Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-11 / 50. szám
MÉSZÁROS KÁROLY Murák® nélkül] (Töredék 1964-ből) Valaki kopogott az ajtón. Összerezzent. Gyorsan rendbehozta magát, és felállt: - Ki az? A nemzeti bizottságtól keresték. A szőke Ivko, a mindenes állt az ajtó előtt, aki szlovák létére magyarul akart beszélni; törte, hadarta a szót:- Gyeri emenvére, ott vannak csendőrök, hívnak! Csendőrök? Engem?- Mit akarnak?- Valamit akarnak... Megtudod... gyeri már!- Menjen... Mindjárt ott leszek, csak átöltözök. P. egyedül volt otthon a délelőtti órákban. Megrettent. Mit akarhatnak? Egészen magához tért, de remegett a térde, izzadt a tenyere. Mit akarhatnak? Talán látta valaki, hogy beszélt azzal a lánnyal? Hogy elkísérte az állomásra? Lehetetlen... Késő este volt, be se mentek a váróterembe. Meg aztán igazán nem gyaníthatta, hogy mi fog történni akkor éjszaka... Ó is csak az újságban olvasta. „Eltűnt a képen látható tizenhat éves K.M.” Eltűnt? Elutazott! Látta, amikor felszállt az éjszakai vonatra... De azért félt, ideges volt, remegett a térde, az ujjai is remegtek, folyton kiesett belőle a törülköző. Aztán csak elment. A helyi nemzeti bizottság épülete átel- lenben volt a házukkal. A teremben két csendőr várta. Az egyiket ismerte, Dánielt, a falu csendőrét, akit senki sem szeretett, mert a falubelieket is megbüntette; rászedte őket, ivott velük, aztán megbüntette. A másik fiatalabb volt, mint Dániel, kis fekete bajuszát furcsán fintorgatta beszéd közben. A hnb elnökével beszélgetett, egy alacsony, kövér, jelentéktelen emberrel, akinek lila szemgödrei mutatták, az éjszaka megint alaposan leitta magát. Dániel szólalt meg elsőnek. Kínosan, tájszólásosan beszélt, lassan ejtette a szavakat, nem is ejtette, morogta. Az ö betűk - valahonnan Szene környékéről származott - csak úgy röpdöstek a levegőben, megannyi nyál kíséretében. Habzó nyálát félpercenként letörölte a kezefejével. P.-t zavarta ez a hanghordozás, ez a morgás, és csak nehezen hámozta ki szavaiból, hogy tulajdonképpen mit is akarnak tőle, miért hívatták. Amire nem is gondolt, amit mindennap átélt. Azt kérdezik tőle: miért nincs állásban, miért nem dolgozik? Valaki feljelentette. Valaki besúgta a bizottságon vagy a rendőrségen, hogy nincs állása, hónapok óta nem dolgozik, otthon van az anyja nyakán. Meg a testvérei nyakán. Miközben Dániel tovább fűzte a szót, eltöprengett azon, ki jelenthette fel, kinek áll az útjában. Hiszen ki sem bújt hetek óta az odújából. Öreg házuk kamrájában rendezett be magának egy kis helyiséget, ott álmodozik a jövőjéről. Ebben a penészes kamrában hiszi, hogy van jövője: ír, ír - dolgozik! Éppen csak látszatja nincs, mert amit ír, sehol se fogadják el, visszaküldik. Maga is érzi, valami hiányzik ezekből a papírra vetett szövegekből. Ki jelenthette fel? Talán a mostohaapja? Többször veszekedtek, nem tűri az öreg, hogy csak úgy otthon lebzseljen, amíg mások pénzt keresnek. Egy csomó kérdés következett, hogy miért és miért. Miért lépett ki az iskolából, miből él? Semmiből. Nem is él. Élet ez? Várni, várni, hogy valami történik...- Az nem igaz, hogy nem lehet munkát találni - morogta Dániel. - Aki akar, az talál munkát, az dolgozik is.. Aki nem dolgozik, ne is egyen. P. hiába vetette fel indokait, hogy egyik kérvényt írta a másik után, és várta a válaszokat, melyek mindig késve érkeztek meg, vagy meg sem érkeztek, és csupa elutasítás: helyszűke, képesítés nélkül, nincs hely... Ki vesz fel egy félig kész embert, akiből még minden lehet, és semmi sem? Olyan helyre sem vették fel, ahol sokkal alacsonyabb képességű emberek dolgoztak, mint ő. Ő legalább háromnegyedig kijárta az egyetemet... Hát nem őrül bele az ember? Csoda-e, ha csömört kap mindentől, megutálja az embereket, de legfőképp önmagát? Dániel csak bólogatott. Sárga szeméből P. kiolvasta, hogy egy mukkot sem ért az egészből, nem is követte a szavait. Teljesen fölösleges itt beszélnie, az ő személye itt nem is fontos. Csak az a tény érdekes, hogy följelentés érkezett, hogy nem dolgozik, s ezt valahogy ma el kell intéznie. Rövidesen fel is hagyott ezzel. Minek magyarázzon... Hogy mivel tölti a napjait? Készül az életre, a pályájára... Tanul és ír... Költő szeretne lenni...- De hiszön nem jár sömijen iskolába - morogta Dániel. P. kínjában röhögött. Dániel most tenni akarja magát a fölöttese előtt, keresztkérdéseit váratlanul teszi fel, hogy megzavarja az illetőt. Mint amikor egy tyúktolvajt vallat. P.-t is csak egy ügyfélnek tekinti... Egy a sok közül, aki vétett a társadalom törvényei ellen.- Mikor akar mönni dolgozni? A nekiszegezett kérdés megijesztette. Menne ő már ma, de hová? Nem ismer senkit, lépni se tud sehová. Egyedül él ebben a nyomorult világban, és nincs pénze, kedve se már, hogy utána járjon valaminek. Csak végtelen undora van, kimondhatatlan undora. A bajuszos csendőr felolvasott egy könyvből. Két évtől nyolc évig tartó szabadságvesztés jár annak, aki... P. megértette, hogy fenyegetik. Ha nem tesz újabb lépéseket, megjárja. Dolgoznia kell. Nálunk minden rendes ember dolgozik, munkaviszony van. Amit ő csinál, az élősködés, amelyet a mi törvényeink szigorúan büntetnek. A mi társadalmunkban mindenkinek lehetősége van dolgozni, minden munkaerőre szüksége van társadalmunknak. Egyhangúan csengtek a szavak. „Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én” - jutott eszébe, s már alig figyelt a szavakra. Nem mondanak semmi újat. Elszakadt élete fonala, pereg a film, egyszerre sötét lesz... Ha volna mester, aki összekötné! Felkapcsolják a villanyokat, fény hull rá, a sárga fényben megvillannak az igazság kenetlen kerekei. Hiába. Az igazság nem köti össze az elszakadt fonalakat.. Tengerre taszítanak egy törött hajót. Még kapaszkodik, még úszik, de meddig? Ezek itt mit segítenek? Kihúzzák süllyedő hajóját? Egy fenét, belenyomják fejét a vízbe. Csak szigeteket ért el, soha szárazföldet. Ó, Kolumbusz áhította szárazföld! Nekik volt cél, remény. Neki mije van? Csak tengődött, sohasem élt. Hirtelen nagy fáradtságot érzett, szédület fogta el. Megkapaszkodott a székben.- Eztöt itten írja alá - hallotta valahonnan Dániel hangját. - Egy hónap haladékot kap. Keressen ám munkát, mert mög- bánnya! Az újság még ott hever a széken, ahová ledobta. A kislány képe bánatosan nézett rá. Eltűnt. Fogta és lefordította. Aztán úgy ruhástól végigdőlt a díványon. (1975) Z. NÉMETH ISTVÁN VERSEI Nagyváros Távoli még Autóbuszon jött a reggel, s mire átszállttá villamosra, éjszakává fekeiül. Az álmokat felváltja Amint megértem, megüzenem, egy erős cigaretta, füstje mérgeskígyó, mi hajtja ezt az ostoba gépet. ismeretlen térkép, szétfoszló akvarell, Mitől ennyire mély és távoli mely tüdődből megszökve kiállításra kerül. űrbe helyeztek el minket, A belső óceán hajótöröttet vet partra, két érzékeny, tétova ügynököt. riadtan látja: a part csak kiszáradt meder, Ha várni tudsz, más lesz minden, hol női kéz helyett nagyváros ölel, ami él és mozog, átlényegül. felkínálja magát százegy kirakat, felirat, Bár megroppannak az éjszaka órákig tartó különös tánc, zavaros pillanat. hatalmas tartógerendái, Egy részeg lábadhoz települ, ott elalszik boldogan, s nyakunkba zuhanni látszik szádban újra cigaretta, nem kéne, de van. a Világegyetem, Sivár házak fölött bemutató repülést tart a Nap, nem fog fájni, megígérhetem. mellédzuhan egy tízkilós vakolatdarab, Mert a Láthatatlant addigra hát ne indulj hamarabb, s el ne késs, kitámasztóm vállaimmal, hagyd, hogy sétát tegyen az alkonyat veled, s megtart minden érző lényt udvaroljon utca, köztéri szobor, park, az emlékezetem. hátha megszereted. Álmodban minden ugyanígy van: emberbogarak másznak rideg járatokban, s reklámszöveget mormolnak köszönés helyett. A rádió verbunkost játszott. Élet Mihály régi flamand székében ült és ütemre mozgatta térdét. A függönyök mögé belopódzott a sötétség, s a szobában a homály lassanként lekoptatta a tárgyak éles peremét. A rádió hirtelen elhallgatott, Élet Mihály feltápászkodott, hogy megigazítsa a készüléket. Ebben a pillanatban bántó csörgéssel megszólalt a telefon. Hát ez meg ki az ördög? méltatlankodott Mihály, és felvette a kagylót. Halló! Itt... De elakadt, kimeredt szemmel bámult a telefonra. Reszkető kezével az összegubancolódott zsinórt igazgatta, aztán finoman, óvatoMONOSZLÓY DEZSŐ mintha magában beszélne, ütemesen rángott. Aztán egyszerre felderült. Biztos csak ijesztgette az a vén gazember. Juliska és a halál. Hiszen van vagy száz kiló, makk- egészséges, sohasem panaszkodott semmire, az ördög sem viszi el, vigasztalta magát. Hogy megijedt, nem jó, ha az embernek túl jó szíve van. Egy sereg fontos dolgot megtudhatott volna, s most Juliska miatt a fene egye meg... Dühösen dobbantott a lábával. Erre a robajra az egyik rosszul becsukott szekrényajtó csikorogva kitárult, s fiatal férfi lépett ki rajta. Mihály ijedten felugrott, székét védekezőn maga elé kapta. Na, semmi ijedtség! Nem ismersz meg? Én vagyok Élet MiMegtörténhetetlen történet san belefújt a kagylóba. Ki beszél? kérdezte riadtan, bár semmi kétség, saját hangját hallotta. Itt Élet Mihály beszél, recsegett a túloldalról. Az meg hogy lehet? hüledezett Mihály, és érezte, lúdbőrös lesz a háta. Egyszerűen, öregem, egyszerűen, hangzott a válasz. Élet Mihály elengedte az összevissza tekergő zsinórt, végigsimított homlokán. A kagylóban tovább recsegett az ismerős hang. Elránotta füléről a hallgatót, egy darabig a levegőben tartotta, de kis idő múlva újból füléhez kapta. Aztán honnan beszél? kiáltotta diadalmasan a telefonba, mert úgy érezte, most rajtakapja a másikat. A jövőből, öregem, a jövőből, de ne ordíts úgy, mert megsüketülök. Élet Mihály elgondolkozott. Hány éves vagy? Ma van éppen a hetvenegyedik születésnapom. Nekem is ma van a... lelkendezett Mihály a negyvenkilenc... Az ötvenegyedik, vágott szavába a hang. Jó, jó, megtévedtem, motyogta Mihály, hát akkor jó egészséget kívánok a születésnapodra. Neked meg sok pénzt, recsegte a másik. Elkéne, hüm- mögte megenyhülve, s te hogy vagy? Hát bizony eleget szenvedek a rossz szokásaid miatt. Mindig féltél a fogorvostól, most egy fogam sincs, tavaly húzták ki az utolsót. Hű, az áldóját! sopánkodott Mihály. Meg az a fránya légcsőhurut, nem tudok kilábalni belőle, azért olyan rekedt a hangom. Élet Mihály nikotinos ujjait nézte bűnbánóan, s hogy másra terelje a beszélgetést, kedélyesen belevihogott a telefonba. Hát a házi sárkány? Szegény Juliskámra gondolsz? kérdezte a másik szigorúan. Arra, arra, lelkendezett Mihály és tovább vihogott. Meghalt, válaszolta a hang szomorúan, tegnap múlt öt éve. Meghalt?! döbbent meg Mihály, de hiszen az lehetetlen, nekem kellett volna először, s egyszerre nagy hidegséget érzett a szíve táján. Sokáig szólni sem tudott, a telefont mar- kolászta izzadt kezével, szavak, gondolatok hemzsegtek körülötte, a hang végül is fülébe trombitált: Most érzelegsz, mi, lókötő? Bár az ilyesmi nálad nem tart sokáig. Én viszont nem érek rá, kérdezz gyorsan, mert leteszem a kagylót. Vááá... várj, dadogta Mihály kétségbeesetten, de semmi se jutott az eszébe. Juliskával, a feleségével volt tele szlve-lelke. Fürdőhelyen üdül, valami szép levelet kellene írni neki, igen, holnap, még ma éjjel megírja, talán valami ajándékot is küldhetné. A telefon furcsán kattant. Halló! ordította Mihály, senki sem válaszolt. Növekvő izgalommal nézte a kagylót, az süketen, némán meredt rá. Elkeseredetten visszaült a székbe, az elromlott rádióról is megfeledkezett. Ajka hály, mondta a fiatalember, s nyakkendőjét igazgatva kecsesen meghajtotta magát. Te vagy... nyöszörgött Mihály, s mit keresel itt? Tanácsot kérni jöttem, ha megengeded. Tanácsot? ismételte Mihály fölényesen. Megint valami marhaságot csinált a fiatalúr. Ismerjük az ilyesmit, kártya, lóverseny. A fiatalember fejét rázta. Nem, nem, egészen komoly ügyben jöttem hozzád. Csak nem vagy szerelmes? kérdezte Mihály gúnyolódva. De, igen. Szerelmes vagyok, halálosan, így még nem szerettem senkit. Lári-fári, legyintett Mihály, minden nő egyforma. Nem igaz, Juliska más, mint a többi, makacskodott a másik. Juliska? csodálkozott Élet Mihály, ja, persze, s nagyot sóhajtott. Na, látod, ugye nincs még egy olyan. Az az álmodozó búzavirág szeme, nádszál dereka, göndör fürtjei és a hangja olyan, mint amikor a gerlicék sóhajtanak. Elég! ordított, s a földre tette a széket, amit mindaddig kezében szorongatott. Mit ka- rattyolsz itt összevissza, mondtam már, minden nő egyforma, hagyj békét annak a Juliskának. Nem lehet, Mihály bátyám, hiszen annyira imádom. Na látod, te zöldfülű, aztán ilyen sóhajokért fájjon egész életén keresztül az ember feje. Te már nem szereted? kérdezte az ifjú, s hátrasimította hullámos, szőke haját. Élet Mihály dühösen figyelte, feléje dobbantott lábával. Nem, ha akarod tudni, már régen elfelejtettem. Érezte, belepirul a hazugságba. Az nem igaz! kiáltotta szenvedélyesen a másik, s lázasan csillogó szemében megjelent két könnycsepp. No, tessék, most meg bőg. Eltörött a mécses, szép kis katona lesz belőled! Juliska, drága, drága Juliska, nyöszörögte a jövevény, és egész testét rázta a zokogás. Ne bőgj már, rikácsolta Mihály lelkiismeret-furda- lástól gyötörve, mert eszébe jutott az előbbi telefonbeszélgetés. Már tréfálni sem lehet? Persze hogy szeretem Juliskát, hiszen a feleségem, te szamár. A fiatalabb Élet Mihály erre hozzá ugrott, s borotválatlan arcára maszatolta könnyeit. Csak ezt akartam tudni, Mihály bátyó, csak ezt, rikoltotta ujjongva, s körültáncolta a szobát. Mihályt is magával ragadta a jókedv, múltja felé bámult, de az maga körül pörögve kitáncolt a lakásból, s egyszerre eltűnt, elnyelte a homály. Hékás, hé! kiabált Mihály. Hát másra nem vagy kíváncsi? Te, te szerencsétlen. Tudod, mennyi mindent tudnék mondani neked? Szavai azonban üresen, visszhang nélkül kongtak, és ott maradt Mihály egyedül, múlttól és jövőtől elhagyatva, saját jelenében, árván, tudatlanul. IRODALOM 1994.december 11. l/asárnap
