Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-06 / 45. szám
Nénike a zebrán „Téged is várnak az egyik zebra végén..." jut eszembe Hemingway elmés mondása, mikor rálépek az átjáró fehér sávjaira. Nézem a szembejövőket. Őket ott várja valaki, ahonnan én jövök. Engem meg ott a szemközti oldalon. Egész életünk ebben az ingázásban telik - e két pólus között. Hányszor kellett már átmennünk a túloldalra, akkor is, ha netán ott már senki sem vár ránk. Mint azt az öreg nénikét sem, akire a minap lettem figyelmes. A zebra szélén ücsörgött. Bal kezében vékonyka szatyrát szorongatta, a másik kezével hű társára, botjára támaszkodott. Szépen kivárta, amíg ninden autó elrobog, aztán kissé bizonytalanul. de elindult - a zebrán túlra. Lassan ment, a botja diktálta egyetemes ütemekben apró lépteit. Közben újabb kocsik kezdtek gyülekezni. s amikor a széles úttest közepére ért, egy vörös, száguldó csodaautó fékje jajdult bele a forgalom zajába. Odanézek. Egy nyakkendős fiatalember ül a volán mögött, és idegesen gesztikulálva szidja az anyókát, amiért megállásra kényszerítette őt. Öt - az Opel Corsa tulajdonosát, akinek ki van számítva minden perce, mert olyan másodpercre betáplált egyednek néz ki a lehúzott ablaküveg mögött. Dühöng, mert meg kell állnia. A nénit viszont ez egyáltalán nem zavarja. Nem szaporázza meg lépteit, még csak oda sem néz, megy a maga kiméit nyugalmával - mert tudja, hogy most ő szabályosan közlekedik. Elnézem - ezek a fajta nénik és bácsik, ők azok, akik sosem vétettek a közlekedési, társadalmi szabályok ellen. Nekik - nevezzük „Mari néniknek" és „János bácsiknak” - soha nem jutott eszükbe, hogy ne a zebrán menjenek át. Ók tolakodva sosem előztek meg másokat a sorban. Ok sosem rontottak be hivatalba kopogtatás nélkül. Ezek a nénik a legjelentéktelenebb jótettért is hálás „köszönöm szépent" rebegtek. Most övé a zebra, és nem zsenírozza egy feldühödött gépkocsivezető. Szidalmait nem hallja, nem is érdekli. A rohanó fiatalember - bármennyire is sietve - megállásra kényszerül. Meg kell várnia, amíg a számára jelentéktelen öregasszony átbotorkál előtte. Elnézem őket. Szívesen odalépnék a nyitott kocsiablakhoz, bánom, hogy nem tettem meg. és csak annyit mondanék az úrnak: „Nyugalom, most a »Mari nénié« az elsőség, aki szabályosan mindig zebrán megy át. Ezért tiszteletet érdemel!” Lehet, hogy üveges tekintettel meglepetten bámult volna rám, lehet, hogy káromkodott volna, de az is lehet (és miért ne?), hogy éppen ezen gondolkodott volna egész nap. Talán azért ült ott fogcsikorgatva, mert erre még soha senki nem figyelmeztette. Pedig az ismeretlennek biztosan volt gyermekszobája, biztosan voltak elektromos játékai, saját tv- és videokészüléke, de egyáltalán nem biztos, hogy volt nagymamája, aki türelmesen, szerető szavakkal megtanította volna a másik ember tiszteletére. és sejtelmesen, de észrevétlenül beavatta volna a tiszta érzelmek világába. Lehet, még senki nem magyarázta el neki. hogy az élet legjelentéktelenebb percei is lehetnek hasznosak. szépek, másokért megéltek. A néni közben átjutott az úton, pedig őt már nem várják a zebra másik végén. A fiatalember beletaposott a gázba, a piros csoda csikorogva tovatűnt a felpezsdült forgalomban, és nem történt semmi különös. Csupán annyi, hogy egy pillanatra farkasszemet nézett a múlt és a jelen. És a jövő, bármennyire kelletlenül is, de néhány pillanatra megállt a múlt előtt. Belei Etelka, Losonc VALAMIKOR A HARMINCAS ÉVEK ELEJÉN, EGY MÁJUSI NAPON TÖRTÉNT... MÉG AZ ELEMI ISKOLA TANULÓJA VOLTAM. TANÍTÓ NÉNIM MAGÁHOZ HÍVOTT ÉS RÖVID KÖSZÖNTŐT ADOTT A KEZEMBE AZZAL, HOGY AZT VASÁRNAPIG TANULJAM MEG, MERT AKKOR ELMONDOM EGY BÁCSINAK, AKI SZÜLŐVÁROSOM VENDÉGE LESZ. így kezdi visszaemlékezését Bulla Tibomé, született Kovács Ilona. Eljött az a bizonyos májusi vasárnap délután, amikor az évente megrendezésre kerülő Katolikus Nap ke- Neked, apa, segítség kell! Ahol négy gyerek ül asztalhoz, jut hely az ötödiknek is. A két fiúról meg mindig akad olyan tisztességgel kinőtt ruha, hogy annak a kisinasnak is jut belőle... A mézeskalácsos lánya köszöntötte Ipolyságon gróf Esterházy Jánost relében délután a sportpályán felléptek az Ipoly menti falvak, a honti táj községei saját műsorukkal. Erre az ünnepségre érkezett Ipolyságra Esterházy János gróf. Édesapámtól hallottam, hogy az Egyesült Keresztényszocialista Magyar Nemzeti Párt elnökeként ő nyitotta meg ezt a rendezvényt. Úgy emlékszem rá, hogy két óra körül állt meg Am- rózy tanító úr autója a labdarúgópálya bejáratánál. Elsőnek Salkovszky Jenő bácsi, városunk országgyűlési képviselője szállt ki belőle, majd az a bácsi, akit verssel kellett fogadnom. Kezemben a gyönyörű rózsacsokorral, az izgalomtól reszketve álltam oda a bácsi, Esterházy János gróf elé és elmondtam köszöntőmet, majd átadtam a csokrot. A bácsi lehajolt hozzám, s ezt kérdezte:- Tündérkém, hát énekelni tudsz-e? És megcsókolta az arcomat. Én meg válasz helyett rázendítettem, hogy A csitárí hegyek alatt... A bácsi hirtelen elfordult, de láttam, hogy lopva letörölt egy könnycseppet az arcáról, karonfogta Salkovszky Jenő bácsit, és együtt bementek a pályára. Évek, évtizedek múltán egy véletlen találkozáskor tudtam meg az akkor már idős özvegy Salkovszky Jenőnétől, hogy azon a bizonyos májusi vasárnap délutánon Esterházy János gróf megkérdezte a férjét, Salkovszky Jenő bácsit, ki volt az a babaarcú kistündér, aki őt köszöntötte. Salkovszky bácsinak nem jutván eszébe az édesapám neve, azt válaszolta: A mézeskalácsos lánya! (Édesapám volt az egyedüli mézeskalácsos kisiparos nálunk, amit azért említek, mert e megjelölésnek volt még életemben egy nagyon fontos jelentése!) Szlovák árva magyar pártfogói Ipolyságon, az egykori Paraszt utcában (ahogy a Gazda utcát nevezték) a sok gazda mellett jócskán laktak iparos emberek is: szabó, kalapos, lakatos, kerékgyártó. Hírében és munkája minőségében magasan vezetett Gonda András csizmadiamester, mert a legszebb csizmákat az egész Ipoly mentén tőle vásárolták. A messzi Óturáról (Stará Turá) rendszeresen Ipolyságra látogatott a Varecskás Gyurkó bácsi, aki a maga és családja készítette fakanalakat és egyéb háztartási eszközöket itt is árulta. Igazi nevét az Ipoly mentén senki sem ismerte. Ha tehette, mindig felkereste a Gonda családot, ahol szíves szóval fogadták és sokszor éjszakára is marasztalták. Egy tavaszi napon ismét beállított a Varecskás Gyuri bácsi Gonda András mesteruramhoz.- Majstram uram, nem kéne kigyelmednek inas a kaptafa mellé?- Kellene, bizony, kellene, dehát itt az én négy gyermekem, hogy vehetnék a nyakamra még ötödiket is? Folyt a s/ó és kiderült, hogy otthon - Óturán árván maradt a Varecskás Gyuri bácsi egyik távoli rokona, akinek apja után most édesanyja is meghalt, és ott tengődik árván. Gonda Andrásné, az aranyszívű Mariska néni is bekapcsolódott a diskurzusba, majd kimondta a végszót: A rákö- vetkező hónap elsején ismét megjelent Gondáék- nál a Varecskás Gyuri bácsi, s nyomában egy tüzes szemű, de vézna legényke, aki mint űzött Kovács Ilonka - a mézeskalácsos lánya ebben a ruhában köszöntötte Ipolyságon gróf Esterházy Jánost (és később Mécs László költőt is) vad tekintett körül, s hallgatta a számára ismeretlen nyelven folytatott beszédet. Mert hát a jövendő kisinas, Valenéík Jankó, egyetlen kukkot sem tudott magyarul. Négy év bizony nem kis idő, mert hát a Valencík Jankót ennyi inasidőre szerződtették. Ezt a négy évet becsülettel ki is szolgálta. Szinte igazi testvérévé vált a négy Gonda-gyereknek. Közben az inasidő alatt tökéletesen megtanult magyarul. Amikor azután városunkat 1938-ban Magyarországhoz csatolták, Valenéík Jankó áttelepült Korponára, és ott dolgozott a második világháború végéig, majd... No, de erről később! Visszatérés Teltek-múltak az évek. Átvészeltük a világháború vérzivatarát, majd kezdődött (volna) a kibontakozás. A „mézeskalácsos lánya” is felnőtt. Iskoláit bevégezte, féijhez ment a jóképű cukrászmesterhez, Bulla Tiborhoz, a Csemadok későbbi alapító tagjához. A város főutcáján nyitottak cukrászdát, pont Róth Manó egykori bőrösüzlete mellett, aki nem tért vissza az auschwitzi haláltáborból. Az üzleten bizony a háború után hosszú ideig le volt húzva a redőny, mert nem volt gazdája. Egy szép napon megjelent Valenéík Jankó, a kitanult csizmadia, bőripari szakiparos, és felhúzta a Róth- üzlet redőnyét. így ismét nyílt városunkban bőripari szaküzlet. A vézna inasgyerek derék férfiemberré lett. Nem sokkal visszatérte után feleségül kérte az újonnan megnyílt óvoda egyik óvónőjét, akit szintén Korponá- ról helyeztek hozzánk. Valakinek az üzlettel is törődnie kellett, s mert Jankó állandóan áru után loholt, a Gonda család legifjabb tagját, az amúgy is üzletesnek kitanult Placiduszt vette fel az üzletébe. Az élet iróniája, hogy mindenkinek, aki jó munkával csak egy lépéssel is meg tudja nyergelni a szerencséjét, annak mindjárt akad irigye, ellensége is. Va- lenélk Jankó sem volt kivétel! Egy alkalommal a „feketén” vásárolt bőrrel megrakodva utazott hazafelé, amikor a deméndi parton rendőrkocsi állította meg. És Valenéík Jankó jó időre eltűnt városunkból! Egy ideig senki, még a felesége se tudta, hová vitték! Megkésett szeretetcsomag Közel egy évre rá, hogy Valenéík Jankót letartóztatták, egy szép napon kinyílt a Bulla-cukrászda ajtaja és Valenéík Jankó lépett be rajta. Arca beesve, meggörnyedve, de két szemének tüze a régi maradt! Megvárta, amíg a pultnál Uca (a félje így becézte a szép cuk- rásznét) kiszolgálta a vendégeket, majd szemével intett, menjenek hátra a műhelybe, mert valami fontos közlendője van. Jankó mindkettőjüket üdvözölte.- Uca! Üdvözletét hozok neked egy igaz baráttól, gróf Esterházy Jánostól! Amikor arcomon látta óriási meglepődésemet (mert e percben azt sem tudtam, ki is az üzenetküldő), hozzátette:- Vagy nem te lennél a „sági mézeskalácsos lánya”? Mint villám, hasított agyamba a mondat, amit annak idején özvegy Salkovszky Jenőné mondott: „A férjemnek nem jutott eszébe az édesapja neve, ezért mondta: a mézeskalácsos lánya”. Bizony, szívemet elöntötte a melegség, hogy ott, a csehországi lágerben is van, aki emlékszik még a sági mézeskalácsos lányára! - meséli Bulla Uca néni. Mint a kinyitott vízcsap, úgy ömlöttek mindkettőnk kérdései Valenéík Jankó felé, aki elmondotta, hogy már hónapok óta egy szobában van gróf Esterházy Jánossal, aki magyar létére az ott raboskodó minden nációval jó barátságban van, és akire mindenki felnéz. Azután egy pillanat alatt elborult a Valenéík Jankó arca, úgy beszélt tovább.- Én közvetlenül az ő ágya mellett alszom, és látom, hogy a gróf úr gyengül, egyre rosszabb az állapota, és amikor vigasztalni akarom, mosolyogva feleli: „Te, Jankóm, megéled a szabadulást, de tudom, én már nem!” S amikor férjem - Tibi, megkérdezte, Tiem vinne-e el egy kis csomagocska süteményt, Valencík Jankó könnyes szemmel kérte: Tibi, de olyat, amit egy nagybeteg is megehet! Néhány nap múlva Valenéík Jankó visszament a lágerbe, elvitte a kis csomagot, melybe fétjemmel együtt szinte a szívünket csomagoltuk, hogy egy csöppnyi enyhülést nyújtsunk a helytállás mártírjának! Pár hónap múltán Valenéík Jankó végleg kiszabadult. Már az első napon eljött hozzánk a cukrászdába, hogy elmesélje a számunkra még ismeretlen eseményeket. Most kivételesen nem engem, hanem a férjemet kereste.- Tibor, nagyon köszönöm a sok finom süteményt. Csak... a gróf úr már nem kóstolhatott belőle. Amikor nagy körülményességgel és furfanggal átcsempésztem az őrségen a süteményes csomagocskát, előre örültem, hogy János bácsi mennyire megörül a süteménynek, amit a sági mézeskalácsos lányának a férje küld neki. Ám gróf Esterházy János, az én János bácsim ágyán már ismeretlen, új rab feküdt. Kérdésemre a többiek elmondták, hogy János bácsit valamelyik rabkórházba vitték. Hogy hová, senki sem tudta. Röviddel szabadulásom előtt hallottam, hogy János bácsi meghalt - fejezte be Valenéík Jankónak, a magyar vértanú szlovák cellatársának elbeszélését Bulla Tibomé. Szomorú vég Kíváncsiságom nem hagyott nyugton. Elhatároztam, hogy amit csak lehet, megtudok a szlovák cellatárs további életsorsáról, akit magam is személyesen ismertem. Gergelyné Gonda Mária csak szépet és jót mondott róla. Ugyanezt erősítette meg öccse, Gonda Placidusz is, aki még jobban ismerhette, hiszen nemcsak az édesapjuknál eltöltött négyéves inasidő, de az ő üzletében eltöltött foglalkoztatása is közelebb hozta őket egymáshoz. Valenéík Jankó üzletét is elsöpörte az államosítási hullám. Családjával együtt elköltözött Ipolyságról. Korponán, majd Besztercebányán laktak. Uca néninek sikerült többet is megtudnia az árva Valenéík Jankó további sorsáról. A jáchymovi uránbányákból, a csehszlovák gulagból történt szabadulása után hiába költözött el Ipolyságról. Üldözői elől nem sikerült elmenekülnie. Politikai okokból sehol sem tudott megfelelő munkához jutni. Végül a besztercebányai kórház kazánházában volt fűtő. Az uránybányákban töltött évekre visszavezethető tüdőrákja azután könyörtelenül végzett vele. Befejezésül és tanulságul talán annyit, hogy jó tudni: a legsötétebb nemzeti torzsalkodás idején is akadtak becsületes szlovákok, akik enyhíteni próbáltak a meghurcolt magyarok sanyarú sorsán. Sajgi Rozsnyó József Visszhang F. Mária ÉHEZÜNK címmel megjelent segélykiáltására EMBERSÉGBŐL: JELES A Vasárnap 42. számában közöltük F. Máriának elkeseredett levelét, amelyben beszámol a család nehéz megélhetési körülményeiről. Elárulhatjuk, nem sejtettük, hogy egy család sorsa ekkora visszhangot vált ki olvasóink körében. Mégis így történt. Egymás után jelentkeztek a segíteni akarók. Valamennyien emberségből vizsgáztak. Jelesre! A témához később még visszatérünk. Egyelőre kérjük F. Mária olvasónkat, jelentkezzen személyesen, levélben vagy telefonon a következő címen: HUMANITÁS Alapítvány, Pa- ulicky Péter elnök, nám. Slobody 1203 (a volt pártház III. emeletén), 921 01 Dunajská Streda, tel.: 0709/226-16. Azokkal a segíteni akarókkal, akik szerénységből vagy más okból nem óhajtják a nyilvánosság előtt feltárni kilétüket, levélben közöljük F. Mária címét. Kedves Olvasóink, ha úgy érzik, hogy életük, sorsuk fordulatokban hasonlóan gazdag, esetlegmások számára is tanulságos lehet, kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben vagy írjanak nekünk. Címünk: VASÁRNAP szerkesztősége, Pribinova 25, 819 15 Bratislava. A borítékra írják rá a jeligét: EMBERI SORSOK. EMBERI SORSOK 1994.november 6. Vasárnap
