Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-18 / 38. szám

ÜBSÚrnap 1994. szeptember 18. RIPORT Hat­vanöt éves. A felesége nem­rég hunyt el. Dr. Princzkel József azóta egye­dül él Zselíz közelében, lekéri ottho­nában. Derűt hoz számára, ha az unokáival együtt, meg-meglátogat- ják orvosfiai. Ez év elején kitüntet­ték: a budapesti parlament épületé­ben - a határontúli magyarok érde­kében kifejtett több évtizedes tevé­kenysége elismeréseként - Göncz Árpád köztársasági elnök kezéből vette át a Magyar Köztársaság Ér­demrend Kiskeresztje't. A szlovákiai magyar anyanyelvű iskolai oktatás megőrzéséért és fenntartásáért vég­zett tevékenysége miatt az elmúlt évtizedekben súlyos méltánytalan­ság érte; koncepciós eljárással kis híján két évtizedig a peda­gógusi hivatása gya­korlásától is meg­fosztották... zető ígéretét, amiből lett is baj rög­tön: nemkívánatos személynek nyilvánították, hiszen egy olyan ember mégsem vonhatja felelősség­re az elvtársakat, aki nem akar be­lépni a kommunista pártba! Ötven­egy márciusában áthelyezték a nagy- ölvedi iskolába, a lekéri falusi párt- szervezet pedig megindította a gépe­zetét: kádervéleményt írtak róla; és a Nyitrai Kerületi Nemzeti Bizott­ság iskolaügyi káderese - egy volt lévai szabósegéd - aláírta a vég­zést: Princzkel József nem tud szo­cialista szellemben nevelni, ezért 1951. július 31-ével elbocsátják. Többé nem taníthat! Azt, hogy Princzkel József ne le­hessen Lekéren igazgató-tanító, annak idején megszavazta Jozef büntetésből elbocsátott pedagógus „múltját”, hanem egyszerűen alkal­mazta őt. Princzkel József 1970-ben befe­jezte főiskolai tanulmányait: két év után megszerezte még a doktori cí­met is.- Nem a doktori címért tanultam, hanem az iskola érdekében. Hogy a magyar pedagógusok képezzék ma­gukat! - mondja. Rövidesen megkezdődött az éve­kig tartó herce-hurca a gimnázium létéért. Évfolyamonként csak egy- egy osztályt engedélyeztek, ami a megsemmisüléssel volt egyenlő. És hol tanuljanak azok a magyar gye­rekek, akiket helyszűke okán nem vehetnek fel?! Kérték, követelték Kéménden született 1929-ben. Az erős testalkatú kisfiú már ötéves korában átúszta a Garamot, később pedig a focizást kedvelte igazán. Mondta is az apja: „Ha paraszt akarsz lenni, otthon maradsz, és dolgozni fogsz. Ha focizni akarsz, menj te is tanulni... ” Mint idősebb testvérei. A bátyja kerületi bíró lett, a nővére tanítónő. Ő is ezt a pályát választotta. 1944-ben beiratkozott a lévai tanítóképzőbe; de csakhamar jött a front. S utána? A magyarok kivonultak, a szlovákok bevonultak, a magyar iskolákat pedig már nem nyitották meg... Negyvenöt tavaszán átment a kö­zeli Esztergomba, ahol az érseki ta­nítóképző diákja lett. Itt fejezte be tanulmányainak első esztendejét - és a többit is. Ehhez öt év alatt 154- szer szökött át a határon! Négyszer elkapták, de mit csináljanak egy szegény, hátizsákos diákkal? Min­denesetre ezt is el kellett viselnie, csakhogy az anyanyelvén tanulhas­son. Kántortanítói képesítéssel 1949 őszén - odaát, Nagysápon - kezdte el pedagógusi pályafutását. Kará­csonyra hazajött, de újév után már nem ment vissza, hiszen ideát is új­ranyíltak a magyar iskolák! A lekéri plébános, no meg a szülők is hívták: ha már „kész” tanító, jöjjön hozzá­juk kántornak és segítsen megalapí­tani a magyar iskolát. Princzkel Jó­zsef érdeme is, hogy 1950-ben a Lé­vai járás mai területén éppen Leké­ren nyílt irfeg az első magyar iskola. Csak egyetlen tantermük volt, ahol hatvanegy diák bizony nem fért el. Két csoportra osztotta hát a tanulókat, és novemberig délelőtt is, délután is tanított, amíg a tan­felügyelőség nem küldött egy to­vábbi tanerőt. A községtől pedig azt kérte: tegyék lehetővé egy újabb tanterem létesítését. A helyi komisszár rábólintott, anyagi tá­mogatást is ígért, de elkártyázta a falu pénzét. A fiatal igazgató-taní­tó pedig? Számon kérte a faluve­Straka, a Nemzeti Front községi elnöke is. Hatvannyolcban azonban neki is kinyílt a szeme, s a két mé­ter magas, magyarul is kiválóan beszélő szlovák férfi benyitott a Lekéren élő Princzkelékhez. Bo­csánatot kért a meghurcoltatásért, majd két tanú aláírásával hitelesí­tett igazolást is átadott: „A Princz­kel József személyét ért kritika nem volt igazságos. Ellenkezőleg, mun­kájáért és magatartásáért dicsére­tet érdemelt volna, s példaképül szolgálhatott volna a falu fiataljai számára... ” De mit kellett addig megélnie a szélnek eresztett pedagógusnak! A politikai okok miatt menesztett em­bert büntetésből a bányába akarták küldeni. Ettől csak a katonai szolgá­lati idő kímélte meg, ő pedig a ma­lackai kaszárnyában összefogta a jó hangú, táncos lábú magyar fiúkat. Énekkart és táncegyüttest szerve­zett, amely a prágai rádióban is sze­repelt! Közben, még a kaszárnyaé­let alatt, váratlan látogatót kapott. Az oroszkai cukorgyár igazgatója kereste fel, hogy majd a leszerelés után menjen hozzájuk. Adnak neki munkát, csak ott focizzon náluk! Eleinte munkásként dolgozott Oroszkán, kedvtelésből pedig a gyár sportéletét szervezte. 1954-ben megnősült, azt a lekéri lányt vette el, akit már néhány évvel előbb megkedvelt és megszeretett. Léván is felfigyeltek az Oroszkán végzett sportszervező tevékenysé­gére, s rövid idő alatt hét új sport­szakosztályt alapított! Hatvannyol­cig azután járási sportoktató volt, mígnem a Prágai Tavasz az ő életé­ben is újat hozott. Sőt! Mintha már korábban megneszelte volna, hogy egyszer majd visszakerülhet az is­kolába, akkor már a nyitrai főisko­lán, távúton, a pedagógiát és a test­nevelést tanulta. Gerő Jánosnak, a zselízi magyar gimnázium bátor lelkű igazgatójának köszönheti, hogy ismét a pedagógusi pályára léphetett. Éppen testnevelőre volt szüksége, s nem firtatta az egykor hát a párhuzamos osztályok enge­délyezését. Ebben a határozott fellé­pésű, erélyes hangú Princzkel Jó­zsef egyre aktívabb lett. Odaállt az igazgatója elé: „Nem engedhetjük, hogy felszámolják az iskolánkat! El­megyek én még a Lenárthoz is!” Be is jutott az SZLKP KB első titkárá­hoz; de jött is ám utána az üzenet Gerő János címére...- Bevontuk a szülőket, és a segít­ségükkel mégiscsak kiharcoltuk is­kolánk fennmaradását... A mindenre ügyelő elvtársak azon­ban nem feledkeztek meg a bátor lelkű Gerő Jánosról sem: amint elérte a nyugdíjkorhatárt, azonnal nyugdí­jazták. Új igazgatót kaptak, majd két év után még egy másikat - azzal a „célirányos” küldetéssel, hogy egye­sítse a magyar gimnáziumot a szlo­vákkal. Princzkel József ezzel a tu­dattal nem bírt megbékélni, ezért 1988-ban inkább nyugdíjba vonult. A politikai rendszerváltás előtte is új lehetőséget nyitott meg. Vallá­sos emberként a Magyar Keresz­ténydemokrata Mozgalomban lelte meg az újabb cselekvésre ösztönző támpontot. Helyi, járási, sőt orszá­gos viszonylatban is e mozgalom elismert tisztségviselője. Egyesek azonban nem nézik jó szemmel a szókimondásáról is ismert férfi köz­életi tevékenységét. Ők azok, akik Princzkel József lejáratásának érde­kében közhírré tették, hogy ott szó­nokolt a zselízi május elsejéken!... Valóban, hogyan is volt az azok­kal a május elsejékkel?!- Azokban az években történt a dolog, amikor gimnáziumunk létéért, a párhuzamos osztályokért harcol­tunk. A tantestületünk feladatul kap­ta a derűs május elsejei hangulatkel­tést. Iskolánk érdekében ezt nemigen tagadhattuk meg. Az ünnep előtti na­pokon a tanárkollégák olvasták mik­rofonba a felvonulásra „lelkesítő” hi­vatalos sódert; május elsejére viszont erősebb hang kellett. Az én tornate­remben edződött hangom. Fogtam hát a mikrofont, és a felvonulók tud­tára adtam, hogy ez vagy az a ,jrd” hány százalékra teljesítette tervét. És ezt a szolgálatot nyíltan megtagad­tam, amikor az az ember lett isko­lánk igazgatója, akit a zselízi magyar gimnázium leépítésével bíztak meg­válóban ennyi volt és nem több, kár hát a meddő rágalmakért.- Sajnos, az ilyesmi is a szlováki­ai magyar valósághoz tartozik - mondja Princzkel József. - De én hiszek abban, hogy fokozatosan ér­vényesülni fog a jellemformáló, ke­resztény erkölcsi értékrend, ami háttérbe szoríthatja az eszközökben sem válogató köpönyegforgató ma­gatartást. Hiába a rendszerváltás, sajnos, még nem jutottunk el idáig. Kézszorítással búcsúzunk. Petrőci Bálint (A szerző felvétele) Lágerek poklára ítélt ártatlanok Aki értük is énekel Úgy beszéltem meg Demeter Imrével, hogy estefelé kere­sem fel. A kiskapu előtt várt, nézte a leáldozó napot a Tice- parti nyárfák között, melyek, mint óriás zöld gyertyák áll­tak az alkonyi fényben. Az útszéli akácfák lombjaiból vad­galambok burrogása hullt a cicázó nádbugákra... Messze pillangózik képzeletünk... Messze van már az az idő is, amit most felidézünk. Messze és mégis közel, mint­ha csak a tegnapba nézne bele az ember. Lelki szemeink előtt kitárni a távol ablaka és jól látjuk magunkat benne. Ö az erdő felé ballag, élelemmel tele tarisznyával. Én az isko­lába, táskával... Vadlibák gágogása hallatszik az égről, hajtja, űzi őket ösztönük a békésebb tájra. Pedig máskor leszálltak megpi­henni a leleszi nádas, kákás vadvizekre is... Azon az 1944-es ködös őszön nehezen teltek a napok. Kivált novembernek nem akart sehogyan sem végeszakad- ni. Már két hónapja egyben állt a front a Latorca és a Tisza túlsó partján. Éjjel-nappal dörögtek az ágyúk. A nők és a gyerekek pincékben töltötték az éj­szakákat. A férfiak az erdőben bujkáltak. Demeter Imre is oda igyekezett. Akkor már napon­ta érkeztek a SAS-behívók. A faluban kakastollas csendőrök cirkáltak, katonaszökevények után kajtattak. Aztán november 26-án a falu utcáin megjelentek az első orosz katonák. Az erdőből haza­tértek a gyanútlan emberek. Akkor még nem sejtették, mi vár rájuk... Kinek mit rejteget a sors szerencsemadara. Azokban a háborús napokban az emberek többsége a szerencsében bí­zott leginkább. Azt tartotta a közhiedelem, hogy vannak különös sorsú emberek, akiket meg­keres a szerencse, míg mások elől elbújik, keresteti magát. Az alig tizennyolcadik őszt megélt Demeter Imre is a szerencsében reménykedett titok­ban... Ment gyanútlanul mindenki Négy nap múlva, december elsején, szapora dobpergésre ébredt a falu. A kisbíró sorra jár­ta az utcákat, pergette a nyakába akasztott dobot s hírül adta: a férfiak tizennyolctól ötvené­ves korig jelentkezzenek a Szent István Kultúrotthonban. Mindenki hozzon magával két nap­ra való élelmet. Közmunkára kell menni Bátyúba, a Tisza új hídját építeni. Sereglettek a férfiak, gyanútlanul igyekeztek a kijelölt helyre. Dél tájra megtelt a nagy, fűtletlen terem, ahova csak be, ki már senkit nem engedtek az ajtóban álló géppisztolyos ka­tonák. Több családból ketten-hárman is jöttek, fiúk az apjukkal, testvér a testvérrel. Demeter Imre is ott volt már Gyulával, a bátyjával. A szovjet katonákat lelkes örömmel váró kommu­nisták is erre vették az irányt, köztük volt Bajusz Józsi bácsi is, a falu legnagyobb kommu­nistája. Róla tudni kell, hogy volt egy kimustrált villanyhajtású cséplőgépe. Azon a nyáron, cséplés után kijelentette: összetöri a gépet, úgyse kell az már jövőre, jönnek a szovjet kom­bájnok, azzal fog aratni mindenki. Szegény a következő aratást már nem érte meg, az elsők között halt meg Sztálin lágeré­ben, s még csak kombájnt se láthatott... Megdöbbentő szám Az akkor 1600 lelket számláló Leleszről több mint kétszáz jóhiszemű, segítőkész civil in­dult el december elsején szuronyos katonák kíséretében az úgynevezett „málenkij robotra”. Anyák, feleségek futottak fiaik, férjeik után. Ki egy csomagocska élelmet, ki meleg alsó­neműt, kesztyűt, sálat, téli kucsmát nyújtott át szeretteinek. Az ő szívük talán már megérezte a leselkedő veszélyt, de hallgattak, csak nem történik nagy baj, ha a kommunisták is mennek - nyugtatták magukat. A némán menetelő tömeg pedig Istenben bízva és a szerencsében reménykedve haladt to­vább. Az őszi ég roppant szürke kalapként borait föléjük. Csupasz jegenyék hajladoztak a csípős szélben, mintha búcsút integetnének a szenvedések pokla felé menetelüknek. A kétnapi közmunka meséjével léprecsaltak közül hetvenen sohase látták viszont szülőföldjüket, szeretteiket. Megdöbbentő szám ez! Annál is inkább, mert Lelesz népe 118 halottat gyászol. A hitleri koncentrációs táborokban a község 35 zsidó lakosa pusztult el, a fronton 13 honvéd esett, illetve tűnt el. A szovjet lágerek poklára ítélt ártatlanok hetvenen nyugszanak jeltelen tömegsírokban. Ncni bosszút»» vakultan... Fél évszázad telt el azóta, s a túlélők még mindig rettegve beszélnek a láger poklának kín- szenvedéseiről. Félve, de nem bosszúba vakultan. Pedig ezer okuk lenne rá. Mégis civilizál- tan fölül tudnak emelkedni az embert alázó gyűlöleten, a rikácsoló uszításon. Rendkívül fel­emelőnek érzem ezt a maga során okuló emberséges, keresztényi magatartást. Tájainkon ez bizonyos embercsoportokról, sajnos, nem mondható el. Ez az emberi magatartás Demeter Imrére is jellemző. Nem szívesen beszél az átélt borzal­makról. Ha a lágeréletről kérdezem, arca elkomorul, lehajtja fejét, s szelíd iróniával idéz fel hátborzongató eseményeket. Szinte ma sem hiszi el, hogy túlélte, kibírta a tengernyi szenve­dést, megaláztatást. Újra otthon Hogy honnan volt benne a túléléshez a roppant életerő, a töretlen akarat? Abból a konok fajtából való. aki nem adja meg könnyen magát, keményen állja a sors kihívásait. Több mint öt évig várta, türelmesen a szerencse madarát. De kivárta. Végre vállára szállt és visszakísér­te a szülői ház biztonságot nyújtó melegébe. Noha nem született az élet napos oldalán - apja kommenciós dohányos volt az uradalom­ban -, mégis bízott élete jobbra fordulásában. Nem félt soha a munka keményebb végét meg­fogni. Szakmája sem volt könnyű, ácsként dolgozott majdnem ötven évig. Ma már nyugdíjas, de mindig talál magának munkát, szívesen segít másoknak is, ha megkérik. Egészségére sem panaszkodik. Kocsmázó, italozó nem volt soha, viszont dalolni, énekelni mindig szeretett. Érces, zengő hangja van. A katolikus temetési szertartásokon évek óta ő helyettesíti a kán­tort, vezeti a gyülekezet éneklését. Ilyenkor a névtelen tömegsírokban nyugvókért is énekel. Ráncai kisimulnak Már jó ideje ülök vele szemben és figyelem kemény vonásait, homlokán a mélyülő ránco­kat. Egyszer csak mosoly suhan át az arcán. Feleségére, Marikára pillant, aki hű segítője volt mindig, mindenben. A telket is az ő unszolására vették meg. Igaz, nem nagy, de szép fek­vésű. Az ablakok a Ticére néznek. A négyszobás, összkomfortos, takaros házat önerőből épí­tették fel, s már csak kettecskén lakják. Elcsendesült az egykor oly vidám gyermekzsivajtól hangos tágas udvar is. Gyerekeik és unokáik ritka vendégek már. Ahogy az unokák szóba kerülnek, Imre arcán mintha a ráncok is kisimulnának. Odaképze­li őket a nagy diófa alá, ahol egy padkán üldögélve kérlelik: „Nagyapa, mesélj nekünk egy igaz történetet az életedről. Tudod, olyat, mint a múltkor, legyen benne a láger is...” És a nagyapa ajkán ilyenkor mesévé szelídül a tengernyi szenvedés és gyötrelem. A mese mindig úgy végződik: ha a háború nem lett volna, az én történetem sem a lágeréletről szólna... Török Elemér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents