Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-28 / 35. szám
A szlovák nemzeti felkelés a történeti értékelések tükrében Dr. Jozef Jablonicky több mint három évtizede foglalkozik a szlovák nemzeti felkelés történetével. Ebből több mint tizenöt éven át, az úgynevezett normalizálás időszakában, neve tiltott listán szerepelt. Ma a Szlovák Tudományos Akadémia Politológiai Munkacsoportjának igazgatójaként is úgy tűnik, hogy újabb árral találják magukat szembe a felkelésre vonatkozó nézetei. • Ön a szlovák nemzeti felkelésről nemrégen Donovalyn megtartott tudományos tanácskozást követően egy sajtónyilatkozatban azt hangsúlyozta: a tartalmas történészvita résztvevői azzal váltak el egymástól, hogy munkáikban ezentúl a felkelésről az igazságot, csakis az igazságot terjesztik majd. Miként kell ezt érteni? A felkelés minden eddigi értelmezése és átértékelése ugyanis az igazmondásra hivatkozott. nemcsak a bírósági rehabilitálás, az igazságszolgáltatás tötént meg, hanem az említett tudományos igazmondás is elindult a maga, akadályoktól megszabaduló útján.- Nemrég megjelent könyvemben, mely először 1980-ban szamizdatként látott napvilágot, majd Torontóban is kiadták, a felkelés historiográfiájáról áttekintést nyújtva igyekeztem megragadni a hatvanas évek felkelésről szóló TÖRTÉNÉSZI Méry Gábor felvétele TÁRGYILAGOSSÁG- Ez valóban így van, de nyomatékosan hozzátenném: a politika kiszolgálójává kényszerült és szegődött feldolgozások jóvoltából. S az úgynevezett hivatalos töténetszemlélet az elmúlt négy évtized folyamán nem is volt képes kiszabadulni abból a bűvös körből, amely tulajdonképpen történelemhamisítások, rehabilitálások és újkeletű torzítások egymásba kapcsolódása. • A felkelés politikai indíttatású megítélése valójában egyidejű magukkal a korabeli történésekkel.- Igaz, hogy az érdemeket mind a kommunista, mind pedig a polgári ellenállás igyekezett sajátjának tudni és tekinteni. A második világháború utáni években az egykori résztvevők politikusi, államigazgatási, értelmiségi szerepkörökben a győztesek pozíciójából elevenítették fel a közelmúltat. De az alapvetően publicisztikai megközelítésben mégis volt pluralitás, sokféleség. Tény viszont, hogy a későbbi évek rémálomszerű torzulásainak voltak korábbi, háború utáni előzményei. • A felkelésről 1948 után kialakított hivatalos kép a közgondolkodásban valahogy úgy rögződhetett, hogy a felkelés Csehszlovákia újkori történetének egyik legfényesebb fejezete, de akik annak élén álltak, rosszabbak, mint a bűnözők.- Jómagam, amikor a hatvanas években a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének fiatal munkatársaként foglalkozni kezdtem a témával, azt a meghatározást találtam legkifejezőbbnek, hogy valódi történetírás helyett az ötvenes években ügyészirendőri módszerek teljhatalma érvényesült. A hivatalos kiadványok a propagandaszint minden velejáróján túl egyszerűen ahhoz igazodtak, hogy a résztvevők közül kik ülnek börtönben, s kiket szemeltek ki arra, hogy rács mögé kerüljenek. S itt ne feledjük, hogy az üldöztetésekkel összefonódó történelemhamisítás nem a szlovák kommunista párt V. központi vezetőségének tagjaival kezdődött. Az első hullám joggal nevezhető a polgári ellenállás lefejezésének, hisz vezető politikusai és a főtisztek közül kevesen maradtak szabadlábon. Később jött a felkelés több vezető kommunista alakjára lesújtó, úgynevezett burzsoá nacionalizmus vádjának valódi sírokkal is jelzett kísértetjárása. Gustáv Husák, Ladislav Novomesky és mások „bűne” az lett, hogy a polgári ellenállásnak, sőt a Tiso- féle szlovák állam vezetőinek, jelesül Sano Mach miniszternek állítólag szabályszerű ügynökeivé váltak. Az elmúlt két évtized folyamán elhomályosultak az arról tanúskodó tények, hogy a kommunisták közül többekre azután csapott le a sztálini-gottwaldi politikai bandit- izmus, hogy korábban a felkelés polgári résztvevőiben, az egykori szövetségesekben már nemcsak politikai ellenfelet, hanem egyszerűen felszámolandó politikai ellenséget láttak. • A részletek nyilván a hatvanas évek vonatkozásában is fontos szerepet játszottak, amikor a tágabb közgondolkodásban az a benyomás alakulhatott ki, hogy tulajdonképpen történetírásának roppant ellentmondásosságát. Számos, a későbbi politikai fejleményekből, de a korabeli közállapotokból adódó és ugyanakkor a történészberkekben is gyökerező összetevője van annak a paradox helyzetnek, hogy a felkelés tudományos feldolgozása egyszercsak megtorpant, az ígéretes előrehaladás megrekedt félúton. A rehabilitálás, valamint a ferdítések kiküszöbölése ugyanis nyílt és burkolt politikai csatározások közepette indult meg, s nemcsak a Novotny-féle hatalmi központtal szemben, tabutémákról a félreállított Siroky és Bacílek védőszárnyai alatt megkapaszkodott nemzedék is gondoskodni tudott, bizonyos tények és összefüggések homályban tartásával. Védekező alapállás jellemezte Gustáv Husáknak a Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című, kétségkívül felfedező erejű könyvével kapcsolatos történészmagatartást. Nem volt elég késztetés ahhoz, hogy a szakmai kritika kellőképpen rámutasson a terjedelmes kiadvány eredendően szubjektív beállítottságú visszaemlékezés-jellegére. Később pedig ugyancsak visszaütött, hogy történészberkekben a tudományos igény mércéjévé kezdett válni Husák mukája. • S volt-e szerepe, a későbbi fejlemények szempontjából annak, ahogy a polgári ellenállás meghurcolt résztvevőinek rehabilitálása történt?- A polgári politikusok és katonatisztek becsületének visszaadására csendben, szinte zárt ajtók mögött került sor. S bár a bírósági rehabilitálás nem a történettudomány felségterülete, a felemásságnak a történészek körében is meg volt a következménye, hozzájárult a polgári résztvevők szerepét alábecsülő szemlélet továbbéléséhez, hogy szinte szóba se jöhessen: az ellenállás két szárnya igenis egyenjogú antifasiszta partnernek számított. S ez már önmagában is lendkereke lehetett a normalizálás elszabaduló gőzhengerének, az újabb torzítások térhódításának. Jómagam elmondhatom, a hatvanas évek második felében nem tapasztaltam különösebb adminisztratív, illetve politikai nyomást amiatt, hogy igyekeztem a legaprólékosabban és legtárgyilagosabban feltárni a polgári ellenállás szerepvállalását. A tudományos kutatás és a publikálás lehetőségétől akkor fosztottak meg, amikor a normalizálás központi varázsigéje, a kommunista párt minden kétségen felül állónak kikiáltott vezető szerepe kezdett a legdurvábban visszavetülni a felkelés időszakába. S mindez együtt járt a kommunista párt, az V. illegális vezetőség és a Husák személye körüli legendagyártással, amire persze szüksége is volt a normalizálást vállalva. A felkelés tudományos kutatását egyszerűen megbénította az újabb politikai szolgaszerep, s aki ezzel szembeszegült, akárcsak a legapróbb tények védelmében, a rendőrségi zaklatásokig menő kiátkozásban részesült. Jómagam végigjártam ennek a megalázó helyzetnek valamennyi stációját. • Nyilván nem csekély erőfeszítésébe kerül ezekután a kellő érzékenység azokkal a munkákkal és megnyilatkozásokkal szemben, amelyek szerzői bizonyos kompromisszumok árán malomkövek között őrlődtek.- Szeretném hangsúlyozni, hogy a rendszer- váltás után, 1990-ben, A felkelés legendák nélkül című könyvemmel jelentkeztem, amely a tudományos igényű tényfeltárásra épül. Nem állítom, hogy sikerült elérnem valamiféle teljességet a tények felkutatásában és megvilágításában, nem biztos, hogy valamennyi megállapításom kiállja az ismeretek kitágulásának próbáját. De az ideologikus sémáktól és az ugyancsak eluralkodott politikai jellegű elhallgatásoktól mentes tényközpontúságot alapvető, elengedhetetlen követelménynek tartom. S ennek alkalmazása szinte önmagában is minősíti azokat, akiket ez kellemetlenül érint, kit ilyen, kit olyan mértékben. Talán azt róhatnám fel magamnak, hogy fenti igyekezetemet nem terjesztettem ki következetesen egy más oldalról jelentkező olyan kisajátítási törekvésre, mely magának a felkelésnek a történelmi jelentőségét is megkérdőjelezi, sőt mi több, a nemzeti érdekekkel ellentétes, azokat eláruló fellépésnek állítja be, szinte „bűnözők bandájának” nevezve a felkelés odaadó híveit. • Nyilván a Tiso-féle szlovák államot magasztaló írásokra gondol.- Igen, az egykori Tudák emigráció térnyerésére. S itt szoros kölcsönhatás mutatható ki. 1989 novembere után a felkelés korábbi, frázisokba fulladt, közönyt is kiváltó „hagyományápolása” körül űr támadt. Az egykori hivatalos szemlélet képviselői egyszerűen lehetetlenné váltak. Ugyanakkor a nézetek sokféleségének örvendetes jelentkezése alkalmat adott a felkelés elleni támadásokra, amelyek szorgalmazói az „igazmondás” elhivatottjaiként kaptak tág teret egyes lapok hasábjain. S ismét lábra kapott az elmúlt évtized rákfenéje: a közvélemény formálásában olyanok kezdtek hangadókká válni, akik korábban mint marxista történészek a felkeléssel nem is foglalkoztak, és semminemű alapkutatást nem végeztek, s még gátlástalanabbá hirdetik azt, amit a Iudák emigráció is óvatosabban adagol. így például az olyasfajta kinyilatkoztatásokat, hogy az ellenállás igazi képviselői nem is a felkelők, hanem dr. Jozef Tiso hívei voltak, hogy a zsidóüldözés jelentéktelen apróság a nemzeti érdekek malomkövei között, s különben is a zsidók, mint a németekhez és a magyarokhoz húzó nemzetidegenek, ekkor lehetőséget kaptak arra, hogy felülvizsgálják „zavaros önazonosságukat”. E törekvés „ékes” példája volt a tavalyi Dies ater (Gonosz napja) rendezvény. S most kérdem én, hol volt a sajtó nagy többsége. Mert a felkelés értelmezésének az ideologikus sémáktól mentesen is van platformja, ez pedig az európai méretű antifasiszta harcnak az emberi civilizációt oltalmazó szerepe. • Mindazonáltal úgy tűnik, egyes demokratikus felfogású történészek részéről is némi értetlenséggel találkozott, hogy ön, az említett donovalyi konferencia egyik fő rendező szervének igazgatója, nem hívta meg úgymond az „ellentábor képviselőit”. Holott például részvételük mondjuk a szlovák államiság viszontagságainak társadalomlélektani lecsapódásáról szolgáltathatott volna korabeli látleletet.- A múlt egyoldalúsága és kizárólagossága persze e téren is megbosszulta magát, mert az államiság kérdése valóban rendkívüli érzékenységekkel találkozik. Számomra azonban nem lehet hitele az olyasfajta nyitottságnak, mely mögött ismét politikai tendenciák húzódnak meg. • Ön így valójában többek szemében újfent külön úton jár.- Nem érzem magam magányos farkasnak, s még ha egyedül maradnék is, a történelmi tények tudatos védelmezője kívánok lenni. Én rámutattam azokra a túlkapásokra is, amelyeket a felkelők követtek el, s ma a tudományossághoz ragaszkodva arról sem mondok le, hogy szakfolyóiratokban és publicisztikai írásokban egyaránt rámutassak a kommunista ellenállás és nevezetesen Gustáv Husák tényleges antifasiszta érdemeire. A kommunista ellenállást a megfoghatatlan vezető szerep mindenhatóságába kapaszkodó legendáktól kellett megfosztani, de nem vitatható el a fasizmus elleni bátor kiállásuk. • Legutóbbi említett könyvének tömör zárófejezetében az ilyesfajta egyoldalúságokkal foglalkozva érintette a Slovenské pohlady idei 3. számában indított, a felkeléssel foglalkozó vitát. Éles szavakkal ítéli el, hogy a lap nacionalista hangulatkeltés szándékával közli Ladislav Novomeskynek a Szlovák Nemzeti Felkelés és a magyarok című, összefüggésekből kiragadott írásrészletét, mely az Illyés Gyulával folytatott vitairatból származik, s Csehszlovákiában 1971-ben nem is jelenhetett meg.- Jómagam nem kutattam eléggé a Novo- mesky-írás hátterét. A mostani közlés szándékát illetően azonban fenntartom a gyanúmat. • Novomesky írását néhány, a magyarországi politikát elmarasztaló megállapításán túl erősen áthatja a felkelés idején tanúsított semleges magyarországi magatartás méltánylása. S annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a felkelés vezetői nem törekedtek a háború utáni magyarellenes jogfosztó intézkedések foganatosítására.- Szerintem itt Novomesky olyasmire utal, ami fontos erőforrása lehet a szlovák-magyar kapcsolatok kívánatos, kedvező alakulásának. • Csakhogy dr. Janics Kálmánnak a Hontalanság évei című, nemsokára talán csehül is megjelenő könyvében számos tény szerepel arra nézve, hogy ilyesfajta elképzelések a felkelés rendeletéiben is kimutathatók.- A kérdést mindenképpen elemezni kell. Sohasem állítottam, hogy a felkelés története lezártnak tekinthető. A torzításoktól mentes szintézisre azonban igencsak szükség lenne. • Persze kérdés, hogy milyen hatóereje lehet napjainkban egy szintézisnek, s milyen eszközökkel, módszerekkel tartható ébren a felkelés a közgondolkodásban. S ehhez kapcsolódva, befejezésül, szeretnék rákérdezni: Mi a véleménye arról, hogy Csehszlovákia szétválását követően a felkelésnek a szlovák nemzeti identitásban játszott szerepe körül is zavarok támadhatnak.- Nézze, a mai Szlovák Köztársaság a volt Csehszlovák Köztársaságnak, annak az országnak az utódállama, amelynek felújításáért a felkelők fél évszázaddal ezelőtt síkraszálltak. S tény, hogy harcot kellett folytatni a beneSi cse- hoszlovakista politikával is, mely nem ismerte el a szlovákság teljes egyenjogúságát. De ennek a harcnak a kereteit a legtágabb antifasiszta összefogás szükségszerűsége szabta meg. A Csehszlovák Köztársaság felújítása megmentette a szlovákságot attól, hogy a háborút a fasiszta hatalmak oldalán fejezze be. A mai Szlovák Köztársaság elnöke a normandiai megemlékezés 50. évfordulójára nem a Tiso-féle szlovák állam valamiféle folytonosságának a jegyében kapott meghívást, hanem olyan utódállamként, amely része lett az antifasiszta koalícióhoz tartozó Csehszlovák Köztársaságnak. Kiss József INTERJÚ 1994.auguisztus 28. ÜBSämBp
