Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-20 / 47. szám
Uasűmap 1994. november 20. PUBLICISZTIKA H aj lamosak vagyunk embertársainkat, ilyen vagy olyan mérce szerint, különféle megjelöléssel csoportokba sorolni. A mérce korszakonként (és rendszerekként) változott (és változik). Így például ismertünk igazhitűeket és gyaurokat, uralomra hivatott, felsőbb rendű árjákat s pusztulásra ítélt, alsóbb rendű fajokat, haladó szelleműeket vagy reakciósakat. Később a politika megteremtette a jobboldal és a baloldal „kategóriáját”. Nem is lett volna baj, ha csak puszta besorolásra került volna sor. Ám jaj volt a baloldaliaknak, ha a jobboldal volt hatalmon. S még nagyobb baj, ha a baloldal radikális szárnya jutott uralomra! így létesültek haláltáborok a náci Németországban a baloldal és az ún. alacsonyabb rendűek kiirtására, valamint a gulagok a Szovjetunióban a jobboldaliak, a „reakciósok” likvidálására. A politika századunkban végképp eltorzította az értékrendet. Mintha az örök erkölcsi mérce: a jó és a rossz mára elvesztette volna eredeti értelmét: az embereket sem a magatartásuk, hanem gyakran politikai, világnézeti, vallási szemléletük és ki tudja, milyen más hovatartozásuk alapján soroljuk a „jók” vagy a „rosszak” közé. Az elmúlt évtizedek folyamán még arról is igyekeztek meggyőzni bennünket, hogy az egyetlen üdvözítő és igaz szín a vörös, hiszen a világ megváltására hivatott vörös forradalmárok a vörösök voltak. Aki ezt a színt nemigen kedvelte, vagy éppenséggel más farba tetszett neki jobban, az már-már halálos ellenség volt. Igen ám, de jött a fordulat, s egyszeriben a feje tetejére állt minden: ami csak emlékeztetett is a vörös színre, eleve rossz volt; vagy még a rosszabbnál is rosszabb! Ezeket a gondolatokat ébresztették bennem a tavaszi magyarországi választások után nálunk is hallható siránkozások a baloldal győzelme fölött. Egy régi ismerősöm, valaha igencsak elkötelezett forradalmár, így kommentálta a választási eredményeket: Képzeld, azok a piszkos kommunisták! Mondjam, hogy bár voltak piszkos kommunisták is, de azért nem minden kommunista volt gazember? S vajon eleve bűn-e az, ha valaki becsülettel, őszintén hitt egy más társadalmi rendszerben? Arról nem is beszélve, hogy a világ más elrendezését szorgalmazó baloldali nézetűek nem is szükségszerűen kommunisták... A szocialista eszmék távolról sem beteg agyakban születtek. És nem is té- veszthetők össze a kommunista pártok hatalomra került vézéreinek a szocialista eszméket eltorzító, hosszú időre lejárató gyakorlatával! A szocializmus „pusztán” válaszkeresés volt a tőkés rend megoldatlan problémáira. Igazolásul nem Marxot, nem is Lenint, hanem XIII. Leó pápa Rénum novarum néven ismert, több mint száz évvel ezelőtt (1891) kiadott pásztorleveléből idézek: „A kommunizmus létrejötte válasz a valóságra, azért élvez növekvő támogatást a munkások, de az értelmiségiek körében is. Sokan hitték, hogy a kommunizmus javíthatja a létfeltételeket... ” Amennyiben valakinek XIII. Leó megállapítása időszerűtlennek tűnne, idézhetem II. János Pál pápát is (aki szintén nem vádolható valamiféle bal- oldalisággal): „... el kell ismernünk, szágban szavazataikkal a szocialista pártokat juttatták hatalomra. Érdekes, hogy sokan a baloldali pártoknak csupán a volt szovjet övezet országaiban tapasztalható előretörésén rö- könyödtek meg; holott a baloldalnak az utóbbi idők külhoni választásai alapján - több nyugati országban (például Svédországban, Ausztriában) is szilárd a helyzete. Ebből is világos, hogy a választók - mind Nyugat-Európában, mind Közép- és Kelet-Európábán - a baloldali gondolkodásban rejlő szociális igazságukat keresik. Egy olyan helyzetben, amikor a jobboldali pártok nem oldották meg a gazdasági hanyatlás rájuk nehezedő, súlyos prolémáit; amikor a tömeges munkanélküliség, a létbiztonság elvesztése nélkülözéssel fenyeget, hogy kik szidják nálunk leginkább a baloldali pártokat. A Meéiar-kormány tavaszi bukása után épp a bizalmat vesztett politikusok vádolták azzal az új kormányt, hogy nyolc volt kommunista van benne. Erre elég volt utánanézni és kideríteni, hogy az előző Meéiar-kormányban ennél is többen voltak a hajdani kommunisták... Fölöttébb fura, ha a mai, már nem kommunista baloldalt az egykor oly nagy hangú kommunisták szidalmazzák a legharsányabban. Igaz, ők korábban is ezt tették, mert a szociáldemokratákat szintén az osztályellenség táborába sorolták. A jelenlegi baloldali pártoknak nagy belső tisztuláson kellett átesniük, szembe kellett nézniük önmagukkal, és nemcsak saját, hanem elődeik múltjával UJ kísértét jarja be nult az árnyvilágba, a hét évtizedes gyakorlat során maga ásta sírba. Persze, azért az öreg kontinens, de a világ egyéb tájai sem maradtak gondok nélkül. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet nemrég Washingtonban közzétett adatai szerint a világon jelenleg 120 millió munkanélkülit tartanak nyilván (tényleges számuk ettől jóval nagyobb), és óvatos becslések szerint 1,1 milliárd ember él szegénységben. A rendszerváltás, önmagában, a mi régiónkban sem oldotta meg, hanem inkább kiélezte a társadalmi feszültségeket. Ismét II. János Pálnak pápává választása 15. évfordulóján elhangzott beszédéből idézek: „Az Európát és az egész világot megrázó számos társadalmi s emberi probléma gyökerét részben a kapitalizmus eltorzított formáiban kell keresnünk... A szociális tanok szempontjából az egyház számára a kapitalizmus alaptételei elfogadhatók, ám torz gyakorlatát elítéli... ” EURÓPÁT i/i Peter Leginsky illusztrációs felvétele is. Különben aligha számíthatnának a választók bizalmára. E pártokat az ortodox kommunisták nem is tekinthetik sajátjuknak. Ugyanakkor az is része az igazságnak, hogy a nem minden esetben makulátlan múltú egykori párttagok épp a jobboldali pártokba furakodtak be, vagy ott húzódtak meg -, hogy sokszor csak színlelt hogy a szocialista gondolkodás az igazság magvát tartalmazza, amelyet nem szabad elpusztítanunk, vagy pusztulni hagynunk". A katolikus egyházfőnek ez a kijelentése akkor hangzott el, amikor a szocialista rendszerek Közép-Kelet-Európá- ban oly drámai hirtelenséggel már megdőltek. A pápa nem is e rendszerek bukásán sajnálkozik, mint ahogy azok a milliók sem, amelyek a megannyi reményt felvillantó rendszerváltás után alig négy-öt évvel, több környező őrsöt sok embert már nyomorba is döntött. Visszajöttek a kommunisták! - olvastam a magyarországi választások utáni hírmagyarázatokban. Csakhogy ők nem önmaguktól, nem is erőszakkal, hanem választóik szabad akaratából ,jöttek”. S nem is a kommunisták, hanem (reméljük) a megújhodott szocialista párt jelöltjei jutottak a budapesti Országházba. Ahogy a nyugati országokban is ott vannak a hagyományos szocialista pártok képviselői. Talán arra is érdemes felfigyelni, jobboldaliságuk hangoztatásával feledtessék a múltjukat... Ők politikai és társadalmi életünk legmegbízhatatlanabb, legveszélyesebb elemei, mert gerinctelenek és kiszámíthatatlanok, és ha önző érdekük úgy kívánja, mai köpönyegüket is bármikor megfordítják. Három év múlva lesz másfél évszázada, hogy megjelent a Kommunista Kiáltvány a közismertté vált első mondatával: Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísérteié. Ez a kísértet ma már nem riasztja Európát; visszavoE torz gyakorlat főképp a volt szovjet befolyási övezet mostanában rendszert váltó országaiban okozott nagyméretű munkanélküliséget, létbizonytalanságot és bizony nyomort is. A baloldali pártokra sorsuk jobbulásának reményében adták le milliók a voksukat, miután a jobboldali pártok nem teljesítették lét- fontosságú elvárásaikat. Ha több európai országban is milliók előlegeztek bizalmat a baloldalnak, akkor miért pont mi vonnánk kétségbe döntésük megalapozottságát? Ráadásul, idehaza elég az egyéb aggodalomra okot adó gond... Európát, s annak keretében a mi régiónkat ugyanis új kísértet járja be: a nacionalizmus! Hangzatos szavakkal, demagógiával mételyez meg hiszékeny tömegeket; egymással szembe fordít nemzeteket; de sokszor eltérő nézeteket valló, egyazon nemzeten belülieket is. E kísértet már nemcsak riasztgat, hanem könyörtelenül szedi is áldozatait. A nacionalizmus kísértete, sajnos, Szlovákiát sem kerülte el. Ez az igazi veszély! Pártok s nemzetek civakodá- sát túlharsogó, új kiáltvány kellene hát, hogy idejében tudatára ébressze a nacionalizmus áfiumával elkábított tömegeket. Amíg nem késő... Zsilka László tgy VOttAÜl VlZNem szereti a rendőröket. Miért is szeretné, ha fél tőlük? Nincs rá semmi oka, csupán az egyenruhások kiszámíthatatlansága. Mindig akkor tűnnek fel, amikor nem számít rájuk, meg semmi szükség nincs nagyképű okvetetlenkedésükre; amikor sürgősen kellenének, rendszerint máshol járnak. Hivatalosan: eljárnak. Kora esti sötét útkereszteződés, valahol Gömör közepén. Már legalább egy órája eldöntötte, milyen irányban keresi kenyerét. Útkereszteződés, a nép nyelvén: nagykanyar. Irányjelző ki, idejében balra. Ha nem jön szembe semmi, főúton haladva ez szabálykönyvben biztosított előny. Az autó tompított fénye nem ér el a kereszteződés mögött posztoló közlekedésiekig. Mire észleli a körkörösen, fejmagassában mozgó piros fényt, rég befordult balra. Még szerencse, hogy ha nem is tudja kiszámítani gondolkodásukat, viselkedésüket szinte tökéletesen ismeri. Nem tapos a gázpedálra. Döcögősen átbakkantja a kocsit a vasúti átjárón, s az úticél előtt szabályosan leparkol. Mire felveszi kabátját, kék fénnyel villogva elszáguld mellette egy rendőrautó. Fogalma nincs, hol keresik majd az egyszeri rendőrlogikájukat semmibe vevő úrvezetőt. Az eset nyomán eszébe jutottak kalandjai a rendőrökkel, amelyek valójában az ő számukra voltak kalandok. Talán, ha ráért volna az esetek nyomán panaszleveleket írni, néhány parancsnoki bocsánatkéréssel most gazdagabb lehetne az irattára. Most már be meri vallani, hogy kimondottan élvezi azokat a szituációkat, amelyekben az egyenruhás eleve vesztésre áll, illetve felsőbbrendűsége tudatában elfelejti az eljárás formai előírásait betartani. Ennek nyomán aztán a kétesélyes találkozásokban is ő húzza a rövidebbet... Losonc után, amikor réges-rég még közvetlenül ki lehetett kanyarodni a Kassa felé vivő országúira (egy jó ideje nem lehet, s a jelek szerint ítélve, évekig eltart majd az útépítés), döcögős tempóval indult Kelet felé. Talán a szerencséje hozta úgy, pár méterrel távolabb, megállt a rádiójával bíbelődni. Eközben vette észre, hogy a völgyben egy híd mellett nőtt fűzfabokorra több szembejövő autós is bámul. Közelebb érve nyilvánvaló volt, hogy sebességellenőrző radar mellett ül egy rendőr. Ebben a szituációban ki tapos a gázpedálra? A hegy tetején ennek ellenére beterelik a büntetés lefizetésére várakozók sorába. Kiszáll a kocsiból, előre megy, s panaszt emel, amiért várakoztatják. Nyugtatja a rendőr, mondván, kilencvenes helyett több mint százassal repesztett. Hívja vissza a radarnál ülő kollégáját, követeli tőle igaza tudatában. Kivárja a büntetésre birkatürelemmel várakozók sorát, s meghallgatja a beszélgetést. A mai napig nem tudja, mit válaszolt a bokorban csücsülő rendőr, mert úgy recsegett az adóvevőkészülék hangszórója. Egy azonban tény: büntetés nélkül elengedték. Azóta is foglalkoztatja a kérdés: Hányán úszhatták volna meg a szinte kivétel nélkül minden arra járó autósra kirótt bírságot, ha a híd előtt rápillantottak volna a sebességmérő óra mutatójára? Sokkal kilátástalanabbnak tetsző helyzetből vágta ki magát, amikor egy bizonyos utazást követően három hónap elteltével idézték be a lakóhelye szerint illetékes rendőrség közlekedési osztályára. Százados úr, sejehaj, ha... beidézi a delikvenst, úgy összevonja a szemöldökét, mint Rózsa Sándor. Hol is járt ezen és ezen a napon? Fogalma sem volt róla. Erőltette a memóriáját, majd beleszakadt az agya, de csak nem jutott eszébe. Persze, ők tudták. Ők mindent tudnak, pedig ez már nem a pártállam rendőrsége. Nézheti a bizonyítékot. Egy fénykép. Rajta az autójára megszólalásig hasonlító másik autó. Másik? De a rendszám ismerős. Hát lefényképeztek, százados úr? Nem ők, a kollégáik. Aztán megküldték nekik az emlékképet. Valakinek ez a fotográfia igen drága lesz. Nézi, nézi, s észreveszi, hogy azon valami nem stimmel. Nem az eredeti felvételt küldték el. Ráadásul a sebességet rögzítő szám egy aprócska cédulára van nyomtatva, amit gemkapoccsal rögzítettek az eredeti pozitív képhez, amit ez a negatív ábrázol. Itt esik össze örömében. Mondja is az örömhírt, a százados úrnak a gyászhírt. Ez így...a kép és az odabiggyesztett cetli...nem...nem bizonyíték. Százados úr nézi. Hol a fotográfiát, hol az ő arcát. Ki maga? Tényleg, ezt még nem is kérdezte eddig. Tűnjön el, de gyorsan, amíg meg nem gondolja magát? Most hálás legyen, hogy elengedi, s nem zárja három napra a sötét fogdába? Adjon neki tanácsot, hogy a tettenérés, azaz a gyorshajtás csak akkor gyorshajtás, ha azt formailag tökéletes módon igazolják? Főleg így utólag. Nem provokálta tovább a közeget. Elvégre akasztott ember házában senki ne beszéljen kötélről, még a hóhér se. Amióta lebontották a vasfüggönyt, s egy ideig majdnem szabad átjáróház volt az ország, megerősödött az idegenrendészet, a határőrzés és az orRendőrkalandok szághatár közelében működő belső vámellenőrzés. Olykor némely éjszakai kirándulásait ezek a közegek szakítják meg néhány percre. Formailag tökéletesek, udvariasak. Rendszerint hárman vannak, s ha a kommunikáló társuk nem észlelte még a kocsi rendszámát, három nyelven is üdvözli a vándort. A minap azonban, amikor az egyik határátkelőhely útlevélellenőrzést végző hivatalos közege tökéletesen észlelte a kocsi rendszámát, jó szokásukhoz híven gyanút fogott. Nem először, s nem utoljára. Elvégre, mi a fenét keres valaki reggel lakóhelyétől háromszáz kilométerre egy nemzetközi határátkelőhelyen. Ráadásul lopott kocsival, mert olyan nincs, hogy ez az övé legyen. Minden rendben van. Azért áll ott, azért fizetik, hogy ha mégis ellopnák ezt az autót, ő éberséggel lefülelje a tettest. Csakhát a szabályzat előírja, hogy köszönni is kell. Az udvariasság a potenciális autótol vajjal szemben is kötelező. A verést elegendő a fogdában elvégezni. Köszönés ennek ellenére elmarad. A potenciális autótolvaj mégis köszön, hivatalos nyelven. Szó ne étje a ház, pardon, az autó elejét. Semmi válasz. Na, addig útlevél sincs. Köszön. Nem mutatja, míg nem köszön vissza tisztességesen. Mormog valamit az orra alatt. Most már ellenőrizhet. Teszi is, alaposan. Utas közbekérdez: Mikor lesz szolgálatban X.Y., a volt osztálytársam? Válasz helyett elcsodálkozik. Még ismeri. Legalább huszonöt éve. Este lép be. Hatkor? Már a felnyitott határsorompó alatt jut eszébe: egy percen belül kétszer szegte meg a szabályzatot. Nem köszönt, meg egy vadidegen pasasnak elárulta a kollégája munkarendjét. Kinek is kaland a kaland?
