Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-27 / 48. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Olvasta már? Böngészett már“] Netán nyert is már? & SAV itt már? J \»V Játsszon és nyerjen velünk! M i upi \lwß njféná sámli Riportunk a 8-9. oldalon Beszélgetés JŰLIUS SUPLERREL, a szlovák jégkorong-válogatott edzőjével a 16. oldalon 1994. november 27. XXVII. évfolyam Ára 9 korona \ hogy ülnek a pádon s némán figyelnek min- ket - fiatalokat és középkorúakat. Ahogy _ ___ beleszólnak a dolgainkba, ahogy hallgatnak. Ahogy bólogatnak, vagy szeretnének kézen fogni bennünket, átadni tapasztalatukat, hogy jobban menjenek a dolgok. Ahogy lemondóan néznek, rosszallóan figyelik javíthatatlanságunkat, kapkodásunkat, s ahogy fáj nekik, ha nem fogadjuk meg tanácsaikat. Legyintésünk, akár az arculütés. Ilyenkor a legkiszolgáltatottabbak. Ta lán az emberiség legfeloldhatatlanabb ellentéte, hogy felrúgtuk a konfuciuszi alaptételt: harminc évig tanulj, harminc évig utazz, tapasztalj, a fennmaradó harminc évben pedig add át a tapasztalataidat. Persze, a világ megváltozásával a keleti filozófiák is önmaguk ellen fordultak: ma a fiatalok járnak meditálni - Németországból, Amerikából elindulnak Indiába. Persze, ők megengedhetik maguknak; a mi közép-európai viszonyaink között, ahol gyorsan ég az élet, s hamar elhasználódik az ember, ez is másképp érvényes. Nálunk az ember a haszonállathoz hasonlatos: amíg húzza az igát, megbecsülik, utána útban van. Vagy fogja magát, és kimegy a Büdösbe, mint Fejes Endre öregembere. Vagy az eszkimók jégtábláira. Akár a papiruszmocsarakba vonuló elefántok. Hogy botrányos a hasonlat? MaRATKÓ JÓZSEF t j 3 i 11 jEE Veres Péternek Az öregek, a gyönyörűek, a soha elnyugvó kezűek halállal hűek. Csontjuk: villáskulcs. Szerelik aláfekve a földet. Szétpattognak a szöcskék, bogarak elgurulnak, de működni kezd a fa, de mind a virágok kigyúlnak. Ahogy az asszony a kutat, húzogatja a szél az ágat, s megtelik zölddel a világ. Artézi fény csobog. Bámészkodunk elnyíló szájjal mi, taknyosok, szerszámot adogatni se méltók, lessük: megy a dolog - gyökér dolgozik, mag hasad, a föld forog. ga az élet botrány, hogy ezt a kontraszelekciót kitalálta. Pedig: „Az öregek, a gyönyörűek, / a soha elnyugvó kezűek (...) Bámészkodunk elnyíló szájjal / mi, taknyosok, / szerszámot adogatni se méltók, / lessük: megy a dolog - / gyökér dolgozik, mag hasad, / a föld forog." Hát foroghat-e a föld nélkülük, s ha igen, nem részeg-e, nem imbolygó-e a forgás? Az eres, göbös kezek nem arra valók-e, hogy csendesítsék a zokogást? Figyelünk-e rá, hogy a gyerekkor és az öregkor közti ívben valami elvész és újra megta- láltatik? Hogy többről van szó, mint a két kiszolgáltatott, egymást kereső és megtaláló szeretetéről? Hol, mikor mondtunk le az öregekről? Amikor felgyorsult az élet, s a megismerés a tapasztalat elé lépett? Pedig az ismereteknek tapasztalattá kéne összeállniuk, csak úgy van értelmük. Talán mert elvesztünk a részletekben? Nyilvánvaló, a világból hiányzik a szintézis, a talán legfontosabb rendezői elv. A megismerés új ismereteket szül, sőt, kényszerít ki. Ráadásul újra meg újra a hibáink, a menet közben kiderülő baklövéseink követelik meg az új korrekciókat, amelyeket nagyvonalúan újabb ismereteknek nevezünk. Nem elgondolkodtató vajon, hogy épp az öreg atomtudós inti a világot a „zöld veszélyre”? Rásüthetjük: szenilis, hiszen Csernobil intő példa. Pedig az „öreg” tud valamit és nem beszél felelőtlenül a világba. Tudása nagy, tapasztalata óriási. Pragmatikus? Pedig csak arról van szó, hogy volt ideje gondolkodni, s talán meg kéne hallgatni, mire ment vele. Dehát türelmetlenek vagyunk. Az ifjúság elveti a tekintélyelvet, aztán, ahogy múlik az idő, s maga is korosodik, úgy kezd visszatérni hozzá. Ez nem a leépülés folyamata, sokkal inkább a tapasztalaté. Vagy egyszerűen egy láncolaté, amelyből nem iktatható ki egyetlen láncszem se, mert elszakad, megbillen, felborul minden. Talán így kéne viszonyulnunk az öregekhez. De legalább tudatosítani kéne, hogy Konfuciusz nem beszélt dőreséget, mert minden civilizáció elromlik és önmaga ellen fordul, ha azt a bizonyos harmadik harminc évet fölöslegesnek tartja, s az erő pozíciójából félresöpri. Olykor eszembe jut egy vers. Vannak nála szebb költemények, nagyobb opuszok és mélyebb szintézist teremtők, de ha az elmúlásra gondolok, mindig eszembe jut Ratkó József Veres Péternek ajánlott pársorosa. Azóta Ratkó is elment - aki ennyire tisztelte az öregeket, maga nem élhette meg a bölcs nyugalom állapotát. Fiatalkori nincstelenségüket ecsetelve írta egyszer, hogyan szólt rá a felesége a zsina- toló gyerekekre: Csitt, apátok dolgozik. Most írja az egyik konyhaszéket. Talán odaát is széket farag, verslábakból? Csak hát egyszer bele is kéne ülni abba a székbe, úgy öregesen, pipázgatva, gondtalanul...- kövesdi Ók tudnak valamit..,
