Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-02 / 40. szám
A börtönből való szabadulásom után egy nagy raktártelepre kerültem fűtőnek. De ezen kívül még az udvart is rendben kellett tartanom. A telep - messze túl a Nagyvágóhídon - tulajdonképpen elosztó raktártelep volt. Műtrágya és növényvédő szerek áramlottak ki és be. Külön vasúti rampa, ide szuszogott be a kis mukimozdony a vagonokkal. Az áru nagy része ömlesztve érkezett, ezt haladék nélkül fel kellett zsákolni; más része nagy tartályokban, vashordókban, ezt kannákba, demizsonokba, palackokba kellett széttöltögetni; a kenőcsszerű pépeket kisebb edényekbe adagolni. Mindent elrakRÁKOSY GERGELY*- Ez egy kazán! - mondta az igazgató.- Látom - mondtam. - Egy eléggé lerobbant állapotban levő kazán. - A víztartály, mint az össze-vissza operált ember teste, tele kétségbeesett hegesztések varrataival, a feszmérő nittelésénél kis patakocskák csordogáltak, a tűztér ajtaja vasrúddal betámasztva. Mire az igazgató váratlanul és a szokásosnál egy kicsit gyorsabban azt mondta: - Maga csak becsülje meg magát, maga a börtönből jött. így van?- így - mondtam -, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. A kis patakocskák változatlanul csordogáltak, a kazánt, magamat megbecsülve is, változatlanul lerobbant állapotban levőnek találtam. l'uűők és ihrnvé^ik ni, felstószolni a szállításig. Hordóhegyek, ládahegyek, zsákhegyek a hatalmas udvaron, a hosszúkás, szintén dugig telt raktár- épületek között. Az elszállítás a tételek nagyságától és a távolságtól függően vagy ismét vasúti vagonokban történt, vagy teherautók, dömperek, vontatók jöttek az áruért, de a közelebbi tsz-ekből elég gyakran jöttek lovas kocsik is. A munka tehát, egészen leegyszerűsítve, kétirányú volt: befogadni és kiadni. Ezt is, azt is a raktári zsákolok végezték. Aki nem ismerte őket közelebbről, egyikük-másikuk jellegzetes testtartását, mozgását, szentségelését (ha például egy noendás hordó dongáira hullott szét), nemigen tudta volna őket egymástól megkülönböztetni. Mintha álarcban, csuklya alatt, páncél mögött dolgoztak volna: a dinitroortokrezol lemoshatatla- nul megsárgította kezüket, a gyümölcsfaolajjal, karbolineummal összekeményedő DDT és dohszagú HCH bádoggá keményítette overalljukat, hajuk ősz, arcuk hamuszínű a szuperfoszfáttól, kálitól, szemöldökükön kék rézgálicpor csillámlott. Nem volt pipiskedés, teljesítménybérben, tehát óriási iramban dolgoztak. Miért is voltam börtönben? Nem érdekes, meg unnám is már elmesélni. Csak ennyit: anyámat nem öltem meg, hazámat nem árultam el, öreg embereket nem raboltam ki, fiatal lányokat nem erőszakoltam meg, és csokoládét sem csentem önkiszolgáló boltokból. (Ez utóbbit még akarva is aligha tehettem volna meg, a csokoládé nagy ritkaság volt, önkiszolgáló bolt pedig még nem létezett.) Korábban is ismertem az itt megforduló szereket, méghozzá nemcsak zsákban, hordóban, tartályban, hanem alkalmazásuk közben, tehát hatásukat illetően is. Pontosan tudtam, hogy például a szerves higanytartalmú Higosan már tizedszázalékos oldatban is halálos méreg, s akár a nikotin, a bőrön keresztül is felszívódhat, tudtam, hogy a sárgaméreg hatása olyan erős, hogy az 1-2 százalékos oldattal permetezett növényfelületen átsétáló rovarok is elpusztulnak tőle - húsz oldalon folytathatnám. Kesztyű persze járt. De igen hamar elron- gyolódott. Volt, aki kért újat, mások egyszerűen megfordították (a rongyos tenyér került kívülre, a kézfejre), aztán, mikor az a fele is elrongyolódott, elhajították. Mert nagyon nehéz volt kihordási idő lejárta előtt új kesztyűt kapni. Osztozkodás, vita, prédiká- lás, hát inkább nem szóltak, s hajtottak tovább puszta kézzel. Védőszemüveg is járt, de olyan kezdetleges, hogy egy nap alatt átláthatatlanná karcolódott, s ezenkívül minduntalan bepárásodott - nem hordta senki. Munkába lépésemkor a bulldogképű, lassú beszédű, az a-kat áá-nak éneklő igazgató (tulajdonképpen csak telepvezető, de mindenki igazgató elvtársnak szólította, nyilván okkal - lásd a régi népmesemotívumot: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” ), szóval ez a vasorrú-bába-te- lepvezető-igazgató maga instruált a legapróbb részletekig. Szinte kályháról kályhára mentünk. Ezt brikettel, azt koksszal, a cserépkályhákat tuskóval fűthetem, és így tovább. Mennyi fát kell vágnom naponta, mennyi gyújtóst, milyen nagyságúra stb. Végül ott álltunk az alagsori zuhanyozóban, a kis kazán előtt. Órákig tartott beinstruálásom, az igazgató gondoskodására csak egy szó van: atyai - és én most egy meghatározott atyára gondolok. Később az udvart szemrevételeztük.- Amíg a kályhák égnek, itt összetisztogathat. Nem tűröm a papírfecniket és ezeket a lóizéket. Végre elváltunk, fellélegeztem, mehetek a nyugodt pincébe felszabadultan küszködni a göcsörtös tuskókkal. Nem mehettem. Az igazgató megállt, és visszaintett magához.- Ja - mondta (lám-lám, majd elfelejtette!) -, a kazánt csak hulladékkal fűtheti. Meg ne lássam, hogy tüsköt tüzel a kazánban! - Elment, de mutatóujja még mindig mintha ott ingázott volna az orrom előtt. Egy-két napig betartottam a legfelsőbb szintű utasítást. De kiderült, hogy a víz nem melegszik fel kellőképpen. A melósok szentségeitek. „Megbecsültem magam”, jelentettem a dolgot az igazgatónak. - Zúgnak a víz miatt!- Nagyon jó: zúgnak... Megmondhatja nekik, én annak idején hideg vízben füröd- tem vagy semmilyenben!- Én ezt nem mondom meg.- Nem?- Nem!- És miért nem, ha szábád megkérdeznem?- Szabad - mondtam, de önkéntelenül én is így: szábád. - Azért, mert ma már nincs annak idején! Az én kontra „szábádom” egészen kiborította, most már kizárólag rám összpontosított. Hogy ő nem ér rá minden piszlicsári üggyel foglalkozni, ő a telep egész mechanizmusának a gyeplőszárait tartja a kezében. Lássa el a munkáját mindenki a maga területén. „Ki-ki, ami rá kiszabatott!” És így tovább. A tiráda lényege: ha nincs elég meleg víz, a fűtő nem áll hivatása magaslatán. A problémákat meg kell oldani. Persze ez nem azt jelenti, mintha nem várna el jelentést minden lényeges mozzanatról. Igenis: elvárja! Megpróbáltam minden lehetőt. Noven- dás hordódongákból, ládahulladékból, az üvegballonok körülbélelésére szolgáló gyaluforgácsból egész hegyeket halmoztam fel a kazán körül. Nem segített, mert ezek a puhafa-anyagok hirtelen lobbantak el, s mire az irodák, a távoli raktárirodák különféle kályháit is elláttam, már csak gyengén pislákoló parazsat találtam a kazán rostélyán. A kazán különben is kicsi volt a létszámhoz, egy turnus letusolt, és már el is fogyott a meleg víz. Tömör, nagy kalóriájú, tartós parazsat adó fűtőanyag kellett volna, hogy a tartályba beömlő hideg víz azonnal és folyamatosan felmelegedhessen. Jelentettem elképzelésemet az igazgatónak. (Fűtő még szorosabb kapcsolatban nem állt igazgatóval, mint én. Már ilyen képzeletbeli jelentésekkel játszadoztam: „Igazgató elvtársnak alássan jelentem: a B/II-es raktáriroda porcelánfogantyús vaskályhája három szál gyújtóssal és öt erőteljes fújással lángra lobbant, míg viszont...”) Ő viszont egészen más oldalról közelítette meg a kérdést.- A fő baj az - mondta, minden egyes szót megrágva -, a legeslegfőbb baj, hogy egy tusrózsa alá egy ember áll. Csak egy ember. Így a legkülső sugarak csak úgy elfolynak a semmibe... „Dugdossam be gyufaszállal a rózsák külső lyukait?” - akartam mondani, de egyelőre meg se tudtam szólalni. Tusrózsa szórása! Hát igen, ilyen is van, nekem sose jutott volna eszembe.- ... oda kell hatni, hogy egy-egy tusrózsa alatt ketten mosakodjanak!- Mármint nekem kell odahatni?- Természetesen. Nem hatottam oda. Titokban és osonva, a lépcsőfordulókban fülelve, papírral és szénporral álcázott tuskókat hordtam fel a kazánba. Volt meleg víz. Minden melós nyugodtan és szabadon lemoshatta magáról a nikotint, arvalint, sárgamérget stb. De hamarosan lebuktam. Egyik lépcsőfordulónál elém ugrott az igazgató, beletúrt a kannáimba, és a papír és szénpor alatt meglelte a tuskóka.- Áhá! - kiáltotta, egészen fel volt dúlva. - Ez gyalázat! Nem feleltem.- Mondok magának valamit: maga visszaélt a bizalmammal! Erre már feleltem: - Én is mondok az igazgató elvtársnak valamit. A börtönben, ha jobb kedvű őrökkel voltunk, egy ember állhatott egy tusrózsa alá. És csempézett fülkék voltak, nem ilyen málló vakolatú szemét, lepra... - Még mondtam mást is, egy kicsit kiborultam. Csak hápogott, de e tárgykörben nem volt több érve, mindketten tudtuk, amit tudtunk, például azt, hogy a vállalat tízmilliós hasznokkal zár évről évre, és időtlen idők óta élüzem. És én azt is tudtam, amiről ő azt hitte, nem tudom: hogy a telepvezető bizonyos megtakarított tüzelőmennyiség, védőruha - például kesztyű - után külön prémiumot kap. Felvettem a kannákat. Végre szóhoz jutott.- Tegye le a kannákat! Letettem.- Jöjjön! Mentem. Az udvar szélén megállt, s elmutatott a messzeségbe, mint egy hadvezér, aki terepszemlét tart.- Az ott mi?- Lószar - mondtam.- Takarítsa el azonnal! Eltakarítottam, seprűt, lapátot a helyére tettem, aztán visszamentem a pincelépcsőfordulóban hagyott kannáimhoz. Fogom őket, emelem, hogy viszem föl a kazánhoz. De a kannák, mintha repülnének, üresek, egy kis szénpor, papír, semmi több. Atyánk a tuskókat saját kezűleg visszacipelte a pincébe. Remegtem dühömben. Leültem az egyik kannára, elszívtam egy cigarettát. A füsttel együtt elszállt a felesleges gőz is. Felálltam, feljebb húztam trottyos fenekű munkásnadrágomat (kihordási idő: egy év), megragadtam a két kannát, és nyomás, le a pincébe. Gyertek, tuskók! Te is, te is, még te is! Felfelé a lépcsőn a karom érzi, micsoda parazsuk lesz ezeknek. Szikraeső, amint bevágom őket a tűztér- be, s bőgve-morogva kap beléjük a láng. Betámasztom az ajtót a vasrúddal, elégedetten megfordulok. Ott áll sötét arccal az igazgató. Nem is szól, csak int, hogy menjek vele. Megyek. Ott ülök az irodájában, már régóta beszél, „fegyelem”, „népgazdasági érdek”, „viszonylatok” - ilyesféle szavak röppennek el néha a tudatomat súrolva. Nemigen figyelek oda, néha automatikusan bólintok, s egyre csak az jár a fejemben: nem baj, a fő, hogy odalenn lángolnak a tuskók. * Az író a napokban Ünnepli hetvenedik születésnapját CSONTOS VILMOS VERSEI Eszme, te légy a forrás Új dolgok történnek végre: Törvényírásba kezdtünk. Sorsunknak keskeny medrébe Tágító árt eresztünk. Szívünkben tüzel a szándék: Eszme, te légy a forrás, Mely önnön partján is átlép. Tenger, hogy fusson hozzád. Ébredünk, vége a télnek, A tavasz bennünk hajt ki. S örülünk minden levélnek, Mely bátor kisarjadni. S örülünk annak a fának, Mit dönteni akartak; Gyümölcsígérő virágnak, Hogy rejteke maradhat. A meddőség kárhozatát Ideje már levetni, Hozzáértéssel ezt a fát Termővé kell nevelni. Nemesre oltott, tudja az. Ki már gyümölcsét ette. Állja a telet, bár tavasz Sohasem dédelgette.- Új dolgok történnek végre: Tél fagya felolvad bennünk. Sorsunknak keskeny medrébe Tágító árt eresztünk. Vihar zúg Vihar zúg az erdőn, recsegnek az ágak, A fészeklakók közt riadalom támad. Évszázados tölgyek büszke daccal állják. Megszokták: a szelek gyakran megcibálják. Csemeték szepegnek künn az erdő szélen, Egymást ölelgetik a süvöltő szélben. Érzik, ha egymáshoz hajolnak az ágak: Ez a feltétele a megmaradásnak! Csillapul a vihar, nyújtóznak az ágak, Sok fészeklakónak dalos kedve támad. A százados tölgyek azt suttogják halkan: Tovább izmosodtunk az újabb viharban! Ló'rincz Zsuzsa rajza IRODALOM 1994. október 2. Ifesfriup
