Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-25 / 39. szám

l/BSárnap 1994. szeptember 25. PUBLICISZTIKA

A közeledő társ

Ha Pozsony utcáit járom, emlékezetemben gyakran föltűnik hajdani öreg barátom, Emil Boleslav Lukác. Igen, ott jön a Stefánia (Stefanka) kávéház felől. Kezében tömött aktatáskát szorongat, amely féloldalra húzza vállát. Léptei komótosak. Minek is sietne, ráér a sok dolgától. Ballagása közben ismerősökkel találkozik. Megállnak, trécselnek, s aztán ki-ki megy a maga útján. Indulok felé, hogy üdvözöljem, de ő már nincs sehol, alakja el- foszlott. Vízió volt. Hiszen ő már másfél évtized óta pihen a Csalogányvölgyi temetőben. Ott voltam, amikor koporsójára zuhogott a rög. Azóta is hallom dübörgését. A temető előterébe temették. Sok író fekszik ott, a kis szlovák panteonban. Nyugodtan alszanak, nem bántja őket semmi. Bizony, már évek óta nem láttam a sírját. Éva lánya bizonyára gondját viseli. Ha régen is láttam sírját, ő azért velem van. Szívemben, tudatomban. Álmomban is gyakran megjelenik. Beszélgetünk, nevetgélünk. De álmomban is érzem, valami nincs rendjén.

* * *

Nevével a negyvenes évek végén találkoztam. Ott szerepelt Krcméry István „Anthologiá”-jában. Kréméry magyarul nyomtatta ki keresztnevét. A szlovák költőket is ő ültette át magyar nyelvre, tökéletesen tudott magyarul, mint annyi sokan a korabeli szlovák írók közül. A bemutatást nép- költészettel kezdi, s Chalupkával folytatja. Lukáé és Smrek zárja a sort. Az antológia kiadásának évében, 1925-ben még ők voltak a legfiatalabbak, a sereghajtók. Megjegyeztem nevüket...

Személyesen az ötvenes évek közepe felé találkoztunk. Magyar költői estet rendeztek a város egyik kultúrtermében. Kezdő költők, bemutattuk szerény produkciónkat. A teremben alig volt közönség, Emil Boleslav viszont ott volt. Egészen hátul ült s Monoszlóy Dezsővel diskurált. Ők már ismerték egymást. A műsor végén fölszólalt, elmondta, mit gondol felőlünk. Végül megállapította, verseinkből hiányzik a démonizmus. Elképedtünk. Nem tudtuk, mit akar ezzel mondani. De ő megmagyarázta. A démoni erőket, az elsöprő kitöréseket, a

perzselő tüzeket hiányolja. Szóval langyosnak, szürkének, egyhangúnak találta verseinket.

* * *

Az esten való megismerkedés után gyakran találkoztunk. Leginkább a magyar könyvesboltban, antikváriumokban. E boltokat nem kerülte el. Ott matatott a könyvek között, egyik- be-másikba belelapozott, közben mormogott. Ha megpillantott, széles gesztussal üdvözölt. Kihúzott a sorból egy-egy könyvet, beszélt róluk, felhívta figyelmemet az értékesebb művekre. Többször találkoztunk a kávéházakban is, ő legtöbbnyire törzshelyére, a Stefankába járt. Csinos, szőke, cseh származású feleségét, Tonéikát, akit Cinkának becézett, a Carltonban mutatta be.

* * *

Az ötvenes évek végén meghűvö- södött körötte a levegő. Szemére vetették, hogy képviselőséget vállalt Ti- so parlamentjében. Az Írószövetségből is gyorsan kiebrudalták, szerkesztői, tanári állást sem vállalhatott. Egy ideig a Smena alkalmazta korrektorként. Ez időben sokat panaszkodott, hogy alig tudnak megélni. Bé- lyeggyűjteménye értékesebb darabjait tette pénzzé, ebből tartotta fenn magát. Gyakran kifakadt előttem, hogy írókollégái, akikkel azelőtt békésen megfért, sőt barátai voltak, elkerülik az utcán, ha megpillantják. Többen támadást intéznek ellene, rágalmazzák. A hallgatás évei ránehezedtek lelkére.

* * *

A hatvanas években kissé engedett a fagy. Ő is szabadabb gondolkozásra mozgósított versében: „Tűnj el puszta hóförgeteg, jég! Engedj föl újra befagyott beszéd!" A szlovákok még nem álltak vele szóba, amikor a pozsonyi rádió magyar adásában műsorra tűztem verseit. Lesz, ami lesz - gondoltam. Vagy ráfázok a dologra, vagy megúszom. A műsor elhangzása után semmi sem történt. De ő nagyon boldog volt. Ettől fogva gyakran szerepelt verseivel a magyar adásban. Akik ismerték, felfigyeltek rá. A Szentgyörgyön élő Farkas István is megjegyezte levelében: „Lám, nagyon kegyedbe fogadtad, kedves barátunkat, E.B. Lukácot, az én »cigányomat«, több, mint ötven éve jó barátomat, közeledő társamat... ”

* * *

Gyakran meglátogattam Frano Krár utcai otthonában. Miután megnyomtam a csengő gombját, szélesre tárta az ajtót. Két szobája volt, a ház másik felében a lánya lakott. Mind a két szobában könyvszekrények sorakoztak. Az utca felőli helyiségben öreg bőrfotelek szomorkodtak, s egy heverő nyújtózott. Ezen aludt Boleslav. A lakás nem nyújtott valami derűs képet, dohszag áradt a bútorokból. Akkor már nem élt a felesége, s Emil bátyám bizonyára ritkán szellőztetett. Ő azonban mindig kedves és előzékeny volt, vidám történeteket mesélt, mutogatta ritkább könyveit. - Csak turkálj - mondotta -, sok érdekes könyvet találsz. Találtam is dedikált köteteket Illyéstől, Berda Józseftől, Móricz Zsigmondtól, Szabó Lőrinctől és másoktól. Sok magyar íróval került baráti kapcsolatba, leveleztek egymással, elküldték könyveiket. - Na, mit szólsz hozzá? - kérdezte mosolyogva. - Szép könyvek, ritka példányok - feleltem sóhajtva. .

* * *

Az egyik látogatásom alkalmával elmesélte Horthy Miklóssal való találkozását. 1932 májusában volt a Pen összejövetele Pesten. E. B. Lukáé is hivatalos volt néhányadmagával Csehszlovákiából. A világ íróinak összejövetele alkalmával Horthy kormányzó audiencián fogadta őket. Az audiencián félkörben sorakoztak föl, s Horthy a sor előtt lépegetett írótól íróig, akik bemutatkoztak neki és megmondták, melyik országból jöttek.

— Mikor rám került a sor — mesélte Lukáé - magyarul szólaltam meg: Emil Boleslav Lukác vagyok, Bratis- lavából. Horthy egy pillanatra megtorpant és mélyen a szemembe nézett: - Tehát Pozsony! - mondta - Igen - válaszoltam, s úgy vettem észre, mintha halvány mosoly suhant volna át az

A hatvanas évek végétől ismét aktívan dolgozhatott, külföldi utakon is részt vehetett. Többször járt Párizsban, ahol még élt néhány francia íróbarátja. Járt Magyarországon, Jugoszláviában, a Szovjetunióban és másutt. Világjáró útjairól mindig menesztett egy-egy képeslapot. Jellemző, hogy amikor Párizsból írt, mindig Adyra gondolt. 1973. október 6-án ezt írta: „Kedves Gyurkám! Züm-züm: röpködtek végig az úton tréfás falevelek. Szívélyes üdvözlet Ady városából. Október 9-én, este előadásom van a Francia írószövetségben. Üdvözöl E. B. Lukáé. ” Rá egy évre megint kint járt, s küldte a képeslapot: „Párizs, X. 74. Ballagtam éppen a Szajna felé s égtek lelkemben kis rőzsedalok... Szívélyesen üdvözöl Párizsból igaz barátod: E. B. Lukác. ” * * *

Szalatnai Rezső említi A szlovák irodalom története című művé- ben:„$tefan Kréméry le-leruccant Pozsonyba, mert a húszas években Tú- rócszentmártonban élt, a „szent vidéken”, tíz évig szerkesztette a Slovens- ké pohladyt, titkára volt a Maticá- nak... Ha Ady, Babits, Kosztolányi szóba került, Kréméry lekésett a zsolnai gyorsvonatról. Szüntelen együtt élt a magyar poézissel, kirándulásokon magyar verseket recitált barátainak.” Vladimír Royról írja: „Adyért rajongott, ő is Ady romantikus-mitikus líráját tolmácsolta...hamar elfáradt, és a tüdőbaj tragikusan korán végzett testével...Roy kihűlő kezében Ady-kötetet szorongatott.” Hozzájuk hasonlóan, Lukáé is Adyt tartotta a líra betetőzésének. Betéve tudott vagy száz Ady-verset. Nemcsak magyar vidéken szavalt Adytól, Babitstól, Juhász Gyulától, hanem a szlovákok körében is. A szlovák író-olvasó találkozókon magyarul mondta Ady verseit, majd a saját fordításában. Hogy mit gondoltak honfitársai minderről, jó lett volna tudni.v * * *

A magyar közönség rajongott érte. S ő szeretett is közéjük járni, verseket recitálni. Egyik fölszólalásában mondotta: „Magyar költőtársaim, irodalomtörténész barátaim tudják, nagyon gyakran együtt vándoroltunk közös kultúrszolgálatban, közeli s távoli gócpontokon fordultunk meg, emlékezetes irodalmi esteken, ünnepségeken,

konferenciákon. Sosem fogom ezeket a közös testvéri föllépéseket elfelejteni...” Ahol Lukáé megjelent, villamossággal telt meg a levegő. Vonzó jelenség volt, emberszerető, barátságos egyéniség.

* * *

Sok verset, regényt ültetett át magyar nyelvből. Évtizedekig készült annak a hatalmas antológiának létrehozására, amelyben Janus Pannoniustól Tamás Menyhértig mutatja be a 800 éves magyar költészetet szlovák nyelven. Lankadatlanul dolgozott e művén, fordította a verseket, szelektálta, javítgatta, csoportosította. Alkudozott a kulturális élet bennfenteseivel, a kiadók korifeusaival, akik újabb és újabb akadályokat gördítettek az antológia megjelenése elé. Ha e dolgokról beszélt, mindig dühbe gurult. Ellenlábasait, rosszakaróit a „bronto- szaurusz” kifejezéssel illette: „Ez a brontoszaurusz megint elgáncsolt” - dörögte gyakran. Még az utcán is szidalmazta őket. Mivel az egyik fülére nem hallott jól, háromszoros erővel ejtette ki a szót. Ahogy beszélgetve ballagtunk az utcán, a járókelők fölkapták fejüket. Azt hitték, berúgott és most veszekszik a társával...1976-ban végre mégis megjelent a több, mint 300 oldalas antológia: Spoved' Dunaja (A Duna vallomása) címmel. Lukáé megkönnyebbült és határtalanul boldog volt. Csak azt fájlalta, hogy a hazai magyar költőktől fordított verseket nem iktathatta be a kötetbe. Nem engedték. Akárhogyan is érvelt. A könyv megjelenéséért folytatott több évtizednyi küzdelmét így jellemezte: Harc a lehetetlennel. Kötetét ezzel a dedikációval nyújtotta át: „Kedves Barátomnak, Dénes György költőnek, aki tanúja volt ennek a Harcnak a Lehetetlennel. Emil Boleslav Lukác. Brat. 10. VI. 1976.” Az antológiával lírai műfordításaira tette föl a koronát.

* * *

Még sokat, nagyon sokat lehetne írni hajdani öreg barátomról, de már így is többet meséltem a kelleténél. Talán még ennyit: Az utcán lett rosszul. Szívrohamot kapott. Az irgalmasren- diek kórházába vitték. Többször is meglátogattam, elbeszélgettünk. Boleslav nyugodtan viselte sorsát. Ujját fölemelve mondta: „Emberi számítás szerint még megélhetsz 15-20 évet. Még sok verset írhatsz. ” S hozzátette: „A nőket mindig tiszteld!"

Utolsó látogatásomkor, sajnos, már nem volt öntudatánál.

Dénes György

•Egy ptMÁ'K'Víz—

Amíg nem volt autója, sokszor elképzelte, hogy beül az autójába, az első benzinkútnál teletölti a tartályt, s elindul. Mondhatta volna: toronyiránt. Csakhogy a mai utak nem így vezetnek falutól városig, vagy várostól faluig. Ha tornyot lát maga előtt, az rövid időn belül az út jobb vagy bal oldalán tűnik elő, s az egyenesen futó út nem fedi fel jó előre a kanyarok titkait. Mikor aztán azt hitte, hogy megérkezett a tornyok alá, mindig látomásként foszlott szerteszét a képzelgés. Olyankor nehéz volt visszarángatnia tudata jelen idejébe az időtlen lélek kivetítette vágyait.

Évtizedekig a vonatokkal is hasonló viszonyban volt. Kezdetben szilárdan hitte: sorsában vannak megszabva az úticélok. Majd a tanulás helyszínei, meg a hajnali fárasztó ingázások, de nem utolsósorban a végtelennek tetsző kiszállások döbbentették rá tévedésére. Vágyainak objektumaivá lettek ezek a városok és falvak. Ismeretlenségükben is vonzódott irántuk.

Majd történt egyszer, hogy országhatárokon átutazva keveredett el a Balkánra, ahol egy főváros piacának és bazársorának kiismerhetetlen sűrűjében bőrdudás medvetáncoltatóval beszélhetett magyarul. Negyvennyolc órán át vitte oda a vonat. Csak vámosok, zsandárok hangjára és testszagára riadt fel, amikor azok papírjait követelték. Ügy bámultak arcába, mint útlevelének adataira. Hitték, hogy ugyanúgy kifürkészhetik vágyait, mint a papírra rótt adatokat. Pillantásaik elárulták, hogy félnek tőle. Hiszen attól az embertől csak félni lehet, aki nevével együtt mutatja meg nekik a történelmet. Bűntudat ébredt volna bennük? Esetleg megriadtak a szemtelen merészségtől? Két határon túljutva mégiscsak furcsa, hogy nem szlovák, de

Vágyott utazások

nem firtatta, mit keres a Balkánon. Mindkettőjük számára a létezés természetéhez tartozott a szabadság. Még a korlátok, a karámok, a hivatalok, a hivatalnokok sem tudták megfosztani őket ennek örömétől. Pedig mekkora különbség volt a két ember között! Kontinensnyi. Ezt mostanság látja igazán,, amikor a medvetáncoltatók balkáni otthontalanságával szemben sorozatosan érezni tudja a maga európai otthonosságát. Még akkor is, ha némelykor kijut neki a medvetáncoltató sorsból, mert néha a bőrduda vijjogását véli hallani álmában, s rávicsorog a két foggal csúfított száj, amikor a cigányember megemeli az édeskés, nehéz álombéli borral teli poharat.

Sorozatosan érezni tudja, mert érezni engedik.

Mostanság már megesik, hogy szombaton délelőtt beülteti családját az autóba, s elindulnak - valahová Európába, valahol Európában. Olyankor rájátszanak az ő valamikori vágyaira. Templomtornyokat céloznak meg. Akkor is, ha az út eltéríti őket az iránytól, hiszen valahol valami

sátras cigányok. Helyettük nyári parfümöktől iz- gatóak a nők, s a közelükben derűsek a férfiak. A gyerekek a reggeli zápor után ittmaradt víztócsákban tocsognak fehér cipőikben.

Elhiteti magával, hogy családjával együtt közéjük tartozik. Kiül a gótikus házbeli Cukrászda teraszára, ahonnan kifestett polgárasszonyokkal együtt vitatják meg, szép-e a menyasszony. Az sem baj, ha a felesége kijavítja, mondván minden menyasszony szép, legfeljebb a ruhája előnytelen, mert nem elegendő rajta a ránc ahhoz, hogy elfedje azt, ami egy ideje csak a vőlegény lelkiismeretére tartozik, nem pedig a cukrászda teraszán ülőkre.

Alig negyven kilométerre és két nemzedéknyi életre attól a helytől, ahol a szombat délelőtt csendjét a városról városra vándorló bazár árusainak kiáltozásai, vásárlóinak alkudozásai verik fel. Vágyott utazások ezek is. Bennük még a régi vágyak, de talán már erősebbek az újak. Elszakadni a bilincses mindennapoktól, amelyeken a többet és jobbat, mert mást akaró ember újra lelkiismeretétől

gyötörve szorong. Céljai, vágyai, hite és tudása sem elegendő, hogy a tárgyi eszközökkel párosítva azokat, ne legyen rögtön irigység, rosszindulat célpontja. Messze van a jómódtól, s minden belema- gyarázás ellenére is a régi énje vezérli.

Nem a medvetáncoltatók balkáni világa felé viszi az autó, mégis visszatérő az álma egy különös utazásról: Megáll az álombéli vonat egy állomáson. Minden valóságosnak tetszik. Ismerős a forgalmista mozdulata, ugyanazt a kopott bakterzász- lót feszíti a váltóőr keze. A jegyárus kisasszony kezében is ott füstölög a cigaretta. A látvány, ahogyan kebleit előrenyomva, hátát a forgalmi iroda ajtajának támasztja, kamaszkori gyomorremegéssel tölti el. Kicsi bőröndjével a kezében elindul az úton, amelyen haladva emberekkel találkozik. Mindenkinek köszön, de azok csak bámulnak rá. Érzi, mennyire az idegent látják benne. A házak udvarán az emberek lábainál kutyák, macskák. Ismerős az utca, ismerősek a házak, az ablakokban tükröződik az utca túloldala. Elérkezik szülei házához, ahol felnőtt. De akik ott laknak, már nem ismerik fel benne a fiukat. Magyarázkodni kezd. Mindhiába. Állnak egymással szemben. Sír az öregasszony, sír az öregember, csak ő nem tud sírni. Olyankor kiáltozni kezd, s kiáltozása riasztja fel álmából. Ezeken a hajnalokon gondolja át újra és újra, a szülőföld elvesztésének az esélyeit, amelyek ugyanúgy benne rejtőznek a maradásban, mint a vágyott utazásokban.

úgyis eléjük kerül. Megtanulható látvány. Hiszen nem mindegy, hogyan látja azt, amit mind gyakrabban néz. Mert valami sorsszerűség is van abban, hogy az ötszázéves házakat is lakják, a földszinteken cukrászda vagy kávéház van, a toalettek hűvösen szagtalanok és tiszták. A piactéri templom előtt esküvői pár és násznép, nem pedig alkalmi árusok, benzinmotoros bodegák vagy

még csak nem is cseh az illető. Leköpnivaló az ilyen betyáijellem, hiszen elpusztíthatatlan határkiigazításokkal, megölhetetlen hivatalnokok pac- kázásaival, megállíthatatlan vámosok és zsandá- rok szilaj számonkérésével. Néztek rá, mint az el- bitangolt, ridegen tartott baromra, aki a szomszéd birtok kukoricásának a közepén dőlt le pihenni.

Csak a medvetáncoltató romániai cigányember