Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-06 / 45. szám
Uasärnap 1994. november 6. PUBLICISZTIKA PO LGÁRI ENGEDETLENSÉG - FELSŐ SZINTEN Dl BA GYULA M agánosítunk, transzformálunk, vállalkozunk, küzdünk a formákkal, minden változik. Nemcsak a szokásainkon kell változtatnunk, nem is csak új törvényeket kell alkotnunk, s alávetni magunkat betűjüknek, hanem a fogalmakat is újra kell értelmeznünk, mert új tartalmakkal gyarapodnak. A szó a fogalom megjelenési formája - egyenruhája? - meghatározott és egyértelmű legyen! Különben érthetetlenné és kaotikussá válnak a szavak és a nyelv kommunikációs hivatása felbomlott. A fogalom elho- mályosulása vagy megrendülése esetén megnehezült, sőt lehetetlenné válhat, hogy az emberek megértsék egymást. A mítoszbeli bábeli zűrzavar - egy nyelven belül is érvényesülhet! Ennyit a jelenség elméletéről, lássuk tehát a medvét! Hol van a kutya elásva? A szó közkincs és a fogalom közérdek. Nézzük a következő fogalmat: polgári engedetlenség! Szembeszegülést, ellenkezést, komiszkodást, lázadást jelent. A társadalmi gyakorlatban törvénysértést, parancsmegtagadást, munkabeszüntetést és tüntetést jelenthet, felkelést és forradalmat. Elnyomott népeknek, diktatúra alatt nyögő társadalmaknak egyedüli mentsége lehet a polgári engedetlenség. A működő demokratikus társadalomban azonban általában elítélendő és büntetendő! Tehát törvényellenes magatartás. Képzeljük el, hogy az emberek nem vennék figyelembe az útkereszteződésen a fényjelzéseket; a gépkocsi- s autóbuszsofőrök, a villamos- és trolivezetők akkor hajtanának be, a járókelők pedig akkor kelnének át az útkereszteződésen, amikor ők akarnak! Könnyű belátni, hogy ebben az esetben a koccanások, ütközések, gázolások, já- rókelő-tiprások oly számosak s gyakoriak lennének, hogy lehetetlenné válna a közlekedés és leállna a forgalom! A polgári engedetlenség tehát köz- veszélyes lehet, csínján bánjunk vele! De felismerjük-e minden esetben? Mi történik, ha a demokrácia szabadosság, vagy tekintélyelvek mögé rejtőzik? Ha bizonyos jegyeit, ismérvét, gyanúját, kiteljesedését olyan szinten, oly régiókban érezzük meg, ahol nincs módunkban beavatkozni vagy ítélkezni? A társadalmi közélet és politikai hatalom szférája ez a terület! A kérdés érthetőbbé tételére egy példát hozunk fel! A választások előtti, kötelező kampánycsenddel kapcsolatosan a TV-tanács külön közleményben megállapítja - halljuk a képernyőről -, hogy a televízió (azáltal, hogy közvetlenül a választások előtt olyan propagandisztikus politikusi fellépéseket sugárzott, amelyek befolyásolták a választások menetét és eredményét), megsértette a kampánycsendet! Néhány napra rá, szintén a televízióból, a TV vezetőségének nyilatkozatát halljuk, mely szerint a televízió a választásokra készülve törvényesen viselkedett, és nem sértette meg a kampánycsendet! Valakinek tehát nincs igaza! A kampánycsendet megsérteni polgári engedetlenséget jelent! Állami intézményt igaztalanul, tehát törvénytelenül vádolni, úgyszintén polgári engedetlenség lehet! Ki követte hát el?! A polgári engedetlenség ravasz, s ezért veszélyes formájával állunk szemben. Homályban marad, s láthatatlan, mint a bacilus. Álruhába öltözik és jogszerűnek álcázza magát. Józan ésszel megítélhetjük, hogy valahol törvénysértés történt, megkerülték az írott törvény betűjét, semmibe vették az ésszerűség, az erkölcs általános szabályát és becsületes szívvel megérezhetjük, hol keressük a vétkest. De az nem elég, sőt, kevés! Sajnos, a törvény betűje ezt a bűnt nem határozza meg egyértelműen; a vélemény és az ellenvélemény szembeszegülésében elillan a vétek. Ebben a szférában, a demokratikus politizálás terén mindennek az ellenkezője is igaz lehet. E jelenség a komikum rokona, tehát humoros, de közelről sem nevetséges! A gyilkost abszolút büntetéssel sújtja a törvény, a betörőt becsukják. Az adócsaló vagyonát elkobozzák, a törvénytelen tüntetést feloszlatja a rendőrség. A polgárnak, ha nem fizeti illetékeit, előbb-utóbb kikapcsolják a villanyáramot, a melegvizet, a gázt, a telefont. Ám a képviselőt a mentelmi joga megvédi a felelősségre vonástól. Pedig törvénytelen állásfoglalása, bomlasztó véleménye, igaztalan ítélete napvilágot lát a sajtóban, megjelenik a tévében, hallható a rádióban! Fertőzi a közgondolkozást, bomlasztja a közérdeket, rothasztja a politika ésszerűségébe vetett hitet, az igazság kóros megbetegedését idézi elő. De eleddig nálunk még nem volt rá példa, hogy felfüggesszék egy képviselő mentelmi jogát. A pártvezért pedig a politikai erő védi, amely mögötte áll. A politikusok „polgári engedetlensége” megfoghatatlan és szá- monkérhetetlen! Ez az „engedetlenség” lényegében azt jelenti, hogy a közérdek és a józan ész ellenében képviselik a politika önös érdekeit, s nem az igazságot tartják szem előtt, hanem az erőfölényt, a hatalmi pozíciót! A nemzeti kisebbségi jogok megszabásában és érvényesítésében a többségi álláspontok ellenállása, számos esetben, hasonló indítékú. Mintha az etnográfiai kisebbség jogos törekvése - hogy demokratikus jogait bővítse és szélesítse - nem lenne ugyanúgy a demokrácia fejlődésének szerves része, mint a többségi nemzet felemelkedését célzó tettek! A kisebbségi jogok és korlátozások párviadalában, az érvek és ellenérvek ütközeteiben a politikusok, pártvezetők és sajtóorgánumok kijelentései, minősítései és ítéletei gyakran bizony kimerítik a „társadalmi engedetlenség” fogalmát. Önkényesek és erőszakosak; ellenkeznek a józan ésszel és hatályos nemzetközi ajánlásokat, szerződéseket, humánus európai normákat sértenek. Olyan abszurd helyzetet tükröznek, amelyben az állam mintha kénytelen lenne intézményi lehetőségeinek s erőforrásainak egy részét a kisebbségben lévő állampolgárai ellenében felhasználni! Támogatja őket, s egyben védekezik is ellenük! Képtelen, de valós tény. Élő politikum, annak ellenére, hogy nem az együtt élő népek-emberek valós viszonyából, azok kölcsönös érdekeiből, szolidaritás-igényéből és jövőképéből táplálkozik, hanem az illető politikai szubjektum programjából és érdekeiből ered! Esetről esetre beigazolódik, hogy az etnikai együttélés valósága, hiteles képe mindig sokai kedvezőbb, mint azt a kisebbségi politika feszült viszonyai tükrözik. Témánk elemzésében'még kirívóbb példával is szolgálhatunk! Ilyen a köz- társasági elnök lemondatását szolgáló kampány! Illúzió azt állítani, hogy e törekvés nem az alkotmányos elnöki intézmény, hanem „csupán” az elnök személye ellen irányul! A közvélemény nem tud olyan alkotmányellenes lépésről és nemzetáruló tettről, amely szükségszerűvé tenné, hogy az elnök lemondjon! Ilyen vád lehetősége - és a vádaskodás minősége - az elnöki intézmény súlyát s törvényes érvényét járatják le. Végeredményben az egész politikai jogrendet! Milyen alkotmányos államrend az, melyben ily módon támadható és sérthető az államfő?! Századunk egyik nagy politikusa, sir Winston Churchill mondta volt, hogy - nem szószerint, hanem értelemszerűen idézzük! - a demokratikus államforma rossz, sajnos azonban jobb nincs! Bizonyára arra gondolt, hogy a demokratikus társadalomban az egyéni érdekek és az önző individualizmus - megfelelő jogi normák s törvényes ellenőrzés hiányában - az egyetemes emberi érdekek, a humánum és a közjó ellenében érvényesülhetnek! Nos, hát itt van a kutya elásva! Naponta tapasztaljuk, hogy a politikai erővé szerveződő csoportérdekek, a személyes becsvágy mint képes népellenessé és a polgári jog, a közös igazság sírásójává válni! A tömegek sorsa a demokráciában is a „kisebbség” akaratának van alárendelve! A politika tárgyalt és érzékeltetett „társadalmi engedetlensége” a hatalom természetében gyökerezik. S szinte mindegy, hogy a jogtalanságot milyen diktátum idézi elő, s az önkény önzésen vagy a jogi ellenőrzés hiányán alapul-e? Végeredményben minden hatalom emberellenes! Az emberi lét nagy paradoxona, hogy a politikai hatalom, átvitt értelemben, „áldása” és „átka” az emberiségnek. Egyrészt a szervezett élet lehetőségét, másrészt az egyéni vágyak meg- nyirbálóját jelenti. Az ember védelmezője és gúzsba kötője egyben. Mint védekezhet a polgár az életét keserítő politikai becsvágy türelmetlensége és kontársága ellen? A népnek a közéletre kell kényszerítenie a morál kényszerzubbonyát, hogy megfékezze a dü- höngőket! Megkövetelni, hogy a hatalom gyakorlásában erkölcsi szempontok érvényesüljenek! A működő demokráciában leváltják a korrupt minisztert, visszahívják a dilettáns elöljárót, és az erkölcstelen politikus előbb- utóbb lebukik. A „társadalmi engedetlenségre” hajlamos politika kinövéseit állandóan fenyegetni, nyirbálni kellene! európai eszményekhez és intézményekhez való felzárkózásunk nem „csak” gazdasági-termelési kérdés, és nem is csupán életszínvonal dolga. Inkább az, ami az előbbieknek is feltétele lehet: hogy az ilyen „polgári engedetlenség” vétkében elmarasztalható eszmék és politikusok - légüres térbe kerülve - levegő nélkül maradjanak, ne kapjanak szerepet, és eltűnjenek a közélet színpadáról! tgy TortÁi^i/íz Valamely pártgyűlés fullasztó unalmába robbant bele a mondat... A bordó bársonnyal kárpitozott pulpitusnál egy messziről jött nagyokos a termelékenység és a munkaerkölcs elméleti és gyakorlati összefüggéseit taglalta, az akkoriban „foxi-maxi” egyetemnek gúnyolt káderképzők modorában. A magas lóról hasbeszélő elvtárs az oktató szövege végén le akart ereszkedni a munkásosztályhoz, ezért a következőket mondta:- Minden munkás elvtársnak tudnia kell, hogy munkaerkölcs ott van, ahol munka van, ahol a munkás van. Ezért olyan erkölcsös a mi pártunk, a munkások pártja. Akkor állt fel T., és bal kezébe fogva micisapkáját, jobb kezét az ismert módon ökölbe szorítva meglóbálta, és odakiáltotta:- Ez magának, ha mindaz igaz lenne, amit állít, akkor maguk is dolgoznának, nemcsak dumálnának! Úgy ment ki a teremből, mint Toldi Miklós, miután a malomkövet eldobta, és embert talált el vele. Néhány pillanatra döbbent csend ülte meg a vállakat. Majd az elnöklő helyi akárki megköszörülte a torkát, s bejelentette, hogy folytatódik a gyűlés. Folytatódott, de nemcsak a gyűlés. Talán még mostanáig is folytatódna, ha... De ez már a közelmúlt, a tegnapi este, meg a mai délelőtt. Dúl a rendszerváltás, struktúraátalakítás, konverzió, kisprivatizáció, nagyprivatizáció, infláció, devalváció, vagyonjegyek, részvények, börze, parlamenti obstruk- ció, kormányválság, választás választás után. És bejutott a munkások új pártja a parlamentbe. Mit gondol erről a micisapkás szaki, meg egyáltalán a rendszerváltásnak hazudott cirkuszról? A magánvállalkozásról meghozott első törvény után kilépett munkahelyéről, s amit addig másodállásban végzett, azóta kisiparosként folytatja. Mondja, hogy a maga ura lett. Tisztességesen felszerelt műhelyben, a vállalkozói kategóriájában az adott időszakhoz képest a legkorszerűbb gépekkel. Életbölcsessége, szorgalma és előrelátása nem hagy kétséget afelől, hogy minderre mégcsak hitelt sem vett fel. Csupán egyetlen lízingre vásárolt, eléggé bonyolult elektronikával működő műszere van. A már megadózott jövedelmét is ki- sebb-nagyobb befektetésekre használja. Tehetné másképpen is, de ezeknek a beruházásoknak csak a hatvan százalékát tudja egy évben költségként elszámolni. Egyedül űzi az ipart, bár próbálkozott alkalmazottakkal is. Alkalmazottakkal, akik nem voltak hajlandók alkalmazkodni az ő munkatempójához, ásványvíz helyett sört ittak, kikövetelték volna maguknak a cigarettaszünetet. Nem sokáig maradtak fenn ezek az alkalmazotti jogviszonyok. Még a próbaidő lejárta előtt tisztességgel elköszönt tőlük. Sajnálta is őket, meg örült is. hogy túl van az egészen. Nem kellett sokat magyarázkodnia, mert az alkalmi társak is látták, mennyire másként gondolkodnak és dolgoznak. Most is azt tartja, hogy pénzt keresni csak munkával lehet. Nem Véletlenül hangoskodott annyit az üzemben a lógósok, a csellengők ellen. Azok ismerték a gyár minden zegét-zugát. Tudták, hol lehet nappal is aludni, s megvoltak a kapcsolataik ahhoz, hogy észrevétlenül jelezzék nekik, ha meghibásodott valami gépsor. A karbantartás igazán becsület dolga volt, mert felelősséget, tisztességes munkát és szakértelmet kívánt. Mindig tudta, ebből van a legkevesebb. Egy elavult technológiára alapozott, végtelenségig elöregedett gépekkel folyó gyártás alfája és ómegája a már-már feltalálói készséget is kívánó karbatartás volt. Nemegyszer érezte a felelősséget, amivel több száz embernek, s azok családjának tartozik. Sokszor talán túlzott volt mindez, hiszen látta, de még mennyire látta, hogy minden jelszó, párthatározat ellenére sem változnak a dolgok. Nem várta meg a gyár privatizációját. Még mielőtt a vezetők, akikkel szünet nélkül konfliktusa volt, bosszút álltak volna rajta, privatizálta magát. Mikor aztán a lógósokat az új tulajdonosokat is készségesen kiszolgáló, élénjáró kapitalistákká lett, tegnap még pártbizottságokban terpeszkedő menedzserek az utcára tessékelték, már tudta és értette, mire megy ki a játék. Szomorú csak attól volt, amit a munkájukat elvesztett, kiváló szaktudású volt kollégáitól hallott, amikor munkát ajánlott, majd adott nekik. Szigorúságát, következetességét és munkaszeretetét látva, kinevették. Kinek hajt? Kinek csinálja azt, amit csinál? Reménytelen az egész, mert visszajöttek, vagyis el se mentek a kommunista vezetők. Amikor ezt kiMunkaerkölcs mondták, eszébe juttatták, hogy bár sokan kiléptek a pártból, ki-ki másra való hivatkozással, neki a vég nélküli munkák közben erre ideje sem volt. A feleségétől tudta meg, hogy már többször is szedték az átalakított párt tagsági díját, s az asz- szony mindannyiszor kifizette. Ebben a dologban is magára maradt azzal a tucatnyi nyugdíjas kommunistával, akik végeredményben már nem is értették a körülöttük zajló változásokat. Egészen addig, míg két éve a választások előtt meg nem győződött arról, hogy miközben baloldali pártja a privatizációt is szeretné, meg a munkásság alkalmazotti érdekeit is védelmezné, így a kettőből valóságos vállalkozás-elle- nesség bontakozott ki. Kilépett. Sokáig hitte, remélte, hogy ezek után majd nem tesznek különbséget ember és ember között. Csalódott? Nem. Kijózanodott az illúzióiból. Micisapkája azért még megmaradt. Munkásönérzete is. Talán keserű nevetései lettek egyre gyakoribbak mostanában. Azon már csak nevetni tud, hogy a múlt rendszer legzavarosabb panamáival terhelt ágazatából, az építőiparból kikerülő munkásvezér miként ágál a munkásság nevében, s beszél szamárságokat a magántulajdonról, a vállalkozásról, a rendszerváltás visszacsinálásáról. Ez a hol eszelősnek, hol meg handabandázónak látszó kőműves se bírná ki nála a napot sör nélkül, alkohol nélkül. Munkának meg csak azt tekintené, ahonnan haza tudná lopni a kalapácsot. A sarlót már szégyellné. mert az oly parasztos. f : I (Jokó Csaba karikatúrája)
