Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-20 / 47. szám
A KÁRPÁTALJAI MAGYAR IRODALOMBÓL FÜZESI MAGDA Ismét eszébe jutott a délelőtt látott kutya. Az út szélén hevert, szétroncsolt agyvelővel. Vérétől vörös lett a piszkos hó. Vércseppek feketéllettek a járda latyakjában és a ház falán is. Néhány perce történhetett az egész, gondolta akkor. Csak most, amikor már negyedszer vagy ötödször villant előtte a kép, ötlött fel benne a kérdés: mi történhetett a járművel és vezetőjével? Valószínű, hogy egyszerűen továbbhajtott, hisz semmilyen jel nem utalt karambolra, arra, hogy ember is megsérült volna. Szóval az egyetlen áldozat a kutya... De miért nem húzták valahová oldalra?... Igaz, ő sem tette meg. A fehér, csapzott szőrű korcs kutya hasadt koponyájával előbb szánalmat ébresztett benne. Ahogy újra és újra belecsaholt életébe, már bosszúságot és undort érzett. Délben nem ette meg a húst, mert a kutya a tányér mellé telepedett. Később belelefetyelt kávéjába. S ahogy rágyújtott, a cigaretta parazsával felizzott az állat szertefröccsent vére. Mi ez az egész? - töprengett. - Mi közöm ahhoz a döghöz? Nem én gázoltam el, egyébként is kóbor kutya lehetett. Úgyis befogta volna a sintér... Ekkor jött meg a felesége. Minden bevezető nélkül valami végtelen tanácskozásról kezdett el beszélni, aztán sietve becsukózott a fürdőszobába. Csak percek múlva vett tudomást az asszonyról. S csak miután kijött a fürdőszobából, és ismét bürokrata kollégáiról és az átkos ülésezésekről panaszkodott, jutott eszébe, hogy néhány lépésnyire a kutyától találkozott a jelentéktelen külsejű Vargával, felesége egyik munkatársával. Varga, a maga zavaros, hebegő módján valami olyasfélét kérdezett, hogy mi van az asszonnyal, csak nem beteg? Ahogy a kutya szétroncsolt koponyája után ránézett arra az emberre, az ötlött fel benne, hogyan lehet valakinek ennyire jellegtelen arca. Ez nem is arc. Csak egy fehér gömb, két savószínű lyukkal. Csak odavetett valamit felesége kiváló egészségéről, és ment is tovább. Most, ahogy ezt végiggondolta, rájött, hogy az asszony ezek szerint ma nem is volt a munkahelyén. A kutya eltűnt. Helyébe sokkal vesz- delmesebb állat ugrott: a gyanakvás. S bármilyen furcsa, mint a nyomasztó álomból ébredő, felszabadultabb- nak érezte magát. Szinte örült, hogy végre e világi probléma foglalkoztatja. Ettől lett annyira kategorikus, amit mondott:- De hisz te ma nem is voltál munkában. Az asszony nedves haját szárította. Fürdőköpenyét csak lazán kötötte meg, így kivillantak hosszú fehér combjai, a férfi szavára hirtelen mozdulattal összerántotta magán a köpenyt, az asztalra hajította a hajszárítót, felpattant, és idegesen járkálni kezdett. Az egészben volt valami, amitől a férfi előtt ugyanolyan élesen villant egy, édeskés filmek túlfűtött erotikáját idéző ágyjelenet, mint azelőtt a kutya szétroncsolt teteme. A másik pillanatban már megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de az makacsul ellenállt. A nő zavartan felkacagott, igyekezett nyugalmat erőltetni magára, a férfihoz lépett, hajába túrt.- Ugyan már - hadarta bizonytalanul. - Csak nem vagy féltékeny? Keze megremegett, ahogy a férfi fejét melléhez szorította. A mozdulatban volt valami mesterkélt. Ezt mindketten érezték. S a férfit most már teljesen hatalmába kerítette a gyanú. Kiszabadította magát az ölelésből.- Hol voltál? - kérdezte, miközben maga is remegett a választól. Az asszony minden átmenet nélkül támadásba lendült.- Mi közöd hozzá?! - vágta oda úgy, hogy nem lehetett kétséges, szerinte a másiknak nincs joga a számonkéréshez. - Érdekel is téged, mi van velem, mit érzek, milyen gondjaim vannak... Most meg egyszerre mennyire fontos lettem! El kellett ismernie, az asszonynak igaza van. Egy idő óta már semmi sem érdekelte úgy igazán. Persze igyekezett betartani a formaságokat. Tudatosan kerülte a hosszabb együttléteket. A baráti látogatásokat egyre inkább tehernek érezte. Az ilyen összejöveteleken (melyeket többnyire felesége kezdeményezett, szervezett, mondván: az ő pozíciójukban nem élhetnek úgy, mint a remeték) bizonyos idő elteltével azon kapta magát, hogy fogalma sincs, miről is folyik a beszélgetés. Ebből többször támadt félreértés, bonyodalom, amit felesége mindig nagy rutinnal, frappánsan simított el. S az is igaz, hogy számára az asszonyból, akiben mindig is a nőt s nem a társat akarta, alig maradt meg valami fontosnak: hogy ez nem jól van így, fel sem merült benne. Problémáit, gondjait - ezek többnyire szakmai jellegűek voltak, vagy a munkahelyéhez kapcsolódtak - eszébe sem jutott megosztani másokkal. Kudarcait, s ezekből az utóbbi időben egyre több érte, olyan mélyen rejtette magába, mint szerelmi kalandjainak seszínű emlékeit. Talán az volt a szerencséje, hogy balsikereit úgy élte át, mint az élet törvényszerű velejáróit. A nők is úgy jöttek és mentek, hogy az érzelemhez az egésznek semmi köze sem volt. Utánuk sem vágyakozás, sem bűntudat nem maradt. Valószínűleg ezért nem tudatosult benne soha, hogy megcsalja a feleségét. Ha nem kavarja fel az a kutya, ha nem találkozik a halállal ott az útpadkán, valószínűleg egészen hétköznapi módon éli meg, veszi tudomásul és rejti kudarcai mellé a felszarvazás tényét. De most úgy érezte, hogy ott belül felszakadt egy fekély, egész testében lassan elterjed az évek alatt felgyülemlett gyilkos méreg. Az asszony támadása csak a bizonyosságot erősítette.- Megcsalsz. - Nem kérdezte, kijelentette. Nem őrjöngve és nem felháborodottan, hanem mint az, aki már rég tudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, s a halálos ítéletről szóló diagnózist már közönyösen, az „így kell lennie” belenyugvással veszi tudomásul.- Igen, igen, igen, igen. - Az asz- szony vadul, kárörvendően, boldogan, aztán már csak a tárgyilagos, tapasztalt nő határozottságával mondta ki a szót. Hirtelen mozdulataitól fürdőköpenye ide-oda libbent, s a férfi azon kapta magát, hogy kedvtelve figyeli az előelőtűnő melleket, a combok fehér villámlásait. Aztán, amikor a nő a köpenyt ideges, kapkodó mozdulatokkal szorosabbra húzta, a férfi agyán ismét átvillant a vérében heverő kutya képe. Elöntötte a keserű düh. Arcizmai megfeszültek. Rég kihalt érzések támadtak fel benne. Húsz évvel ezelőtti emlékek, rég elnyomott vágyak, tudatosan elfojtott tüzek lobbantak. De az egész csak egy pillanatig tartott. Az évek során kifejlesztett érzelmi immunrendszer jól működött. Túlságosan jól. Végül is mi történt? - gondolta, s már hajlandó lett volna megalkudni, szépen elkönyvelni a dolgot, s rábízni az időre, tegye az egészet olyan jelentéktelenné, mint mindent, ami eddig történt vele. Maradhatna minden a régiben. Nem akart, nem is tudott volna változtatni eddigi életén. S minek kellene változtatnia - már szinte játszadozott a gondolattal -, képes lenne valami újra? Nem. Akar valami mást? Nem. S akarhat mást? Nem. Már erre is csak nemmel tudott válaszolni. Az asszonyt egyre inkább bosszantotta a férfi némasága. Türelmetlenül járt fel-alá. Harcolni akart. Küzdeni. Nem valami ellen, hanem valamiért. Persze nem kettőjükért. Az már neki sem volt fontos. Legfeljebb a felszínen, mások előtt. Képtelen volt eldönteni, hogy a férfi hallgatása mögött egy esetleges támadás lapul-e, avagy a másik már le is tette a fegyvert. A férfi viszont nem tudta, hogyan induljon el a visszavezető úton. Az utat sem látta. Ezért menekült a csendbe, bástyákat épített némaságból. Kell lennie kiútnak. Kell lennie megoldásnak. Ez járt a fejében. Az fel sem merült benne, hogy elhagyja az asszonyt, s ugyanúgy az sem forSirályok Míg köröznek a híd alatt — alamizsnával megdobáltan - még a lelkűk is felszakad egy-egy elnyújtott sikoltásban. Az Ung rohan. A köveken az apró habok is vacognak. A sirályok - huszonheten - rongyos álmokba kapaszkodnak. Néha egyikük felkiált. A tengert látja, elmerengve. És elsodorja a határt a szilaj vizek végtelenje. dúlt meg az agyában, hogy az elhagyhatja. Most már a hogyan sem izgatta túlságosan. Hogyan? Úgy, mint azelőtt. Talán egy kicsit több alkohollal és nikotinnal. Jó lesz így, hisz végül is nem történt semmi rendkívüli. Az az átkozott kutya, az egy kicsit felkavarta. De hát hány kutya döglik meg naponta! S végül is - csak egy kutya... ... Másnap későn ébredt. Már rég külön szobában aludtak. Ha be is ment este a feleségéhez, reggelig sohasem maradt. Ezt nem tartotta furcsának, hisz legtöbbször éjszaka dolgozott. S csak zavarta volna az asszonyt. Zavarni pedig senkit sem szeretett. Furcsának legfeljebb azt tartotta, hogy a nő reggel nem keltette, mint máskor. De még ezt is inkább jó jelként könyvelte el. Egy-két nap csend, és visszakerül minden a régi kerékvágásba, gondolta. Hogy megcsalja az asszony? Csak szeszély. Női kíváncsiság. Előfordul. No és ő sem szent. Szóval rendben lesz minden. Legfeljebb majd leülnek és megbeszélik. De talán erre sem lesz szükség. Igen, erre semmi szükség. Jobb a hallgatás. Kedvtelve zuhanyozott, jóízűen reggelizett, kedvenc ingét, öltönyét vette fel. Határozott jókedvvel bandukolt az utcán. S akkor meglátta a kutyát. Olvadt. A hó szennyes latyakká vált. A tetem most fekete volt, mintha olajjal öntötték volna le. Éjszaka még néhány gépkocsi keresztülhajtott rajta, alakja teljesen eltorzult. Nézte a kutyát, nézte, s rájött, már sohasem lesz úgy, mint eddig volt. Nézte a kutyát, s valahol nagyon mélyen felsejlett benne: ennek így kell lennie. Így van jól. ^ HORVÁTH SÁNDOR ^ ^ AZ UT VÉGÉN O datapadt az eperfa hosszú árnyékához. Távol mérgeseket mordult az ég. Feje fölött azonban még ott téblábolt a telihold. „Nincs senki itthon... senki itthon” - bátorította saját magát. A svédacél huzallal szinte azonnal kipattintotta a zár nyelvét. Vett egy mély lélegzetet. És átosont a küszöbön. ... Jelentéktelen, besurranó tolvaj volt. A nagyváros felé zötykölődött a vonaton. Potyautasként. Fuldoklott az erőapasztó forróságban. Megpróbálta kinyitni a koszos ablakot. Ekkor fülelte le a kalauz. És letessékelte a szerelvényről. Pont ebben a porfészekben. Egyre vadabbul korgott a gyomra. Betért a Csipkerózsika-álomban szendergő állomás büféjébe. Aprópénzéből fasírtot és kenyeret vett. Majszolta, és közben a poros szőtteseket bámulta a falon. Itt-ott kidudorodtak az alattuk lehámlott vakolattól. A szomszéd asztalnál két tenyeres-talpas asszony pletykált. Nem volt előttük semmi a kacska lábú asztalon. A forróság elől húzódtak be. „Az öreg Hegyinét már két napja nem láttam. Biztosan megint annál a puccos lányánál vendégeskedik a városban. Még majd végleg odaköltözik, és városi naccsága lesz belőle... Inkább a kertjébe dógozna. Felveti a gaz. Ott van a nagy istálló, de jószágot sem tart. Büdös neki a munka. Azt mondja, nem bír mán, öreg. Fenét öreg. Alig múlt hatvan... Cundrákban jár, pedig felveti a pénz... Ki tudja, mennyit dugdos a szalmazsákban? Vagy a tejesköcsögben...” A további locsogás már nem érdekelte. Mint éles szimatú szelindek, kapta fel a fejét... Hegyiné címét már gyerekjáték volt megtudni. ...Dohszag csap az orrába. Fonnyadt gyümölcs, penészes kenyér szaga. Macskaléptű. Jó, hogy lábaiba még nem fészkelte be magát a csúz. Jobbra ajtó. Félig nyitva. Nyikorog. Ezer éve nem olajozták. Nagy szoba. A mennyezet alacsony. Az egyik ablakszárny csapkod. Közel a vihar. Egy komód. Levert valamit. Hallgatózik. Csönd. Szerencse. Fiókok, polcok. Hálóingek, párnahuzatok. Sosem használtak. Hopp, itt zörög valami. Zacskó. S benne... pénz. Igen. Sötétben, látatlanul is érzi. Semmilyen más papírfélének nincs ilyen tapintása. Még a hajszálvékony rétegben leülepedett port is kitapintja. Kinn hatalmasat dördül. Összerezzen. Mintha leszakadt volna az ég. Mi ez?! A repkedő ablakszárny mellett bepattan egy fényes gömb. Lila, sárga, bordó, ezüst. Parányi nap. Nem, inkább hold. Melyről szikraeső szakad. Áthatol a függönyön. Pörkölt szélű, teniszlabda nagyságú lyuk marad utána. Szzz... Majdnem megperzselte a kezét. Mi a fene lehet?! Másoktól hallott történetek nyomán hirtelen feldereng benne: hisz ez egy matató ménkű. Egy gömbvillám. Megdermedt a rémülettől. Annyi kísérteties dolgot hallott róla. A tűzgolyó már a sarokba állított ágy mellett siklik. És fényénél a felpúpozott párnákon feldereng egy arc... Néhány másodpercig tart az egész A rémisztő vendég olyan hirtelen és rejtélyesen tűnik el, ahogyan megjelent. Áll a padlóhoz cövekelten. Most mit csináljon? Ki ez? Valószínűleg az öregasszony. Te jóisten! Ez meghalt. Mozdulatlan. Az ágy mellett hokedli. Fél pohár víz. Kenyérvég. Szaladj, szaladj!... Mintha mozdulna. Letépi a falról a légypiszkos tükröt. Ahogy régen otthon látta, tanulta. Az anyjától. Az anyj... Földhöz vágja. Ezer darabra szakadt a gyertya lila lángja. Keresgél a padlón. Juj, a tűzkerék szikrái belemarnak az ujjába. Megemeli az öregasszony fejét. Szája elé nyomja a tükörcserepet. Közelebb a táncoló világot. Halvány pára. Remegő kis folt. Él? Él! Él... Most mi... Lélegeztetni. Adja a kezét, néni. Egy-kettő, egy- kettő. Nem, inkább szájból szájba. Undor? Bent egyre dobol a hang: mit vacakolsz itt, fuss, amíg tart a vihar, amíg észre nem veszik a libbenő árnyékot... Nem is tudta, hogy egy szív ilyen hángosan tud kalapálni. Az ő szíve. Gyerünk, folytasd. Halk, nagyon halk sóhaj. De már nem az ő tüdejéből. Mentők... Igen, de honnan? Feltépi az ajtót. Feje fölött hasadnak a felhők. Esőtől nehezülő karcos ág csap arcába. Veri a szomszéd kapukat, cibálja a kerítéseket. Ordít. Ahogy dohány cserzette torkán kifér. „Gyorsan... jöjjenek! Hívjanak orvost! Hegyiné- hez! Meghalt!” Kutyák lánca csörren, egymásnak adják tovább a vészjelet. Lassan merő ugatás az egész falu. Ajtók csapkodnak. Hangok ébrednek. A tornácokon fény lobban. Fény... E lcsúszik a sárban. Felhemperedik. De azért kiált tovább. Hasa sáros, keze véres. Arca közel a földhöz. Hatalmasak így a fűszálak. Levélélük mögött karnyújtásnyira az ég. Látja, hogyan fosztanak ronggyá a felhők. Mintha valaki nagyokat harapna belőlük. S a tépések mögül ki-kivillan az ezüstgomb. Az ismerős. Most már nem hányja a tüzet. TÁRCZY ANDOR Mataté ménkű IRODALOM 1994.november 20. l/BSŰMBp
