Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-03 / 27. szám
1994. Bjúlius 3. MŰVÉSZVILÁG r Mm hm Stestani Min Bombaként robbant a hír Amerikában: Végül a kapcsolat Clinton elnök számára kezdett egyre „kényelmetlenebbé” válni. Annak ellenére, hogy senki sem gyanúsította őt házasságon kívüli kapcsolattal, nagyon sokan úgy vélekedtek, hogy Barbrához túlságosan is szoros szálak fűzik. S azt is túlzottnak tartották, hogy a színészek szinte kibejártak a Fehér Házba. Clintonnak nem volt más választása, el kellett kerülnie, hogy rosszízű pletykák célpontjává váljon. Ezért a család és Barbra úgy döntött, jobb lesz, ha ezentúl nem találkoznak olyan gyakran. Streisand egyre ritkábban utazott Washingtonba, nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni az elnököt. E szakítás Clinton elnökkel egybeesett egy olyan eseménnyel, amely egyrészt megdöbbentette az amerikaiakat, másrészt megnyugtatta a kedélyeket. Ez pedig nem volt más, mint Streisand és a nála huszonnyolc évvel fiatalabb teniszbajnok, Andre Agassi love storyja. Az énekesnő minden jelentősebb bajnokságra elkísérte az ifjú teniszcsillagot. Az újságírókat ettől kezdve ez a szerelem foglalkoztatta, és szinte megfeledkeztek Clinton és Streisand barátságáról. Nemrég azonban újabb fordulatot vettek az események. Clinton ugyanis díszvendégként részt vett azon az ünnepségen, amelyet a Demokrata Párt javára rendeztek Beverly Hillsben, s amelyen ismert sztárok léptek fel, köztük természetesen Barbra Streisand is. A Showboat című musicalből énekelt egy dalt. Azt, amelyiknek az egyik sora így hangzik: „Te vagy az én Billem”. Újra felborzolódtak a kedélyek. S a találgatásokat csak fokozta, hogy Charlotte Hays a történtek után ekkép fogalmazott a Daily News hasábjain: „Egy Los Angeles-i ünnepségen fellépett és énekelt Barbra Streisand is, és Clinton elnök tiszteletére olyan dalt választott, amelynek egyik sora így hangzik, »Te vagy az én Billem«. S abból, ahogy énekelt, mindvégig az elnök szemeibe nézve, mindenki számára világos volt, hogy Streisand nagyon szereti az elnököt. ” A Daily News riportere azonban úgy véli, Barbra szerelme Clinton iránt tisztán plátói, és Clintonhoz, a politikushoz, illetve az emberhez érzett mély barátságon alapszik. Az amerikaiakat csak az aggasztja, hogy a színésznő „plátói szerelmét” az elnök, úgy látszik, a maga eszközeivel mégiscsak viszonozza. Ennek ellenére hisznek Streisand „ártatlanságában”. Majd meglátjuk! Streisand ugyanis kijelentette, változtatni akar az életén. Hogy ez mit jelent? A Gente alapján: (tállási) az ötven egy éves énekes, színész, ren- d e z ő , Barbra Streisand szerelmes az Egyesült Államok elnö kébe, Bili Clintonba. A dolog úgy kezdődött, hogy Barbra mindig is aktívan bekapcsolódott a politikába. A meglehetősen szegény családban született és szerény körülmények között felnőtt énekesnő elfogadta és támogatta a Demokrata Párt eszméit. Ezért aztán annak idején tevékenyen bekapcsolódott az elnökválasztási kampányba. A színésznő ugyanis úgy gondolta, hogy Clinton a legalkalamasabb személy, aki a Fehér Házat megszabadíthatja George Bush és a Republikánus Párt uralmától. Clinton, aki mindig is imádta Barbra hangját, s akit minden idők legnagyobb amerikai énekesének tart, nagy örömmel fogadta a választási kampány során nyújtott segítségét. Több alkalommal láthatták őket együtt a Hollywoodban rendezett választási ünnepségeken, gyűléseken. E gyűlések, ünnepségek során erősödött, mélyült el a barátság Bili Clinton, felesége, Hillary és Barbra között. A segítség viszonzására akkor jött el a lehetőség, amikor Clinton győzött a választásokon, s demokrataként megtörte a tizenkét éves republikánus uralmat. Az újdonsült elnök a beiktatási ünnepségre, a Fehér Házba meghívta művészbarátait is, és megkérte Barbrát, hogy énekeljen neki. Streisand, akit akkor már rendezőként is ismert a világ, énekesként jó ideje nem lépett színpadra, Clinton kérésére és tiszteletére azonban kivételt tett. Streisand produkcióját a televízió is közvetítette. Utoljára 1962-ben történt, hogy amerikai elnöknek egy sztárénekes dallal fejezte ki jókívánságait. Marilyn Monroe kívánt dalával minden jót John Kennedyntk, az elnök negyvenötödik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen. S a dalt szerelem követte. Van tehát példa, ami az amerikaiak körében aggodalomra adhat okot. Miután Streisand végigénekelte a dalt, Clinton felment a színpadra, és kezet fogott vele: „Imádom Barbra Streisandot - mondta meghatottan az elnök. - Mindig teljes szívvel csodáltam őt, éfarra vágytam, hogy egy napon nekem énekeljem ” Úgy tűnt, egy amatőr zenész fejezi ki így csodálatát egy nagy művésznek. De azt senki nem tudhatta, hogy a következő hónapokban hogyan alakul kapcsolatuk. Clinton elnökségének első hónapjaiban Barbra többször töltötte az éjszakát a Fehér Házban, az Abraham Lincolntól elnevezett lakosztályban. Sőt hosszabb időre hátat fordított a munkának, hogy minél több időt tölthessen Washingtonban. Többhetes washingtoni tartózkodása idején feltűnt, hogy egyre nagyobb befolyása van az elnökre. Washingtonban nem filmügynökökkel, producerekkel, rendezőkkel tárgyalt és tartott kapcsolatot, hanem Clinton elnök hivatali személyzetével, igazság- és munkaügyi miniszterével, akivel az ország bel- és külpolitikai ügyeiről tárgyalt. Nem titkolta, milyen befolyással van a Clinton családra, hogy bizonyos kérdésekben az elnök amolyan magántanácsadója, s nemcsak művészeti, hanem politikai kérdésekben is. A dolog olyan komollyá vált, hogy egy amerikai hetilap ankétot hirdetett, amelyben többek között arra kereste olvasóinak válaszát, vajon egyetérte- nek-e azzal, hogy egy színésznő ilyen befolyással legyen az elnökre. A válasz: bármennyire is szeretik őt, mint nagy művészt, politikusként nem szavaznak neki bizalmat. MI Cfctoaml Jirí Menzel filmje Bohumil Hrabalról Szép ajándékot kapott Bohumil Hrabal novelláinak leghűségesebb tolmácsolójától, Jirí Men- zeltől. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából tizenöt perces portréfilmet forgatott róla a rendező, egy olyan dokumentumot, amely fényes ékköve harmincéves együttműködésüknek. Hrabalt és Menzelt ugyanis a mély barátságon kívül szoros alkotói munka is összeköti. Első filmjét, a Baltazár úr halálát 1964-ben Hrabal elbeszélése alapján forgatta a rendező, következő közös alkotásukért, a Szigorúan ellenőrzött vonatokért pedig Oscar- díjat kaptak, s mind a mai napig ez az egyetlen cseh mozidarab, amely „a világ legjobb 100 filmje” közt szerepel. 1968-ban már a harmadik közös munkájukon dolgoznak: a személyi kultusz éveit idéző ( és éppen emiatt húsz évig dobozban tartott) Pacsirták cérnaszálon alapanyagául az Apró- hirdetés egy házra, amelyben már nem akarok lakni című novella szolgált. Ezt követte 1980-ban a fáradtabb szemmel, arról szóljon, ami éppen az eszébe jut. „Az andalúziai kutya gyönyörű film. Bunuel olyan szépen tudott lerészegedni, hogy én csak néztem és irigyeltem őt. Nyolcvanévesen már én is leihatom magam, a sors is megengedi. Rengeteg sör folyik le a torkomon... ha nem iszom, el vagyok veszve, olyankor még gondolkodni sem tudok. Beszélni nem szívesen beszélek, legfeljebb a sörözőben, de akkor is azért,mert menekülök, szökni próbálok önmagam elől.” Menzel kamerája az udvart, a házat, a konyhát és az író szobáját is megmutatja. „Ezt a cégtáblát a kladnói acélműből hoztam el még akkor, amikor ott dolgoztam - folytatja Hrabal -, a hulladékvasból húztam elő, és a kabátom alá dugva hoztam ki a kapun, mert megfogott a nő, aki rajta van. Úgy varr a géppel, ahogy az anyám szokott. És amikor elolvastam az amerikai Isaac Singer egyik könyvét, azt mondtam, elküldöm neki ezt a SÖRÖS SOROK Hrabal ... és Menzel (Miloí Fikejz és Méry Gábor felvétele) Sörgyári capriccio, majd három esztendővel később a Hóvirágünnep. Prágai tiltások után díjak a világ legrangosabb fesztiváljairól. Los Angelesből, Berlinből, Velencéből, Mannheimből. Németországban, „meggondolatlan” nyilatkozatával Hrabal keverte bajba magát. „Este levetítették a Vonatokat, másnap reggel pedig valósággal ránk tört a szállodában a Szabad Európa riportere. Menzelt a filmről faggatta, tőlem pedig azt kérdezte: voltam-e sörözni Mannheimben. És hogy hol kapható a legfinomabb sör Európában. Mire én azt feleltem: a hithű katolikus Rómába utazik, a nagy kommunista Moszkvába, aki pedig jó sörre szomjazik, az pilzenit igyon Prágában.És alighogy hazaértünk, már meg is jelentek nálam a titkosrendőrök. Hogy mit dumáltam én össze-vissza, mi a francért keverem bele a kommunista pártot, miért nem beszéltem inkább a cseh sörről... most aztán elláttam őket munkával, intézkedhetnek, míg elsimítják az ügyet.” Ezek a mondatok nincsenek a portréfilmben. Ezt nekem mesélte Hrabal pár évvel ezelőtt. Menzel nem is kérdezi őt közös filmjeikről. És ő sem mesél róluk, noha hosszasan anekdotázhatna. Emlékezhetne például arra, hogy az Apróhirdetés...-t majdnem a hamuból kaparta elő. Hrabal felesége ugyanis, abban a hiszemben, hogy piszkozattal gyújt be, eltüzelte a novella első huszonnyolc oldalát, amelyet nem is írt meg újra soha többé a pórul járt férj. Vagy megemlíthette volna a rendező a Hóvirágünneppel kapcsolatos kínjait is, amelynek filmrevitelét egyáltalán nem szorgalmazták a barrandovi filmgyár „felelős elvtársai”. Menzel mindezek helyett a kerszkói magányában népes macskaseregével foglalatoskodó írót mutatja meg, aki csendes kis hétvégi házikójában ugyanolyan jól érzi magát, mint mindennapi asztaltársasága körében, kedvenc prágai sörözőjében. Nem is kérdezi az írót, inkább hagyja, hogy magától beszéljen. Hogy amíg négylábú barátait eteti-itatja, vagy a nyitott ablakban nézelődik egyre kisebb és egyre reklámtáblát, hiszen Európából származik, és biztos örülni fog neki. De mire beérett az elhatározásom, hogy becsomagolom és feladom, addigra meghalt, úgyhogy megmaradt nekem, dekorációnak.” Menzel a kertben sétálva azokból a levelekből idéz, amelyeket az olvasók írtak Hrabal- nak. Szemrehányás és elutasítás, apák és nevelők tiltakozása az egyik oldalon, szeretet és elismerés, rajongás és méltatás a másikon. Visszaadta az életkedvemet... megrontja a kamaszokat... gyönyörű a szótára... fájdalom, gyönyörűség, bölcsesség, köszönöm... elég volt, unom, vigye el az erkölcsrendészet, zárják bolondokházába, idegosztályra vagy börtönbe... imádom, ugyanabban a sorban áll, ahol Vanéura és HaSek. Indulatok, megjegyzések, szenvedélyes üzenetek. „Én már úgy beszélek, ahogy akarok. Az esszéim baromságok, de stílusuk van. Komédiás vagyok, és ti is azok vagytok, mind” - és zsémbesen elfordul, félrevonul. A macskák. Tarkák, feketék, nyalakodó- ak, hízelgőek, örökké éhesek és örökké lusták. „Goethe is lump volt, és ugyanolyan rossz, ugyanolyan ingerült, mint én. Félrelökte vagy a komornyikhoz vágta a reggelijét, és maga döntötte el, hogy mit fog enni. Én is ilyen vagyok, csúnya és rossz... pedig fiatal koromban forgalmistaként úgy néztem ki, mint James Dean. Azt mondták.” Nehézkes mozdulatok, lassú léptek, ismerős mondattöredékek. „Én is voltam kommunista... fél évig. Aztán írtam egy levelezőlapot, hogy ettől a pillanattól fogva nem kívánok tagja lenni a pártnak. André Bretonra hivatkoztam és Nezvalra. Ma már ezzel sem törődök, csak a lábam ne fájna. De annyira fáj, hogy alig tudok elmenni a sörözőig, az Arany Tigristől a villamosig vagy a taximegállóig. Ez már nem is élet, ez már önámítás.” Tizenöt perc egy íróval, aki pilzenit iszik a Parnasszuson. Menzel ajándéka - Hrabal-híveknek. Szabó G. László
