Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-18 / 51. szám
•• A VALOSAG KÖDBE VESZ Öt éve annak, hogy örök életűnek hirdetett „berendezésünk” darabokra tört, de máig sem tudunk következetesen megszabadulni olyan szemléletektől, ahol hiányzik a bátorság a hajdani dezinformáló alapállások elítélésére. Ismert és elkoptatott gyakorlat a tudományos anyagrostálás, a kellemetlen emlékek tudatos kifelejtése, egyben a lényegtelen mellékjelenségek felnagyítása, alátámasztva a megalapozottság és a ter jedelem látszatával. Az elmúlt fél évszázadban is a magyar kisebbség részletesen gazdagította sorsáról a szlovákiai történelmi irodalmat, nem mehetünk el azonban észrevételek nélkül Stefan Sutaj műve mellett: Mad'arská mensina na Slovensku v rokoch 1945-1948 (A szlovákiai magyar kisebbség az 1945-1948-as években), mert a szerző minden álláspontját tudományos adatokkal igyekszik bizonyítani, de azért sem, mert a hivatásos recenziót magyar szempontból nem éppen megbízható történészek vállalták (Ladislav Deák és Dagmar Cierna-lMiitayová). A vagyonelkobzást már a felkelés idején kimondták-A második világháború után a szlovákiai magyar kisebbség ellen alkalmazott négyéves eldurvulást, az emberi és polgátjog felfüggesztését, az állami alkalmazásból való kizárást, a kultúra teljes megsemmisítését, a tömegrablásokat és tömegdeportálásokat mai szemmel nézve csak rabszolgasorsnak lehet minősíteni, amit hangsúlyozni kell, mert a messzeség megszé- pítői is bevetik érveiket. Erre az a tény is kötelez, hogy felnőttként voltam az események szemtanúja. Stefan Sutaj könyvének bevezető soraiban megjegyzi, hogy az 1938-ban Magyarországhoz csatolt területet a szlovákok egy része „kénytelen volt elhagyni”, ami a szlovákság tudatában a múlt legsúlyosabb igazságtalanságaként maradt fenn. (18. 1.) Nem világos, hogy az „egy rész” alatt milyen létszámú tömeget kell érteni, vannak, akik ezrekről, tízezrekről, sőt százezrekről beszélnek, a magyar szerző, Til- kovszky Lóránt viszont 647 család kiutasításáról tud - mindössze. Azt is meg kell említenünk, hogy a magyarok emlékezetében is sok minden, jóval keményebb bánásmód is fennmaradhatott volna. A szerző szerint a magyar kérdés megoldásának elfogadható módja már a szlovák nemzeti felkelés idején kialakult (19. 1.), de a célok egyértelmű megszövegezése még nem következett be. Álláspontja tényként elfogadható, annál kevésbé azonban a tájékoztatás folytatása: „Mindezek ellenére kimondhatjuk, hogy a felkelési garnitúra nemzetiségi alapon Szlovákia lakosságával szemben semmiféle megtorló intézkedést nem tételezett fel. ” (20. 1.) Csak annyit ismer el, hogy a belügyi megbízott (povereník) 1944. szeptember 27- i intézkedése szerint német és magyar nem lehetett tagja a helyi és járási nemzeti bizottságoknak. (20. 1.) Idézi Karol Smidke toleráns állásfoglalását a magyar kérdésben - 1944 előtt, nem találjuk azonban a „szigorúan titkos”, Gottwalddal kötött határozatot a magyar kisebbség elűzéséről, hat nappal a szlovák felkelés kitörése előtt, mely szerint: „A szovjet hadseregnek szlovák területre való érkezése pillanatában ki kell robbantani a szlovák nemzeti felkelést, elsöpörni a pozsonyi árulók kormányát, az SNR-rel ideiglenes szlovák kormányzó hatalmat létesíteni, a szovjet hadsereg támogatásával elűzni a németeket és a magyarokat Szlovákia megszállt területeiről. " (Samo Faltán: Slovenská otázka v Ceskoslovensku, 319. 1.) Karol Smidke 1944. szeptember 5-én tért haza Moszkvából a magyar kérdés rövid úton való elintézésének gottwaldi elméletével és utasításaival. Stefan Sutaj szerint ebben az időben kisebbségi jogokat ígértek a magyar lakosságnak, a történelmi valóság azonban az volt, amit Marta Vartíková történész rögzített: „A németek és magyarok vagyonának elkobzására vonatkozó rendeleteket a szlovák nemzeti tanács már a felkelés idején kidolgozta.” (Historicky casopis, 1975/2. 183. I.) Az efféle tényeket nem lehet a történelemből törölni, hiszen a jogfosztás leírása másutt is megtalálható: Václav Pruha még 1974-ben rögzítette: „A szlovák nemzeti tanács döntése alapján már a szlovák nemzeti felkelés idején, 1944-ben kimondták a németek, a magyarok és az árulók vagyonának elkobzását. ” (Hospodárske dejiny Ceskoslovenska, 1974/272. 1.) Ezért kell határozottan kétségbe vonni Stefan Sutaj megállapításának helyességét, mert szerinte: „A szlovák nemzeti felkelésben sem a KSS, sem a Demokrata Párt nem terjesztettek elő javaslatokat arra nézve, hogy a kisebbségeket elűzzék a köztársaság területéről" (22. 2.) A bársonyosnak becézett forradalom eddigi magyar vonatkozású történelmi irodalmának vizsgálatában arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egyes fejezetek a forradalom előtti szövegekben megbízhatóbban képviselik a történelmi igazságokat, mint a bársonyos nacionalizmus torzításai. Stefan Sutajjal szemben pl. elegendő idézni Viliam Sirokyt, a dogmatikus kommunistát, aki 1945-ben gátlás nélkül vállalta a sztálini erkölcsöket: „Népünk már a felszabadító harc idején határozottan követelte, hogy a németeket és a magyarokat toloncolják ki a köztársaságból. ” (Komunistická strana Slovenská, 185. 1.) Napjaink bársonyos szakemberei A felkelési légkör demokratikus hangulatát igyekezve bizonyítani, Stefan Sutaj hivatkozik Gustáv Husák észrevételeire (160. 1. 30-as számú jegyzet), melyekkel a lakosságcsere ötletének jelenlétét kívánja igazolni már a felkelés idején. Husák azonban a kérdést kurtán elintézte: „... a lakosságcsere lehetőségét is fontolgatták Magyarország és Szlovákia között.” (Gustáv Husák: Svedectvo o Slovenskom národnom povstaní - Tanúságtétel a szlovák nemzetifelkelésről, 1964-es kiadás, 245. 1.) A valóságban tehát a felkelés idején ilyen javaslat nem létezett, mert az alkalmi fontolgatások nem tekinthetők sem határozatoknak, sem javaslatoknak. Ezért a lényeges jellegzetességek kiszűrését megszépítő dezinformá- lásnak kell tekinteni, mely eltünteti a magyarellenes nacionalista helyezkedést, és Sutaj úr szerint a felkelés utáni hónapok állítólagos demokratikus magatartása is a felkelés örökségéből táplálkozott. Ezért érzi jogosultnak ki- modani: „A magyar kisebbség elleni politika azokon a területeken, melyeket 1944 végén és 1945 elején szabadítottak fel, a felkelés alatti politikához kapcsolódott. ” (23. 1.) Az elméletnek az a hibája, hogy a felkelés alatti bizonyítható magyarellenes döntések és hangulatkeltések nem termelhettek és nem hagyhattak örökségül demokratikus alapelveket. Nehéz demokráciát hirdetni olyan korrajzban, ahol eltitkoljuk a magyarok vagyonának elkobzását már a szeptemberi részletes röpiratban (Cesta ke kvétni I. 225-226. 1.); Ján Sverma október 3-i beszédét a szlovák nemzeti tanácsban: „Ami a németek és a magyarok kérdését illeti az új köztársaságban, a radikális megoldást kell választani... ” (Cesta ke kvétni I. 256. 1.); vagy Marek Culen október 13-i szélsőséges, a földművesekhez szóló állásfoglalását a magyar földbirtokok elkobzásáról (ugyanott, 268. 1.) Mindebből az is következik, hogy a már említett Marta Vartíková 1975-ben megbízhatóbb történész volt, mint napjaink „bársonyos" szakemberei, mert Brezsnyev és Husák idejében merte kimondani, hogy a magyarellenes kollektív embervadászatot már a felkelés idején indították hódító útjára. Stefan Sutaj szerint: „A kassai kormányprogram meghirdetéséig a magyar kérdésben az a törekvés érvényesült, amit a szlovák nemzeti tanács 1945. évi februári manifesztuma kimondott” (28.1.), de nem megnyugtató hangvétellel: „Fel lesz számolva a németek és a magyarok minden befolyása, minden szlovákellenes elem jelenléte a közgazdaságban. ” (Slovenské národná rada, 1949, 46. 1. - és Cesta ke Kvétnu II. 487) Stefan Sutaj rámutat, hogy 1945-ben a szovjet A kiutasítás kifosztást is jelentett hadsereg támogatása mellett magyar közigazgatási szervek is alakultak, de 1945. április 12-én a szlovák nemzeti tanács elrendelte a német és magyar állami és közalkalmazottak azonnali elbocsátását. (30. 1.) Elfogadhatatlan azonban Sutaj úr elmélete, hogy a kemény intézkedés a kassai kormányprogram eszméire vezethető vissza és a megvalósítás kezdetének tekinthető, mert a nemzeti elűzés politikájának légkörét már 1944-ben megalapozták a londoni és a moszkvai emigrációs szervek, szeptembertől kezdve a szlovák nemzeti felkelés teljes egyetértésével. Gottwald taktikai helyezkedése a kassai kormányprogramban csak az állampolgárság elvesztését mondta ki, az elűzésnek és általános vagyonelkobzásnak a fenyegetését a németekkel szemben sem vetette be, de nem az emberiesség, hanem a gottwaldi félrevezető taktika cselfogásai érdekében. A teljes elűzés propagandája magyar vonatkozásokban is teljes nyíltságában csak a háború befejezése után bontakozott ki. A magyarellenes politika hátterére Stefan Sutaj a hagyományos szlovák-magyar ellentét feltételezésével talál magyarázatot, kiemelve, hogy „adva voltak a feltételek az intézkedések radikálissá válására a szlovákiai magyar kisebbséggel szemben. ” (35. 1.) Ettől az olvasónak olyan érzelmei támadnak, hogy a történelmi alkalmat kár lett volna elszalasztani. A magyarok elleni vagyonelkobzások jogi forrásait a szlovák nemzeti tanács törvényei és BeneS dekrétumai szabályozták, az eldurvulás ilyen áradatának magyarázatát Stefan Sutaj a szlovák-magyar ellentétekben keresi, vádjaiban a két háború közötti magyar politika is helyet kap. (35. 1.) Több oldalra terjeszti ki azoknak a kiutasításoknak a taglalását, melyek a Horthy-rendszer közigazgatási személyei Janics Kálmán ellen irányultak (tanítók, jegyzők, járási tisztviselők stb.). J. Zvara adatai szerint több mint harmincezer személyt utasítottak ki a nemzetközi jog tiszteletben tartásával, kialakult azonban egy mellékkörülmény, valamennyi kiutasítottál mindenéből tökéletesen kifosztották. Téves a szerző megjegyzése, hogy egyes magyar iskolák 1945-ben az iskolaév végéig működtek (41. 1.), mert a tanítók fizetésének megszüntetésével és nagy részük azonnali elűzésével a magyar iskola- rendszer 1945 áprilisában szinte napok alatt omlott össze, ami nem pillanatnyi válság volt, hanem a magyar iskolarendszer több éves teljes megszűnésének a kezdete. A szavazók közül kimaradtak a magyarok Stefan Sutaj felsorolja a magyarok elleni etnikai megsemmisítés szinte valamennyi módozatát és esélyeit, de bíráló észrevételek nélkül, sőt a több tízezres magyar társadalom ellen elkövetett tömegrablást és deportálást pontosan a gottwaldi szóhasználat szerint a munkaerők „toborzásának" („nábor") nevezi. (49. 1.) Ugyanitt említi a helységnevek megváltoztatását, bár ez csak a februári puccs után, 1948 júniusában következett be, az érdekelt lakosság teljes semmi- bevételével kísérve. A gottwaldizmussal rokoni egyet-értésben mondja ki: „A helyzetet az a tény is súlyosbította, hogy az állami szolgálatból elbocsátott magyar értelmiség, az igazságtalanság érzetével államellenes tevékenységet fejtett ki..." (ugyanott). Ötven év múlva joggal megkérdezhetjük: talán lelkesedni kellett volna Benesért és Gottwaldért? Még nyíltabb és további észrevétel: „Az ilyen viselkedés a háború utáni időszakban semmi esetre sem járulhatott hozzá a konszolidációhoz és a magyar kisebbség elleni csehszlovák álláspont megváltozásához. ” (ugyanott) A potsdami konferencia elutasító magatartása után a magyar kisebbség elűzésének terve bukottnak volt tekinthető, ezért vetődött fel 1945 utolsó hónapjaiban a lakosságcsere lehetősége Benes októberi ötlete alapján, mely szerint: „Nálunk csak kevéssel van több magyar, mint szlovák Magyarországon.” (60. 1.) Az új kezdeményezés szellemében emeli ki Stefan Sutaj Vladimír Clementis decemberi kijelentését: „Ha nem jönne létre megegyezés a lakosságcsere ügyében, a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot a magyar kérdésnek más eszközökkel való megoldására.” (62. 1.) Ezek a „más eszközök” az etnikum erőszakos szétszórását jelentették, Stefan Sutaj azonban nem tartotta szükségesnek Vladimír Clementis erkölcseit és terveit az olvasóknak megmagyarázni. Stefan Sutaj könyvében a 63. oldalon külön fejezet kezdődik feltűnő címmel: „A magyar lakosság áttelepítése Csehországba 1945-ben". A különös fejezetben túl sok a tények elferdítése, de főleg - mivel felnőttként mindent láttam és mérlegeltem az események súlyát -, meg kell tenni a jogos észrevételeket. Annyi a tényleges igazság, hogy a nagyhatalmak elutasító magatartása miatt (potsdami konferencia) a magyar kérdés „megoldását” hazai erőszak alkalmazásával tervezték, de csak a szórványos kísérletezésig jutottak el. Amit Sutaj úr „odsunnak”, áttelepítésnek nevez, az a valóságban nem volt egyéb, mint munkások szórványos „toborzása” karhatalmi segédlettel. A „toborzottak” azonban napok vagy hetek múlva kivétel nélkül hazaszökdöstek, mert csak a családfőket vitték el, 1946-ban viszont a családos deportálás már sikerrel járt. Elfogadhatatlanok egy további fejezet - Választások előtt 1946-ban cím alatt - állításai, mert kiselejtezik a leglényegesebb történelmi jelenséget az 1946-os szlovákiai választások kérdésében, amikor Szlovákia 86,5 mandátum helyett csak 69 mandátumot kapott, elvesztve 17,5 mandátumot, legalább hatszázezer szavazóval. Ezen döbbent meg a Nővé prúdy is 1947-ben, „Szlovákia megrövidítése" cím alatt (1947. II. 23.), elképesztő feledékenységet tanúsítva, mert a szavazó polgárok számából a magyarokat kihagyták. „Toborzásnak” becézett tömegrablás Stefan Sutaj könyvében a lakosságcsere és a re- szlovakizáció leírása elfogadható, de terjedelmes kiegészítésre és bírálatra szorul a „Nábor pracovnych síi” (Munkaerők toborzása) című fejezet. (96. 1.) A cím a 88/45-ös számú elnöki dekrétumot említi, mely a munkaszolgálati kötelezettséget szabályozza, az események megítélésében és az ügy tárgyalásában azonban szinte kivétel nélkül minden szerző meghamisítja az alapvető tényeket. Ugyanis: a 88/1945-ös számú elnöki dekrétum kizárólag felnőttek egyéves időtartamú munkaszolgálatával foglalkozik, nem hagyható elítélő megjegyzés nélkül a családtagok deportáló elszállítása a munkaképes behívottakkal együtt. Mégis az átszerkesztésnek és csalásoknak ezt a módszerét Sutaj úr is átveszi a nacionalista irodalomtól, pedig jó lett volna a 88-as dekrétum pontos szövegét is tanulmányozni, egybevetve a „nábomak”, „toborzásnak” nevezett deportálásokkal és tömegrablásokkal. Mert a deportált magyarok vagyonát is írásban elkobozták. A magyarok ellen bevetett gottwaldizmus kezdettől fogva semmibe vette a nemzetközi, lényegében a hazai jogrendet is, ezt kellett volna Sutaj úrnak kiemelnie, akkor nem kényszerült volna a deportálások és tömegrablások zavaros magyarázatára. Szerinte ugyanis: „A szlovák központi szervek tanácskozásán 1946. augusztus 6-án és 7-én úgy döntöttek Pozsonyban, hogy a cseh területek számára esedékes munkaerő-toborzásokat a kényszer eszközeivel valósítják meg a köztársasági elnök 88/1945 sz. dekrétuma alapján. ” Nem tartotta azonban lényegesnek, hogy a dekrétum maximálisan egyéves munkakötelezettséget ír elő, nem irányulhat családtagok ellen, de legfőképpen nem következik belőle jogcím semmiféle tömegrablásra. A zavaros hátteret Stefan Sutaj némileg tisztázni igyekszik egy észrevétellel, melyet a Casból emelt ki (1947. május 13.): „A magyar lakossággal szemben alkalmazott munkaerőtoborzásnak ezt a fázisát deportálásnak lehet nevezni. ” (97. 1.) A többség rémülten hallgatott Stefan Sutaj hangsúlyozza, hogy szlovák részről a magyarok csehországi deportálását a Prágában tevékenykedő szlovák politikusok, elsősorban Viliam Siroky és Július DuriS szorgalmazták, ami nyilván megfelel az igazságnak azzal a kiegészítéssel, hogy Vladimír Clementis sem tekinthető az ügyben semlegesnek, azt sem feledve, hogy 1946 novemberében a szlovák telepítési hivatal (Osídlovací úrad) is bizottságot küldött Benes elnökhöz az áttelepítés sürgetése érdekében. BeneS azonban kitért a nyílt válasz elől, és nemzetközi jogi érdekekre hivatkozott. A deponálási állapot utáni légkör az 1948-as változások ellenére sem volt kedvező, a legtöbb elűzött magánerőszak útján szerezte vissza vagyonát, mivel még 1950-ben sem rendezte a kérdést semmiféle törvény. Elfogadható Stefan Sutaj megjegyzése: „A toborzottak vagyonának visszaadása igen komplikáltan alakult" (147. 1.). Könyvének egyik pozitívuma a szlovák katolikus püspöki kar határozott fellépésének ismertetése minden magyarellenes eldurvulással szemben. Végső összegezésben annyit kell mondani: a közvetlen élettapasztalat és a valóságszemlélet kortársi értékelése alapján bizonyos, hogy a háború utáni hatalom hóbortjai esztelenebbek voltak, mint azt a történészek összegezik, a tisztességes és jóindulatú társadalmi többség pedig rémülten hallgatott. H TI > o o > H o to to-ti. Q. CD O ÍD 3 CT CD i I Méry Gábor illusztrációs felvétele
