Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-30 / 44. szám
l/asärnap 1994. október 30. MŰVÉSZVILÁG Vol t a riport, és lett a film. Josef Klíma döbbenetes erejű írása alapján Filip Renc nagy feltűnést keltett rendezése, a Rekviem egy lányért. Égési sebekkel mentettek ki huszonhat gyereket egy észak-csehországi intézetből. A tüzet egy tizennégy éves lány okozta. Végső kétségbeesésében, tiltakozása jeléül. Ahelyett ugyanis, hogy gyermekotthonba vitték volna, adminisztratív hiba folytán a szellemi fogyatékosok intézetébe zárták. Súlyosabb, érzékenyebb, fel- kavaróbb alkotást huszonhat évesen aligha készíthet filmrendező. (Menzel huszonnyolc volt, amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokat forgatta, Forman harmincegy, amikor Fekete Pétert született.) Mesterségbeli tudását Renc színészként alapozta meg. Tévé- és mozifilmek tucatjában játszott főszerepet gyerekkora óta. Diplomája szerint dokumentum- film-rendező, mégis inkább a játékfilm műfaja vonzza. Színháború címmel most kezdi forgatni második, egész estét betöltő játékfilmjét. • Megkérdeztem nemrég Menzeltől, kire figyel a most induló fiatal cseh rendezők közül. Két nevet említett. Elsőként az önét. A másik, mit gondol, ki lehetett?- Jan Svérdk. Vagy tévedek? • Nem.- Róla most nagyon sokat beszélnek. Ő már a harmadik filmjénél tart. Általános iskola, Akkumulátor, Utazás. Az utóbbiban én is szerepet kaptam. • Feltűnt a Rekviemben is. Ügy küzdött, akár egy amerikai akciófilm hőse. „El is vitte" kissé a jelenetet.- Ha koldust játszottam volna, talán észre sem vesznek, de egy öntelt, vidéki vagány fehér ingben, fehér nadrágban mindenkinek szemet szúr. Eredetileg Martin Dejdamak írtuk a figurát, aki egy héttel a forgatás előtt lemondott róla. Én meg hagytam, hogy rábeszéljenek, és azzal nyugtattam magam: Menzeltől Woody Allenig nagyon sok rendező játszik a saját filmjében. Ma már tudom: öngyilkos vállalkozás az ilyen. Hatalmas tapasztalat, de pokoli helyzet. Ott állok a kamera előtt nem is tudom, hány szellemi fogyatékos körében, hátam mögött Fekete pajzzsal lángokban az épület, és ezernyi apróságra figyelve játszom a szerepet. Amikor végignéztem a vágóasztalon a felvett anyagot, azt mondtam, ilyet még egyszer soha az életben nem teszek. • Svérák mellett, szakmai tanácsadóként, ott az édesapja, akitől forgató- könyveket kap „ajándékba”. önt segíti valaki?- Senki. A Rekviem forgatókönyvét Josef Klima riportja alapján írtam, a Színháború pedig az én ötletemre, az venesek nemzedékétől, én csak'egyva- lamit szeretnék elérni. Hogy minden filmem hiteles, valósághű legyen, a figurák pedig az életből jöjjenek. • Ön honnan jött, milyen közegből?- Túlzás nélkül állíthatom: engem a könyvek mellett leginkább az utca formált. Tévednek viszont, akik a külsőm alapján ítélnek meg. Nálam a fekete bőrdzseki nem a keménység jele. Takaró. Védőpajzs. Egy igazán kemény, durva, kompromisszumokat nem ismerő fickó amúgy sem jár fekete- Csak a vetítés előtt. Utána már könnyebb volt. Ott álltam Beverly Hillsben, és remegtem az idegességtől. Innom kellett. Becsíptem. Nem olyan nagyon, csak annyira, hogy segítsen. • Ha második filmjét kint forgatná, bele is pusztulna.- Közép-európai rendezőt, harmincon alul, nem érhet ilyen meglepetés. Abszurd a gondolat is... még csak példálózni sincs kivel, hogy neki bezzeg sikerült! Amerika más rendezőkben keresi a pénzt, nem a magamfajtában. El is veszítettem minden illúziómat. Nekik ma az az igazi film, amelyben a látvány, a képi hatások, az utolérhetetlen trükkök sora keríti hatalmába a nézőt. Az ember, mint olyan, érzelmeivel és kapcsolataival tizedrangú ezekben a rendezésekben. Engem pedig épp ezek a dolgok érdekelnek. Nem a felhőkarcoló 126. emeletén történt hatalmas robbanás, hanem a lélekben zajló finom kis törés. Nekem ezen Ennél nagyobb reklámot nem is kaphattunk volna. Még Václav Havel is szólt rólunk. • Megnézte a klipet?- Előbb a rádióban hallotta a dalt, aztán bizonyára kikérte a tévéből. Este tíz után vetíthetik csak, napközben nem. Számomra mindenesetre nagy iskola volt ez is. Három percben elmondani, megmutatni valamit. A reklám- film veszélyesebb műfaj. Játékfilmes hosszabb időre abban nem maradhat meg. Rossz irányba viszi őt. A reklámnál ugyanis nem a tartalom, hanem a hatáskeltés a fontos. Ott a gondolatiság szinte teljesen háttérbe szorul. Egy jó reklámfilm legfeljebb a képi látásmódját csiszolja az embernek, de a lelkét nem érinti meg. Kényelmes és jól jövedelmező munka a rendezőnek, gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kiváltani azonban csak olyan filmmel lehet, amely rólunk szól. A Rekviem után egyébként sokáig úgy éreztem: nálunk most nincs mire filmmel reagálni. Nyolcvankilenc előtt könnyebb dolga volt a rendezőnek. Nyíltan vagy burkoltan kritizált rendszert, politikai helyzetet, elvtársi magatartást. Ma már ez sem érdekes. Izgalmasabb témák pedig nem nagyon vannak. Nem válogathatok jobbnál jobb forgatókönyvek között. Két tervem is szertefoszlott az elmúlt két év alatt. Golem címmel a romboló, pusztító belső erőről, a negatív energiáról akartam játékfilmet forgatni Gustav Mering angol író regényének motívumaira. A megfilmesítés I Filip Rene, a magányos gyalogos (Tono Stano felvétele) én élményeimre épül. Magányos gyalogos vagyok, mindenféle hátország nélkül. A Rekviembe nyitottan, de fejetlenül és felkészületlenül ugrottam bele. A Számháborúnál már kalkulálok^ látszólag lényegtelen dolgokra is odafigyelek. Itt most nagyobb a tét. Ettől jobban félek. „Megfigyelés alatt” sokkal nehezebb dolgozni, mint észrevétlenül. Menzel elismerése rettenetesen jólesik, de hogy mennyire vagyunk jók és mennyire nem, az majd évek múlva fog kiderülni. Persze hogy a legjobbak közt szeretnénk lenni. Az erő, az elhatározás mindkettőnkben megvan, csakhogy ez nem elég. Bizonytalanok vagyunk még sok mindenben, kevés a szakmai tudásunk. Én nem akarok programszerűen különbözni az előttem járó negyvenesek, ötbőrben. Ehhez a pályához pedig nagy adag érzékenység kell. Akiből ez hiányzik, az legfeljebb showműsorokat rendezzen. • A Rekviem előtt ön is inkább klipeket, portré- és dokumentumfilmeket készített.- Nem kezdhet azonnal játékfilmmel az ember. Azért nem, mert nincs hozzá tapasztalata, ráadásul pénze sem. Pénzt viszont csak annak adnak, aki már bizonyított. A Rekviem anyaga azonnal megfogott. A legerősebb, legizgalmasabb történeteket mindig az élet írja. Prágában, a Lucernában tizenegy hétig vetítették a filmet, azóta bemutatta az RTL is, megvették a spanyolok, meghívtak vele Hollywoodba... • ... huszonöt évesen. Nem szédült bele? sokkal több múlik, mint az idegborzoló vészhelyzete- _______ ken. • N em szegte kedvét, hogy a Rekviem nemzetközi sikere ellenére két évig kellett várnia az újabb nagy lehetőségre?- Az lett volna rossz, ha ez alatt a két év alatt semmit sem csinálhatok. De dolgoztam. Reklámirodáknak, könnyűzenei szerkesztőségeknek, televíziós műsoroknak. Én rendeztem például Lucie Bílá Szerelem, szerelem című dalának klipjét, amely minden hazai díjat megnyert, mégis betiltották. Nyolcvankilenc óta mind a mai napig ez az egyetlen televíziós produkció, amely erre a sorsra jutott. Fiú fiút, lány lányt szeret a klipben, hiszen a dal is erről szól, és ez zavarta az erkölcscsőszök ízlését. A végén már a parlament tárgyalta „az ügyet”, s ott döntöttek úgy, hogy be kell tiltani a klipet. jogát azonban nem tudtuk megszerezni. Emiatt kellett lemondanom Az öreg hölgy látogatásáról is. Paul Newman az orrom előtt vette meg Dürrenmatt regényének filmreviteli jogát. • A Színháború kiről fog szólni?- Egy magányos fiúról, aki fényképész és pilóta egy személyben, és szemtanúja lesz egy készülő bűncselekménynek. A nyolcvankilences forradalom óta eltelt időszak történéseit szeretném megmutatni nemzedéki vallomás formájában. • Drága „mulatság” lesz?- Lelkileg igen, anyagiakban nem. Tizenkét millióról két és fél millió koronára faragtuk le a költségeket, méghozzá úgy, hogy két hónapig, amíg a forgatás tart, mindenki ingyen dolgozik, és amit lehet, azt kölcsönkértünk. Jutalmat majd akkor kapunk, ha a filmnek sikere s bevétele lesz. Szabó G. László magam a közönséggel, ma még nem érzek elég tehetséget egy szerep megformálásához. De ha mégis a filmezés jutna nekem az élettől, nem szeretném, ha csak azért kellenék, mert Romy Schneider lánya vagyok. Ha azért választana egy rendező, mert tehetségesnek tart, akkor nagyon örülnék. Fogalmam sincs, mi lesz még, hogy alakul az életem. Nem élek bura alatt. Látom a körülöttem lévő sok-sok igazságtalanságot, de a pozitívumokat, a lehetőséget is. Sokat tanulok, most épp az angolba és a spanyolba vetettem bele magam. Imádok utazni. Titkos vágyam Amerika, az Egyesült Államok. A föld, ahol valóban szabadság van. Ott az ember bármit csi- n á 1 h a t, mert nin- csenek Úgy nőttem fel, hogy az apám és a nagyszüleim soha semmit nem titkoltak el előttem. Apám mindig azt mondja: Ha bármit tudni akarsz róla, kérdezz. Nem akarok előled eltitkolni semmit. Édesanyád csodálatos asszony volt. Annak ellenére, hogy szeretnék színésznő lenni, és úgy érzem, el tudnám fogadtatni Előbb David ment el. Alig tizenöt évesen. Kapun mászott keresztül, s a kovácsolt vasdísz felhasította a hasát. Elvérzett. Aztán az édesanya, Romy Schneider ment el. Nem tudta kiheverni David halálát. Egy évvel később, 1982-ben a fájdalom vitte el. Pedig akkor már élt Sarah, Sarah Biasini, a lánya. Ötéves volt. Ma tizenhét. Párizsban lakik apjával, Dániel Biasini producerrel. „Igyekeztem közelebb és közelebb kerülni hozzá. Megismerni őt a filmjeiből. Még most is sokszor meghatódom a gondolattól, hogy ő volt az anyám, különösen, ha a Sissit nézem. Ilyenkor nagyon büszke vagyok rá. De hétköznapi nőként s anyaként nem tudom őt elképzelni. Hogy eljönne vélelem bevásárolni egy szupermarketbe, vagy elkísérne az iskolába. Inkább csak amolyan csodálatos álom számomra, hogy az az aszony, aki királynő volt a közönség szemében, az én édesanyám. Sokan mondják, hogy teljesen ő vagyok. Bóknak veszem, mert anyámból különös vonzerő áradt. De a barátaimnak én Sarah Biasini vagyok, és nem »Romy Schneider lánya«. Igen, azt mondják, hasonlítok rá, de ez nem jelenti azt, hogy én ő vagyok. Persze nagyon szeretnék olyan lenni, amilyen ő volt. Csakhát én egy egyszerű tizenhét éves lány vagyok, aki imádja az életet, és harcolni akar a maga és a mások szabadságáért. Hiszek abban, amiben anyám hitt, hogy a sors ellen nem tehet az ember. Ugyanakkor bízom benne, mint ahogy minden fiatal bízik, hogy az élettől megkapom, amit szeretnék: boldogságot, szerelmet, nyugalmat. Az úton menni kell... ezek anyám szavai. olyan előítéletek mint Franciaországban. Akármivel keresi is a kenyerét, nem ítélik el az embert. Szeretnék ott élni. A múlt nyáron első alkalommal jutottam el New Yorkba. Apámmal voltam, barátaink esküvőjére repültük át az óceánt. Engem New York felszabadít, megnyugtat. Ott értettem meg nagyon sok dolgot, és megszerettem az amerikai mentalitást. Franciaországban az emberek örökké előítéletekkel méricskélik a másikat. Bemész egy étterembe, egy nagy üzletbe, látod, máris összenéznek mögötted, megszólnak az öltözködésedért, a viselkedésedért, elítélik, ha valami szokatlant csinálsz. Amerikában viszont annak élhetsz, amit szeretsz, úgy viselkedhetsz, ahogy jólesik, senki sem marasztal el, nem botránko- zik meg, ha másképp lépsz, másképp élsz. Amerikában az az érzésed, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet, mindent szabad. Franciaországban meg úgy élsz, mint akinél mindig be van húzva a kézifék. Nehogy szemet szúrj. Nálunk olyan az élet, mint egy pocsolya, állóvíz. így inkább csak a családra figyelek. A világon semmiért nem mondanék le a közös vasárnapi ebédről apámmal és nagyszüleimmel. Az a légkör, amit a család tud teremteni, erőt ad, bizalmat az élethez.” A Gente nyomán: (tallósi)
