szívében. Néhány hétre egymás nyakába borult román és magyar, ám ekkor húzták meg a féket; az emlékezetes marosvásárhelyi eseményekkel pedig megálljt parancsoltak a megbékélésnek, a demokráciának. Ma csak konstatálni lehet, hogy már a forradalomban is léteztek azok az erők, amelyek ma dominálnak, mindazonáltal eltörpültek volna, ha a demokratikus átalakulás markáns politikai vezetésre és képviseletre talál. Sajnos, nem ez történt.- Hál'istennek, Szlovákiában nem voltak marosvásárhelyi események, sok

tekintetben mégis rengeteg a párhuzam a romániai közélet és a szlovákiai belpolitika eseményei között.- Jellemző, hogy a jómúltkor egy szlovák nyelvű gyalázkodó iratot kaptam, amely a maga stílusában túltesz a

legszélsőségesebb román uszító szövegeken is. Ez az „egyszerű” eset is mutatja, hogy mind román, mind szlovák részről a gyalázkodó, magyarellenes propaganda ugyanarról a tőről fakad. E ponton én nem is keresek más kapcsoMIKLÓSI PÉTER

latot a kettő között, mint a meghatározóan hasonló helyzetet. Véleményem szerint két, korábban ország nélküli nemzet jutott nemcsak nemzeti öntudathoz, hanem mindkettőt - önvédelmi reflexeik révén - az ingatag létükből fakadó kisebbrendűségi érzés diktálta gyűlölködés és ellenségeskedés is jellemzi. És ez csupán a kiindulópont, ennél jóval többről van szó: ez már a kisantant szellemisége. Igaz, az formailag megszűnt, ám ugyanazok a beidegződések, ugyanaz a politizálási stílus mégis tovább él. Tulajdonképpen azon sem csodálkoznék, ha most már kiderülne, hogy egy-két év óta egyeztetett lépésekről van szó.- Pátosz nélkül, a szó eredeti értelmében kérdezem: ez a helyzet talán azt indokolja, hogy most akkor féljünk együtt? Felvidéki és erdélyi, kárpátaljai és vajdasági magyarok?- Az egyeztetés, szerintem, már valóban kisantanti reminiszcencia, ez pedig amúgy sem lehet hatékony. Bármennyire is hasonló helyzetben vagyunk, a félelmeink mégsem lehetnek azonosak. Hogy konkrétabb legyek: például a felvidéki magyarság földrajzilag is, társadalmilag is jobb helyzetben van, mint mi. Ráadásul nekünk - az 1784 óta többször megismétlődött román vérengzések szem előtt tartásával - eleve több a félnivalónk; míg a Felvidéken - a mérhetetlen kegyetlenséggel végrehajtott kitelepítést és a jogfosztottság éveit leszámítva - nincsenek hagyományai a véres hatalmi államterrorizmusnak.- Úgy tűnik, az 1989 utáni látszatdemokráciák erősen kisebbségellenesek...- Más dolog a demokrácia, és más dolognak tekintendők a mögötte meghúzódó szándékok. Sajnos, valóban

van egy, a demokráciát lejáratni kívánó irányzat, amelynek elsődleges célja a teljes zavarkeltés. Persze, ez csak a rossz demokráciák, a demokratúrák sajátja. Nemkevésbé fontos, hogy az erőfölényre épülő többségi demokrácia sem tévesztendő össze a mondvacsinált demokráciával; elvégre száz bolond többségben van az egyetlen normális orvossal szemben, mégsem a bolondok döntéseit nevezhetjük a demokrácia sikerének!- Ön elképzelhetőnek tartja, hogy a románság, esetünkben pedig a szlovákság megérti: a kisebbségi jogok nem ellene irányulnak?- Annyira manipulálható s egyúttal apolitikus a kommunizmusból szabadult országok népessége, hogy nem rajtuk, hanem a hatalomra került vezető rétegen múlik: hol, mit fognak elfogadni. Ezt a törekvést hozza felszínre az uszítás, ezt segíti a propaganda, amely nem hagyja kihunyni a tudat alatti késztetéseket, indulatokat. Mindennek ellenére őszintén bízom abban, hogy a román nép lelkületének legmélyén vannak olyan mozgósítható, pozitív vonások, amelyek felülkerekedhet— nek a felkorbácsolt indulatokon.

,g

j; - Ez utóbbi szándék - Romániában,

i Szlovákiában vagy egyebütt - egy kon3 szolidáltabb gazdasági helyzetben nyil- ván sokkal könnyebben lenne elérhető.

;? Ezzel szemben a Nyugat nem nézi jó szemmel a neokommunista restaurációval elegy nacionalista handabandá- zást, tehát pénzt sem ad a gazdasági fellendülés megalapozásához. Nem a 22-es csapdája ez?- Kétségtelen, hogy a nyomor kedvező konjunktúrát teremt az alantas tudati mélyrétegek felkorbácsolására. És nem is egytényezős kérdés ez, hiszen az ínség vizeinek hullámlovasai a nyomor szándékos újratermelésével, a Tedd tönkre és vidd! - jelszó érvényesítésével segítik a nacionalista politika sikerét. A gazdaság tudatos tönkretétele a demokrácia diszkreditálásának kitűnő eszköze, s a nacionalizmus ezért a megtervezett csődre játszik. A politikacsinálás boszorkánykonyhájában ez egy fontos tényező, különösen, ha a nélkülözés amoralitással párosul.- Érdekes, hogy nemcsak a Vatra Romaneasca és a Matica slovenská ármánykodásai között találni párhuzamokat, hanem a jogállamiság és a demokrácia megteremtését célzó szándékok fokozatos elgyöngülésében is. Ön, püspök úr, a '89 telén tapasztalható román-magyar kiengesztelődés jeleiről beszélt az imént; én viszont arra utalhatnék, hogy Václav Havel, a hajdani Csehszlovákia utolsó elnöke 1991 novemberében egy nemzetközi tudományos konferencián arról beszélt, hogy a kisebbségek kollektív jogai nem tekinthetők valamiféle, az adott ország többi lakosa által élvezett polgári jogokat kiegészítő többletnek. Ellenkezőleg, mondta Havel, a kollektív jogoknak viszontbiztosító szerepük van a polgári jogokkal szemben, vagyis arra szolgálnak, hogy a kisebbség tagjai teljes mértékben élhessenek eredendő, természetes polgári jogaikkal. Mára, sajnos, nyoma sincs az ilyen jellegű törekvéseknek. Ellenkezőleg: Romániában is, Szlovákiában is az ügyeletes hatalom másodrendű állampolgárokká zülleszti a területén élő nemzeti kisebbségeket.- Egyik szellemes cikkírónkat idézem, ha most azt mondom, hogy a jog- fosztottságunk teljes mértékben kollektív jellegű, csak a jogainkat nem érhetjük el kollektív módon... Ebben a helyzetben biztató jelnek vélem, hogy a voInterjú Tőkés Lászlóval

natkozó európai dokumentumok újabban egyre gyakrabban említik az úgynevezett közösen gyakorolt jogokat! Már-már melegedik, finomul a megfogalmazás; lassacskán csak belesimul majd a nemzetközi politikai szótárhasználatba is. Ennek fontos velejárója, hogy működőképesek legyenek a többségi önkormányzatok. Ha ezek kellő autonóm magatartásra tesznek szert, ami azután közösségi formában is testet ölt, akkor ez kényszerítő magatartásként jelentkezik, és a politikának már nincs egyéb dolga, egyéb választása, mint hogy áldását adja rá. Ez egy természetes, a demokratikus játék- szabályoknak megfelelő folyamat, amely legföljebb fékezhető, de feltartóztatni egyszerűen nem lehet.- Konkrétan: mit lehet vagy mit kellene tenni?- Elsősorban tudatosítani kell, hogy a nacionalizmus az elnyomás eszköze, ezért nem szabad lemondanunk természetes és nyilvánvaló jogainkról. Mindenekelőtt a kisebbségeknek kell megfogalmazniuk, mit is akarnak. Konkrétan, pontosan, következetesen. Nem fogadhatunk el semmi olyat, ami megtagadja egyéni s közösségi jogainkat, ami „minőségükben” is kisebbséggé süllyesztene bennünket. Lojálisak vagyunk Romániával, önök nyilván Szlovákiával szemben, de miért kell a mindenkori hatalmon lévőkkel szemben is lojálisnak lennünk? Nem fenyegetjük egyetlen más nemzet semmilyen jogát sem azzal, ha saját intézményeket, azokban önkormányzatot akarunk. Szomorú, hogy a demokratizálódó Ke- let-Közép-Európában komoly erők akadnak arra, hogy bűnbaknak kiáltsák ki a kisebbségeket. Nekünk ebbe nem szabad beszállnunk!- Sütő András írja önéletrajzi novelláinak egyikében: „Ha egy nyelv eltelik félelemmel, akkor csöndben visszavonul a nyilvánosság tereiről, s végleg elveszíti küzdőképességét. És mert félelmének lassan már szaga keletkezik, a létében szorongó nyelvet lassacskán már a kutya is megugatja. ” Valóban a kutya is megugatja az erdélyi magyarság anyanyelvét?- Sütőnek tökéletesen igaza van, mert egészében véve bizony egy nyelvi talajvesztés figyelhető meg a romániai magyarság körében. Vannak vidékek, például Aranyszéken, ahol a történelmileg bizonyított tömeggyilkosságok révén szórványállapotba süllyedt a magyarság. Másutt, például a tömbmagyar Székelyföldön, a nép helyi adottságai és karakterizmusa határozza meg, hogy mennyire öntudatos hordozója vagy elveszejtője saját nyelvének a nemzet.- Épp a székelyföldi Tamási Áron szerint: az ember érzetei vegyes vitézek. Vajon milyen az ön közérzete '94 karácsonyán?- A bizalom legfőbb forrása a hit. Ezért az egyháznak, a szó legtágabb értelmében, minden szempontból a népét kell szolgálnia. Azt hiszem, hogy egy lelki sebet orvosolni éppen olyan fontos, mint egy külsőleg gennyedő sebet bekötözni. A téboly hatalma és a hatalom tébolya révén olyan próbája alá vagyunk rekesztve a mindennapok nyomasztó terheinek, hogy ezt a küzdelmet akkor is csinálni kell, ha már megfakul, elalél bennünk a remény. Nem is tehetünk másképp, ezért győzzük vitézül. Reményeink mélyebb izzása mégiscsak a hit és az ebből fakadó öröm.- Igen, hiszen ha valamit sokan akarnak és tenni is készek, akkor megoldás is akad. A közelgő ezredfordulóra ezeknek a kérdéseknek is meg kell oldódniuk; s ebben, remélhetőleg, a kisebbségi helyzetben élő magyarság magatartása lesz az igazán döntő. Püspök úr, köszönöm az interjút!

KARÁCSONY’94 1994. december 25. IteSflffiap