Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-16 / 42. szám
Ha minden kötél szakad... A társaság jó kedve éppen tetőfokra hágott, amikor kissé megkésve betoppantam Ildikóékhoz. A nappaliban szólt a zene és a társaság egyik része táncolt. Szokatlan volt az oldott hangulat ebben a házban, ahol általában feszült kimértség uralkodott. Végignéztem az egymásba nyíló szobákon. A háziasszony ötvenedik születésnapját ünnepelték. E pár órára megfeledkeztek a sokukat fenyegető elbocsátásról, kényszerszabadságról és mindarról, ami az utóbbi időben aggodalomra adhatott okot. Mintegy fél évvel ezelőtt hallottam Ildikó munkahelyének, egy kutatóintézetnek a fokozatos leépítéséről. Aggódtam ezért az ötvenéves asszonyért, akit előrelátható elbocsátása ebben a nők számára különösen nehéz életkorban, tekintettel családi helyzetére, tragikusan érinthet. Igaz, Ildikó sohasem hozta szóba, hogy az ő munkahelye is veszélyben van, többször is beszámolt arról, hogy kit, mikor bocsátanak el az intézetből. Szavaiból úgy tűnt, mintha az ő elbocsátása szóba sem jöhetne. Valóban meg volt-e győződve erről, vagy csak elhessegette az időnként felsejlő aggodalmat, nem tudom. Most, ötvenedik születésnapján, gondtalannak és koránál jó tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Szívből fakadó nevetéssel válaszolt a kevésbé szellemes viccekre is. Mindenki jó- pofáskodott. Ildikó félje, a különben szófukar és humortalan János is. Igaz, az ő könnyedsége kicsit groteszk volt, de ez most elsikkadt az általános jókedvben. Ő szolgáltatta a zenét, Ildikó ízlése szerint válogatta össze a magnótekercseket, látszólag kedveskedni akarván feleségének. Ildikó különben szerette a vidámságot, de saját lakásán ritkán rendezett társas összejöveteleket. Ennek fő oka talán a megromlott házassága volt. Tizenkilenc évesen lett János felesége, kilátástalannak látszó helyzetéből menekülve. Édesanyja váratlan, korai halála, sikertelen főiskolai felvételi vizsgája és apjának kezdődő alkoholizmusa volt az oka, hogy támaszt keresett. Hozzáment hát az első férfihez, aki rövid ismeretség után megkérte a kezét. Apja kivételével - akinek imponált a fiatal mérnök komolysága - mindenki megdöbbent Ildikó döntésén. János és Ildikó egyszerűen nem illettek össze. A fiatalember tíz évvel volt idősebb feleségénél, ami magában véve még nem zárja ki a jó házasság lehetőségét. Ildikó azonban kizárólag támaszt keresett Jánosban, de nem vonzódott hozzá.- Elvisz ebből a sárfészekből, én majd igyekszem jó felesége lenni - mondta Ildikó egy alkalommal. Furcsán hangzott ez egy olyan vidám és társaságkedvelő tizenkilenc éves lány szájából, mint Ildikó. Jánosnak viszont megtetszett az örökösen mosolygó kislány, aki az elszenvedett csapások alatt elbizonytalanodott és lerítt róla, hogy gyámolításra vágyik. János szerelmes volt Ildikóba. Ügy érezte, a lány gyámolításra szorul, s ő azt vállalta. Így hát összeházasodtak. A vidéki Ildikó búcsút mondott a kisvárosi életnek, mert János munkahelye szülővárosában, Pozsonyban volt. Csak ideiglenesen dolgozott egy kihelyezett telepen, ahol összeismerkedtek. A fiatal házaspár öt évig lakott János szüleinél, egy kis szobában. Ildikó egy számára teljesen idegen, hagyományaihoz, szokásaihoz görcsösen ragaszkodó családba csöppent, ahol anyósának akarata mindenki számára szent volt. A második gyerek megszületése után már elviselhetetlennek tűnt a helyzet, ezért nagy anyagi áldozatok árán, bankkölcsön segítségével megvették egy régi családi ház felét. A tatarozást János és a fivérei végezték. A kölcsön visszafizetése kínos takarékosságra kényszerítette Ildikóékat. Közben a házasságuk a második gyerek megszületése előtt megromlott. Ildikó, akinek nagyon rövid ideig tartott gondtalan fiatalsága, élvezni szerette volna az életet, de a szűkös körülmények és férje zárkózott természete erre nem sok alkalmat adott. Amikor végre kifizették a kölcsönt, Ildikó úgy érezte, itt az ideje, hogy elhibázott házasságáért és a szűkös évek nehézségeiért némileg kárpótolja magát. Férje közben magasabb beosztásba került, s így az ő fizetése bőven elég volt a háztartásra. Ildikó saját keresetéből végre költhetett öltözködésre és eddig megvont kedvteléseire. Kialakult saját baráti köre, de ebbe nem vonta be a férjét. A hajdani mosolygós vidéki kislányból rendkívül erélyes asszony lett. János iránt egyre inkább ellenszenvet érzett, hisz mellette soha nem volt boldog. Csak nyolc évi házasság után, egyik kollégája révén ismerte meg a boldogság érzését. E házasságon kívüli kapcsolatot jogos elégtételnek tekintette és férje szemrehányására ultimátummal válaszolt.- Vagy eltűröd, vagy elválok! Férje csak azzal a feltétellel egyezett volna a válásba, ha Ildikó lemond a gyerekekről, amire ő nem volt képes. Kettőjük viszonya azután sem javult meg, amikor az asszony házasságon kívüli kapcsolata véget ért. A tüske mindvégig megmaradt a férfiben, s a családban a feszültség sem oldódott. Nem csoda hát, hogy a gyerekek odahaza nem érezték jól magukat és mindketten saját otthont teremtettek. Évi, akit nyilván érzékenyebben érintett szüleinek megromlott kapcsolata, nagyanyja halála után megörökölte annak lakását és még főiskolás korában elköltözött szüleitől, de jelentős anyagi támogatást követelt tőlük. Ildikót fájdalmasan érintette lánya magatartása. aki szülei részéről nem tűrt el beleszólást az életébe. Lánya bizalmát drága ajándékokkal igyekezett megnyerni. Mindhiába. Mereven elzárkózott előle, sőt kétségbe vonta anyja erkölcsi jogát társkapcsolatai bírálására, utalva évekig tartó házasságon kívüli kapcsolatára.- Én legalább nem csalok meg senkit. Egyszerre csak eggyel járok - jelentette ki egy alkalommal, s ezzel anyját mélyen megalázta. Évi anyjával szembeni magatartásában nyoma sem volt a szülő iránti szeretetnek. Ildikó emiatt nagyon szenvedett. Viszonylag könnyebben viselte el fia elidegenedését, aki látszólag tartotta a kapcsolatot szüleivel, és időnként családjával meg is látogatta őket. Bár Ildikó egyszer nem kis keserűséggel kifakadt, hogy meggyőződése, ha az életben valaha is segítségre szorulna, a fiára sem számíthatna. Amióta János korengedményes nyugdíjba került, a házaspár viszonya szinte elviselhetetlenné vált. Ildikó az otthon sivársága elől a munkájába menekült. Az intézet volt az egyetlen hely, ahol szükségesnek érezte magát. Férje napközben jobbára otthon volt. Ideje bőven akadt volna, de mostanában kerülte a házi munkát. Nem úgy mint régebben, amikor Ildikó minden alkalmat megragadott a szórakozásra és a gyerekek még otthon voltak. Akkor János messzemenően pótolta feleségét a házi teendők elvégzésében. Persze, a gyerekeknél nem sikerült az édesanyát pótolnia. János csupán akkor jár bevásárolni, ha kéthetenként meghívja barátait bridzspartira. Ilyenkor mindig a házias férj szerepében tetszeleg. Ildikó egy héttel a vidám születésnapi buli után felhívott. Hangjából éreztem, hogy valami baj történt. Elmondta, hogy aznap behívatta a főnöke és közölte vele elbocsátását.- Nem tudok magamhoz térni. Fogalmam sincs mihez kezdek.- Talán egy magáncégnél el tudsz helyezkedni...- Van fogalmad, hány műszaki rajzoló keres ma munkát?- Te még olyan fiatalos vagy. Jelentkezhetnél valamilyen átképző tanfolyamra.- Ez már megfordult a fejemben. De ha megtudják a koromat, aligha vesznek fel.- Meg kell próbálnod - biztattam. Másnap egy kávéházban találkoztunk. Láttam rajta, hogy mélyponton van.- Ma délelőtt öt helyen jártam munkaügyben. Amint a személyi adataimat megadtam, az érdeklődés megcsappant. Az egyik helyen kereken megmondták, hogy csak negyven éven aluliakat vesznek fel. Nehéz vigasztalni egy lelkileg összeroppant asszonyt.- Ha legalább odahaza valaki együttérzéssel állna mellettem, talán könnyebb lenne... Később elmondta, hogy férje alig leplezi kárörömét. Mintha örülne, hogy felesége rövidesen munkanélküli segélyre szorul, s rá lesz utalva az ő anyagi támogatására. Talán elégtételnek tekinti az elmúlt években elszenvedett sérelmekért.- Képzeld el, mi vár rám - folytatta az ereje teljében levő asszony. - Majd reggeltől estig hallgathatom János gunyoros megjegyzéseit. Legalább ő lelne valami házon kívüli elfoglaltságot, de neki mintha ez egyáltalán nem hiányozna. Újságolvasás, keresztrejtvényfejtés és televíziózás, ez tölti ki az idejét a kéthetenti bridzspartin kívül.- Valami vállalkozásra nem gondoltál? Valakivel társulnál...- Nincs üzleti érzékem. A pénzről ne is beszéljek. Világéletemben beosztott voltam, elvégeztem a rám bízott munkát. Nekem pillanatnyilag nem is annyira az anyagiak miatt kell a munka. Igaz, Évi tűrhető fizetése ellenére is elvárja a támogatást, de ez a jövőben csak kisebb mértékben jöhet számításba. Jelenleg ott tartok, hogy még az ingyen munkát is örömmel elvállalnám... Most megbűnhődöm életem minden tévedéséért. Váláshoz ebben a helyzetben végképp nincs erőm. Meg belátom, hogy János minden rossz tulajdonsága ellenére is szeretett, én pedig nagyon megkeserítettem az életét. Most hagyjam ott, amikor betegeskedik, s előbb-utóbb rám lesz utalva? Keserű szájízzel búcsúztam el Ildikótól. S a mindennapok taposómalmában meg is feledkeztem róla, amikor egy este felhívott. Valamivel nyugodtabbnak tűnt a hangja.- Képzeld, tegnap találkoztam az egyik volt kolléganőmmel és minden kérés nélkül adott egy címet. Megmondta, nagy keresetre ne számítsak, ez amolyan szociális munka, ahol a fizetés inkább csak tiszteletdíj, de próbáljam meg. Azonnal elmentem a megadott címre, ami tulajdonképpen családsegítő szolgálat. Félmunkaidős állás. Szorult helyzetben lévő családok fordulhatnak ide segítségért. Én egyeztetem a felek találkozójának az időpontját a pszichológussal és később, ha már betanultam, majd család- látogatást és helyszíni szemlél is végezhetek. Most megint úgy érzem, hogy hasznomat vehetik. Meg aztán a mások baját látva a magamé összezsugorodik. Utolsó mondata sokáig visszhangzott a fülemben. Lőrtncz Kató Rovatszerkesztő: Zsilka László A „Emberi sorsok rovatban olvastam egy panaszt. Ez késztetett arra, hogy tollat ragadjak. Úgy vélem, a mai helyzetben nagyon sokaknak lenne okuk panaszra. Jelenleg szülési szabadságon vagyok kétéves kisebb fiammal. A nagyobbik nyolcéves. A férjem hegesztő. Valamikor megbecsült, jól fizetett szakma volt. Jelenleg egy magánvállalkozónál dolgozik, havi 2350 koronáért. Jóformán éhbéÉhezünk rért, de a nagy munkanélküliségben még ennek is örülhet. Bár a múltban olvastam, hogy egy családapa 4700 koronás havi fizetéséből négytagú család nem él meg. Hát akkor mi? Hisz havi jövedelmünk a létminimumot se éri el! Jártam a hivatalokat, de már belefáradtam. Sehol se értették meg, hogy segítségre szorulunk. Beláttam, hogy támogatást senkitől nem várhatunk. Nem panaszkodni akarok, úgyse lenne értelme. Csak azoknak akarom tudomására hozni egy nyomorgó család gondjait, akik még nem tudják, mit jelent az, ha egy anya nem tud enni adni gyermekeinek. Mert ők kérnek, nem tudják megérteni, hogy nincsben élünk. Az e sorsot nem próbáltak vajon sejtik-e, mit érez az ilyen anya? A férjemtől nem vonhatom el a kosztot, mert neki dolgoznia kell. Nekem elég, ha naponta egyszer eszem. De a gyerekek... Tudom, a munkanélküliség másokat talán még jobban sújt. Az ország vezetői nem látják, hogy a munkás nép éhezik? Mert hát sok panaszt hallok a nyugdíjasoktól, a munkanélküliektől. De nincs ki segíthetne? Talán éhhalálra ítéltek bennünket? Ettől az is jobb lenne, ha végeznének velünk. Ne kínozzanak bennünket, ha fölöslegesek vagyunk. Tudom, a keserűség, a kilátástalanság adja számba e szavakat, de próbáljanak megérteni egy anyát, aki gyermekeit se tudja mindennap jóllakatni. Szégyen, hogy életerős emberek, még most is édesanyánkra szorulunk. Nála lakunk, legalább lakbért nem kell fizetnünk. S vannak jó emberek, akik gyermekeinknek és nekünk is adnak használt cipőt, ruhát. Mint a koldusoknak. De ha nem segítenének, talán félmeztelenül járhatnánk, mert ruházatra nincs pénz. Arról nem is beszélek, hogy két köl- csönünk van, aminek részleteit se tudjuk törleszteni. Hát dióhéjban ilyen egy munkás mai sorsa a Dunaszerdahelyi járás egyik községében. Ha valakit érdekelne, a pontos címem a szerkesztőségben megtalálható. F. Mária Nyolcvankét éves vagyok. Ebből négy évet katonáskodtam és három évet fogságban töltöttem. A történelem jócskán belegázolt az életembe... Sok változást megéltem. Még a Monarchiában születtem, de már a csehszlovák hadseregben szolgáltam. Harminc- nyolcban behívtak gyakorlatra, ott ért a mozgósítás. A Szudéta-vidékre, a német határra vittek. Akkor már puskaporos volt a hangulat. Európa menthetetlenül a háború felé sodródott. Még tárgyalások folytak a Szudéta-vi- dék sorsáról. A cseh tisztek állandóan a rádió mellett ültek, kíváncsian lesték a híreket, megkapja-e Hitler a németek lakta cseh határvidéket vagy kitör a háború. Egyszer azután örömmel újságolták, hogy létrejött a megegyezés, nem lesz háború. Cseh létükre is inkább választották a békés (akkor még sokaknak úgy tűnt) megegyezést, mint a felesleges véráldozatot. Én akkor magyar létemre ott álltam a határon, a köztársaságot védelmezve. Csak hónapok teltek el, Dél-Szlovákia egy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Ezután a magyar hadseregbe hívtak be. Én, a nemrég még csehszlovák állampolgár, most a magyar hazát szolgáltam. Előbb a 104-es légvédelmi osztagnál, később a 204-es légvédelmi fényszóró osztagnál voltam. Nagy Ödön százados parancsnoksága alatt világítottuk az ellenséges repülőgépeket. Egyszer alaposan ránk is géppuskáztak. Közben az oroszok közeledtek. Egyszer én mint őrvezető egy honvéddel járőrbe mentem. Akkor találkoztam először oroszokkal. Elfogtak bennünket. Ott kellett hagynunk puskát, hátizsákot és hajtottak a front mögé. Pontosan emlékszem a dátumra is.1945. január 11-én történt. Rettenetes hideg volt. Előbb egy gimnáziumban szálltunk meg, egy teremben százan. Innen hajtottak Fogsaniba (így emlékezem a városka nevére). Ahogy csorda módján vonszoltuk magunkat, velünk szembe jött egy fiatalember. Ahogy megpillantott bennünket és szovjet őreinket, futásnak eredt. Az egyik őr fogta a puskáját és lelőtte. Utána felsorakoztatott bennünket és beszédet mondott. Közölte, hogy így jár mindenki, aki szökni próbál. Hát nem sokat ért az emberi élet. Swwmű Msmrís ♦ Fogsaniban negyvenezer fogoly volt összezsúfolva. Innen szállították őket tovább, naponta ezerötszázat. A kisebb vagonokba 45, a nagyobbakba kilencven embert préseltek be. Egy hétig vittek bennünket. Egy nap vizet kaptunk, másnap egy darabka kenyeret. Amikor kiszálltunk, szédelegtünk az éhségtől és a gyengeségtől. Így kerültem Krasznokamazkba. Szörnyűséges tél volt, de dolgoznunk kellett. Csak akkor nem kellett munkába mennünk, ha a hőmérő higanyszála a negyven fok alá süllyedt. Egyszer azután megcsillant a remény. Egy komiszár kikérdezett, ki, hol, mennyit katonáskodott. Elmondtam, hogy először a csehszlovák, majd a magyar hadseregben szolgáltam. Gyanús lettem neki. Két hadseregben szolgálni mégsem normális dolog! Biztos SS-es voltam! - állapította meg. Nagyon megriadtam, mert a németeket még negyven fokos hidegben is kihajtották munkára. 1945 őszén azután bekövetkezett, amit már régebben is rebesgettek. A csehszlovákokat hazaengedték. Felolvasták azok nevét, akik szabadultak. Engem nem szólítottak. Nagyon megijedtem. Én már csak itthagyom a csontomat! Kértem nagyon a Jóistent, segítsen meg. Meg is hallgatott. Jött egy komiszár és magyarul szólt hozzám. Még az első világháborúból maradt itt. Neki panaszoltam el sorsomat, hogy Csehszlovákiából vagyok, csak a Felvidék 1938-ban visszakerült Magyarországhoz, ezért vagyok a magyar hadifoglyok között. Ott már tudták, hogy BeneS ki akatja űzni a magyarokat a köztársaságból. Ez a Varga nevű komiszár elintézte az irataimat és elszállítottak Moszkva alá a magyar katonák közé. Kosárfonókhoz kerültem. Kerti asztalokat, székeket, utazókosarakat készítettünk. Csak 1947 nyarán kerültem haza. Deltát tudtam is én, hol a hazám. Sokakat Szlovákiából kitelepítettek. Budapesten érdeklődtem, a családom nincs-e közöttük. Szerencsére őket nem érte ez a sors. így kerültem haza. Most már igazán haza. De valóban? Édesanyám megörült. De az öcsém és a sógornőm nem fogadott nagy lelkesedéssel. Ők már úgy hitték, hogy nem térek haza, valahol ott vesztem a nagy szovjet földön. Nekik talán úgy lett volna jobb. Varga József, Mikosfalva Kedves Olvasóink, ha úgy érzik, hogy életük, sorsuk fordulatokban hasonlóan gazdag, esetleg mások számára is tanulságos lehet, kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben vagy írjanak nekünk. Címünk: VASÁRNAP szerkesztősége, Pribinova 25, 819 15 Bratislava. A borítékra írják rá a jeligét: EMBERI SORSOK. (Illusztrációs fotó: Méry Gábor) EMBERI SORSOK 1994. október 16. \lasSmap