Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-23 / 43. szám
IiBSärnap 1994. október 23. PUBLICISZTIKA A N agyáruház hangszórójából megejtő női hang közli velem az áruk tulajdonságait és előnyös vételük voltát. A hitel lehetőségeire figyelmeztet, és kávézni hív a teraszon levő presszóba. Majd hangját alig változtatva az áruházban serénykedő zsebtolvajokról ejt szót. Óvakodjunk tőlük! Tartsuk zárva és szem előtt táskánkat, szatyrunkat, zsebünket! Aztán a kozmetikai szereik csodás hatásáról beszél. Nekem pedig abszurd érzésem támad, a derék hölgy megnyugtatott: mindenük előnyös és elsőrendű, rámenős zsebtolvajokkal is szolgálhatnak! Használjam ki árubőségüket! Meghökkentő érzés, ám annyira élő, hogy nem lehet véletlen. A piacgazdálkodó demokrácia vajúdására utal. A születő új rend a legváratlanabb kérdéseket veti fel, bonyolultan egyszerű dilemmákat szül. Valóban, mi legyen a tolvajokkal?! A probléma súlya megköveteli, hogy a választ ne siessük el. Feleletünk nemcsak elvi jellegű, amely az elvont igazságot célozza meg, mint gazdag nyugati vadász a tátrai medvét! Válaszunk a valóságot érinti, már-már létérdekű, s gyakorlati intézkedések alapjául kínálkozik. Tudományosan elemző és kimerítő. Lássuk tehát a medvét! Ihletért a néphez fordulunk, s bölcsessége kútfőjéhez, a nyelvhez! A nép évezredek óta tudatosítja a tolvaj- lás jelenségét, a vele kapcsolatos fogalmakat szókincsében és ízes mondásokban őrzi. Megoldás keresésére is törekszik. Történelmi kútfőhöz nyúlunk tehát! Ballagi Mórnak A Magyar Nyelv Egyetemes Szótára című műve (1867) okos megállapításokat tartalmaz a lopásról: „Nehéz ott lopni, ahol a gazda tolvaj”, vagy „Ki egy tűt lop, ökröt is próbál az”. A tolvajról viszont ilyeneket mond: „Addig jár lopni a tolvaj, míg felakasztják”, aztán metaforikus egyszerűséggel: „A tolvaj kerékre, a szajha pellengérre”, vagy „Kegyelmes tolvajnak hegyes nyárs az alfelébe”! Elgondolkoztató következtetés: „Azóta szaporodik a tolvaj, mióta sok a törvény”. Tanulva a múltból, térjünk a jelenre! Fejlődő demokráciánkban hol legyen a tolvaj helye? Jóindulatú eszmefuttatásomat nem véletlenül kezdtem éppen áruházi képpel. Üzleteinkben, boltjainkban és áruházainkban hangyaként nyüzsögnek a tolvajok, magányosított helyekre ez duplán érvényes lehet! Találkozunk velük buszon és villamoson, szárazon, vízen és levegőben, sőt a föld alatti pincehelyiségekben is. A tolvaj ma már mindenütt jelen levő polgártársunk, családapa és adófizető, választójoggal is rendelkezik, s a lopások ténye olyan, egész létünket átszövő közeget alkot, melyben élünk. Olyan ősi foglalkozások éledtek fel vidéken, mint a csirkelopás, tyúktolvaj- lás, sőt birkarablás! A lókötés csupán azért nem elevenedett fel, mert már nincsenek lovak. Ellenben ismét dívik a hullarablás! Városokon viszont egyre népszerűbb a besurranó tolvajlás. Kellemetlen, sokszor szégyenbe ejtő esetek történnek. Múltkoriban a villamoson zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a bérletemet. Mit ad isten, a zsebemben találok egy kezet. Azonnal megállapítottam, hogy nem az én kezem. Megütközve pillantok a mellettem álló roma polgártársra, kérdő tekintettel vizslatom. S már kiáltani készülük. Ő azonban bosszúsan per- cegteti ujjait, mintha korholná őket, és hűvösen leint: „Excuse dedo (apó), hasonló tapintású a bélése, mint az enyém, azt hiszem, tévedtem!” Hiába ágálok, nem bizonyíthatom, hogy akarattal a zsebembe nyúlt. A hirtelené- ben odatévedt rendőr, riadt tekintetű, ifjú fekete seriff is inkább az ő igazára hajlik: „Könnyen hihette, hogy a saját zsebében vájkál!” Szégyenben maradok. Erélyes hangú szavakat váltunk, hiába. Kiderül, hogy gyanakvó és bizalmatlan manus vagyok, bizony hogy én hazudok! Régi olvasmányom jut eszembe. Útleírás a Közel-Keletről vagy éppen Indiáról, a szerző éppen a vásáron jár. Vagy talán a bazárban, ahol sok a tolvaj! A hidegvérű, szikár angol sire (szőr) tapasztalatai birtokában ajánlja, hogy ha észrevesszük, meg akarnak lopni, ne hívjunk rendőrt! Okosabban tesszük, ha botunkkal jót húzunk a tolvaj hátára, biztosan elfut! Világ körüli útján éppen e célból mindig égy erős, vasalt sétabottal jár! Igen ám, de nálam nincs megvasalt sétabot. S a roma polgártárs sem úgy néz ki, mint aki riadtan elfut, ha egy jót a hátára húznak! Ahány ház, annyi szokás! Minden országban más büntetés. Olvasom az újságban, hogy Irakban éppen a napokban vágták le egy tetten ért tolvaj mindkét kezét. A „bagdadi tolvaj” bőrében sem szeretnék lenni manapság! Ami azonban lehetséges a muzulmán világban, elképzelhetetlen az európai demokráciában. Annak ellenére is lehetetlen, hogy egykor földrészünk sem bánt kesztyűs kézzel a tolvajokkal. Mégis, olyan középkori megoldások, mint „kegyelmes tolvajnak hegyes nyárs az alfelébe” jószerével el- ejthetők. A velencei boltosok módszere inkább megfelel az európai humánum eszményének! A jólelkű, ám üzleti érdekeiket is szem előtt tartó kereskedők éles hangú sípokkal szerelték fel magukat. Ha az utcán lopást vagy zsebmetszést lámák, vagy tolvajnak tűnő egyént pillantanak meg a boltjuk közelében, füttyszóval figyelmeztetik a környéken andalgó turistákat. Időnként valóságos füttykoncert harsan fel a Lista de Spagna és a Ponte Guglie között vagy a Szent Márk tér felé vezető úton. Hatására a zsebtolvajok állítólag elengedik zsákmányukat, és kereket oldanak. Megtetszett ez az emberséges megoldás! Annyira megfogott, hogy álmodtam is róla. S álmomból kiderült, nálunk al- kalmazhatatlan! A nap huszonnégy órájában fülsiketítő füttykoncertben éltünk, a sípolás éjszaka is alig csitult, alvásról szó sem lehetett. Álmomban el is vetettük az emberbarát, de nem tolvajbarát módszert. A következő eset is a fütyülős módszer ellen vall. Vállalkozó ismerősöm pompás „Bavorákját”, riasztó berendezése oly éleseket füttyent, mint egy hegyi mormota, s oly átható hangon ri- koltoz, mint a mondabeli turulmadár, tehát bezárt kocsiját háza előtt hagyva felfutott az első emeletre, hogy néhány enyelgő szót váltson a feleségével. Kinéz az ablakon, gyönyörködne a vadonatúj kocsijában, s mit lát? Semmit nem lát! A Bavoráknak füttyenteni sem volt ideje, pillanatokon belül ellopták! (Az eset kapcsán érdekes kitérőt tehetünk. Az autó vonzza a női nemet, nő és autó az öröm vonzáskörében találkoznak, lásd: örömlány! Számtalan esetben az örömlány elcsábít és vakutcák sarkába, sötét ligetek bokrai közé csalja áldozatát, ahol markos férfiismerősei földre döntik és kirabolják a hívságos örömökre vágyódó embert. Helyénvaló lenne megismételni a népi mondást: „tolvaj kerékre, a szajha pellengérre”, dehát ez is csak tréfa, brr... kerékbetörés, inkvizíció, sötét középkor! Aztán az utolsó pellengér is régen bevonult a múzeumba!) Az autótolvajok transzcendens elemeket visznek a lopások történetébe. A gyönyörű és több tonnás tonnás Mercedest, Mazdát, Citroent, BMW-t, Volvót és Peugeot-t valósággal eltüntetik, a kisebb Favoritnak egyenesen nyoma vész! A kocsi zárva, kormánya rögzítve, kerekei befékezve, slusszkulcsa a gazdánál, vaspánt a volánon, kerekek a földhöz tapadva, minden kikapcsolva, dermedt nyugalom, s a tonnányi anyag egyszerre eltűnik, mint a bársonyos forradalom hangulata! Irracionális rejtelmek a tolvajlás művészetében, a tyúklopástól az autólopásig óriási a fejlődés íve. A titok mélyén az emberfelettiség már-már isteni tökélye tollászkodik! A hasadóanyag-tolvajok az erők, méretek és értékek révén gigász tartományokba, valóban isteni magasságba és kozmikus összefüggésekbe emelik a mesterséget. Nehézvíz, dúsított urán, plutónium, minden jó nekik! Várhatjuk, hogy elcsennek egy atombombát! Megfejthetetlen módon elemeinek egy hidrogénbombát! Ilyen lehetőség láttán az emberi képzelet tehetetlenné válik és összeroppan. Az újságban olvashattuk már, hogy elloptak egy házat, áruval teli kamiont vagy vonatot. Rejtő Jenő egyik regényében ellopnak egy gamizont (helyőrséget)! De hidrogénbombát! Megáll az ész, kihúny a képzelet. A méretek a végtelenbe növekednek. A privatizálás során eladnak egy országot! A szerencsés és felkent adófizető spekulál, számolgat, pártházakban tárgyal, bankokban tüsténkedik, a minisztériumba is ellátogat. Az egyszerű embernek a régi gyerekkori játék jut eszébe: ein.. cvej...drej... te vagy a hunyó! Ebben a játékban így mondhatják: egymillió... kétmillió... százmillió.... te vagy a gyáros! De még így is balgaság, hogy „kegyelmes tolvajnak hegyes nyárs a fenekébe”, azonban elgondolkoztató, hogy „azóta szaporodik a tolvaj, mióta sok a törvény!” Valóban, választópolgárok, mi legyen a tolvajokkal?! Méry Gábor felvétele PÚBA GYULA Ml LIQYIM ■ A TOLVAJOKIM?! tgy vortÁüi víz Október van, s fázom a bérház hatodik emeletén. Kétszeresen is, hiszen felemelték a fűtés térítési díját, fűteni meg csak nem akarnak. Ilyenkor kénytelen vagyok emlékezni a bármikor befűthető kályhákra, csikósparheltekre, téglából rakott kemencékre, meg édesanyám reggeli dagasztásaira, zsírban sercegő lángosokra, a bizonytalan álldogálá- sokra a falu pékműhelyének meleg falánál. Ahová sietős asszonyok löktek, mint riadt iskolásfiút, aki már tudta, hogy a tészta túlkelt a két szakajtóban. Hetente egyszer sütött a pék asszonyok-dagasz- totta kenyeret. Ha édesanyám éppen reggeli műszakos volt, szüleim azzal hagytak magunkra kishugommal, hogy fél hétre a kiskocsiba rakott szakajtókkal a pékműhelybe kellett érni. A pékműhely maga volt a varázslat. Kinn a hideg, benn a meleg. Bár mindig fennállt a veszélye, hogy a kemence jól sütő helyeiért vívott küzdelemben alulmaradok, mégiscsak jó volt elmélázni a nyugalom és a mozgás e boldogságot adó helyszínén. A Mester úr rutinja és szigora, a kézműves módszerek fura gépei jelentették számomra a megbízható nyugalmat. A kemence feltáruló ajtaja, a vízbe mártott parázskaparó felszikrázása, a kenyérvető lapát hosszú nyelének követhetetlen rajzolatai és a karok laza energikussága a mozgást. Egymással vetekedő érzésekre emlékszem. Szorongásra is attól, nehogy a kenyértészta a súber alá kerüljön, vagy a kemenceajtóhoz közel. Mai napig sincs fogalmam arról, hogy mi a fene volt az a súber, ahol nem feltétlenül, de néha nyers maradhatott a kenyér. Értelemszerűen tolóajtó volt, de a funkcióját sem akkor, sem máskor nem értettem. Talán a nyílásokon át beáramló kinti levegő volt az oka az olykori tökéletlen sülősnek? Azt tudtam, üres szakajtók fölött a fehérvászon szakajtókendők komótos hajtogatását amúgy is szerettem elhúzni. Az autóbusz csak fél nyolckor indult a szomszéd faluba, s akkor már gyönyörűségesen illatoztak a szikkadó héjú kenyerek a felső kemencében. Csodálatos maradt a pékműhely melege. Olyannyira, hogy ínséges időkben is simogatón vigasztal. Mert mi másnak tekintheti a magamfajta parasztivadék az írásra ösztökélő lakótelepi fagyoskodást, mint ínséges időbeli kiszolgáltatottságnak. Ilyenkor kénytelen lelkében tüzet rakni. Összehordani rőzsényi érzéseket, fahasábnyi emlékeket, hogy lobogjon az emlékezés máglyatüze. Lehet ezt akár utólagos boldogságcsinálásnak is tekinteni. Olyasminek, mint az ősszel lassan fogyó napfényben a gyertyafény vagy a lámpafény gyógyító hatása. Nem tudom, ismerték-e őseink a manapság oly gyakori nyomottságot, a depressziót. Lehetséges, mert a búskomor, a búskomorság szavaink használata ezt sejteti. Mégis, mintha kevesebb lett datlanul is bennük a Nap világlása, a fény Istentől eredő valósága. Mélységes éjszakai messzeségben felragyogó ablak világlása, amely mögött életet, lélekmeleget, kemencemeleget sejt a vándor. Jó lenne, ha a kinn egyre fogyó fény helyett az otthonokban szaporodnának meg a fények. Talán egy szál gyertya is elegendő lehet, hogy felragyogjon a lelkünk. Nem lehet véletlen, hogy az őszi és a téli napok sötétjének ellenében mostanában egyre több orvos, természetgyógyász ajánlja a több fényt. Olvashatunk, hallhatunk lámpakúrákról. Jómagam a drága villanyáramra való tekintet nélkül nappal is felgyújtom a lámpát, ha nem világít az őszi nap, ha a borongó égbolt alatt a félhomály lopakodik lelkemet elborítani. Esténként akár egy szem gyertyaláng is elég ahhoz, hogy melegedni kezdjen a lékünk és a szobánk. Most, hogy így belobbantottam a bérház hidege ellen is védő emlékmáglyát, kedvet kaptam egy jó kenyérsütésre is. Nem a szükség, nem az anyagi kényszer szüli lelkemben az efféle vágyakat. Ki kellene próbálni, mi érhető el egy gáztűzhely forróságában. Lehet-e kenyeret sütni a fogyó fény, a hiányzó meleg ellenében? Egy biztos, sokkal melegebb lenne az otthonunkban és a lelkűnkben. Persze, lehet mindezek nélkül élni. Fölösleges hangulatok, emlékek keresése nélkül, de minek? Ha a nemzetek múltja a történelem, akkor miért ne lehetne múltja az egyedülvaló embereknek, a belőlük való családoknak? A tények fölött amúgy is az érzések, az érzelmek, a logikai úton megmagyarázhatatlan kapcsolatok, megtartó emlékek lebegnek. Talán így válhatnak családi mítoszokká, beléjük rejtve hitet és erkölcsi rendszert, amit csak egyedül így érdemes átadni gyerekeinknek, unokáinknak. Tévednék, amikor a fizikai környezet fiziológiai állapotomra gyakorolt hatása nyomán a lelket melegítő emlékek, a mindennapokban is elérhető lelki állapotok jutnak eszembe? Nem tudom. Csupán abban vagyok biztos, hogy mindenkinek vannak effajta rejtett testi és lelki energiatartalékai. Felszínre hozva ezeket, fények ragyogják be a szobákat, melegebb lesz a szó, teljesebb az érzelem. Sokszorosan szükségünk lesz ezekre az energiákra. Ebben az őszben mástól, mint önmagunktól fényt és meleget aligha kapunk. Hátha felragyognak az otthonok fényei, hátha felmelegednek a családi tűzhelyek. Ha nem is az igazit, de legalább egy lelki kenyérsütést mindenki megpróbálhat; szombat délután maga mellé ülteti a gyerekeket vagy az unokákat, és elmond egy mesét vagy egy emléket... í Fogyó fényben volna a manapság őszi depressziónak is nevezett lelkiállapottal sújtott ember. Gyanítom, hogy az akkor még igencsak ritka vagy ritkán használt elektromos áram helyett világító tűzhelyek, gyertyák, mécsesek és petróleumlámpák fényei mint apró napok tükröződtek a lelkek ablaküvegem - a szemekben. Pislákoló mécsvilág, szemünk világa, éjszakai világolás, világítás, világosság. Az emberiségnek a világ teljességét adó fényre utaló szavak. Kimonhogy a kemenceajtónál a hőszigetelést szolgáló izzó parazsaktól éghetett meg a kenyér héja. Bevallom, kicsit zavarosak a tényszerű emlékeim ezekről a hűvös reggelekről. Amire emlékszem, azok az érzelmeim tartományába sorolandók. Illatok, a kemencéből kiáramló meleg, a Mester úr sürgető figyelme, az asszonyok némelyikének gyermeki kiszolgáltatottságomra tekintettel nem lévő önzése, a többiek segítőkész kedvessége. Az
