Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-25 / 39. szám

l/BSámap 1994. szeptember 25. MŰVÉSZVILÁG Há zasságuk negyvenhatodik évében Apor Noémi elvesztette élete párját. Hetekkel ezelőtt, amikor nála jártam, Fábri Zoltán már fáradt ébredé­sekről, anginás görcsökről beszélt. Sápadt volt ugyan, de szemének fénye semmiről sem árulko­dott. Máskor is ilyennek láttam. Éles, fürkésző te­kintetűnek és holdarcúnak. Nonó, ahogy ő nevez­te feleségét, rejtett kis folyosón vitt illatos bar­langjába és úgy elevenítette fel találkozásuk, sze­relmük, házasságuk történetét, mintha élete regé­nyét írta volna. Őszintén, a végsőkig kitárulkoz­va. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy a szomszéd szobában olvasgató Fábri Zoltán ezeket a sorokat már nem veheti kezébe. A Hannibál ta­nár úr, a Két félidő a pokolban, a Húsz óra, a Plusz mínusz egy nap, a 141 perc a Befejezetlen mondatból, a Fábián Bálint találkozása Istennel világhírű rendezője és ugyanezen filmek jeles szereplője, Apor Noémi augusztus utolsó hetében örökre elbúcsúztak egymástól. Hitveséről így most múlt időben kellene beszélnie. Én mégis úgy döntöttem: úgy írom le minden szavát, ahogy azon a napon, még Éábri Zoltán életében a mag­nószalag rögzítette. A múlt maradjon csak jelen. gyón szokott. Harapófogóval kell ki­húzni belőle minden szót. Mi volt, kér­dezem, amikor hazajön. „Semmi.” És már megy is olvasni. Szerintem ő nem is filmes, hanem képőművész alkat. Azok olyan otthonülők, zenehallgatók, olvasók, maguknak valók. • Hétvégeken sem beszédesebb?- Ünnepnapokon, családi összejöve­teleken igen, de ha nyakig van a mun­kában, akkor minden idegesíti őt. Ve­lencében voltunk az Utószezonnal a fesztiválon, ott laktunk a Lidón. Este díszbemutató, sajtófogadás, gondol­tam, addig együtt leszünk szépen. • Milyennek látta a fiatal Fábri Zol­tánt? Megismerkedésük elsó' napjai mitől voltak szépek?- Attól, hogy nekem bakfiskorom óta a vékony, áttetsző bőrű értelmisé­giek tetszettek, a bacilusemberek, ahogy akkoriban neveztem őket. És ő pontosan ilyen volt. Sovány, kulturált férfi, akinek mindig valahol messze járt a tekintete és észre sem vette, ha valaki elment mellette. Kezdetben ró­lam sem vett tudomást. Én nagyon jó­kedvű lány voltam, rezgett is körülöt­tem vagy nyolc-kilenc fiú a főiskolán, de nekem egyikük sem kellett, csak ő. Aki felém sem nézett. Giraudoux Tró­jában nem lesz háború című darabját játszottuk a Művész Színházban. Én voltam benne Cassandra, és Zoli ter­vezte a díszleteket. Amíg nadrágban, pulóverben próbáltam, addig fel sem tűntem neki, de amikor kosztümben mentem ki a színpadra, egyszer csak rám csodálkozott. Fekete tóga skarlát általvetővel, arany bokapánttal, a ha­jam kiengedve... tényleg szép lehet­tem, mindenki azt mondta. Ő is. Ez volt negyvenhatban. De én már növen­dékkoromban kinéztem őt. Érdekelt. Vonzott. Izgatott. Azt hiszi, honorálta? Egyáltalán. Akkor nyitotta rám a sze­mét, amikor meglátott Cassandraként. Odajött hozzám és azt mondta: gratu­lálok, remek. Thurzó Gáborral, az író­val indult haza, akit kislánykorom óta ismerek, így odaszóltam nekik, hogy nem jöttök arra, amerre én lakom? De mindig másfele mentek. Pukkadjatok meg, gondoltam, pár nappal később azonban megint megkérdeztem őket. Nem a Nemzeti felé jöttök? De igen, válaszolták. És mentem köztük, s a Körúton szembe jött az édesanyám. Amikor egyedül maradtunk, azt mond­tam neki: nézd meg, ő lesz a férjem. Fábri Zoltánnak hívják. A színházban többször is találkoztunk. Meghívtak minket társaságba, és vagy háromne­gyed évvel a bemutató után ülünk egy belvárosi kávéházban, s egyszer csak azt kérdezi: „Hozzám jössz felesé­gül?” Hirtelen zavaromban én csak azt tudtam válaszolni, hogy micsoda mar­haság! De két nap múlva, amikor egy nagy csokorral áttrappolt anyámhoz, hogy megkérje a kezem, én voltam a legboldogabb ember a világon. Ez már szerelem volt. Az ő részéről is. Ko­moly, nagy szerelem. Meg is kérdez­tem tőle, miért kellett évekig vámom. • S mit felelt?- Hogy sokáig semmi, egyszer csak megfogtam. És volt valami kötöttsége is, egy lazuló kapcsolat. Bankettet tar­tottunk és szóltam neki, hogy legyen ott ő is, de azt mondta, nem jön el, mert máshol kell megjelennie. Nekem ez borzasztóan rosszulesett, hiszen sej­tettem, kihez megy, ám ahogy ülünk a banketten, mit látok? Nyílik az ajtó, és jön felém. Hozzám húzta a szíve. • Sokáig tartott a szerelem?- Huszonöt évig biztosan. Aztán szeretet lett belőle. Amikor hallom, hogy csörög a kulcs a zárban, jön ha­za, úgy dobog a szívem, mint diákko­romban. De ha én mentem el valahova öt napra, egy hétre, biztos, hogy virág­gal várt haza. Irigyelték is sokan a sze­relmünket. Zoli szép orgánumú, na­gyon csinos fiatalember volt, a nők csak úgy röpdöstek körülötte. Rólunk viszont köztudott volt, hogy nem élünk nyitott házasságot, mi hosszú évekig tényleg szerelemmel szerettük egymást. Pedig nagyon nehéz termé­Filmszakadás dettek voltunk? Az a kép sem tetszett. Nem szépnek, hanem karakteriszti­kusnak festett bennünket. Három vagy négy évvel ezelőtt nagy fekete kalap­ban ültem a vászna előtt. Tudja, hogy nézek ki a képen? Mintha kromoszó­mazavaraim lennének. Markáns, férfi­as arcot festett rólam. Kértem is őt, hogy tegye a csudába, látni sem aka­rom. Az az igazság, én nem szeretem a képeit. Morbidok. Pedig hétéves ko­ra óta fantasztikusan rajzol. A piaris­tákhoz járt iskolába, amikor felfedez­ték, mennyire tehetséges. Be kellett vinnie egy rajzot, és amikor letette a tanár elé, az mérgesen azt mondta ne­ki: én nem az apád rajzára, hanem a tiédre vagyok kíváncsi. Erre a Zoli el­kezdett sírni, a tanár pedig, dühében, kiküldte a táblához, hogy ha így áll a dolog, akkor rajzolja le még egyszer. És amikor ugyanazt látta, amit a pap­íron, meghajolt előtte, elnézést kért tőle, és arra biztatta: ha úgy érzi, hogy rajzolnia kell, ne törődjön vele, mi­lyen óra van, csak rajzoljon. Hétéves korától megkülönböztetett helyzetben élt. Ha szavalt, ha festett, ha színész- kedett, mindig megdicsérték, ennek ellenére sosem volt vidám, tréfás kedvű, felszabadult ember. Engem sokkal jobban megviselt az élet, nagy rúgásokat, kettőnk közül, én kaptam, nem ő. Ami másoknak csak úgy az ölébe hullott, azért én mindig iszonyú­an megszenvedtem, mégsem lett belőlem zárkózott, morózus, megke­seredett ember. Ő meg mindig olyan torz arcokat fest. Auschwitzi halálkó­rust Mengelével. A filmjei is tele van­nak fájdalommal, megalázással. A Magyarok, az Ötödik pecsét... neki a tragédiához van őrületes érzéke. Meg­kérdeztem tőle, mitől ilyen morbidok a képei. Tudja, mit mondott? Hogy az ő lelkének ilyen a vetülete. És nem magyarázkodott. Égő házak, ruhátlan zsidók, atomrobbanás... én is nagyon érzékeny vagyok, de ő még rajtam is túltesz. • Negyvenhat év nem kis idő. Mennyi a megalkuvás benne? Apor Noémi vallomása Fábri Zoltánról szete van a férjemnek. Néha lobog- lángol, máskor meg úgy néz rám, hogy „hát ez meg kicsoda?” • Házasságuk hetedik éve nem kü­lönbözött az előző hattól?- A hetedik nem, de a huszonnyol­cadik már tényleg más volt. Lehet, hogy boszorkány vagyok, én hiszek a hetes szám erejében. Egyenletesnek pedig melyik házasság mondható? Az unalmas is lenne. Mi két különböző családból, két különböző világból ke­rültünk össze. Szerelmesen, de függ­vényekkel. Apám, Krúdy egyik leg­jobb barátja, bohém újságíró volt. Amikor kétszáz pengő havi fixből él­tek az emberek, ő ezret keresett. Szór­ta is bőkezűen, de másról is híres volt. Tíz perc alatt megtanult egy ismeretlen Tacitus-szöveget. Latin-magyar szakos tanári diplomája volt, de az orvosi egyetemre is bejárt. Anyám karcsú, szép nő volt. Divatszalonjában, fiatal korában, tizenkét varrólány dolgozott. Apámmal nem voltam túl jó viszony­ban. Nem tudtam megbocsátani neki, ahogy anyámmal élt. Nem csalta őt, csak éppen nyomorogtunk. Elverte minden pénzét. Anyám mártír volt apám mellett, de a humora sosem hagyta el. Zoli polgári, sőt kispolgári családból jött, fikarcnyi humor nélkül. A fiamat és az unokámat e téren nem is lehet hozzá hasonlítani. Egyszer csak úgy viccesen, már az én hatásom­ra, azt kérdezte az apjától, hogy „Mi van, te öreg szivar?” Három hétig tartó harag lett a vége. • Dolgozni könnyű volt Fábri Zal- tánnal? ■ - Nekem nehéz. Borzasztó szigorú volt hozzám. • Duplán rendezte?- Pedig nem kellett volna. A Han­gyabolyban én voltam a konzervatív apáca, Makay Margit játszotta a főnö­kasszonyt. Nem sokkal a felvétel előtt változtattak a szövegén, és vagy tíz­szer bakizott szegény, mindig az ere­deti változatot mondta. Rajtam már a verejték csurgott az izgalomtól, hogy mondja már el végre az új szöveget, Zoli viszont egyáltalán nem idegeske­dett. Másokkal szemben mindig tole­ráns volt, velem nem. Akkor is rob­bant, amikor Margitka végre hibátla­nul fejezte be a mondatot, én meg, nagy örömömben, lemaradtam a saját szövegemmel. Szerepet egyébként csak akkor osztott rám, ha érezte, hogy az nálam van a legjobb kezekben. Én meg egyáltalán nem forszíroztam, hogy minden filmjében ott legyek. Azokban bízott volna rám igazán jó szerepeket, amelyekből végül is sem­mi sem lett. Három forgatókönyvet írt, de Aczél György egyikre sem adta ál­dását. Persze nemcsak nehéz, jó is volt Zolival dolgozni, mert rettentő precí­zen vezette a színészeit. Hozzám csak azért volt olyan szigorú, mert még csak véletlenül sem akarta azt a látsza­tot kelteni, hogy kivételezik velem. • Itthon, gondolom, soha semmit nem érzett ebből a szigorból.- Zoli nagyon jó férj, tiszta ember, nincs nekem bajom vele semmi. Csak azt sajnálom, hogy nincs egy deka hu­mora sem. Rigolyája igen, de idősebb korában kinek nincs? Ennek ellenére mindig szorosan ragaszkodunk egy­máshoz. Amíg forgatott, kevesebb időt töltöttünk együtt. Olyankor minden megszűnt számára. A magánélet is, nemcsak a világ. Ha dolgozott, olyan volt, mint egy megszállott. Egyedül a munkára figyelt. Most meg fest, tanít a főiskolán, vagy reggeltől estig olvas. Ö mindig elfoglalja magát, én pedig társaságra vágyom. Mesélni sem na­Nem. Ő már annyira izgult, hogy meg­kért: menjek ki sétálni a tengerhez, hogy egyedül lehessen. Észre sem vet­te, hogy vihar készülődik, küldött, hogy menjek csak fürödni. Ültem a mólón, mint a Lorelei. • Nonónak ki nevezte el?- Az édesanyám. • Azt hittem, a tanár úr.- Ő engem másképpen hívott. Krumplinak. Krumplicskának. Bohóc­nak látott, azért. Amikor fiatalok vol­tunk, akkor kaptam tőle ezt a nevet. Később Muksi lettem, aztán neki is Nonó. Csak úgy visszhangzik a ház, ha átkiabál. • Látok itt egy hatalmas portrét önről. Gyakran meg szokta festeni?- Nem mondhatom. Cassandraként megfestett. Meg akkor is, amikor a morfinista nőt játszottam egyik filmjé­ben. A nők, ugye, azt szeretik, ha min­denki szépnek látja őket. Zoli pedig egyáltalán nem fest szépre. Pedig fia­tal koromban mindig azt mondta, olyan vagyok, mint egy görög váza. • És nem olyan volt?- De igen, nagyon vékony voltam. Ha készruhát próbáltam és kijöttem az öltözőfülkéből, gyakran megkérdezték tőlem, nem vállalnék-e manökenséget. Jó, most már máshogy nézek ki... átes­tem egy tragédián, megműtötték a sze­mem, s azóta nagyon sokat fekszem. Van is rajtam plusz négy kiló, amit le akarok adni. Megöregedni lehet, de el­hízni nem kell. Hol is tartottunk? • A képeknél.- Köszönöm. Igen... Zádor István engem mindig szépnek festett, Zoli so­sem. Egyszer Mednyánszky Ágival, operettszínházbeli kolléganőmmel ül­tünk modellt neki. Áginak hosszú, szőke haja volt még akkor, nekem meg egészen sötétbarna. Azt hiszi, elége­- Nem sok. • Tehát boldog házasság az önöké.- Amennyire egy házasság boldog lehet. • Egy picivel sem boldogabb?- De igen. Az átlagnál sokkal boldo­gabb. A mi pályánkon ez sem megszo­kott. Reflektorfényben, kettőnk közül, Zoli állt többet, de nem irigyeltem őt soha. A szeretet, a ragszkodás minden­nél fontosabb volt számomra. Az Élet­jelben van egy snitt, amikor feljönnek a föld alól a bányászok, és szaladok a férjem elé, akit Darvas Iván játszik a filmben. Teszek-veszek a lakásban, egyszer csak megszólal a telefon. Zoli hív a filmgyárból. Azt mondja, ülj azonnal kocsiba, gyere, nézd meg, mi­lyen jó vagy! S mire odamentem, már ott állt a pezsgő az asztalon. Jobban örült az én sikeremnek, mint a sajátjá­nak. • Egyikük sem ingott meg soha?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Régi ügy volt, fellángolt egy idő után. Zoli tudott róla, mert so­ha semmit nem titkoltam előtte. Várt és segített. Amikor elmúlt az érzés, megkérdeztem tőle, hogyan fogadta volna, ha elmegyek. Hagytalak volna, hogy boldog lehess, felelte. Annyira szeretett. Vele is megtörtént egyszer, hogy találkozott valakivel, de abból sem lett semmi. Uralkodni tudott ma­gán. Pedig hiú ember, borzasztóan sze­reti, ha körbezsongják. Az ördög pedig mindig készen áll. Hol őt, hol engem próbált megkísérteni. De erősek vol­tunk, s megmaradtunk egymásnak. Di­csérünk, szidunk, kétségbeesünk, örü­lünk, szeretünk... hallja? Már hív. No- nózik. Ilyenkor vagyok a legboldo­gabb. Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents