Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-28 / 35. szám

III. ANDRÁS

Nagyapja állítólag II. András volt, nagyanyja pedig annak harmadik felesége, Beatrix. Ők 1234-ben léptek házasságra, s frigyükből 1236-ban született meg István. Mivel olyan hírek is keringtek, hogy Beatrix tiltott viszonyt folytatott Dénes nádorral, nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy István ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Mindenesetre Beatrix, aki férje halála után 1235-ben már áldott állapotban, szökve, férfinak öltözve menekült el Magyarországról, s német földön szülte meg fiát, azért adta annak az István nevet, hogy ezzel is hangoztassa: abból a nemzetségből való, amelyből a magyarok első királya, Szent István is származott. Beatrix 1245-ben, fiatalon meghalt, egyetlen fia árvaként nőtt fel. Magyarországgal semmi kapcsolatot nem tarthatott, hiszen IV. Béla nem ismerte el testvérének. Hányatott volt ifjúsága. Ferrarából, ahol rokonsága élt, Ravennába került, első házasságát itt kötötte meg. Megfordult Aragóniában is, ahol I. Jakab uralkodott, akinek felesége Jolánta volt, II. András második házasságából származó leánya, Istvánnak tehát állítólagos testvére. Visszatért Itáliába, Ravennába, s miután első neje meghalt, Velencében a gazdag Morosini család egyik tagját, Tomasinát vette feleségül, s ebből a házasságból született meg 1265 táján András, aki e nevet István apjára, II. Andrásra emlékezve kapta.

István 1271-ben végrendelkezett. Testamentumában Andrást jelölte meg általános örököséül, s ráhagyta a Szlavónia hercege címet, amelyet már ő is viselt, s amely jogcímül szolgált az egyik magyarországi királyi hercegség birtoklására. Á kisgyermek Andrást neje gondoskodása és sógorai - köztük Tomasina testvére, Albertino Morosini - gyámsága alá helyezte. Mivel a Marosini család igen gazdag volt, úgy nevelték Andrást mint magyar királyi herceget, aki előbb-utóbb elnyeri majd a magyar koronát. 1278-ban, valószínűleg IV. László hasonlóan András nevű öcs- csének halála után a Kőszegiek figyeltek fel a Velencében élő Andrásra, s hogy valaki rendelkezésükre álljon az Árpádok családjából, akit felléptethetnek a velük éppen haragban lévő László király ellen, behívták az országba. Az alig tizenhárom éves ifjú - nyilván kísérettel - bejött Magyarországra, csaknem a Balatonig nyomult előre, s magát Szlavónia, Dalmácia és Horvátország hercegének címeztette. Rövidesen azonban el kellett hagynia az országot. András IV. László uralma alatt még egyszer megfordult trónkövetelőként Magyarországon, az 1280-as évek végén (vagy éppen 1290 legelején), amikor szintén a Kőszegiek karolták fel ügyét, és tolták előre személyét. Hogy András neve a magyar trón betöltésénél reálisan egyáltalán szóba került, annak IV. László váratlan halála volt az oka, továbbá az a körülmény, hogy örökös hátrahagyása nélkül hunyt el.

1290 nyarán több jelölt is akadt a magyar trónra. Habsburg Rudolf német király azon a jogon követelte Magyarországot fia, Albert osztrák és stájer herceg számára, hogy 1241-ben, a tatár támadás idején IV. Béla hűbérül ajánlotta fel az országot támogatás fejében II. Frigyes császárnak. Mivel most Rudolf állt a német birodalom élén, ő akarta érvényesíteni ezt az igényt, úgy vélve, hogy IV. Lászlóval fiágon kihalt az Árpád-ház. Elfeledkezett azonban arról, hogy II. Frigyes, illetve a birodalom nem nyújtott segítséget IV. Bélának a tatárok ellen, így jogigénye sem lehetett. Hevesen ellenezte a Habsburgok magyarországi trónkövetelését a pápa. Bár ő is magvaszakadtnak ítélte az Árpád-dinasztiát, de saját szempontjai szerint úgy ítélte meg: a Magyarország feletti uralom joga a római szentszékre szállt, s mivel hamarosan jelentkeztek igényükkel a nápolyi Anjouk, a pápa hűbéresei, érthető, ha a római főpap Mária magyar hercegnő és férje, II. Károly nápolyi király fiának, Martell Károlynak a trónigényét támogatta. Végül fellépett egy ifjú is, nyilván kalandor, aki magát IV. László 1278- ban elhalt öccsének, András hercegnek állította. Azok az előkelők cselekedtek a leggyorsabban, akik Velencei Andrást akarták trónra ültetni. Tizenhárom nappal IV. László halála után, 1290. július 23-án Lodomér érsek András fejére tette a koronát. Ez arra mutat, hogy András már 1290 első felében Magyarországon tartózkodott, s nem IV. László halála után kellett Velencéből behívni.

III. András két és fél hónappal megkoronázása után III. Alfonz aragóni- ai királyhoz írott levelében így számolt be trónra kerültéről, s ekként vázolta az uralkodóként előtte álló feladatokat: „László úrnak, Magyarország kitűnő királyának, unokatestvérünknek, utódok vigasza nélkül az emberi sors szerint történt elhalálozása miatt, eleve elrendelt isteni kegyelem folytán mi lettünk utódja trónjának és koronájának egész ««jCi

Magyarország kor- üjEfrj

mányzásában, a származás joga és JSr;

rendje szerint.

Magyarország w -jjEP minden érseke, hercege, főembere, TigfiSV előkelője, bárója, minden nemese és egyházi méltósága *

szerte egész Magyarország minden táján, bármily nemzetiségű és nyelvű legyen, őszintén elismert minket urának, szereti természetes urát, és Isten kegyelmével a mi kegyünktől reméli, hogy Magyarországon, amelyet régóta pusztít a viszály és a borzalmas széthúzás, a mi trónra lépésünk és megkoronáztatásunk békére és megegyezésre fog bírni mindenkit, félretéve az állati ellenségeskedést, megszüntetve a széthúzást és az indulatokat, megadva mindenkinek, ahogy az illik, a szabadságot.” (Makkai László-Mezei László fordítása.)

III. András nem tévedett a levélben, és nem is túlzott. A kívülről jelentkező, külső hatalmak által erőltetett trónkövetelőkkel szemben a magyar társadalom túlnyomó része kiállt mellette, aminek több oka volt. Egyrészt András elfogadása nem jelentett behódolást sem a pápai, sem a német királyi igényeknek, másrészt András mögött „csak” Velence állt, amelynek súlya nem volt mérhető a két világhataloméhoz. Végül pedig Andrásnak - talán a Kőszegieket leszámítva - Magyarországon nem volt „pártja”. Kiváltképpen az egyház bízott nagyon Andrásban, és várt sokat uralmától. Ennek olyan elemi oka is volt, hogy számára IV. László pogányos (mindenesetre helyenként élesen keresztényellenes) tobzódásai után már csak jobb kor és elfogadhatóbb uralkodó jöhetett. Nem is fukarkodott a klérus in. András támogatásával; próbálta meghonosítani Magyarországon az észak-itáliai korai rendi állam modelljét, amelynek megvalósításában társra találtak a királyban. III. András megkoronázása után törvényben biztosította a nemesi szabadságjogok tiszteletben tartását, támogatta a nemesi megyét, bővíteni igyekezett hatáskörét.

Szemben IV. Lászlóval, III. András nem volt hajlandó eltűrni, hogy Habsburg Albert egy sor nyugat-magyarországi vár elfoglalásával megkurtította az ország felségterületét. Miután azok visszaadására Albert nem volt hajlandó, a magyar uralkodó 1291-ben fegyverrel szerzett érvényt igényének, Bécs alatt aratva győzelmet Alberten. Jól indult tehát III. András országlása, de sem a magyarországi viszonyok alapvetően nem változtak meg trónra léptével, sem ő nem volt képes néhány rövid év alatt arra, hogy új irányt szabjon az eseményeknek. így hát hamarosan ott folytatódtak a dolgok, ahol László halálával abbamaradtak. Az egységfront, amely 1290-ben trónra segítette Andrást, hamarosan bomlani kezdett. A Kőszegieket például az fordította szembe Andrással, hogy az 1291. évi magyar-osztrák háború után váraik egy részét le kellett rombolni. Kiváltak hát III. András táborából, s a Magyarországon trónkövetelőként jelentkező Anjoukhoz csatlakoztak, akiknek oldalán már a délvidéki - horvát és szlavón - urak többsége is felsorakozott.

1292-től kezdve úgyszólván nem volt

olyan év, amikor az ország valamelyik pontján belháború, királyellenes lázadás ne ütötte volna fel a fejét. A Kőszegiek 1292. évi felkelése kapcsán néhány hónapra még maga a király is fogságukba esett. 1293-ban, hogy hatékonyabban tudjon szembeszállni az ellenállókkal, III. András az Adriai-tengertől a Dunáig húzódó délnyugati országrész kormányzását anyjára bízta. 1298-ban hajdani gyámja, anyai nagybátyja, Albertino Morosini, András támaszául Magyarországra jött. A rések azonban, amelyek a király uralmi építményén keletkeztek, egyre tágultak. Míg országlása első felében főleg a Kőszegiek minősültek legfőbb ellenfeleinek, 1297-ben az addig pártján álló Csák Máté (a IV. László alatt szereplő Csák Péter fia és Csák Máté unokaöccse) is elfordult tőle, s egyre inkább ő vált fő riválisává. Komoly veszteség volt András számára Lodomér

esztergomi érsek halála, akit az a Bicskei Gergely követett az érsekség élén, aki immár nyíltan az Anjouk trőnigényének híve és szószólója volt. Nápolyban egyébként Martell Károly 1295. évi halála után fia, a kisgyermek Károly Róbert vitte tovább a magyar trónra támasztott Anjou-igényt.

III. András 1298-ban hozott újabb törvényének bevezetője megrázó képet rajzol a magyarországi állapotokról: „Magyarország minden részében ingadozni kezdett, és a bárók és más hatalmasok erőszakosságból eredő különböző és igen sok pusztítások folytán annyira megsemmisül, hogy az egyházak és nemesek és más országlakók is dolgaikban és vagyonúkban csaknem teljes kifosztásig jutottak... Az ország az elesés előtt állt, és szerfeletti pusztításoktól kisebbedést szenvedett.” A királyi hatalom siralmas állapotára vet fényt mindjárt az első cikkely, amely arról intézkedett, hogy „András urat, aki királyi nemzetségből származik, úgy tiszteljük, mint az ország törvényes urát”. (Szilágyi Loránd fordítása.) Hiába hatotta át a törvény szellemét a rendiség, az Európában akkor legmodernebb, legkorszerűbb állameszme gondolatköre, ha a törvény betűjének a vandál pusztítások, hatalmaskodások, a durva ököljog magyarországi uralma ellen kellett intézkednie. Jól érzékelte a törvényt megalkotók köre, hogy a fő veszedelmet

a királyi hatalomra s egyáltalán Magyarországra a bárók jelentik, akik immár egy évszázada - ha nem korábban - gyűjtötték az erőt és a birtokokat, de nem volt igazi hatalom, amely szembe tudott volna szállni a mindenhatónak látszó bárókkal.

III. András első felesége, Fennena királyné, lengyel hercegi család sarja volt, akinek apja száműzetésben élt, tőle számottevő segítséget a király így nem várhatott. A legnagyobb valószínűség szerint 1290-ben vette András nőül Fennenát, a koronázása körüli időben. Az elismertetésért küzdő András „rangosabb” feleségre ekkor aligha számíthatott. Frigyükből egy leánygyermek született, Erzsébet, 1291-1292-ben. Fennena 1295-ben meghalt, s a megözvegyült András a következő évben Habsburg Albert osztrák és stájer herceg leányát, Ágnest jegyezte el. A harmincadik életévén alig túl lévő András és a

tizenhat éves Ágnes 1297-ben kötött házasságot. Albert ugyan 1291-ben még ellenfele volt a magyar királynak, de utóbb a kölcsönös érdek közelítette egymáshoz a két szomszédos uralkodót, majd szövetségre is léptek egymással. Ezt a politikai kapcsolatot pecsételte meg - a szokott középkori módon - a szerződő felek családtagjainak jegyessége, majd frigye. Mindenesetre Habsburg Albert már 1296-ban támogatást adott leendő vejének a Kőszegiek elleni fellépéshez, míg András 1298-ban segítette apósát Nassaui Adolf német király ellen. Adolf a csatában elesett, így Albert magyar közreműködéssel a német királyi cím birtokába jutott.

András kétségtelenül azzal a várakozással lépett második házasságra, hogy fiúgyermeket nemzzen Ágnestől, aki biztosítja majd a folytonosságot, családja uralmát a magyar trónon. Ágnes azonban nem szült neki gyermeket. Talán amiatt történt ez így, mert - középkori feljegyzés szerint - szent életet élt. Ezt igazolja, hogy noha férje halálakor még csak húszéves volt, és számosán pályáztak kezére, nem kötött új házasságot, kolostorba vonult, s agg korban, nyolcvanhárom évesen halt meg ott. így hát Andrásnak, az utolsó Árpád-házi férfinak egyetlen leánya maradt, az első feleségétől, Fennenától született Erzsébet, aki 1298-ban II. Vencel cseh király fiának jegyese lett. Az eljegyzés után Bécsben élt, Albert gyermekeivel együtt nevelték. Vencel fia azonban utóbb mást vett nőül, s mivel akkor már Erzsébet apja, III. András nem volt életben, a teljesen árva hercegnő a svájci Töss domonkos rendi kolostorba vonult. Nem messze tőle élte hasonlóan szerzetesi életét mostohaanyja, Ágnes is. Fennmaradt adat arról, hogy Ágnes anyagilag támogatta Erzsébet tartása fejében a tössi kolostort. Az ott készült feljegyzések tanúsága szerint András leánya 1338- ban halt meg. Andrásnak tehát két házassága ellenére sem sikerült megnyugtatóan rendeznie a trónutódlás kérdését.

Ez a körülmény is szerepet játszott abban, hogy II. Károly nápolyi király

1300 nyarán Magyarországra küldte unokáját, Károly Róbertét, hogy szerezze meg a felfogásuk szerint őket, a nápolyi Anjoukat megillető magyar trónt. A hír, hogy a trónkövetelő hajója augusztusban kikötött Splitben, eljutott Andráshoz, de ez nem tette nyugtalanná. Ekkor egy rövid időre sikerült még maga mellé állítania a nagy hatalmú magyarországi előkelőket, bízott sikerében. Andrásnak a pápai udvarnál lévő követe is úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ha sereget indít a király a gyermek Károly Róbert ellen, könnyen kézre kerítheti. András azonban - nem tudni, miért - nem mozdult. Közben pedig az Anjou-trónkövetelő délvidéki híveitől kísérve nyomult az ország belseje felé.

1301 januárjában már Zágrábban volt.

Ám ekkor, január 14-én, egészen váratlanul, a budai várban elhunyt III. András. Utóbb elterjedt a hír, hogy megmérgezték, de ez nem igazolható. Alig harminchat évesen szállt a sírba, s 1301- ben vele fiágon, leányával Erzsébettel pedig 1338-ban nőágon kihalt az Árpádok dinasztiája. A legszebb búcsúztatót két évvel halála után az egyik magyar- országi nagyúr, Ákos nembeli István nádor írta róla: „Meghalt András, Magyarország jeles királya..., az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt..., halálát Rachel módjára siratván meg.” Vége

A XIII. században véglegessé vált a pénzek figurális díszítése. A sematikus királyábrázolás jelentősen fejlődött, III. András korára feltehetőleg kezdte megközelíteni a valósághű portrét.

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. augusztus 28.