Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-21 / 34. szám

telefonsztrájk napján fura rendellenességek voltak tapasztalhatók a távbeszélő- l szolgáltatásban. Például nem különültek el az egyes beszélgetések, általánossá vált az „áthallás”, gyakran kihallgathatta az ember mások beszélgetését, s bele is szólhatott.

Este háromnegyed tíz körül megkíséreltem fölhívni egyik barátomat. De mielőtt még az utolsó számot tárcsázhattam volna, készülékem bekapcsolt egy idegen beszélgetésbe, ehhez azután mások is csatlakoztak, meglepő mennyiségben. Hamarosan egész kis összejövetel alakult ki a sötétség és ismeretlenség leple alatt, amelybe észrevétlenül érkeztek a vendégek, s észrevétlenül is távoztak; nem lehetett tudni, ki szólal meg éppen, s a többiek sem tudhatták, vajon mi kik vagyunk - ezért mindenki képmutatás nélkül, a szokott fenntartások nélkül beszélt. Egykettőre különös vidámság, mámoros jókedv lett úrrá rajtunk, valamiféle kollektív könnyedség, fölszabadultság, olyasféle lelkiállapot, amilyen a régmúlt idők - immáron csak mesékből ismert - csodálatos, bolondos karneváljait jellemezhette.

Először két nő hangját hallottam. Meglepő módon ruhákról csevegtek.- Szó se lehet róla mondtam megegyeztünk hogy maga csütörtökön szállítja a szoknyát most pedig hétfő este van mondtam és a szoknya sehol hát én tudja mit csinálok kedves Brogginé asszony én arról a szoknyáról lemondok viselje maga ha akaija! - Éles, hetyke hangocska volt, igen gyorsan, hadarva beszélt, a központozás legcsekélyebb nyoma nélkül.- Nagyszerű! - válaszolta neki egy fiatal, mosolygósán jóindulatú s kissé vontatott hang, némi emiliai kiejtéssel. - És mit értél el vele? Arra ugyan várhatsz, hogy megfizeti neked az anyagot.- Azt szeretném én látni na hiszen azt szeretném látni el nem tudom neked mondani mennyi mérget nyeltem miatta még hogy rá is fizessek hanem neked kellene Clara az első alkalommal hogy odamész tedd meg azt a szívességet mondd meg hogy így nem lehet viselkedni igazán nagy szívességet teszel vele a Comencini is említette hogy többé nem dolgoztat vele teljesen elrontotta neki azt a piros midijét olyan benne mint egy bohóc hiába amióta van egy kis vevőköre elpima- szodott emlékszel két évvel ezelőtt amikor elkezdett dolgozni nagyságos asszonyom így nagyságos asszonyom úgy vége-hossza nem volt a hí- zelkedésének öröm ilyen alakra dolgozni mondta igazán élvezet meg ez meg az most pedig felült a magas lóra még a beszédmodora is megváltozott igaz Clara? Te is észrevetted, nem? Egészen másképp beszél mint azelőtt. Közben holnap teára kéne mennünk Giuliettához és nincs egy rongyom amit fölvegyek te mit tanácsolsz mit vegyek föl?- De hiszen neked, Franchina, annyi a ruhád - válaszolta Clara szelíden annyi, de annyi, hogy azt se tudod már, hová rakjad őket.- Ó ezt nem mondhatod csupa öreg holmi a legfrissebb is múlt őszről való tudod az a mogyorószín kiskosztüm és végül is én nem...- És én? Én legszívesebben a zöld szoknyát venném föl, azt a szép bő rakottat, fekete pulóverrel, mit szólsz hozzá? A fekete mindig elegáns... Vagy szerinted vegyem az újat, a szürke kötöttet? Talán az inkább délutáni ruha, mi a véleményed?

Itt most egy közönséges férfihang szólt közbe, ki tudja, honnan:- Aztán mondja csak, nagysád, miért nem öltözik a citromsárgába, kalapnak meg felrakhatna egy szép fej káposztát.

Csönd. A két nő elnémult.- És mondja, nagysád - folytatta amaz kitartóan, Clara romagnai ejtését utánozva mondja csak, mi újság Ferrarában? És kegyed, Franchina kisasszony?... Tessék már mondani, csak nem esett ki véletlenül a nyelvecskéje? Nagy baj lenne, igaz? Kegyednek valóságos katasztrófa.

Többfelől nevetés. Nyilván mások is bekapcsolódtak a vonalba, s csöndben hallgatták a beszélgetést, mint jómagam.

S máris felhangzott Franchina hetyke, hadari feleselése: - Nem tudom hogy ön kicsoda uram de akárki az bizonyos hogy neveletlen paraszt sőt sültparaszt kétszeresen is az először mert nem szokás mások beszélgetését kihallgatni ez elemi kívánalma a jólneveltségnek másodszor mert...- Ó, ó, minő kioktatás, ej, kisasszony vagy nagyságos asszony, csak nem haragszik komolyan?... Remélem, tréfálni szabad... Elnézést! Ha személyesen ismerne, tán nem volna ilyen mérges...- Ugyan hagyd! - mondta Clara a barátnőjének. - Minek vitatkozol neveletlen alakokkal? Tedd le a kagylót, majd később felhívlak.- Ne, ne, egy pillanatig még váljon!... - Ez egy másik férfi hangja volt, udvariasabb, behí- zelgőbb, mondhatni érettebb az előzőnél. - Clara kisasszony, egy percre... hisz meglehet, aztán nem találkozunk többé!- Nos, nem volna éppen nagy szerencsétlenség.

Most új hangok törtek be, összevissza, zűrzachina hangja volt, fölismertem) -, kegyed tán a telefonok királynője? - Tegye már le a kagylót, nem unja még a fecsegést? Én interurbán kapcsolást várok, annak rendje és módja szerint, és amíg maga... - Á, szóval kihallgatta a beszélgetésünket, igaz? És még ő nem pletykás! - Fogd be a csőröd, buta liba!

Csend, rövid szünet. Ez erős volt. Franchina nem tudott hirtelenében visszavágni. Aztán diadalmasan: - Hihihi! Hogy gágog a vén libája!

Pino Buzzati

Tel ejü n jzirájk

városán, nem lehetett érteni semmit, valahogy

így:- Hagyják már abba, pletykás némberek! - (Ez egy nő volt.) - Maga a pletykás némber, maga üti az orrát más dolgába! - Beleütöm? Én? Szégyell- je magát! Én nem... - Clara kisasszony, Clara kisasszony, legyen szíves... - (ez férfihang volt) - legyen szíves, mondja meg, mi a telefonszáma... Nem akarja megmondani? Én, tudja... megvallom, nekem gyöngém a romagnai nő, ez őszinte vonzalom, igazán. - Majd én mindjárt adok magának egy számot! - (Egy nő volt ez, talán Franchina.) - És megtudhatnám, maga kicsoda? - Marion Brando vagyok. - Hahaha! - (Általános röhögés.) - Ó, istenem, milyen szellemdús. - Ügyvéd úr, Bartesaghi doktor! Halló, halló, maga az? - (Egy eddig nem hallott nő.) - Igen, én vagyok, de honnan tudja? - De hát én vagyok... Norina... nem ismeri meg a hangom? Azért telefonálok, mert délután, mielőtt eljöttem az irodából, elfelejtettem megmondani, hogy To- rinóból... - Jó, jó, kisasszony! Majd hívjon fel később, semmi szükség rá, hogy tudassuk az egész várossal a magánügyeinket! - Hahó, tisztelt ügyvéd úr - (ez egy másik férfi) -, az viszont szükséges, nemdebár, hogy találkát kérjen ifjú hölgyektől. Marlon Brando ügyvéd úrnak gyöngéje a romagnai szépnem, hahaha! - Hagyják abba. kérem, nem mindenki ér rá fecserészni, olyan is akad, akinek sürgősen kell telefonálnia... - (Hatvanas nő lehetett.) - Nocsak, nocsak - (FranKiadós, jóízű nevetés. Legalább tizenkét torokból. Azután megint szünet. Valamennyien visszahúzódtak talán? Vagy a másik kezdeményezését várta mindenki? Ha jobban hegyezte a fülét, a csend mélyén apró neszeket, pihegést, fojtott szusszanásokat hallhatott az ember.

Clara kedves, könnyed hangja törte meg végre a csöndet: - Nos, úgy látszik, egyedül vagyunk... Hát akkor mondd, Franchina, mit vegyek fel holnap?

Ekkor megszólalt egy férfi; új hang volt, fiatalosan nyílt és parancsoló; gyönyörű, életerős zengése csodálatra késztetett:- Ha megengedi, Clara, én megmondom: a tavalyi kék szoknyáját vegye föl, avval a lila pulóverrel, amit a minap tisztíttatott ki... S hozzá a fekete harangkalapkát. Rendben?- Kicsoda maga? - Clara hangja megváltozott, rémület színezte át. - Árulja el, kérem, ki maga?

Amaz hallgatott.

Franchina: - Clara, halló, Clara, hogy az ördögbe tudhatja ez?...

A férfi válaszolt erre a kérdésre, nagyon komolyan: - Én sok mindent tudok.

Clara: - Mesebeszéd! Véletlenül ráhibázott!

Ő: - Véletlenül ráhibáztam? Akarja, hogy tovább bizonyítsak?

Clara, habozva: - Tessék, rajta.

Ó: - Rendben van. Nos, kisasszony, jól figyeljen, magának van egy kis lencséje... khm, khm... nem mondhatom meg, hogy hol...

Clara, szinte sikoltva: - Ön nem tudhatja!

Ő: - Igaz, vagy nem igaz? - Ön nem tudhatja!- Igaz, vagy nem igaz? - Esküszöm, hogy nem látta soha senki, esküszöm, az anyámon kívül senki! - No ugye. Megmondtam.

Clara már-már sírva: - Sose látta senki!... Micsoda gyűlöletes tréfa ez?! - Mire ő nyugtatóan:- De hisz én nem állítom, hogy láttam azt a kis lencsét, azt mondtam csak, hogy van.

Egy másik férfihang: - Ej, hagyd abba, pojáca!

Ő, tüstént: - Lassan a testtel, Giorgio Marcoz- zi, apja néhai Enrico, 32 éves, lakik Chiabrera köz 7. szám alatt, egy méter hetven magas, nős, két napja fáj a torka, de azért cigarettázik, most épp egy Nazionale Esportazionét szív. Elég ennyi?...

Marcozzi, megfélemlítve: - De hát kicsoda ön? Hogyan merészel?.. Én... én...

Ő: - Ne vegye a szívére. Legyünk inkább egy kicsit vidámak, próbáljuk meg, maga is, Clara... Hisz ritkán van az ember ilyen kedves társaságban.

Senki se mert ellentmondani, még kevésbé csúfolódni. Bizonytalan félelem, valamiféle titokzatos jelenlét érzete futott végig a telefondróMonoszlóy Dezső

Sri Lankába - hová még Ceylonba parancsolta az iskolapad tizenegy óra alatt eljutott kavarodást csak az a kérdést támasztó negyvenévnyi időkülönbség okozott:

kik is ülnek a repülőben szakállas gyerekek kik leendő öregeket szülnek vagy öregek tartják ölükben a gyerekkort?

mit

Szkukálek Imjos rajzai

tokon. Ki lehet az? Valami varázsló? Természetfölötti lény, aki a sztrájkolok helyébe lépett a központokban? Maga a sátán? Vagy holmi pajkos lidérc? Ám a hangban nem volt semmi ördögi, ellenkezőleg, varázslatos volt, elbűvölő.- Ej, ej, gyerekek, most meg mitől féltek? Énekeljek nektek valamit, akarjátok?

Hangok: - Akarjuk, igen, akarjuk. - Ő: Mit énekeljek hát? - Hangok: - A Létrdcská-1... nem, nem, egy szambát... nem, a Moulin Rouge-1... a Kerül az álom, amióta meglát- talak- ot... a Fölhajtóm a gallé - rom-ot... a Tréfamester-tl - Ő: - Hát, ha nem tudtok választani.. Magának, Clara, melyik a kedvenc dala?- Ó, én az Ufemiá-t szeretem.

Belefogott. Afféle szuggesz- tiónak vagy minek a befolyása alatt lehettem talán, de soha életemben nem hallottam még ehhez hasonló énekhangot. Oly kristálytisztán, frissen, egyszerűen szárnyalt, hogy bele-belebor- zongott az ember a gyönyörűségbe. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk valamennyien. Majd kirobbant a fergeteges tetszésnyilvánítás. - Éljen, bravó, hogy volt! - harsogott percekig. - De hiszen ön nagyágyú! Tudja-e, hogy kiváló művész?!... A rádióban kellene föllépnie, milliókat kereshetne, én mondom magának!... Natalino Otto elbújhat maga mögött! Rajta, énekeljen még valamit!- Egy feltétellel: hogy mindannyian velem énekelnek.

Különös ünnep kerekedett, különös mulatság: résztvevői szanaszét szóródva az egymástól legtávolabb eső kerületekben, ki az előszobájában állva, ki kényelmes karosszékében elterpeszkedve, ki ágyban fekve - s valamennyi- üket egybefonta a sok-sok kilométernyi drót finom szövedéke. Nyoma sem volt immár a kezdeti böllenkedő-csúfolódó kedvnek, ostoba közönségességnek, bárdolatlanságnak. E talányos valaki (semmiképp sem akarta elárulni a nevét, életkorát, lakcímét), igen, az ő műve volt, hogy vagy tizenöt ember, aki sose látta egymást, s minden valószínűség szerint nem is fog találkozni az idők végezetéig, testvéri közösséggé forrott egybe. A férfiak azt hitték, hogy gyönyörű fiatal nőkkel beszélnek, a nők meg azt képzelték, hogy csupa jóképű, érdekes, gazdag, kalandos múltú férfi van a vonal túlsó végén; közbül pedig, a középpontban, a csodálatos karmester: bűvös pálcájának intése nyomán ott röpdösnek-cikáznak most a város fekete tetőerdeje fölött, a gyermekkor varázsszőnyegén.

Ő adott jelt a mulatság befejezésére is, valamivel éjfél előtt.- Jól van, gyerekek, most már elég, későre jár. Holnap reggel korán kell kelnem... Köszönöm a kedves társaságot.

Tiltakozó kórus: - Ne még!... Ezt nem teheti velünk... nem hagyhat itt bennünket csak úgy, ez árulás!... Maradjon még egy kicsit... még egy dalt... legyen szíves!- Mennem kell, komolyan... - Bocsássanak meg... Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, jó éjszakát.

Keserű szájízzel vették tudomásul. Szomorúan, bágyadtan hangzott végül a búcsúzkodás: - Hát, ha így van, akkor jó éjszakát mindenkinek, jó éjszakát... Ki lehetett vajon... hm, isten tudja... jó éjszakát... jó éjszakát!...

A társaság szétoszlott. Hirtelen ráborult a házakra az éjszaka magánya.

De én még fülemen tartottam a kagylót.

És csakugyan, néhány perc múlva újra megszólalt a titokzatos idegen; halkan, nagyon halkan:- Én vagyok az, még itt vagyok... Clara, hallasz, Clara?- Igen - suttogta a nő gyöngéden -, hallak... De bizonyos vagy benne, hogy a többiek már mind elmentek?- Egy híján el - válaszolta amaz szelíden -, egy híján. Az az egy egész idő alatt fülelt, de ő maga egyszer sem nyitotta szóra a száját.

Ez én voltam. Szívdobogva raktam le tüstént a kagylót.

Ki lehetett, mi lehetett? Angyal? Látnok? Me- fisztó? Vagy a kaland örök életű szelleme? Az ismeretlen inkarnációja, ami ott vár minket a sarkon? Vagy egyszerűen a remény? A régi, régi, meg nem juhászított remény, mely a legképtelenebb, legvalószínűtlenebb helyekre fészkeli be magát, még a telefon labirintusaiba is a sztrájk idején, hogy kárpótolja az embert nyomorúságáért?

Telegdi Polgár István fordítása