Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-06 / 45. szám
t/asÉrnap 1994. november 6. MŰVÉSZVILÁG m Fö ldi üzenetek Makay Margitnak Paulaként.... Fukarul bánt Makay Margittal a régi rendszer művészeti díjakat osztó „legfelsőbb bizottsága”. Színészi nagyságát, értékes alakításokban gazdag, páratlan hosszúságú pályáját nem igazán méltányolták. A Kiváló művész címet megkapta ugyan, a Kossuth-díjat viszont már csak mézes madzagként húzták el az orra előtt. Kilencvenedik évén is túl, amikor Karinthy Ferenc Bösendorferének zongorát áruló idős asszonyát játszotta a Játékszínben, ki tudja, hányadszor ismét felterjesztették a díjra, de még mielőtt megkaphatta volna, „el is vették” tőle. Unokahúga, Pilissy Gabriella szerint két „bűne” lehetett Makay Margitnak. Előkelő családban született, és soha, semmilyen pártnak nem volt a tagja. Temetésén, 1989-ben Sinkovits Imre a következő szavakkal búcsúzott tőle: „A Kossuth-díjat, amelyet még életedben kellett volna átvenned, tőlünk, a kollégáidtól kapod most meg - soha el nem múló szeretet formájában.” Jó lenne látni, mi zajlik ma odafent, az égi színpadon. Talán bemutatóra vagy házi ünnepségre készülnek. Ott van Dajka, Ruttkai, Csákányi, Lontay, Rátonyi, Feleki, a hátsó sorok valamelyikében Major, Gobbi, Őze... és jön Makay Markit, aki öt éve tagja e páratlan társulatnak. Elegáns, mint mindig. Arcán finom derű, megnyugvás, a lélek harmóniája. Pontosan olyan, mint húsz évvel ezelőtt, amikor Paulaként Makk Károllyal dolgozott a Macskajátékban. Melegséget, bölcsességet, belső finomságot árasztó úriasszony kalapban, rózsacsokrot tartva. Milyen volt, hogyan dolgozott, mikor kerültek kapcsolatba? - kérdezem Makk Károlyiéi, aki a Macskajáték után az Egy erkölcsös éjszakában adott szerepet Makay Margitnak.- Színházban talán a hatvanas évek elején figyeltem fel rá, filmben korábban is láttam már őt. Korda Sándor rendezését, Az aranyembert emlegette mindenki vele kapcsolatosan, és neki is ez volt az egyik legnagyobb élménye. Azt hiszem, elég sokat forgatott ő annak idején, filmsztár mégsem volt soha. Mint ahogy Bajor Gizi vagy Gombaszögi Frida sem. Margitka nem illett bele az akkori magyar filmgyártás sémájába. Volt a vidéki buta kis nagynéni, a mindig szép dzsentrilány vagy a félvilági nő és kész. A történet ezzel el is intéződött. Ő másfajta szerepekre született. Vonzó, érdekes hercegnőket, csipkelődő dámákat, bátor úriasszonyokat játszott hatalmas sikerrel. Élete alkonyán portréfilmet szerettem volna készíteni róla, de nem lett belőle semmi. Ellazsáltam. Elsodort a menetrendem. Pedig érdekelt volna, hogyan élt mondjuk negyvennyolc után, amikor polgári csökevénynek titulálták. Én a Macskajátékban dolgoztam először vele. Csermlényi Viktor szerelmét játszotta. Sokféle tudott ő lenni. Dajka arca, Orbánná szerepében a triviális naivitást mutatta meg, Makay, eszes arcával, a gaz csábítót. De ugyanez az arc az Egy erkölcsös éjszakában maga a makulátlan tisztaság. Makay Margittal úgy lehetett bánni, akár a kaleidoszkóppal. Be lehetett állítani mindig, minden relációban másféle képet mutatott. Improvizálni nem szeretett. Ö minden mondatát százszor átgondolta, és pontosan tudni akarta, mit miért csinál. Célratörően, elmélyülten, kitartóan és fáradhatatlanul dolgozott. Ha kértem tőle valamit, sohasem mondta, hogy unja már, fejezzük be, vegyük fel a jelenetet végre. Addig próbált, amíg nem látta, hogy teljes mértékben elégedett vagyok. A szövegváltoztatást nagyon nem szerette. Ha módosítani akartam valamit, kénytelen voltam két nappal korábban megtenni. Dajka szentségeit, de percek alatt bevágta az új szöveget, Makay Margitka felvétel előtt már nem tudta átprogramozni magát. Másik szerepének, az Egy erkölcsös éjszaka Mamájának eleinte egyáltalán nem örült. Ő ezt jelentéktelen feladatnak találta. Nagyon okos ember volt, mégsem ismerte fel azonnal a figurában rejlő lehetőséget. Unalmas kis öregasszonynak látta Kelepeinét, és mondta is gyakran, hogy „Ugye, Kar- csikám, mi azért csinálunk majd egy olyan filmet is, ahol nekem jobb szerepem lesz.” Közben értettem is őt, mert a forgatás első heteiben még mi sem tudtuk, hogy egy adott ponton megcsavarjuk majd a történetet. Eleinte pontosan követtük Hunyadi Sándor novelláját, hogy a Mama észre sem veszi, hol jár, miféle házban. Később tettük csak be a bogarat Margitka fülébe, hogy a Mama ugyan nem árulja el, de pontosan tudja, hogy a fia vöröslámpás ház lakója. És akkor kezdte el élvezni a szerepet, amikor ez a kettősség megszületett. Nem is érdekelt attól fogva senkit, hogy hány éves, és hogy a fiát alakító Cserhalmi Györgynek inkább a nagymamája lehetne, mint az édesanyja. Olyan világot, olyan érzékenységet, olyan tisztaságot jelenített meg a vásznon, hogy az önmagában is feszültséget hordozott. Meg is kapta alakításáért 1978-ban a filmkritikusok díját. Ugyanakkor, ugyanezért a filmért Tarján Györgyit is díjazták, aki a ház napraforgóját, Darinkáját alakítja Makay Margit partnereként.- Neki nem volt szüksége sem öltöz- tetőre, sem sminkesre. Mindent maga csinált. Nem kellett rá várni soha, mindig készen állt. Nekem, a másodéves színinövendéknek nagyon furcsa volt mindez. A nyugalma, a mosolya, a pontossága, a szakma iránt érzett alázata valósággal elkápráztatott. Nem szorongott, nem „alkotott”, egyszerűen csak ott volt és játszott. Filmbeli szobámban nem lehetett fűteni, s mivel kint már irtózatos hideg volt, és napokon át szakadt az eső, betegen, lázasan dolgoztam. Gyógyszert szedtem, injekciókat kaptam. Margitka meg hozta a forró citromos teát. Magától, kedveskedve. Zavaromat látva elmesélte, hogy 1918-ban, amikor Az aranyember első filmváltozatát forgatták a Dunán, valahol a Vaskapunál, beakadt a ruhája a hajó kormányrúdjába és kiszakadt. „Ott álltam, képzeld, fedetlen kebellel a stáb előtt, és rettenetesen szégyelltem magam, pedig akkor még nagyon szép voltam” - mondta. Nekem mindig ez jut róla eszembe, ez a történet, s látom az arcát, ahogy pironkodva meséli. Markovics Ferenc állófotósa volt mindkét Makk-filmnek. Makay Margittal kapcsolatos emlékei ma is meglehetősen élénkek.- Hallatlanul finom ember volt. Művelt színésznő. Tudatosság és ösz- tönösség egészséges arányban keveredett nála. Szerénynek és türelmesnek láttam őt mindig. Nagyon sok színész valósággal kiköveteli magának a különleges bánásmódot, másokat pedig még így sem lehet megközelíteni. Rá ez egyáltalán nem volt jellemző. Halkan, szinte észrevétlenül dolgozott, s talán éppen ezért tiszteltük őt. A Macskajátékban volt egy felejthetetlen álomjelenet, amikor a Dajka Margit játszotta Erzsi álmában bosszút forral vetélytársnője, Paula ellen. Makay Paulája ugyanis elszerette tőle Csermlényi Viktort, a nyugdíjas operaénekest. Ez az álombéli bosszú abból állt, hogy a gyönyörűen felöltözött Paula kezében váratlanul felrobban egy villany- körte. Trükkel is megoldhatták volna a jelenetet, de a pirotechnikusok mindent pontosan megterveztek. Áramot vezettek Margitka ruhája alatt a kezében levő körtébe. Drótok futottak a testén, mégsem félt. Hidegvérrel tűrte, hogy „behálózzák”, s gombnyomásra „felrobbantsák”. Aggódtunk, remegtünk természetesen, nehogy véletlenül baja essen, de ahogy a végén kiderült: mindenki izgult, csak ő nem. Pedig Tóth János, a zseniális operatőr ezúttal sem tagadta meg önmagát. Ezt a jelenetet is többször felvették, hogy a lehető legtökéletesebb legyen. Margitka, magas kora ellenére végig bátran, művészi alázattal viselkedett. Egyetlen arcrezzenéssel sem jelezte, hogy múlóban a türelme. Mellesleg ez az egész jelenetsor egyetlen percig tartott volna csak a filmben, mégis kivágták belőle. Sok volt a felvett anyag, a történetbeli visszaemlékezés, szorosabbra akarták fogni a filmet. Ami külön tragédia: meg sem hagyták ezt az elképesztően érdekes képsort. Senki nem ügyelt rá, nyoma veszett. Pár fotó őrzi csupán a robbanás pillanatát a filmgyári albumban. Vissza-visszatérő emlékem vele kapcsolatban az is, ahogy az Egy erkölcsös éjszaka forgatása során Az aranyemberről beszélt. A tüllruhájáról, amely elszakadt rajta. És amit nem győzött hangsúlyozni, hogy „tizennyolc éves voltam akkor”. Pedig nem mindenki megkapta a neki járó tiszteletet. Margitkát mindig hatalmas tisztelet övezte. Olyan hatalmas, hogy ezt már nyolc Kossuth-díjjal sem lehetett volna fokozni. Sulyok, Bulla és ő német színpadon is játszottak, mégpedig a híres Max Reinhardtnál, s ez már önmagában Kossuth-díjas teljesítmény. Hogy mégsem kapta meg soha ezt az elismerést, arra nem tudok mást mondani, csak azt, hogy döbbenetes. Átélt egy évszázadot, ezért tudták politikából is „osztályozni”. Pedig egyetlen rendszernek sem volt a dédelgetett kedvence, fölötte állt mindenfajta politikának. Azokon a napokon, amikor vele forgattunk, valahogy mindenki fegyelmezettebb volt, jobban figyelt, jobban tudta a szöveget, egyszerűen minden ügyesebben ment. Én nagyon szeretem az idős kollégáimat, könnyen kapcsolatot tudok teremteni velük, de Margitkával holtponton maradtam. Ő úgy jött meg mindig, mintha a század elejéről érkezett volna. Ilyen aura lengte őt körül 1977-ben. Mindannyiunk számára furcsa volt, hogy amikor próbálják elhitetni vele, hogy nem is kuplerájban, hanem igazi szállodában laknak, ott, a forgatáson, ahogy Margitka a lányok gyűrűjében állt, valamennyi szereplőt megérintette a belőle áradó belső tisztaság. Nem tudom, milyen lehetett fiatal korában. Szerette-e a férfiakat, és őt vajon szerették-e a férfiak, észrevették-e az utcán, a hentesnél vagy a sarki trafikban, fogalmam sincs. De az biztos, hogy amikor belépett a történetbeli nyilvánosházba, furcsa tisztaságot hozott magával. Egyébként nem én voltam az egyetlen, akit vagy megköszönöm minden gesztusát. Ahogy a ruháját igazgatta, ahogy lépkedett, ahogy leült egy székre... a legapróbb mozdulatával is a századfordulót idézte. Tudom, Major elküldte őt annak idején a Nemzetiből. Műsorpolitikát akart változtatni, ami nem ment áldozatok nélkül. Felrúgta a sakk szabályait. Gyalogosként kezelte a királynőt. Nem szeretnék a lelkiismerete lenni, de azt is ki kell mondani: az ötvenes években nem is annyira művészi misszió, mint inkább politikai feladat volt színházat igazgatni. Ő volt a láb a kormány testén. Neki kellett rúgnia. Margitkáról is bizonyára jól tudta, mennyit ér, mint színész, de nem közölhette vele, hogy nézze, magára nem kíváncsi a Rákosi elvtárs, ezért mennie kell. Inkább azt mondta neki, hogy a deklasszált stílus engem nem érdekel. Mi ketten, Margitka és én mindenesetre szépen búcsúztunk egymástól. Én kezet csókoltam neki, ő mosolygott. Amikor végleg elment, úgy éreztem, itt marad belőle egy pici kis terület. A Makk-filmmel meg a többivel. Odafent, az égi teátrumban szerintem nem is játszik már. Nincs rá szüksége. Lent, a földön minden eldőlt már. Ott ül ő is egy hatalmas nézőtéren a többiekkel, és azokra várnak, akiknek lassan indulniuk kell. Óriási fogadásokat köthetnek, ki érkezik hamarabb. Aki veszt, az veszt, aki viszont nyer, az bizonyára előnyöket élvez. De színjáték az nincs. Ezt biztosra veszem. 1989. november 6. Vége a földi „előadásnak”. Makay Margit meghajol az Élet előtt. Öt éve díszpáholyból nézi. Szabó G. László annyi volt, talán tízzel is több. utána lehet számolni. Ekkorát csak megfontoltan téved az ember. Hiúságból. Belőle is bizonyára az örök nő beszélt. Megmaradt bennem az Egy erkölcsös éjszaka utolsó forgatási napja is. Reggel időben kezdtünk el dolgozni, és mégis éjjel háromkor vettük fel az utolsó jelenetet. Azt a képsort, amikor a Mutter bemutatja Kelepeinének a vidéki urakat, a város notabilitásait. Éjjel fél háromkor már mindenki hullafáradt volt, csak Margitka nem. Ott állt készenlétben, egyetlen zokszó nélkül, ami nem pusztán fizikai adottság kérdése. Én ebben az alázatot, fegyelmet és a belső tartást láttam. Cserhalmi György a másodéves bölcsészhallgató szerepében került Makay Margit közelébe. Egyszer dolgoztak csak együtt, de a legapróbb élmények is megmaradtak benne.- Makláry Zoli bácsinak volt egy nagyon szép mondása. Kossuth-díjat az kap, akinek adnak. Ebben minden benne van. Margitkával kapcsolatban eszembe sem jut, hogy kapott-e díjakat. Volt egy szakmai értékrend, s nem igazán engedett magához. Láttam az igyekezetét nem egy kolléganőm részéről, Margitka azonban a szerepével és önmagával volt elfoglalva, nem pedig velük. A ruhájára figyelt, nehogy gyűrött legyen, a sminkjére, nehogy tönkremenjen. Tehát a három lépés távolság végig megmaradt köztünk. Halálos önfegyelemmel akár három óráig is képes volt egy helyben állni. Nem evett és nem ivott közben, beszélgetni sem szeretett, csak már a felvételt követően. A régi iskola eklatáns példája volt az én szememben, és az is marad örökre. Az ő pályáját furcsa mód nem lehet ugyanúgy követni, mint Dajkáét vagy Kiss Manyiét. A hatvanas-hetvenes években ő már mindenkit eltemetett a korosztályából. Érdekes egyébként az is, hogy ez az ügyvédjelölt láthatóan az unokája is lehetne Kelepeinének, mégis elfogadjuk, hogy a fia. Szóval egy késői gyerek, akire az anyja is úgy tekint, mint az unokájára. Margitkának nem volt gyereke soha, mégis úgy viszonyult hozzám, mintha a fia lettem volna. Ettől függetlenül igyekeztem elérni, hogy legyen egy megfoghatatlan feszültség köztünk, amely mindkettőnk szerepének jót tehet. Néha hangosan odszóltam neki, hogy mikor jön már, Margitka?! Makk meg is kérdezte egyszer, hogy én ezt hogy képzelem. Hogy alázatot és több tiszeteletet vár el tőlem, de mondtam neki, hogy ne ijedjen meg, én csak a játék hőfoka miatt használom ezt a hangomat. Aztán látta, hogy minden egyes felvétel után kezet csókolok neki Markovics Ferenc felvételei ..és Kelepeméként (Tarján Györgyivel)
